Draco felhúzta, és karjaival átfonta a térdét. Dühösen fixírozta a pálcát az asztalán. Annyira vonzotta a hűvös, finom fa, hogy legszívesebben felpattant és odasétált volna, hogy újra a kezében tarthassa. De megfogadta, hogy csak varázslat segítségével szerzi meg, s ha már ezzel töltötte az egész napot, hogy próbálkozott a pálca magához bűvölésével, nem akarta éppen most feladni. De továbbra sem történt semmi, amikor megpróbálta elérni, hogy egyetlen intéssel befolyásolhassa a mágiát. A falnak támasztotta a fejét, és dühösen fújt egyet.
Hetek óta ezzel töltötte a mindennapjait. Még mugliismeret könyveket olvasni is élménynek tűnt ahhoz képest, amilyen érzés volt nap mint nap sikertelenül próbálkozni a pálcanélküli varázslással. Amikor hetekkel ezelőtt elkezdte a gyakorlást, és Piton elmondta, hogy mik a varázslat alapjai, nagyon is biztatónak tűnt a helyzet.
– A pálca nélküli varázslás lényege, hogy a mágiát úgy irányítod, ahogy csak tetszik. Míg a pálcával csak egy varázslatot tudnék létrehozni, itt az történik, amit csak akarok. – Egyetlen intéssel a foteleik közé hívta a fal mellől az asztalt, amelyen azután feltűnt két csésze tea. Draco az elmúlt hónapok során már bőven hozzászokott ilyen varázslatsorokhoz, most mégis csodálattal bámulta az eredményt. Azóta várta, hogy ezt megtanulhassa, amióta az ideérkezése utáni reggelen először látta Piton ezüstös villanásokkal kísért varázslatait. – Rendben – folytatta Piton –, akkor most szeretném, ha a pálcáddal elvégeznéd a következőket: varázsold ide nekem a szobádból a harmadéves mugliismeret könyvet, a jegyzeteidet, az asztalomról tintát, a fiókból pennát és pergament. Egyetlen varázslattal.
Az egész valahogy nem tűnt annyira lehetetlennek, mint amilyennek lennie kellett volna. Draco végiggondolta, hogy mit akar elérni, s intésére sötétzöld, ragyogó fénynyaláb táncolta körbe az asztalt, és ahogy elhalt a fénye, ott állt mindaz, amit Piton felsorolt. A férfi bólintott.
– Tudod irányítani a mágiát, annyi varázslatot vagy képes létrehozni egyszerre, amennyit csak akarsz. De ez egyelőre csak pálcával megy. Meg kell tanulnod elszakadni tőle. Kezdetnek az is elég lesz, ha egyetlen varázslatot el tudsz végezni pálca nélkül. Add ide a pálcádat.
Draco kedvetlenül adta át a pálcát; utálta, ha meg kellett válnia tőle. Piton megcsóválta a fejét. Pontosan érzékelte a fiú gondolatait.
– Visszakaphatod – mondta, és letette a pálcát a széke karfájára –, egyszerűen csak hívd magadhoz.
Draco nézte a hosszúkás fát. Érezte, hogy Piton figyeli és érzékeli minden gondolatát, de cseppet sem bánta. Remélte, ha nem jár sikerrel, legalább a férfi meg tudja mondani, hogy mi a baj. Érezte, ahogy a mágia körülfonja a szobát, mint ahogy mindig is érzékelt minden védővarázslatot a házban, ha a mágiára koncentrált. Lehunyta a szemét. Bármennyire is könnyűnek tűnt, nem tudta, hogyan ragadhatná meg a mágiát. Ha a pálca a kezében volt, arra koncentrált, tudta, hogy az egy tökéletes eszköz arra, hogy érvényesítse az akaratát. Most viszont nem volt semmi, amire támaszkodhatott volna. Mintha a levegőben kellene megkapaszkodnia, s hogy ez sikerülhet, az nem tűnt túl valószínűnek.
– Nem megy – mondta végül, felpillantva Pitonra.
– Meg se próbálod? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Megpróbáltam! – vágta rá Draco sértetten. – Mondd el, hogy mit csináltam rosszul!
– Azt, hogy meg se próbáltad – felelt Piton nyugodtan, ügyet sem vetve Draco haragjára. – Végiggondoltad, elhatároztad, hogy biztosan nem sikerül majd, és aztán semmit sem tettél. A mágia ott van körülötted, mindenkinél jobban tudod érzékelni, mire vársz még? Ha tetszik, mondd ki magadban a varázsigét, vagy csak azt, amit akarsz. Fogalmazd meg konkrétan, miközben irányítani próbálod a mágiát … – Kinyújtotta a kezét, s egy ezüstös villanás kíséretében a tenyerére lebegett az asztalról a penna, amelyet Draco varázsolt elő.
Draco a pálcára pillantott. Kimondta magában a varázsigét, és tényleg megpróbált koncentrálni rá, mint amikor a nonverbális varázslást kellett megtanulnia, de semmi sem történt. Pitonra pillantott. A férfi bólintott, és Dracónak támadt egy olyan rossz érzése, hogy nem is igen várt mást. Ettől persze csak még bizonytalanabbnak érezte magát. Piton felkapta a pálcát, és átnyújtotta Dracónak.
– Gyakorold. Amíg legalább ez nem sikerül, nincs miről beszélnünk.
