A patkány sietősen iszkolt el a magas fűben. Kénytelen volt kerülgetni a sáros vízzel teli mélyedéseket, különösen, mert egy-kettő akkora volt, hogy csak úszva jutott volna rajta keresztül. Mindez jóval hosszabbra nyújtotta az útját, mint amilyen akkor lett volna, ha nyílegyenesen mehet. Az egyik magas fűszálról jókora esőcsepp pottyant a fejére, amikor siettében meglökte. Megtorpant, s néhányszor megrázta a fejét, hogy kirázza a vizet a füléből, majd rosszkedvűen sietett tovább. Egészen kifulladt, mire felért a dombra. Körülnézett, de a fűtől nem sokat látott, így beleszimatolt a levegőbe, s igyekezett az orrára hagyatkozni.
Nedves föld- és tavasz-illatot érzett. Nem járt ember a közelben, ami határozottan megnyugtatta. A háta mögötti épület lakói visszahúzódtak a falak közé, és vacsorához készülődtek. Ő korábban többször is megpróbálta becserkészni az éléskamrájukat, de azt jó néhány, a kártevőket kizáró bűbáj védte, ezért nem jutott be. Így aztán maradt a maradék, mielőtt semlegesítették volna a szemetet. A faluban, amely valahol előtte terült el, hasonló eredményekkel kutatott – ezért már sokszor szidalmazta magában a varázslótársadalmat, de nem tehetett sokat ellene.
Feltámadt a szél, s egy nagyobb fuvallat megborzolta a fűszálákat, ezzel alaposan nyakon öntve a patkányt vízzel. Ő egy pillanatra megdermedt, majd amikor a szél elállt, s már amúgy is valószínű volt, hogy minden, a fűszálakon vagy leveleken megült vízcsepp a nyakába folyt, megrázta magát. Alig érezte valamivel szárazabbnak magát, mint az előbb, s úgy döntött, ideje lenne gyorsan fedél alá kerülni. Egy újabb szippantás a levegőből segítette a tájékozódásban, majd nekiiramodott.
Alig indult azonban el, amikor megcsúszott a sárban, s bukfencezve gurulni kezdett lefelé a dombon. Néhányszor ugyan megpróbált körmeivel belekapaszkodni a puha talajba, de sokat nem tehetett, immáron eldőlt, hogy az utazásnak ezt a gyors, ámde koszos és egy-egy nagyobb huppanásnál fájdalmas módját kell elviselnie. A domb aljában néhány pillanatig meglapult. Már túl közel volt a falu, ahonnan ki-kioldalogtak kóbor macskák az útra, most azonban úgy tűnt, nem fenyegeti több veszély.
Az erdőn keresztül indult el. Máskor talán szívesebben választotta volna az utat, de jelen helyzetben biztonságosabbnak tűnt a fák mellett, gyökerek alatt elosonni, mint nyíltan végigvonulni a falun. S így különben sem volt mitől tartania – a többi állat legfeljebb furcsának találta a viselkedését, de biztosan békén hagyták. Az emberekről ez már aligha lett volna elmondható. Fellélegzett, amikor eljutott a megviselt, bedeszkázott ablakú házig. A megroggyant falak között bőven találhatott akkora rést, amelyen beslisszolhatott. Felszaladt az emeletre, s csak ott torpant meg, hogy egy pillanatra kifújja magát.
Még egyszer megrázta magát, majd elkezdett átalakulni. Mintha a földből nőtt volna ki a feje, válla, karjai, hogy néhány másodperccel később egy apró termetű férfi álljon a deszkapadlón, a patkány egykori helyén. Haja és öltözéke teljesen ázott volt, mintha az imént ruhástul vett volna zuhanyt. Összehúzta magát, mintha attól tartana, hogy valaki észreveszi, holott erre nem volt túl nagy esély a bedeszkázott ajtajú és ablakú házban. Beleszippantott a levegőbe, majd gyanakodva nézett körül.
