Draco úgy érezte, nem nagy túlzás, ha azt állítja, soha nem volt még ennyire rossz karácsonya. Apja fel sem tudta fogni, hogy ünnep van, nemhogy bármit is tegyen a karácsony tiszteletére. A szomszédok azonban úgy döntöttek, hogy elérkezett az idő, amikor be kell vonniuk a Malfoy családot a társas életbe. Ha nem lett volna mindegyikük mugli, talán Draco még örül is, hogy valami emlékezteti a régi összejövetelekre. Persze ezek sem fényűzőek, sem mágiától átitatottak nem voltak, mint gyerekkorának karácsonyai, így aztán inkább igyekezett nem összehasonlítani a kettőt.
Piton rákényszerítette, hogy pontosan ismerje a muglik karácsonyi szokásait, és most kénytelen volt ebből a tudásból táplálkozni, amikor anyjával úgy kellett viselkedniük, mintha varázstalanok lennének. Apját persze ki kellett menteni a szomszédok előtt, hiszen nem volt olyan állapotban, hogy társaságba menjen, olyanban pedig különösen nem, hogy muglit játsszon. Narcissa azonban elég jól feltalálta magát új szerepében, igaz, az otthonülő feleségek mugliként se nagyon mások, csak tévét néznek.
Draco a maga részéről egyáltalán nem jött jól ki a korabeli muglikkal. Amikor a szomszéd nő azzal a mondattal küldte őket fel az emeletre, hogy biztosan sok közös témájuk lesz, tudta, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Az, hogy neki közös témája legyen egy tizenhét éves mugli fiúval, körülbelül kizárt volt. A másik nem tűnt túl beszédesnek, ami kifejezetten nem volt előnyös ebben a helyzetben, amikor Draco nem tudott volna olyasmit mondani, amit egy mugli képes lenne értelmezni.
Végül Draco legilimenciához folyamodott, mivel ez volt az egyetlen mágiához kapcsolódó dolog, amit el tudott végezni pálca nélkül is. Ez jó megoldásnak bizonyult eleinte, amikor a fiú zenéről vagy tévéműsorokról akart beszélni, de a számítógépes játékoknál Draco már csődöt mondott, mivel még használni sem nagyon tudta a szerkezetet, nemhogy egyszerre olvasson a másik gondolataiban, és vegyen részt a tevékenységben. Draco aligha mondhatta azt, hogy a szüleinek nem volt pénze ilyesmire, hiszen köztudott volt a szomszédok körében, hogy az apja nagyon is jól keresett a nyugdíjazásáig. Így kénytelen volt közölni, hogy nem nagyon érdeklik ezek a játékok.
Ezen a mugli fiú annyira megdöbbent, hogy néhány másodpercig némán méregette Dracót, s igyekezett elfogadni, hogy a fiú nem viccelt. Ez után azonban kínos csend telepedett rájuk, részben mert a másiknak a vártnál jóval tovább tartott megemészteni Draco bejelentését, részben pedig, mert így aztán kifogytak a felvethető témákból. Draco szívesen felgyorsította volna az időt, hogy otthagyhassa már a másikat, erre azonban nem volt esélye. Amíg hallgatagon ültek a szobában, Draco megpróbált az anyjára koncentrálni, hogy ellenőrizze, ő legalább jól van-e.
Mivel Narcissa a földszinten lévő nappaliban kiválóan elbeszélgetett a házigazdákkal, Draco végigmérte a szobát és hallgatag tulajdonosát. Furcsa érzés volt, hogy a korabeli muglik legfőbb gondja az, hogy milyen posztereket rakjanak ki a falra, és hogyan töltsék el a hétvégét a barátaikkal. Draco jobb híján, mert unatkozni azért nem akart, engedett a kísértésnek, hogy alaposabban is megvizsgálja a fiú gondolatait. Kicsit győzködte magát, hogy ezzel talán megspórol egy kis mugliismeret-tanulást, de valójában beismerte, hogy a kíváncsiság hajtja. Itt ültek egy háború közepén, ahol Tom Denem támadások sorával ünnepelte meg a karácsonyt, a muglik pedig semmit sem sejtettek mindebből.
Ha hallottak is híreket megvadult farkasokról vagy arról a kígyós-kalózos maszlagról, amit a mugli újságok írtak a halálfalókról (Draco kénytelen volt egyet-kettőt átlapozni a szünet alatt), csak rácsodálkoztak. Legfeljebb a támadások helyszínével szomszédos települések lakóiban merülhetett fel, hogy ez akár velük is megeshetett volna, de a muglik még mindig azzal győzködhették magukat, hogy szörnyűségek csak máshol, mással esnek meg. Az pedig, hogy valójában egy háború csatáiról hallanak, eszükbe sem jutott. Néhány őrült, szervezett bűnözés, veszett állatok, fejre állt természet – ilyen hangzatos megnevezéseket találnak ki valamire, ami a varázsvilágban nyilvánvaló.