Draco elfintorodott. Három hete gyakorolt látható eredmény nélkül. Piton ez alatt többet foglalkozott Neville-lel és Tommal, Draco pedig úgy érezte, hogy magára maradt a feladattal. Alig látta mesterét, aki többnyire különböző halálfaló-gyűléseken vett részt, támadásokat segített megtervezni, vagy éppen Neville-lel folytatott sokadik megbeszélést. Draco sértődött volt és rosszkedvű.
Mintha csak a gondolataira érkezne válaszul, Piton benyitott a szobába.
– Kopogás? – mordult rá Draco.
– Zavarlak? – kérdezte Piton gúnyosan.
– Attól még lehet kopogni. Olyan érzést kelt az emberben, mintha lenne privát szférája. – Felpillantott a férfire. – Minek köszönhetem a látogatást?
– Ugyanott tartasz? – intett Piton a pálca felé.
– Nyilván tudod, különben már boldogan elújságoltam volna neked, ha sikerrel járok. Kösz a bíztatást, további jó munkát. – Tüntetőleg elfordította a fejét.
– A kamaszkorra most nincs időnk, Draco – szólt rá Piton ezúttal szelídebben. – Semmit sem haladtál?
– Képzeld, nem.
Piton egy intéssel közelebb hívta az íróasztal mellett álló széket, leült rá, Dracóval szemben, majd végigmérte az asztalon lévő pálcát.
− Figyeld meg, hogy én hogy csinálom − javasolta, s Draco érzékelte, ahogy megnyitja az elméjét.
Végigmérte a férfit, s lassan, fokozatosan kezdte érzékelni a gondolatait. Piton kinyújtott a kezét az asztalon lévő pálca felé. Draco sejtette, hogy semmi meglepőt nem fog tapasztalni. Piton nem mondta ki magában az utasítást − hiszen akkor nem tudott volna egyszerre varázsolni, s közben valami másról beszélni −, egyszerűen csak a tudata egy részével arra koncentrált, hogy magához akarja lebegtetni a pálcát, s az egy ezüstös villanás kíséretében elindult.
Draco ismerte a módszert, a nonverbális varázslatokat ő is így hajtotta végre, még azokat is, amelyek nem egy létező varázsigére épültek, vagy egyszerre több dolgot is elvégeztek. Azonban ha a pálcája nem volt a kezében, sosem jöttek létre. Mintha erre a fadarabra lett volna szükség ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen közte és a mágia között. Piton egy intéssel visszaküldte az asztalra a pálcát, majd Dracóra pillantott. A fiú megrázta a fejét.
− Tudom, hogy így kellene, de…
− Próbáld meg, hadd lássam − utasította a férfi nyugodtan.
Draco megnyitotta az elméjét, hogy most Piton érzékelhesse pontosan a gondolatait, majd a pálca felé fordult. Tényleg szerette volna már megkapni, már csak azért is, hogy elvégezhessen néhány pálcás varázslatot az egész napos sikertelen integetés után. Azonban a mágia nem reagált az utasításaira a pálca nélkül − és a kör bezárult. Draco halk sóhajjal hajtotta hátra a fejét.
− Miért nem hiszed, hogy sikerülhet? − kérdezte Piton. − Persze, hogy nem tudod uralni a mágiát, amíg nem bízol magadban. Láttad, hogy nekem megy.
− Ennek ösztönösnek kellene lennie, nem? − kérdezte Draco szomorúan. − Elég nagy baj, hogy hetek óta sikertelenül próbálkozom.
− Hetek óta egyre görcsösebb vagy. Valóban ösztönösen is ráérezhetsz, de azt sosem fogod elérni azzal, hogy órákon át ülsz fölötte.
− Akkor meg hagyjam a csudába? − fakadt ki Draco. − Persze, nem lehet… − tette hozzá, elkapva Piton pillantását. Rosszkedvűen dörzsölte meg a halántékát. − Esetleg ha kaphatnék valamit, ami a pálcát helyettesíti, sikerülne. Nem kell, hogy varázserejű tárgy legyen, lehetne mondjuk egy közönséges penna, vagy mit tudom én…
Piton megrázta a fejét. − Akkor a pennához kötődnél a pálca helyett. Így is, úgy is gyenge lennél.
− De míg egy pálcát elvesznek az embertől, az nem jutna senkinek sem eszébe, hogy megfosszon egy pennától − vitatkozott Draco.
− Azt akarom, hogy semmitől se kelljen függened. Valószínűleg el kell majd menned McGalagonyhoz, és rá kell venned, hogy visszavegyen a Roxfortba, vagy bevegyen a Főnix Rendjébe. Akkor pedig hidd el, hogy nem fogják hagyni, hogy pálcával a kezedben ülj le velük beszélgetni.
− És meg akarnának támadni egy gyereket? − kérdezte Draco hitetlenkedve.
− Te az ő szemükben elsősorban halálfaló vagy − intett Piton Draco bal karja felé −, és csak másodsorban gyerek. Nem engedlek közéjük, amíg nem lehetek biztos benne, hogy minden helyzetben meg tudod védeni magad. Akkor nem tudsz nekem segíteni, ha bármilyen módon is képesek korlátozni. Meg kell tudnod törni a hoppanálásgátló bűbájukat, a kommunikációt akadályozó varázslataikat, és akkor is el kell tudnod érni, amit akarsz, ha McGalagony úgy dönt, hogy meghatározatlan időre elzárja a pálcádat.