– Jó estét, Féregfark – lépett elő egy fekete köpenyes férfi az egyik félhomályos sarokból.
Peter Pettigrew szeme összeszűkült, ahogy megpillantotta. Láthatólag cseppet sem örült annak, hogy társasága akadt. A másik otthonosan intett egyet a pálcájával, mire néhány fáklya kigyulladt, némi fényt vetve a szobára. A helyiséget egy baldachinos ágy uralta, szürkés, molyrágta függönyei erőtlenül lógtak le a két oldalán. A többi, roskatag bútort porosan árválkodott a fal mellett, s arra, hogy valaki egy ideje lakik itt, csak abból lehetett következtetni, hogy a szoba közepén nem fedte vastag porréteg a padlót, ellentétben a fal melletti részekkel. A helyiség áporodott szagú volt, hiszen sosem szellőztették, és mintha a nedvesség beette volna magát a falakba és a bútorokba.
– Piton... – morogta Pettigrew idegesen. Alig tudta leplezni utálkozását, de ez cseppet sem zavarta a másikat. Keresztbefonta a karját a mellkasa előtt, s halvány, gúnyos mosollyal figyelte az alacsony férfit, aki zavartan kapkodta a fejét. – Én mindent megtettem... Nem tehetek róla, hogy az az átkozott dög felismer – folytatta Pettigrew. – Vigyázok, tényleg, mondd meg a Nagyúrnak...
– Vigyázol? Mire? – érdeklődött Piton hidegen. A másik megrázkódott, s önkéntelenül letelepedett az ágyra. Igyekezett még kisebbre összehúzni magát, hátha akkor békén hagyják, de Piton hideg, átható tekintete továbbra is rajta pihent.
– Hogy ne jöjjenek rá. Úgyse nagyon hisznek a macskának, erre emlékszem... Nem kell a Nagyúrnak aggódnia.
– Márpedig a Nagyúr aggódik, Féregfark – szólalt meg halkan Piton, s egy széket varázsolt elő, amelyre letelepedett, Pettigrew-val szembe. A férfi megborzongott, ahogy a másik kiejtette a nevet, amelyet régen a barátaitól kapott, s amely akkor nagyon is sokat jelentett neki. Ma már csak a halálfalók szájából hallhatta vissza. Piton folytatta: – Úgy tűnik, mintha nem végeznéd valami alaposan a feladatot, amelyet a Nagyúr rád bízott. Egy ilyen helyzetben sok embernek van oka aggodalomra...
– Én mindig rendben jelentettem a Nagyúrnak! – vágta rá Pettigrew a felháborodástól hangosabban és határozottabban, mint ahogy eddig beszélt. – Elmondtam, hogy kik a Rend tagjai, miket beszélnek a gyűléseken, mit terveznek Franciaországban, mit tudtak meg a mi terveinkről, elmondtam mindent!
Piton előrehajolt, s halkan, mintha egy titkot súgna oda a másiknak, így szólt: – Harry Potter.
Pettigrew megrázkódott. Pillantását a padlóra szegezte, s néhány másodpercig megpróbált úgy tenni, mintha Piton ott sem lenne, hátha ezáltal eltűnik magától. Csakhogy a másik nem tette meg neki ezt a szívességet, hogy most, amikor a beszélgetés kezdett Pettigrew számára kínossá válni, eltűnjön. Helyette kitartóan vizsgálgatta a férfi arcát és emlékeit.
– Harry Potter... Harry Potter nem csinál semmi különöset, nem érdemes rá annyi szót vesztegetni – motyogta Pettigrew végül kétségbeesetten. – Egész nap tanul. Vagy otthon, vagy a minisztériumban. Le akarja tenni már most a R.A.V.A.Sz.-okat, és erre készül már régóta.
– Hát hogyne – bólintott Piton. – A Nagyúr emlékezete kiváló, Féregfark, tehát tudja, hogy ezt jelented neki lassan két hete. Potter tanul, semmi mást nem csinál, jó kisfiú.