Draco korábban nem értette, hogy a muglik miért nem fogják fel, hogy baj van. Ma már tudta, senki sem hiszi el, hogy vele is történhet valami szörnyűség. Hogyan tudnák a muglik értelmezni a mágiával átitatott jeleket, amikor még az osztálytársai, akik hallottak korábbi háborúkról, és varázserővel rendelkeztek, sem hitték el az utolsó pillanatig az igazságot? Draco már másodikban biztosan hitte, hogy a Nagyúr vissza fog térni, és tényleg megbünteti a sárvérűeket. Minden gyerek Potter történetén nőtt fel – Dracónak nem volt elég a szépen végződő mese. Otthon pedig nem kellett sokat győzködnie a szüleit, hogy szigorúan a négy fal között meséljenek kicsit a halálfalók tetteiről. Ő tehát már akkor sejtette, hogy a harc még nem ért véget, amikor a legtöbb diáktársa még semmit sem fogott fel abból, hogy mi van egy-egy mozgalmas tanév mögött.
A muglik azonban sosem hallottak tudodkizést, sosem tudták, hogy lenne kitől tartaniuk. Draco arcára gúnyos mosolyt csalt a gondolat, hogy ennek a háborúnak a legfőbb veszélyeztetettjei arról sem tudnak, hogy a fejük felett világos és sötét mágusok harcolnak az ő életükért. Ez a mosoly gyanakvó pillantást váltott ki a mugli fiúból, akinek továbbra is a szobájában üldögélt, és az iskolatársaival kapcsolatos gondolatait fürkészte időtöltésképpen. Draco gyorsan rendezte a vonásait, de a másik továbbra is bizonytalanul méregette. Végül mindketten fellélegeztek, amikor a szülők lehívták őket.
Draco később kettős érzésekkel tért vissza Pitonhoz. Mindennél jobban örült annak, hogy újra varázsolhat, a mugliként eltöltött két hetet ugyanis meglehetősen sokallotta, és azt sem bánta, hogy megszabadul a szomszédoktól. Ugyanakkor éppen sikerült eljutnia addig, hogy a felszínes mondatoknál többet is váltott anyjával, s bánta, hogy éppen most kell újra otthagynia. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, apja is kicsit összeszedi magát, miután Draco nap mint nap rákényszerítette arra, hogy mosakodjon, és kijöjjön a szobájából, csatlakozzon hozzájuk étkezéseknél, esetleg a beszélgetéseikben is részt vegyen.
Piton pedig cseppet sem nem volt jókedvű. Draco tudta, hogy a férfi egyáltalán nem élvezi a halálfaló-bevetéseket, amikből pedig az elmúlt két hétben bőven kijutott neki. Arról is volt valamennyi fogalma – annak alapján, amit elcsípett a férfi érzéseiből –, hogy Piton e nélkül sem kedveli különösebben a karácsonyt. Mestere azonban láthatólag nem csak ezek miatt volt paprikás hangulatban, amikor Draco visszatért.
Piton csak egy gyors biccentéssel fogadta Dracót, s bár tudta, hogy többet kellene a fiúval foglalkoznia, nem érzett elég lelkierőt arra, hogy beszéljen vele. Néhány napja ismét Grodric’s Hollow-ban járt, hogy válthasson néhány szót Prospeerrel, mielőtt a férfi elutazna Franciaországba. Christopher azonban cseppet sem nyugtatta meg.
– Rufus tudja, hogy Harry volt az, aki októberben betört az irodájába – kezdte Prospeer, amint kényelembe helyezték magukat. – Nem tudtam tovább húzni a dolgot, és bár azt ígérte, hogy nem fogja el, amíg haza nem jövök, nem nagyon hiszek neki... Ha már a halálfalók fölött nem arathat diadalt, a Főnix Rendje fölött akar...
– Potter pedig szívesen tanulna tőled – jegyezte meg Piton. A másik könnyedén bólintott.
– Tudom, itt járt karácsonykor. Máskülönben a Fideliusról nem tanítotok újabban semmit a Roxfortban? – mosolyodott el gúnyosan. Piton felvonta a szemöldökét.
– Nem vett észre? – Prospeer bólintott. Piton idegesen dörzsölte meg az orrát. – Valószínűleg más helyzetben nagyon jól szórakoznék ezen, de most... – Megrázta a fejét. – Túl sok önfejű kölyök vesz körbe, nagyon kellene, hogy rajta tartsd a szemed Potteren.
– Nekem az kellene nagyon, hogy rávedd Voldemortot, hívja haza Franciaországból a híveit. Ó, és ha kérhetem, Minerva McGalagonnyal is intézed el ugyanezt – felelt gúnyosan Prospeer. – Potternél sürgetőbb problémám is van, még ha neked ez nem is tetszik.
– Ezt hagyd most, a francia vitáknál jóval rosszabb a helyzet! – csattant fel Piton. – Adott három tizenhét éves kölyök, és ezekkel kellene megnyernem ezt a háborút. Potter nem képes a legalapvetőbb ellenőrzőbűbájokat sem elvégezni, mert nincs benne semmi óvatosság. Komolyan csodálom, hogy még életben van. Neville úgy döntött, most kell a világ legtisztességesebb emberévé válnia, és kis híján elmondta Potternek, hogy ő a Heros. Draco pedig minden ízével ellenáll a pálcanélküli varázslásnak, pedig anélkül semmiben sem fog tudni segíteni nekem...