− Próbálja csak meg, és megölöm − morogta Draco.
− Kiváló, azt akarjuk, hogy ezt pálca nélkül el tudd végezni − mosolyodott el Piton.
− De hát akkor mit tanácsolsz? Ha tovább gyötrődöm vele, az sem lesz jó, de amíg nem tudom, semmiben sem tudok neked segíteni. Megoldhatatlan helyzet…
− Tudom − bólintott Piton. − Másképp kell tehát gyakorolnod.
Draco a férfi pillantásából nem sok jóra számított, ezért, hogy kicsit elodázza a rossz híreket, megkérdezte: − Te hogy tanultad meg? Biztos ezt is gyorsan teljesítetted, mint mindent.
− Nekem ösztönösen sikerült pálca nélkül varázsolnom, még azelőtt, hogy Horatius bármit is mondott volna erről − felelt Piton. − Azt hiszem, ez elég jól jött neki…
− Ösztönösen… És mi kell ahhoz, hogy egy ilyen ösztön előjöjjön? − kérdezte Draco rosszkedvűen.
− Az, hogy rá légy kényszerítve − felelt Piton szűkszavúan. − De rendben, kicsit hanyagoljuk a pálca nélküli varázslást. Eddig nem volt sok gond Neville és Potter találkozójával, mivel Potterék ki sem mozdultak a Rend főhadiszállásáról.
− Azt hittem, ő a horcruxok után kutat, erre kiderül, hogy otthon sziesztázik? − vonta fel a szemöldökét Draco. − Tényleg nem rá kellene építeni ezt a háborút…
− Tom emberei karácsonykor megölték Granger szüleit − mondta Piton halkan. Draco kinyitotta a száját, de nem tudott felelni. − Ez egy időre eléggé elvette Potterék kedvét a kutatástól, de remélem, hogy lassan összeszedik magukat. Erről jut eszembe, mi a helyzet Tyihonnal?
− Hamis információk alapján Írországban van − suttogta Draco. − Nem hagyhatom, hogy ez velük is megtörténjen.
− Tudom.
− Hogy találták meg őket?
− Granger szülei nem rejtőzködtek − magyarázta Piton −, így aztán annyira nem volt nehéz. Bár így is hónapokig tartott.
− Ott voltál?
Piton nem felelt azonnal. − Igen.
Draco lehunyta a szemét. Tudta, hogy Piton sem tehet sokat ilyen helyzetben. Időnként még mindig azon gondolkozott, hogy mit láthatott volna a házban, amelyet átjárt Tom varázslata. Néha kegyetlen rémálmokra ébredt fel éjszaka, s nem tudta, hogy csak a félelmei kelnek életre az álmaiban, vagy valaha már láthatta ezeket a képeket. Egyszer, amíg a szüleinél volt, visszament Godric’s Hollow-ba, de Potter azóta már elvitte onnan a horcruxot, és ezzel megtörte a házon lévő átkot. Draco hiába simította végig a Potter-család elkoszolódott bútorait, semmi sem történt.
− Mindenesetre jövő szombaton a roxfortosok kimehetnek Roxmortsba. − Piton hangja visszarántotta a szoba valóságába, és a várható feladatok körébe. − Potter odamegy, ezt tudom a kémtől, akit Tom a főhadiszállásukra küldött. Neville is ki fogja használni a lehetőséget. Megbeszéltem vele, hogy eljön hozzám délután, de bőven találhat arra időt, hogy beszéljen Potterrel. Szeretném, ha odamennél és megakadályoznád.
− Rendben. − Draco örült, hogy kimozdulhat a szobájából, s végre olyan feladatot kell elvégeznie, ahol jogosan van a pálcája a keze ügyében. Piton bólintott.
− Akkor gyere, főzzünk vacsorát − állt fel Piton. − Ezt pedig most hagyd − intett a pálca felé, amely erre Draco elé lebegett. A fiú elkapta, s boldogan szorította meg a sima fát.*
A falu főutcáján hömpölygött a tömeg. A roxfortos diákok kiélvezték, hogy végre elhagyhatják a birtok területét, még ha minden sáros volt is, és most is lassan, kitartóan szemerkélt az eső, eláztatva a köpenyeiket. A helység tele volt aurorokkal, akik a diákok biztonságát voltak hivatottak biztosítani. McGalagony nem akarta teljesen bezárni a gyerekeket – ez ugyanis többnyire arra vezetett, hogy aki ismert titkos utakat, az kiszökött az iskolából, s az igazgató biztonságosabbnak találta, ha egyszerre engedi ki őket, amikor meg tudják szervezni a védelmüket.
A diákokat láthatólag cseppet sem zavarta az, hogy sok felnőtt is járkál az utcákon, igaz azok nem is ügyeltek különösebben a gyerekekre, úgy tűnt, ők is élvezik, hogy vásárolgathatnak, vagy beülhetnek egy italra valamelyik kocsmába, miközben hivatalosan dolgoznak. A tanárok többsége is lejött a faluba, ők viszont igyekeztek azért nem venni tudomást arról, hogy merre járnak, mit vásárolnak, miről beszélnek a roxfortosok, mert nem akarták, hogy a jelenlétük kényelmetlen helyzetbe hozza diákjaikat.