– De ha egyszer ez az igazság! – kiáltott fel Pettigrew panaszosan.
– Tudod, mit gondolok, Féregfark? – kérdezte Piton halkan. Pettigrew zihálva meredt rá. – Azt gondolom, hogy te egy gyáva kis senki vagy, aki mindig is megbújt a tehetségesebb, ügyesebb varázslók mögött, és most csődöt mondasz, mert nincs kire támaszkodnod. Hetek óta be sem tetted a lábad Potter szobájába.
– A macska miatt! – vágta rá Pettigrew védekezően. – Az az átkozott vörös szörnyeteg az életemre tör!
– Hát igen, a macskákban van egy olyan ösztön, hogy szeretik megtámadni a patkányokat – jegyezte meg Piton gúnyosan.
– Ez ennél több! Az a dög felismer! Nem kockáztathatom, hogy elkapjanak, ezt a Nagyúr is tudhatja! – védekezett tovább a másik.
Piton összevonta a szemöldökét. Halványan emlékezett Granger vörös kandúrjára, aki Black feltűnésekor itt volt, a Szellemszálláson, s abból, amit később megtudott erről az estéről Potter emlékeiből, kiderült, hogy az állat meglehetősen utálta a patkányt. Tulajdonképpen nem lepte meg, hogy a macska most is vadászik Pettigrew-ra.
– Nos, az hiszem, a Nagyúr nem fogja neked elnézni, hogy nem szállítasz új információkat neki Potterről egy macska miatt... – mondta fenyegetően. Pettigrew nyelt egyet.
– Azért tudok dolgokat! – sietett a válasszal. – Harry újra letette az R.B.F.-eket, és most a R.A.V.A.Sz.-ra készül.
– Ugyan, ugyan... – csóválta meg a fejét Piton. – Ez benne volt a Reggeli Prófétában.
– De az nem, hogy Potter sötét varázslatok kivédéséből meg bűbájtanból kapott kiválót, és bájitaltanból elfogadhatót!
Piton elmosolyodott. – Nocsak, mégiscsak tudsz valamit... Mikor vizsgázik újra Potter?
– Március végén – vágta rá Pettigrew idegesen. Piton bólintott.
– Letett valamilyen hűségnyilatkozatot a minisztériumnak?
Pettigrew megrázta a fejét. – Erről többször is szó volt a Rendben, de egyik minisztériumban dolgozó rendtag sem javasolta, és Potter a legkevésbé sem akarta.
– Ki Potter tanára a minisztériumban?
– Percy Weasley.
Piton arca nem árult el semmilyen érzelmet, ahogy lassan bólintott. Pettigrew zavartan húzta össze magát egészen kicsire. Úgy érezte, mintha Piton tekintete a veséjébe látna, s egyáltalán nem élvezte ezt a helyzetet. Néhány másodpercig csend ereszkedett rájuk, Pettigrew fejében egymást kergették a gondolatok olyan emlékekről, amelyeket Piton hívott elő, hogy pontos képet kapjon Potter helyzetéről.
– Soha többé ne hallgass el semmit a Nagyúr elől – mondta végül Piton szigorúan. Pettigrew buzgón bólogatott, s nagyon remélte, hogy végre megszabadul a másiktól. Piton gúnyosan mosolyodott el, érzékelve a másik gondolatait. – Ma nem kell jelentened a Nagyúrnak, majd én beszélek vele.
– A kígyó se jön? – csillant fel Pettigrew szeme. Piton megdermedt. Nem volt nehéz kiolvasni a másik elméjéből, hogy mire gondol. Pitont meglepte, hogy Tom éppen Nagini segítségével kényszeríti Pettigrew-t hűségre.
– A kígyó felett csak a Nagyúrnak van hatalma – válaszolt halkan. – Nem tudom, hogy jön-e.