– Jó, kezdjük elölről és egyesével. – Prospeer nyugodtan mérte végig. – Harrynek kell egy tanár. Ha Rufus mégis elfogja, akkor is fogja valaki tanítani, még ha nem is követi pontosan a te utasításaidat. Ha pedig visszajöttem, a kezembe veszem az ügyet. Róla ennyit. A Herosodat soha nem fogod meggyőzni arról, hogy ne legyen tisztességes. Őszintén szólva, most még engem sem tudnál meggyőzni, hogy igazad van. Én nem mondom el Harrynek, ha ezt akarod, de tévedsz. Akkor is harcolna, ha tudná, hogy Neville a Heros.
– Persze, harcolna – fonta keresztbe a karjait Piton. – Tudom, Potter sértett és bosszút akar állni. De ha a minisztered megpróbálná megzsarolni, a képébe vágná, hogy nem ő a Heros, az pedig nekem végképp nem kell, hogy a Reggeli Próféta harsogjon arról, hogy ki a varázstudók új reménysége...
– De hát...
– Potter vállalná, hogy Scrimgeour ugráltassa, ha nem hinné azt, hogy ezt meg kell tennie a varázslókért? – Prospeer bizonytalanul megrázta a fejét. – Márpedig neki kell lennie a varázslók hősének. Amíg nem muszáj, addig nem szeretném, hogy kiszivárogjon a Roxfortból Neville tudása. Így is prefektus lett az őszre áttett vizsgákon elért eredményei alapján. Egy kész Herost nincs jogom befolyásolni, vagy a tudását elfojtani. Azt, hogy McGalagony nem választotta mindjárt iskolaelsőnek, csak annak köszönhetem, hogy ezt a címet több év eredménye alapján adják a Roxfortban.
– Ha Neville-t felkészítetted, talán képes lenne szembenézni a népszerűséggel – jegyezte meg Prospeer.
– Valószínű. Viszont Tommal nem nézhet szembe, amíg léteznek a horcruxok.
– Ha nem utálnád ennyire Harryt, leülhetnétek hárman, és megbeszélhetnétek...
– Potter biztosan sok mindent megtenne akkor is, ha tudná, hogy Neville a Heros, de sosem reklámozná önszántából a minisztériumot. Másrészt ezen kár is gondolkozni – legyintett Piton. – Az utálat kölcsönös.
Prospeer bólintott. Néhány másodpercre csend ereszkedett a szobára. Piton hallgatta a lángok halk pattogását a kandallóban. Odakint ismét megeredt a hó, nagy, lomha pelyhek indultak meg az égből. Ráérősen ereszkedtek lejjebb, a hetek óta gyülekező hótakaróra. Piton felpillantott az ablakról, és végigmérte a másikat.
– Ígérem, megpróbálom gyorsan lerendezni a franciákat – morogta Prospeer rosszkedvűen –, és aztán segítek.
– Christopher, a franciák börtönbe fognak zárni titeket.
– Ugyan! – Prospeer legyintett. – Lehet, hogy a francia miniszter a ti pártotokon áll, és legföljebb csak annyit tudunk elérni, hogy hazajöjjenek a mi embereink, de a nemzetközi egyez...
– Ebben ne bízz! – vágott közbe Piton mérgesen. – Háború van, Merlinre, itt most senki sem tiszteli a nemzetközi egyezményeket!
– És most mégis mit vársz tőlem? Talán mondjak ellent Rufusnak? Akár benyújthatom a lemondásomat is ezzel együtt – sziszegte Prospeer dühösen. – A beosztottja vagyok, fogd már fel!
– Elmegyek Scrimgeourhoz, és meggyőzöm, hogy neked nem kell menned.
– Ha az embereimet bezárják, jobb, ha én is ott vagyok.
– Most olyan vagy, mint egy Heros – jegyezte meg Piton mérgesen. Prospeer megrázta a fejét.
– Elég furcsán venné ki magát, ha valahogy kivonnám magam az út alól, aztán őket bezárnák. – Piton megdörzsölte az orrát, de nem felelt. Prospeer gúnyosan mosolyodott el. – Nem szereted, ha nekem van igazam...
– Nem szeretem ezt a helyzetet. Beszélnem kell Dracóval.
– Végül is ő korukbeli.
– Mindkettőt utálja, tehát aligha fog tudni hatni rájuk – rázta meg a fejét Piton. – De ő is oda tud figyelni valamelyikre...
Piton nem sokkal később távozott Godric’s Hollow-ból, s Prospeer másnap utazott Franciaországba. Most pedig, hogy Draco visszajött a karácsony után, és olyan külön feladatok sem vonták el a figyelmét, mint a pálcakészítés, elérkezett az ideje, hogy találkozzon a Herosszal, és elkezdje a képzés következő lépését, a pálca nélküli varázslást tanulni.

*

Draco lehunyta a szemét, és minden mást kizárva a tudatából csak a mágiára figyelt. Az ajtón túl Piton a Herosszal beszélt, s Draco arra várt, hogy mestere behívja. Piton elmondta, hogy találkoznia kell a Herosszal, és a jövőben többször is oda kell majd figyelnie rá. Draco szeretett volna valamit megtudni a másikról, de Piton nem bizonyult túl közlékenynek.
– Ismerem őt a Roxfortból, ugye? – kérdezte végül. Piton bólintott. Teljesen lezárta az elméjét, s Draco képtelen volt érzékelni az érzéseit – leszámítva az enyhe gúnyt, amelyet a férfi arcán játszó mosolyból amúgy is tudott. – Kedveltem őt? – kérdezte végül.