Draco kénytelen volt rövid idő alatt belátni, hogy nem érdemes láthatatlanul járkálnia a faluban. A tömegben még akkor is nehéz volt kikerülni a szembejövőket, ha láthatták egymást, így azonban csak gyorsan lelepleződött volna. Elvégezte tehát magán azokat átalakításokat, amelyeket régen is mindig alkalmazott, amikor Pitonnal mugli áruházakba jártak, s ezek után még a csuklyáját is a fejébe húzta.
Furcsa érzés volt az iskolatársai között elvegyülve Roxmorts utcáit járni. Minden ismerős volt, a mellette elhaladó fiatalabb mardekárosok vidám beszélgetése, a Mézesfalásból áradó ínycsiklandozó illatok, a Három Seprű párás ablakán túl a diákokkal teli helyiség, az egész falut átszövő mágia, amely csak egy olyan településre lehetett jellemző, amelyet csak varázstudók laknak. Dracót magával ragadta a körülötte lévők izgalma. Mindig is szerette Roxmortsot, és most, hogy éppen úgy sodródhatott a tömeggel, mint a roxfortos diákok, kicsit úgy érezte, mintha visszatért volna az iskolába.
Elég jól érezte magát a Fonó soron, és különösebben nem hiányoztak neki a roxfroti szabályok, kötött tanórák. Itt úgy oszthatta be az idejét, ahogy akarta, ha addigra, amikor Piton vizsgáztatta, tudott mindent, amit meg kellett tanulnia. Akkor mehetett enni, amikor neki tetszett, és nem kellett éjszaka a szobatársai hortyogását hallgatnia. Természetesen néha hiányolta a többi mardekáros társaságát, de sokszor annyira untatták a Roxfortban, hogy nem volt nehéz meggyőznie magát arról, hogy kiválóan megvan nélkülük is. Persze így, hogy a Roxfort gyakorlatilag körbevette, nehezebb volt megőriznie ezt a véleményt.
Draco beleszippantott a levegőbe. Langyos, tavaszi szellő lengte őket körül, s lefújta Draco fejéről a csuklyát. A fiú nem bánta különösebben, bár még mindig esett kicsit. Köpenye elnehezült a magába szívott víztől, s meglehetősen meleggé vált az amúgy is kellemes időben. Egy gyors bűbájjal megszárította a ruháját, és igyekezett a gondolatait a feladat felé fordítani. Úgy tűnt, a hetedéves griffendélesek még nem értek ki a faluba, ezért Draco elindult a Roxfortba vezető út felé, hogy időben el tudja csípni Longbottomot. Abban, hogy egyelőre Potter sincs itt, teljesen biztos volt.
Kisebb-nagyobb csoportokat kerülgetett, akik ekkor érkeztek az iskolából, és igyekeztek minél gyorsabban elérni azt a boltot, amelyet kinéztek maguknak. Draco elgondolkozva figyelte őket. A fiatalabbakat egyáltalán nem ismerte meg, csak a ruhájukon csillogó címer adott neki némi fogalmat róluk. Hamarosan azonban nagyon is ismerős csoportot pillantott meg, ahogy ráérősen közeledtek az úton. Láthatólag cseppet sem volt sürgős nekik, hogy leérjenek a faluba, mintha pontosan tudnák, hogy lesz elég idejük Roxmortsban akkor is, ha nem rohannak.
Két lány kicsit lemaradt a többiektől, és sutyorogni kezdtek, a többiek hangosan, jókedvűen beszélgették. Elsietett mellettük egy harmadéves hugrabugos kisfiú, aki láthatólag már nagyon szeretett volna leérni a faluba – egy pillanat múlva azonban az is kiderült, hogy valószínűleg nagyon is ismeri a mardekárosokat, s ezért próbál gyorsan kereket oldani. Theodore Nott megpöccintette a pálcáját, s a fiúcskát elkapta egy lasszóátok. Kis híján hasra esett, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát. Vincent Crack és Gregory Monstro jól szórakozott ügyetlenkedésén. Theo közelebb lépett a fiúhoz.
– Hova sietsz úgy, Bradley? Még a végén megcsúszol és elhasalsz a sárban… – Barátaira kacsintott. A hugrabugos fiú láthatólag szeretett volna elszaladni, akár a megcsúszást is kockáztatva, de a lasszóátok még mindig fogva tartotta. – Azt hiszem, tartozol nekem valamivel… – váltott Theo a negédesből hideg hangra. – Ha bevásárolsz nekünk a Mézesfalásban, talán eltekinthetek tőle…
– Én… Nekem… – motyogott a fiúcska.
– Igen? Valami gond van? – Theo keresztbe fonta a karját, s most Greg és Vincent is közelebb lépett; fenyegetően tornyosultak a gyerek fölé.
– Nem. Megveszem…
– Nagyon helyes – vigyorodott el Theo. – Akkor most szedheted a lábad. Mire beérünk, a Három Seprű előtt várj minket!
Feloldotta az átkot, és a gyerek elinalt. The elégedetten nevetett össze a többiekkel. Draco nem tehetett róla, de nosztalgikus mosoly jelent meg az arcán, ahogy figyelte őket. Pillantása találkozott Theóéval. Draco szíve megdobbant egy pillanatra. Emlékeztetnie kellett magát, hogy elvégezte a bűbájokat, amelyeknek köszönhetően most fekete a haja és szélesebb az arccsontja. Theo szeme összeszűkült.
– Valami gond van? – kérdezte hidegen.
– Semmi – felelt Draco halkan.
– Helyes. Mert nincs is túl sok közöd hozzá – vetette oda Theo, majd hátrapillantott a két lemaradó lányra. – Daphne! Jössz már?