Pettigrew megrázkódott. Piton nem szólt semmit. Felállt, és egyetlen gyors intéssel eltüntette a széket, amelyen eddig ült. Pettigrew egy pillanatra sem vette le róla tekintetét, ahogy várta, hogy végre eltűnjön ő maga is, a szék nyomában. Piton könnyedén biccentett, majd dehoppanált.
A laboratóriumba érkezett, ahol rendszeresen bájitalokat főzött a halálfalóknak. Ráérősen sétált végig a polcok előtt, s ellenőrizte, hogy melyik bájitalból fogyott ki túlságosan is a készlet. Egy-egy pálcaintés nyomán egy pergamenen jelent meg, hogy milyen bájitalból mennyit kell készítenie. Amikor ezzel végzett, ellenőrizte, hogy mindehhez mennyi alapanyagra van szüksége, hogy leadja a rendelést valamelyik, a halálfalókhoz közel álló patikusnak.
Tudta, hogy Tom érzékeli a jelenlétét, s előbb-utóbb be fog jönni a laboratóriumba. Ráérősen kezdett dolgozni; előkészítette a hozzávalókat egy nagyobb adag Százfűlé-főzethez, ellenőrizte az üstöket, kiválasztotta a legalkalmasabbat, majd a mérőedényeket vizsgálta meg alaposabban. Az ajtó halk nyikordulással nyílt ki a háta mögött. Piton elnyomott egy mosolyt, s megerősítette az elméje védelmét.
– Éppen jókor, Perselus... – szólalt meg Tom hideg nyugalommal. Megkerülte az asztalt, s végigmérte a kipakolt hozzávalókat. Néhány pillanat alatt felmérte, hogy mit készít a másik. – Nem szeretem, ha hiány van a bájitalokból. Franciaországban sokat használnak el...
– Igen, uram – felelt halkan Piton. Tom körbenézett a laborban. Érzékelte a Pitonból áradó alázatot, s nagyon is élvezte.
– A bájitaloknak nem tesz túl jót a határokon keresztüli szállítás – mondta váratlanul Tom. Piton egy pillanatra lehunyta a szemét. Sejtette, hogy mi lesz ennek a mondatnak a következménye.
– Valóban nem, uram, bár megfelelő bűbájokkal meg lehet őket védeni.
– Hogyne... Mindez azonban nagyon is sok energiát emészt fel. Többet, mint ha ott készítenéd el őket.
Piton felpillantott a piócáról, amelyet éppen darabolt. Most őszintén utálta Tomot. Halk sóhajjal felkészült, hogy alapjaiban változtassa meg a másik elhatározását.
– Így van, uram – hagyta rá kedvetlenül.
– Nos, mindenütt nagy szükség van egy jó bájitalkészítőre, de azt hiszem, csatlakoznod kellene Rabastanhoz.
Piton egyáltalán nem hitte, hogy a támadásokat irányító Rabastan Lestrange-hoz kellene csatlakoznia Franciaországban. Ennek egyelten előnye lett volna, hogy személyesen tehetett volna valamit azért, hogy Prospeer – akit a többi aurorral együtt egy hete valóban börtönbe záratott a francia miniszter – minél előbb kiszabaduljon. Itthon azonban nagyobb szükség volt arra, hogy Neville bármikor elérhesse, ő folyamatosan szemmel tarthassa Tomot, és természetesen odafigyeljen Dracóra, aki cseppet sem állt jól a pálca nélküli varázslással, és még önveszélyessé is vált a mugli életmód révén.
– Ahogy gondolod, uram – hagyta rá Tomra, mert a nyílt ellenállásnak nem lett volna sok értelme.
Néhány pillanatig hallgattak, s Piton érzékelte, hogy Tom ellenőrzi a gondolatait. Megnyugtatta a tudat, hogy a varázsló továbbra sem jut át az elméje védelmén, s csak felszínes, hazug érzésekkel és gondolatokkal találkozik. Piton gyors, határozott mozdulatokkal aprította a piócákat, majd ellenőrizte az üstben melegedő víz hőmérsékletét.