Piton felvonta a szemöldökét, és keresztbefonta a karját.
– Draco, ne nevettess.
– Hé, azért volt, akit kedveltem a Roxfortban! – vágta rá Draco mérgesen. – Ne gondold, hogy annyira jól ismersz...
– Mintha a gondolataidban tudnék olvasni? – kérdezte gúnyosan Piton. – Nem mardekáros.
– Ó. Akkor tényleg nem kedveltem – bólintott Draco. – Végül is logikus. Egy Heros nem nagyon lehetne mardekáros... De... ugye nem a Harry Potter rajongói klub tagja?
– Majd meglátod – rázta a fejét Piton. Draco elhúzta a száját. Ez felért a szemében egy „de igen”-nel.
Most pedig próbálta felismerni a mágikus rezgései alapján a Herost, hogy ne okozzon meglepetést a találkozás. Egyelőre azonban nem járt sikerrel, persze be kellett látnia, hogy kevés olyan ember van, akit valóban fel tud ismerni csak a mágia alapján. Ez azzal a megnyugtató bizonyossággal töltötte el, hogy nem Potter várja a szomszéd szobában. Amikor érzékelte Piton hívását, őszinte kíváncsisággal lépett az ajtóhoz. Tudta, hogy a Heros legalább annyira különleges a gondolkodásmódja miatt, mint amennyire a varázsereje miatt. El sem tudta képzelni, hogy milyen az a valaki, akiről a könyvek azt írják, hogy feltétel nélkül jó.
Úgy gondolta, talán egy hugrabugos lehet, bár nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott olyan hugrabugosról, aki kiemelkedő volt a tanulmányaiban, pedig ez is elvárás lett volna a Herosszal szemben. Alaposabban belegondolva csak néhány hollóhátasról, és természetesen Grangerről tudta, hogy kiváló tanuló volt a Roxfortban. Úgy döntött, jobb, ha nem kezd el gondolkozni azon, hogy lehet-e Granger Heros, helyette egy pálcaintéssel kitárta az ajtót, és belépett rajta.
Csupán egyetlen lépést tudott tenni a küszöbről – így éppen elkerülte azt, hogy az ajtó, amely Piton intésére bezárult mögötte, fenéken billentse –, mire megpillantotta az asztalnál lévő fiút, aki láthatólag felállt a fotelből, hogy őt köszöntse. Mindketten mozdulatlanul, némán bámultak egymásra. Draco érzékelte, hogy a másik villámgyorsan lezárja az elméjét, ahogy felfogja, hogy ki áll vele szemben. Neki még erre sem volt ereje, s hosszúra nyúlt másodperceken keresztül csak döbbenten meredt Longbottomra. Az imént azon gondolkozott, hogy melyik iskolatársa lehetett elég jó tanuló ahhoz, hogy Heros legyen, most pedig azzal az eggyel nézett szembe, akiről biztosan tudta, hogy nem elég jó hozzá.
Legszívesebben felkiáltott volna, de végül úgy döntött, mégse mondja Longbottom képébe a véleményét, s némán kérdezte meg Pitontól:
Meggondoltad ezt? Longbottom... lehet, hogy jó ember, de béna.
Érzékelte, hogy mestere elmosolyodik.
Érzed a mágiáját?
Draco ismét a másik körül rezgő, kavargó mágiára koncentrált. Longbottom erős volt, szinte erősebb, mint bárki Pitonon kívül, akivel eddig találkozott. A Roxfortban, ahol még nem tudta érzékelni mindig a mágiát, mert nem gyakorolta ezt eleget, s csak a különösen erős varázslatokat és mágusokat ismerte fel azonnal, Dumbledore körül volt hasonló, bár valamivel még erősebb a mágia örvénylése. Draco Pitonra pillantott, aki körülbelül félúton állt kettejük között, s érdeklődve figyelte őket.
Longbottom nem mozdult. Dracóban cikáztak a gondolatok arról, hogy ilyen erejű varázstudást mindenképpen érzékelnie kellett volna már a Roxfortban is, s arról is, hogy Piton látszólag ki nem állhatta Longbottomot. Persze azt már Draco is tudta, hogy az ilyen látszat sokszor csal... Végül ő törte meg a mozdulatlanságot; közelebb lépett Longbottomhoz, és a fiú felé nyújtotta a kezét. Nem emlékezett rá, hogy ezt a gesztust valaha is megtette volna egy griffendélessel szemben – leszámítva persze Pottert, de az akkor még nem volt griffendéles.
Longbottom okklumencia tudása kiváló volt, s arca és pillantása teljesen nyugodt maradt, látva a mozdulatát. A bizonytalansága csak abból derült ki, hogy sokára, és akkor is nagyon lassan viszonozta a mozdulatot. A keze hideg volt − pedig Draco meleg-nyirkos érintésre számított −, a szorítása pedig határozott. Draco engedett a kíváncsiságának – Piton amúgy is azt mondta, hogy figyelnie kell majd a Herost –, és hozzáfogott, hogy feltűnésmentesen megkerülje Longbottom elméjének védelmét.