A lány elmosolyodott, és csatlakozott hozzá. Theo nem foglalkozott többet Dracóval, átkarolta Daphnét, s nyomában a többiekkel, elindult a falu felé. Draco elgondolkozva figyelte őket. Most ismét egymással beszélgettek, viccelődtek. Pansy lassan Draco elé lépett, és végigmérte. Arcán gyanakvás futott végig, ahogy a fiú szemébe nézett, és keresni kezdte a köpenyén a címert. Draco villámgyorsan reagált, s elnyomta Pansy elméjében a felismerés legkisebb szikráját is, mielőtt a lány megszólalhatott volna.
– Pansy, gyere már! – kiáltott hátra Blaise Zabini.
A lány még egyszer bizonytalanul végigmérte Dracót, majd gyors léptekkel társai után sietett. Draco lassan fújta ki bent tartott levegőt, és újra fejébe húzta a csuklyáját. A háta mögül beszélgetésfoszlányt hozott a szél, s végre felbukkantak a hetedéves griffendélesek is. Draco lehúzódott az útról, s csak akkor szegődött a nyomukba, amikor már mindannyian elhaladtak előtte. Kellően lemaradt tőlük, s egy bűbáj segítségével hallgatta ki a beszélgetésüket.
– Én azt mondom, keressük meg Harryt, és mondjuk el neki is – jelentette ki Finnigan ellentmondást nem tűrő hangon. – Biztosan segít majd, végül is ha ők hárman rá tudták venni McGalagonyt…
– Oké, Seamus, megpróbáljuk, de mi van, ha nem érjük el Harryéket? – vágott közbe Dean Thomas. – Ki kellene erre is találni valami megoldást. Levélben mégsem kérhetjük meg Harryt.
– Én csak azt tudom, hogy ennek a tétlenségnek semmi értelme – szólt közbe az egyik Patil lány (Draco sosem tudta őket megkülönböztetni). – Ha hagyjuk, hogy a minisztérium hazugságai megnyugtassanak, akkor a fejünk fölött fog elsöpörni ez a háború. Én szeretnék tenni valamit azért a világért, miben felnőttem…
– Neville, mondj már valamit, mégiscsak te vagy a társaság esze! – szólt oda Finnigan az eddig némán ballagó Longbottomnak. – Hogy érjük el Harryt? Te találkoztál vele a múltkor is! Ezek szerint szokott erre járni? Elképzelhető, hogy lejön ma is?
– Nem tudom – felelt Neville nyugodtan. – Hidd el, ha lenne ötletem, már elmondtam volna…
Draco ezt cseppet sem vonta kétségbe. Míg a griffendélesek beszélgetését hallgatta, ismét megkerülte Longbottom elméjének védelmét – meglepően erős okklumenciát használt ahhoz képest, hogy néhány képzetlen iskolatársával sétálgatott –, és tudta, hogy maga Neville is azon töri a fejét, hogy miképpen tudná elérni Pottert. Reménykedett benne, hogy lejön a faluba, de tudta, hogy erre csak akkor van esélye, ha karácsonykor valóban sikerült felkeltenie az érdeklődését.
Rosszkedvűen hallgatta barátai tervezgetését arról, hogy milyen jó lenne részt venni a csatákban. A hetedéves griffendélesek egészen jól tudtak olvasni a sorok között, ha a kezükbe vették a Reggeli Prófétát, és otthonról is hallottak egyet s mást, de Neville tudta, hogy valójában fogalmuk sincs arról, mit jelent egy halálfaló-támadás. Igaz, neki sem volt túl sok, hiszen Perselus sosem vitte volna magával egyikre sem, de mégis többet tudott Tom és követői módszereiről, mint amit a többiek akár csak el is tudtak volna képzelni.
– Neville… Nem figyelsz? – A másik Patil lány közelebb lépett Longbottomhoz, és halkan szólt hozzá.
– Ne haragudj, elgondolkoztam – motyogta Longbottom.
– Ma is elmész a szüleidhez? – kérdezte a lány együtt érző hangon. Longbottom elkapta a pillantását. Draco pontosan érzékelte, hogy mennyire zavarban van, de az okklumenciának köszönhetően rezzenéstelen maradt az arca.
– Igen, délután – felelt halkan.
– Sajnálom… – suttogta a lány.
Időközben beértek a falu határára.
– Na, Három Seprű? – javasolta Thomas.
– Persze… Legyen… – bólogattak a többiek.
– Nekem még van egy kis dolgom – szólt közbe Longbottom, miközben pillantásával a járókelőket pásztázta.
– Ugyan, Neville, előbb igyál velünk valamit – győzködte Finnigan.
– Hagyd már – suttogta a Longbottom mellett álló Patil lány.
– Benézek a könyvesboltba. Rendeltem a múlt héten egy könyvet, megnézem, hogy meghozták-e már, meg kell pár új penna. Aztán jövök – ígérte Longbottom idegesen.
– Mi van, Hermione megesketett, hogy ha elmegy, biztosítod, hogy legyen helyette valaki, akinek csak a tanuláson jár az esze? – kérdezte nevetve Finnigan.
– Menjetek csak, majd jövök – felelt Longbottom, és elindult a könyvesbolt felé.