A némaságot továbbra sem törte meg senki a szobában, s Draco lassan érzékelni kezdte Longbottom gondolatait. A fiú hozzá hasonlóan megdöbbent, de szinte azonnal el is fogadta Piton döntését. Azok után, amilyennek a Roxfortban Piton és Longbottom kapcsolata – vagy inkább egymáshoz való viszonyulása – tűnt, megdöbbentő volt, hogy Longbottom feltétel nélkül egyetért Pitonnal. És ráadásul mindezt nem félelemből teszi, hanem a tisztelet miatt. Draco lassan mélyebbre ásott, hogy megértse, miért viselkedik így a fiú. Érzékelte, hogy Longbottom iszonyodik tőle, minden szava és minden tette az elmúlt hat év után olyan tisztán él a fiú emlékeiben, mintha tegnap történt volna.
Most azonban Longbottom kezet fogott vele, mintha mi sem történt volna, s lassan visszaszorította magában a rossz emlékeket. Draco érezte, ahogy a másik elhatározza, hogy Piton miatt elfelejti a múltat, és várja, hogy megtudja, milyen valójában Draco. Longbottom vetett egy gyors pillantást Pitonra, megszakítva ezzel a szemkontaktust közte és Draco között, s a férfi biztatóan biccentett neki. Draco látta, hogy Longbottom megbízik abban az emberben, aki látszólag rettegésben tartotta éveken át, s ismét valamivel mélyebbre ásva azt is megtudta, hogy Longbottom közben valóban tartott is Pitontól.
Draco, elég lesz, hallotta Piton szigorú hangját a fejében. Draco lassan kihúzódott Longbottom elméjéből, s hátrébb lépett. Egy kicsit zavarba jött.
– Üljetek le – szólalt meg Piton immáron hangosan, és a fotelek felé intett.
Először Draco tett eleget a felszólításnak, majd lassan Longbottom is követte. Piton intésére felbukkant a közöttük lévő asztalon három csésze tea. Piton végigmérte a két fiút. Pontosan érzékelte Draco meglepetését, hiszen ő nem zárta el előle az elméjét. Neville reakciója pedig éppen az alapján volt egyértelmű számára, hogy a fiú okklumenciát kezdett használni, amint megpillantotta Dracót. Most egyikük sem akarta megtörni a csendet, csak kíváncsian méregették egymást. Neville mozdulataiba némi gyanakvás is vegyült, míg Draco várta, hogy a másik mutasson valamit, amitől igazán herososnak tűnhet.
– Mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt években nem voltatok valami jó viszonyban egymással... – Piton finomítása olyan gúnyosan hangzott, hogy Draco elfintorodott. Neville előredőlt, a térdére támaszkodott, s a gőzölgő teára ügyet sem vetve figyelte a férfit. – Most azonban egy egészen más helyzetben kell helytállnotok, és ez megköveteli azt, hogy elfelejtsétek a múlt sérelmeit.
Draco lehunyta a szemét. Az ő esetében szó sem volt elfelejtendő sérelmekről. Longbottom soha nem tudott volna olyasmit tenni, amit ő ne megvetéssel figyelt volna. Persze neki éppen ezt a lenézést kellett levetkőznie.
Neville némán bólintott. Fenekestül fordult fel az élete az elmúlt hónapokban. A nagyanyja, aki régebben alig szólt hozzá, és akkor is inkább csak szemrehányással illette, most rajongott érte. Az osztálytársai, akik sajnálkozva figyelték a szerencsétlenkedését, döbbenettel vegyes csodálattal nézték most az eredményeit. A tanárai, akik néha még a nevét sem jegyezték meg, most csak azt szajkózták, hogy milyen tehetséges. Miért ne fért volna ebbe bele, hogy Draco Malfoy, aki mindig is megalázta, normálisan szóljon hozzá? Luxus lett volna, ha a múlt sérelmeire emlékszik, mert akkor szinte senkinek sem bocsáthatott volna meg – különösen nem Perselusnak.
– Közeledik a végső harc – folytatta Piton. – És egyre közelebb is kerülünk ahhoz, hogy lehetőséged legyen Tomot legyőzni – tette hozzá Neville-re pillantva.
– Sikerült legyőzni egy horcruxot? – szólt közbe Draco, és érzett némi sértettséget, amiért Piton nem tájékoztatta.
– Igen, Potterék végeztek a kehellyel.
– Nem hiszem el! Segítettél neki, ugye? Nem valószínű, hogy Potter azt le tudta győzni – rázta meg a fejét Draco.
– Miért nem hiszed? – Longbottom hangja hideg volt. Draco végigmérte a fiút.
– Jaj, ne viccelj már... Potter... üres lufi. Messze nem olyan nagy varázsló... – vágta rá fölényesen.
– Miért hiszitek, hogy ismeritek? – rázta meg a fejét Longbottom. – Engem sem ismertél! Azt hitted, én vagyok a Roxfort legbénább diákja, erre így találkozunk újra. Tényleg azt hiszed, hogy ítélkezhetsz Harry felett, miközben elvakítanak az előítéleteid? Nem tudod, hogy mennyire jól varázsol, tehát ne is tégy rá megjegyzéseket.
Draco Pitonra pillantott, de a férfi keresztbefonta a karjait a mellkasa előtt, s láthatólag nem kívánt hozzászólni a beszélgetésükhöz. Draco ezt kissé kétszínűnek találta, tekintve, hogy máskor Piton mindig egyetértett vele. Most azonban támogatás híján egyedül volt kénytelen szembefordulni Longbottommal.
– Történetesen láttam már varázsolni. Nem volt egy nagy szám. És ne gyere nekem azzal, hogy te sem voltál az, mert lehet, hogy te jól eljátszottad az ügyetlent, de ő nem valószínű, hogy képes lett volna rá. Annál dühösebb volt már nem egyszer.
– A horcrux legyőzéséhez inkább akaraterő kell, nem varázserő – jegyezte meg a másik.
– Így is, úgy is le lehet győzni, de ahogy gondolod – vont vállat Draco. – Potter lehet erős, akkor is képzetlen. És amíg nem tud magára vigyázni, addig az én szememben nem lesz nagy varázsló. Megjegyzem, egyelőre a te varázstudásodról se tudok sokat, legfeljebb a lehetőségeidről – tette hozzá kihívóan.
– Draco. – Piton ezúttal hangosan szólt rá, de hangja ugyanolyan szigorú volt. Draco rápillantott.
– Miért, nem akarhatom látni, hogy mit tud egy Heros? – kérdezte hideg gúnnyal. Tudta, hogy Piton érzékeli a haragját, de nem érdekelte. Nem tetszett neki, hogy a férfi nem állt mellé. – Azt hiszem, később fontos lesz nekem ez a tudás...
Piton megrázta a fejét, de Longbottom közbevágott, mielőtt válaszolhatott volna:
– Hagyd, Perselus – mondta halkan. – Mit akarsz, Draco? – Meglepően lágyan ejtette ki a másik nevét, pedig Draco a helyében már annyi gúnyt sűrített volna ezekbe a szavakba, amennyit csak tudott volna. – Milyen bizonyítékot?
Draco felállt, s látványosan előhúzta a pálcáját.
− Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy hogyan harcol egy Heros.
Neville lassan állt fel, végigmérte Dracót, és a pálcát, amelyet a fiú ráfogott. Nem mozdult. Draco tudta, hogy régen Longbottom egy ilyen helyzetben megrémült és elmenekült volna, vagy talán kapálózik egy sort a pálcájával, hiszen mégiscsak szorult bele némi griffendéles vakmerőség, de ezt sem teszi sok sikerrel. Most azonban egyikre sem került sor, és Draco ismét szükségét látta némi legilimencia alkalmazásának, hacsak nem akarta Longbottomot kikiáltani gyávának.
A másik azonban egyáltalán nem félt, ahogy erről hamarosan meggyőződhetett. Egyszerűen csak nem akart támadni. Draco ezt nem könyvelhette el túl nagy sikernek, tekintve hogy már jó ideje hergelte a fiút. Longbottomról azonban, úgy látszik, lepergett minden szó, s bár minden izma megfeszült a várakozástól, hogy szükség esetén azonnal tudjon védekezni, egyelőre a pálcáját sem vette elő.
Draco Pitonra pillantott. Semmit sem tudott leolvasni mestere arcáról, de lassan Piton is felállt, s egy ezüstös villanással a falhoz tolta a helyiségben a bútorokat. Draco tudta, hogy ezzel megkapta az engedélyt a harcra. Ismét felemelte pálcáját, és továbbra is csodálkozva figyelte, hogy Longbottom nem mozdul.
Semmi saját varázslat, Draco, szólt rá Piton némán. Azt nem kell tudnia kivédeni.
Draco nem felelt, és lezárta az elméjét még mestere előtt is. Váratlanul intett pálcájával, de Longbottom résen volt, s meglepően gyorsan kapta elő a sajátját, és védte ki az átkot. Draco nem hagyott időt neki, hanem azonnal újratámadt. Igyekezett betartani Piton utasítását, de sok közismert varázslatot módosított vagy feljavított tanulás közben, és ezeket már nem tudta másképp elvégezni.
Egy darabig úgy tűnt, a harc eléggé egyoldalú lesz; ő támadt, Longbottom pedig tökéletes gyorsasággal és pontossággal védte minden varázslatát. Mindig a megfelelő pajzsot használva, mintha olvasni tudna Draco gondolatatiban, bár a fiú biztos volt benne, hogy Pitonon kívül senki sem tudná megtörni az elméje védelmét. Maga Longbottom is még alaposabb okklumenciát használt, mint eddig, és Draco most már nem tudta mindig elcsípni a gondolatait. A fiú végül támadásba lendült, amikor Draco már kezdte teljesen nyeregben érezni magát.
Míg Draco inkább azt célozta meg, hogy a varázslataival sérüléseket okozzon az ellenfélnek, Longbottom összetettebb, bűbájokra épülő varázslatokat használt. Akadályokat hozott létre, vagy tárgyakat bűvölt meg. Dracónak új volt ez a harci stílus azokhoz az élet-halál párbajokhoz képest, amelyeket Pitonnal vívtak nap mint nap. Ugyanakkor élvezetesebbnek is tűnt. Longbottommal szemben sosem érezte valóban életveszélyben magát, nem úgy, mint amikor Pitonnal harcolt, de mégis többet kellett dolgoznia azon, hogy megszüntessen egy-egy összetettebb varázslatsort, mert most meg kellett találnia az egyes bűbájokra a feloldást. Most már nem is bánta, hogy csak tanult varázslatokat használhat, és ő is belekezdett az átváltoztatásra vagy bűbájokra épülő támadó varázslatokba.