Draco követte, és nem foglalkozott tovább a griffendélesekkel, akik rövid eszmecserébe kezdtek, mielőtt elindultak volna a Három Seprű felé. Úgy tűnt, most már kisebb a tömeg, mert a legtöbb auror elhelyezkedett különböző boltokban vagy választott a Három Seprű és a Szárnyas Vadkan között. Draco behúzódott az egyik kapu alá, s elvégezte magán a láthatatlanná tévő bűbájt, majd Longbottom után sietett. Ő út közben többször körbenézett, s Draco gyorsan megállapíthatta, hogy valóban Pottert keresi.
Amíg Longbottom a boltban nézelődött, Dracónak volt ideje átgondolni, hogy mit tegyen. Nyilvánvaló volt, hogy ha Longbottom a faluban marad, előbb-utóbb találkoznak Potterrel, s akkor nehezebb lesz közbeavatkozni. Az ötletet végül maga Longbottom adta meg. Hamar megtudta, hogy a boltba már meghozták a könyvet, amelyet rendelt, de azért még ott maradt a nézelődni a polcok között. Ráérősen járkált a nem túl nagy helyiségben, s hagyta, hogy az eladó időnként felhívja a figyelmét egy-egy új kötetre. Draco megfigyelte, hogy Longbottom meglehetősen érdeklődik a gyógyítóknak készült könyvek iránt, különös tekintettel a mágikus sokkhatások gyógyításáról szólókra.
Draco hallotta Pitontól Longbottom szüleinek történetét, ezért pontosan tudta, hogy miért tölt a fiú több időt ezek előtt a könyvek előtt. Végül elcsípte Longbottom egyik futó gondolatát arról, hogy valóban el kellene mennie a szüleihez, ha már van egy szabad délelőttje, s legilimencia segítségével elérte, hogy Longbottom ne söpörhesse félre ezt az ötletet. A fiú az órájára pillantott, s latolgatta, hogy mennyi ideje van. Tudta, hogy szombaton a Szent Mungóban hosszabb a délelőtti látogatási idő, de azért igyekeznie kellett, ha hosszabb időt akart bent eltölteni. Dracónak nem is kellett sokat noszogatnia, hogy határozzon.
Longbottom gyorsan fizetett a könyvesboltban, és kisietett. Nem akart a Fő utcáról hoppanálni, ezért a legközelebbi mellékutcát vette célba, miközben még a táskájába próbálta belegyömöszölni új szerzeményeit. Szerencsére nem nézett körbe, Draco ugyanis azonnal érzékelte, hogy Potter megérkezett, s meg is pillantotta Longbottomot. Ugyanakkor az is feltűnt Dracónak, hogy néhány auror összesúg, amikor meglátják Pottert, de ezzel most nem tudott foglalkozni, helyette Longbottomot kellett ösztökélnie, hogy nagyon is sürgősnek érezze a távozást.
Longbottom az utolsó pillanatban dehoppanált, mielőtt Potternek sikerült volna megszólítani. Ő egy pillanatra megdöbbent, majd követni akarta a másikat. Draco villámgyorsan hoppanálásgátló bűbájt küldött a fiúra. A következő pillanatban valaki lefegyverezte Pottert, ami Dracót legalább annyira meglepte, mint Pottert. Amíg azzal foglalkozott, hogy Longbottom időben eltűnjön a faluból, Pottert követni kezdték az aurorok, s most maga Rufus Scrimgeour kapta el a fiú felröppenő pálcáját. Draco megbizonyosodott róla, hogy továbbra is láthatatlan – sejtette, hogy Scrimgeour el lenne ragadtatva, ha két legyet üthetne egy csapásra, s őt is elfogná –, majd érdeklődve figyelte a jelenetet.
– Á, kedves Harry, csak hogy végre találkozunk. – Draco biztos volt benne, hogy Scrimgeour hamis mosolya még Pottert sem tévesztheti meg. A fiú is így gondolhatta, mert meglehetősen dühösen vágott vissza:
– Miniszter úr… Megkérdezhetem, hogy miért fegyverzett le, és akadályoz a szabad távozásban?
Scrimgeour jól reagált a megjegyzésre, talán mert azt hitte, hogy valamelyik beosztottja hozta létre Potter körül a hoppanálásgátló teret, mindenesetre nem árult el különösebb meglepetést.
– Általában ez a szokás, ha elfogunk egy bűnözőt – felelt a miniszter, miután két aurorral lefogatta Pottert. Draco érdeklődve vonta fel a szemöldökét, de több információ nem hangzott el. – Kérem, uraim, hozzák Mr Pottert az irodámba! – utasította Scrimgeour az embereit, majd dehoppanált.
Draco abban a pillanatban megszüntette Potter körül a hoppanálásgátló bűbájt, így mire a két auror felkészült arra, hogy tökéletesen egyszerre dehoppanáljanak – nehogy komolyabb sérülést szenvedjen a foglyuk –, már semmi sem akadályozta meg őket a távozásban. Draco elégedetten állapította meg, hogy ha Longbottom vissza is nézne a faluba, mielőtt Pitonhoz megy, akkor sem találhatná itt Pottert. Ezek után feljogosítva érezte magát arra, hogy távozzon Roxmortsból.
– Végeztél? – kérdezte Piton felpillantva a Reggeli Prófétából, amikor Draco megérkezett a konyhába. – Gyors volt.
– Végül is nem akárkire bíztad a feladatot – vigyorodott el Draco. Piton gúnyosan vonta fel a szemöldökét.