Az idő mintha megállt volna. Azt, hogy nagyon is régóta harcolnak már, Draco onnan tudta felmérni, hogy egyre jobban fáradt, s ellenfelén is érzékelte ennek a jeleit. Az egyik átka eltalálta Longbottomot, és szürkés köddel terítette be, ami zavarta a fiút a látásban. Míg a megszüntetéssel volt elfoglalva, egy újabb intéssel megkötözte, hogy ne tudjon mozdulni. Longbottom azonban megszüntette a az első varázslatot, és sikerült annyira ráirányítania a pálcáját, hogy le tudja fegyverezni. Dracóban még lobogott a harc tüze, s egy pillanatra úgy érezte, pálca nélkül is rá tudna támadni Longbottomra. A szeme sarkából azonban úgy látta, mintha Piton hirtelen felé fordulna, s eszébe jutott, hogy a férfi megtiltotta, hogy Defensorként harcoljon, így eltekintett a pálca nélküli varázslástól.
Longbottom nem küldött rá több átkot most, hogy lefegyverezte. Néhány másodperc múlva egy ezüstös fénynyaláb táncolta körbe a szobát; megszabadította Longbottomot a köteleitől, visszalebegtette Draco elé a pálcáját, és visszaállította a bútorokat eredeti helyükre. Piton kiismerhetetlen arccal lépett hozzájuk közelebb. Draco elmosolyodott.
− Ez tényleg jó volt. − Aztán az arcáról leolvadt a mosoly, látva, hogy Neville csak nyugodtan biccent.
Lassan megértette, hogy a másiknak nem okoz élvezetet a párbaj. Védekezik és támad, mert tudja, hogy ezt várják el tőle, de edzésnél, kötelező gyakorlásnál nem tartja többnek. Draco minden izmában érezte a harcot, s kellemes volt ez a zsibbasztó fáradtság, amely most elárasztotta. A küzdelem minden pillanatát kiélvezte, szinte a bőrén érezte az átkok erejét, hallotta, ahogy sisteregve egymásnak csapódnak, felolvadnak egy-egy pajzson, vagy átalakulnak egymás hatására, s belátta, hogy határozottan értékelhető a tanulható mágia is.
Visszaidézett egy-egy különösen sikeres összecsapást, s elégedett volt magával és Longbottommal is. Úgy érezte magát, mintha órákon át sportolt volna, nem úgy, mintha veszélyes átkok sorát szórta volna valakire, akit egyébként nem is kedvelt különösebben. Az egész nem tűnt többnek játéknál, s furcsa volt, hogy Longbottom − a néhány elcsípett érzés alapján −, nem találta kellemes kikapcsolódásnak a párbajozást, és általában értelmetlennek tartotta, hogy valakire rátámadjon.
− Akkor most, hogy láttad, amit akartál, Draco, térjünk vissza komolyabb dolgokra − szólalt meg halkan Piton. Dracónak elég volt egyetlen pillantást vetni rá, hogy tudja, ő is érzékeli Longbottom kedvetlenségét. Alig észrevehetően vállat vont, ahogy találkozott a tekintetük, majd leült korábbi foteljébe. − Most még minden különösebb gond nélkül el tudsz jönni ide, Neville − folytatta Piton, miután már mind a hárman helyet foglaltak −, de hamarosan nekem több figyelmet kell Tomra fordítanom. Azt szeretném, ha Dracón keresztül akkor is tudnánk érintkezni.
− Mikor kerül erre sor? − kérdezte Neville rezzenéstelen arccal.
− Ez most csak azon múlik, hogy Potter mennyire sikeres…
− Hadd kutassak én is a horcruxok után − vágott közbe Neville. − Úgy gyorsabbak lehetünk. Nem szeretném, ha tovább húzódna ez a háború…
− Ezt már megbeszéltük. Potter is teszi a dolgát és te is teszed a dolgod. Nem kell aggódnod miatta. Legyőzött egy horcruxot, és semmi baja sem esett, mint ahogy te is meggyőződhettél róla karácsonykor. − Piton hangja már jeges volt az utolsó szavaknál. Neville elvörösödött, de állta a férfi pillantását.
− Szükség lenne rá, hogy beszéljek vele, Perselus − mondta határozottan. − Rendben, te ne beszélj vele, úgyse tudnátok leülni egymás mellé, de én… velem azért Harry tud beszélni. Megosztjuk a feladatokat, és minden egyszerűbb lesz…
− Az egyetlen, amit tehetsz, Neville, az az, hogy kutatsz a Roxfortban az Alapítók után. Az egyik horcruxról még semmit sem tudunk. McGalagonytól kapsz majd engedélyt a zárolt részlegbe az eredményeidnek köszönhetően, és olyasmiknek is utána tudsz majd ott nézni, amikre nekem nincs időm, Potternek pedig még nincs lehetősége. Ezzel segíthetsz nekünk.
Neville egy másodpercig farkasszememt nézett a férfival, majd bólintott.
− De ott akarok lenni a következő horcrux legyőzésénél. Akkor elmondjuk Harrynek. A kígyót úgyis csak a végső összecsapáskor lehet megközelíteni, azt mondtad, Tom mindig magánál tartja.
− Elméletileg így van − bólintott Piton.
− Rendben, maradok a Roxfortban, és kutatok az Alapítók után, de ha meglesz az utolsó, el kell mondanunk Harrynek. Ígérd meg.
Piton néhány másodpercig hallgatott. − Nem akarom megszegni az ígéretemet, Neville. Meglátjuk.
− Nem foglak addig békén hagyni − ígérte Neville eltökélten.
− Abban biztos vagyok − mosolyodott el Piton. − Szerettem volna, ha ismeritek egymást Dracóval, és szükség esetén tudtok beszélni, ha mi ketten nem érjük el egymást. Rendben van?
Neville bólintott, és nyugodtan mérte újra végig Dracót. Draco elmosolyodott, és könnyedén biccentett. Neki igazán nem okozott gondot Neville-lel szóba állni, ha úgy alakul.
− Mennem kell − tápászkodott fel Neville. − Vacsoráig kaptam kimenőt a Roxfortból…
Piton bólintott. Draco nem figyelt rájuk, amíg a következő találkozó időpontját egyeztették, s csak akkor pillantott újra mesterére, amikor Longbottom halk pukkanással dehoppanált. Egy darabig egyikük sem törte meg a csendet. Draco lebontotta az elméjét védő falat, s hagyta, hogy csak úgy keringjenek a fejében a gondolatok. Érzékelte, hogy Piton sem alkalmaz tovább okklumenciát.
− Mit kell vele tennem? − kérdezte végül Draco.
− Amint hallottad, van egy kis nézeteltérésünk… − mondta Piton gúnyosan. − Neville úgy látja jónak, ha Potter megtudja, hogy nincs szerepe ebben a háborúban. Én ezzel nem értek teljesen egyet…
− Őrültség lenne. Potter lételeme a felhajtás − jegyezte meg Draco.
− Nos, Neville szerint kijár neki a nyugalom, és persze a döntései lehetőség, hogy fel akarja-e áldozni magát a varázsvilágért.
− Miért, te mondtad neki, hogy játsszon hőst? Mr úgyis-mindent-túlélek Potter egyedül is ki tudta találni magának ezt a szerepet. Nagy mázlija van, hogy eddig mindent megúszott…
− Így van − értett egyet Piton. − De vele most valamivel kevesebb gondunk lesz. Tom néhány nappal karácsony után bejuttatta egy emberét a Főnix Rendjének főhadiszállására. Ő animágus, és kihallgatja minden megbeszélésüket, és nem mellesleg különösen odafigyel Potterre. Nem nehéz tőle megszereznem az információkat, így anélkül is tudom, hogy Potter mit művel, hogy folyton ott strázsálnék. Ami neked is előnyös jelen helyzetben…
− Csakugyan? Ismét megúszom, hogy Potter testőre legyek? − vigyorodott el Draco.
− Ezt igen, Neville-re azonban oda kellene kicsit figyelned. Amíg az iskolában van, nincs mitől tartanunk, de ha elhagyja a Roxfort területét, már más a helyet. Keresni fogja Pottert. Szeretném, ha ezt rád bízhatnám. Szükséged lesz egy érzékelő bűbájra, amely jelzi, ha kimegy az iskolából, és olyankor ott kell lenned a közelében, hogy ne tudjon beszélni Potterrel.
− Értem.
− És még valami. Hamarosan előfordulhat az is, hogy vissza kell menned a Roxfortba.
− Már miért kéne? − csattant fel Draco.
− Mert a végső harc során nekem kell Tom mellett lennem, neked pedig Neville mellett. Más helyzetben nem kellene egy Defensor a Heros mellé, de Neville nagyon fiatal és tapasztalatlan még. Mindig el kell tudnia érni, és nekem tudnom kell róla olyan dolgokat is, amiket ő nem feltétlenül akar elmondani.
− Hát ha muszáj… De ugye ez az, amire csak akkor kerül sor, ha Potter legyőzte a horcruxokat? − Piton bólintott. − Akkor jó − vigyorodott el Draco gonoszan −, akkor van még pár évem. Talán Longbottomnak addigra nem is kell majd felügyelet.
− Nem várhatunk éveket − felelt Piton szigorúan, s Draco arcáról azonnal leolvadt a mosoly. Zavartan bólintott. − Viszont addig nem engedhetlek el, amíg nem vagyok benne biztos, hogy minden helyzetben meg tudod védeni magad.
− Vagyis? − csillant fel Draco szeme. Piton bólintott.
− Vagyis előbb meg kell tanulnod a pálca nélküli varázslást. − Nem árulta el a fiúnak, hogy ez bizony nem lesz egyszerű. A harc közben egy pillanatra már úgy tűnt, Draco ösztönösen létrehoz egy pálca nélküli varázslatot, de fiú végül mégse tette meg, s Piton őszintén sajnálta, hogy elszalasztotta a lehetőséget. Draco most lelkes volt, de Piton tudta, hogy hamarosan cseppet sem lesz az. Gyors sikerre egyikük sem számíthatott.
Draco elégedett volt. Remélte, hogy nem lesz nagy gondja a pálca nélküli varázslással sem, és a feladat, amelyet Piton neki szánt, kifejezetten tetszett neki. Amikor visszatért a szobájába, s végiggondolta a találkozást a Herosszal, még mindig furcsállotta, hogy Longbottom ilyen varázserő tulajdonában van, de elégedetten vigyorodott el a gondolatra, hogy Potter tényleg hoppon marad.

 

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!