– Hogyne, Mr Malfoy, valóban megtisztel, hogy hajlandó volt elvégezni nekem ezt az apróságot... – gúnyolódott.
– Meg is lehetsz tisztelve – felelt Draco kihívóan. – Longbottom elment a Szent Mungóba. Ó, és Pottert letartóztatta a miniszter.
Piton elkomorodott. – Tehát eljött az ideje...
– Ó, szóval te tudtad, hogy a miniszter bűnözőnek tartja Pottert? – kérdezte Draco morcosan. – Akár el is mesélhetted volna.
– Potter az egyik horcruxot Scrimgeour irodájából menekítette ki. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb leleplezik, de reméltem, hogy még várnak az elfogásával.
– Így fogja Prospeer tanítani? – értette meg Draco a férfi tervét. Piton bólintott.
– Ha hazajött Franciaországból. Tartok tőle, hogy Potternek addig valaki mással kell beérnie. Mindegy, nem sokat tehetünk az ügyben. Christopher nem jön előbb haza, csak ha mindennel végzett. ha addig is valami ragad Potterre, az kész szerencse.
– Ha... – jegyezte meg Draco, jelezve, hogy nem nagyon bízik a dologban. Piton halványan elmosolyodott, de nem felelt.*
Draco összeszorította a száját, s igyekezett minden erejével ellenállni annak az egyszerű vágynak, hogy üvöltsön. Pálca nélkül párbajozni Pitonnal kész öngyilkosságnak bizonyult. Tudta, hogy a pálcája ott van a fal mellett, ahová elgurult, amikor Piton lefegyverezte, körülbelül ötpercnyi harc után, mégsem tudta odahívni magához. Hasonlóan nem tudott létrehozni egy pajzsot sem, hogy kivédje Piton átkait, pedig elszenvedni őket cseppet sem volt kellemes dolog.
Az időérzéke cserbenhagyta, de jobbnak is tűnt nem gondolkozni azon, hogy mióta van itt, és hány átok találta el. Általában nem tűnt túl jó ötletnek gondolkozni, és Dracónak éppen elég energiáját lekötötte az, hogy amennyit tud, elnyomjon magában a fájdalomból, amely az egész testét átjárta. Lassan Piton is beláthatta, hogy nincs értelme ezt folytatni – feltéve persze, hogy nem akarja feltétlenül megölni Dracót –, és nem küldött több átkot. Közelebb lépett a fiúhoz.
– Draco, meddig akarod ezt játszani? – Dracót megrémítette, hogy a férfi mennyire dühös. – Egyetlen pajzs, vagy bármi jele annak, hogy életben akarsz maradni, elegendő lett volna...
Draco összeszorította a fogát, és ülőhelyzetbe tornászta magát a fal mellett. Még így is jócskán fel kellett néznie Pitonra, ami egyrészt kellemetlen volt, másrészt viszont a nyaka is meglehetősen fájt, amióta Piton egy átokkal nekicsapta a falnak.
– Komolyan, Perselus, nem hittem volna, hogy ezt megcsinálod – morogta, bár határozottan nehezére esett érthetően kiejteni a szavakat, mert egy átoktól felrepedt és megdagadt a felsőajka.
Piton szeme villámokat szórt, ahogy végigmérte. – Szedd össze magad, aztán beszélünk – jelentette be, aztán kisietett a helyiségből.
Draco levegő után kapott. Határozottan nem tűnt egyszerűnek összeszedni magát, különös tekintettel arra, hogy a pálcája valahol távolabb volt. Lehunyta egy pillanatra a szemét. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Piton közölte, hogy párbajozzanak, és neki tényleg nem volt annyi esze, hogy rájöjjön, a férfi azonnal le fogja fegyverezni. Pedig Piton megmondta neki, hogy nem hagyja békén, amíg meg nem tanul pálca nélkül varázsolni. Az első átok komolyan megdöbbentette. És amikor felfogta, hogy jobban tenné, ha védekezne, mert Piton tényleg nem fogja kímélni, akkor már egyáltalán nem volt ereje arra, hogy akár csak megpróbáljon varázsolni.
Tekintetével megkereste a pálcáját. Néhány perc alatt sikerült feltápászkodnia, így elindulhatott a falnak támaszkodva a pálca felé. Meg sem próbálta odahívni magához. Semmi kedve nem volt ezzel kísérletezni, különösen addig nem, amíg nem iszik meg egy adag fájdalomcsillapító bájitalt, s általában, nem tudja rendbe hozni magát. A járás nem ment túl könnyen, de Dracónak már sikerült annyira uralnia az elméjét, hogy a fájdalmat és a szédülést háttérbe szorítsa, s csak arra koncentráljon, hogy megközelítse a pálcát.
Halkan felsóhajtott, amikor újra a kezében érezte a sima fát. Néhány másodpercig csak térdelt a fal mellett, és kiélvezte azt a tudatot, hogy bármilyen varázslatot el tudna végezni. A pálcájából előtörő sötétzöld bűbáj körbelengte. Enyhültek a fájdalmai, szinte érezte, ahogy a mágia begyógyítja a sebeit, s bal tenyerén zöldes ködből kibontakozva, felbukkant egy kis fiola. Mohón itta ki a tartalmát, s fejét a falnak támasztva várta a fájdalomcsillapító hatását.
Amikor csaknem fél órával azután, hogy Piton otthagyta, belépett a férfi dolgozószobájába, már csak a szokásos, párbaj utáni zsibbadást érezte izmaiban. A biztonság kedvéért erősen szorította a pálcáját, s elhatározta, hogy ezúttal óvatosabb lesz. Piton hidegen mérte végig, s Draco elbizonytalanodott, érzékelve a férfi haragját. Tudta, hogy Piton most nem veri át, valóban dühös rá.
– Ülj le – mordult rá mestere, s az íróasztal túloldalán lévő szék felé intett. Draco lassan engedelmeskedett. – Ez így nem mehet tovább – jelentette be Piton. – Azt reméltem, harc közben képes leszel összeszedni magad.
– Én ezt nem nevezném harcnak, legfeljebb támadásnak – feleselt Draco elkeseredetten. – Tudtad, hogy nem tudok védekezni, mégis tovább átkoztál. Nem hiszem, hogy te annyira jól tudtál volna harcolni, amikor éppen mindened fájt.
– Ösztön. Ha valóban féltél volna, ösztönösen meg tudod magad védeni. – Piton hangja továbbra is hidegen csengett. Draco rosszkedvűen húzta össze magát kicsire.
– Nem féltem. Nem hittem volna, hogy megtámadsz, amikor védtelen vagyok.
– Nem voltál védtelen – sziszegte Piton dühösen, minden szót kihangsúlyozva, miközben előrehajolt az asztal fölött. – Nem vagy, nem lehetsz védtelen, Draco. Meg kell tanulnod e nélkül élni. – Nyitott tenyerén ezüstös köd kíséretében megjelent Draco pálcája. A fiú dühösen szisszent fel.
– Add vissza! – követelte riadtan.
– Nem. Nincs más választásom. – Piton felállt, és az egyik szekrényhez lépett. Az egyik polcra tette a pálcát, majd egyetlen gyors intéssel ezüstös varázslatok sorát indította el. Draco érezte, ahogy az elképzelhető legerősebb bűbájokkal lezárta és körbevette a szekrényt. Zavartan bámult a bútorra, majd Pitonra, aki időközben visszaült a helyére.
– Ezt nem teheted – suttogta. – Pálca nélkül semmit sem tudok csinálni...
– Akkor szerezd vissza – vonta fel Piton a szemöldökét. – Varázsold ki a szekrényből, törd meg a bűbájokat, amelyek védik. Tégy, amit tudsz, de szerezd vissza. Betörhetsz a szobámba érte, nem haragszom. Ha meg tudod csinálni.
– A francokat szórakozom ezzel! – kiáltott Draco. Felpattant és a szekrény felé ugrott. Úgy gondolta, annyira nem tűnik erősnek, hogy ne tudná szétrúgni valahogy. Egy bűbáj azonban visszapenderítette, mintha gumifalnak futott volna, s csak azért nem esett el ismét, mert sikerült megkapaszkodnia az asztal sarkában.
– Ó nem, mugli módszerekkel nem fog menni – mondta Piton nyugodtan. – Kénytelen leszel varázsolni, Draco. Csak nem akarsz úgy élni, mint egy mugli... Vagy mégis? – gúnyolódott.
– Persze, hogy nem! – vágta rá Draco dühösen.
– Mindjárt gondoltam, egy Malfoynak ez meglehetősen megalázó...
– Menj a francba – sziszegte Draco. Kisietett a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.
Az ajtó melletti polcok megremegtek, s a rajtuk sorakozó üvegek halk csilingelésbe kezdtek. Piton Dracóra koncentrált, amíg a fiú felcsörtetett a szobájába, s ott is magára csapta az ajtót. Újabb ezüstös villanással módosította a házon lévő bűbájokat, hogy Draco semmiképpen sem mehessen el, bár sejtette, hogy pálca nélkül úgyse szökne ki. Megdörzsölte az orrát, majd végigmérte a szekrényt. Cseppet sem volt elragadtatva a saját döntésétől, de tudta, hogy más választása már nincs.
Draco a sok gyakorlás során teljesen görcsössé vált, s Piton látta, hogy egyre kevésbé képes arra, hogy megmozdítsa a mágiát. Remélte, hogy ha rátámad Dracóra, a fiú ösztönös védekező reakciói között előtör a pálca nélküli varázslás is. De Draco bizalma még mindig erősebb volt – igaz, Piton sejtette, hogy ezzel a tettével jócskán aláásta ezt a bizalmat –, és végig azt hitte, mestere majd csak beszünteti az átkok sorát. Piton most már csak abban reménykedett, hogy a büszkeség és a mugliellenesség ezegyszer Draco előnyére válik, és sikerül pálca nélküli varázslatokkal elvégeznie mindazt a bűbájt, amelyekre a mindennapjai során folyamatosan szüksége volt.
Hátradőlt a fotelben. Érezte Draco haragját, de mivel a fiú ennyi idő alatt nem szerezte meg a pálcát, hogy rátörjön és alaposan megátkozza – pedig nagyon is szerette volna ezt tenni –, Piton sejtette, hogy még sok időre lesz szükségük. Rosszkedvűen tért vissza a munkájához. Eleinte haragudott Dracóra, amiért most sem tudott ösztönösen varázsolni, most már azonban csak sajnálta. Nagyon régen volt, amikor még pálca nélkül ő sem tudott varázsolni, de pontosan emlékezett arra, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érezte akkor magát, ha csak átmenetileg is megfosztották a pálcájától. Rosszkedvűen varázsolt elő magának egy csésze teát.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!