– Uram, ma a Szellemszálláson jártam – szólalt meg Piton rövid hallgatás után. Tom pillantása áthatóan mérte végig.
– Igen...? – kérdezte a férfi halkan, s kissé fenyegetően, amikor Piton nem folytatta.
– Pettigrew biztosan alapos kém, de rosszul szelektálja az információkat, amikor jelent neked.
– Úgy gondolod? – sziszegte Tom dühösen.
Piton elérkezettnek látta a pillanatot, hogy átfordítsa a férfi haragját saját magáról Féregfarkra. Tudta ugyan, hogy Tom még akkor is rajta tölti ki a dühét, hiszen a másik nincs itt, de így meggyőzhetőbbnek tűnt. Tom vörös szemei továbbra is figyelték minden mozdulatát, s Piton érezte, ahogy a férfi ellenőrzi az emlékeit. Tomnak be kellett látnia, hogy mivel nincs ideje Féregfark minden emlékét személyesen megnézni, az tényleg félrevezetheti. Piton érzékelte a férfiben felforró indulatokat, de Tom továbbra is tökéletesen hidegen szólalt meg.
– Talán valóban nem ártana némi segítség Féregfarknak. Azt hiszem, Bellatrix szívesen ellenőrizné... – Piton nem felelt, helyette úgy tett, mintha nem akarná kimondani az első gondolatát, hogy Bellatrix újabban nem tudja eléggé fékezni az indulatait ahhoz, hogy egy ilyen jellegű feladatot bízzanak rá. Érzékelte, ahogy Tom megdermed egy pillanatra. – Nem találod Bellát alkalmasnak a feladatra, Perselus? – kérdezte lágyan a férfi.
– Dehogynem, ha te alkalmasnak látod, uram – nézett rá Piton nyugodtan.
– Talán ez kifinomultabb munka annál, mint amit mostanában Bella el tud végezni – mondta ki Tom a gondolatot, amelyet Piton előhívott az elméjéből. – És te miről beszéltél Féregfarkkal?
Piton összegezte mindazt, amit megtudott Potterről. Tudta, hogy neki ezek az információk most fontosabbak, mint a Tomnak, de sikerült mindezt úgy tálalnia, mint aki egyszerűen csak nem akar szelektálni, ha Harry Potterről van szó. Tom néhány másodpercig hallgatott. Pitonnak csak egy kicsit kellett alakítani a véleményén, hogy határozzon:
– Jobb lesz, ha rendszeresen ellenőrzöd Féregfarkot. Hajlamos megfeledkezni a tiszteletről – mondta végül.
Piton bólintott, s Tom érzékelte, hogy maximálisan elfogadja a döntését. Piton visszatért a piócák aprításához. Még váltottak néhány mondatot arról, hogy milyen bájitalokból van hiány, s ezek közül melyek a sürgősebbek. Tom ellenőrizte a hozzávalók listáját. Piton magában vigyorgott – nála jobban senki sem tudhatta, hogy melyik bájitalhoz milyen anyagok kellenek, s milyen mennyiségben. Tom ellenőrzése több volt, mint felesleges.
A férfi, mielőtt kisietett volna, még egyszer végigmérte Pitont.
– Perselus, máskor ne kezdj az engedélyem nélkül olyan vállalkozásba, mint ez a szellemszállásos volt. – Gyorsan intett pálcájával, s Pitonon végigvágott a fekete, ostorszerű varázslat. Az átok váratlanul érte Pitont. Teste összerándult, s a kés megcsúszott jobbjában, alaposan beleszaladva bal kezébe, amellyel lefogta az éppen aprított piócát.
– Értem, uram. Bocsánat – mondta Piton a káromkodás helyett, amelyet legszívesebben a varázsló fejéhez vágott volna. Tom lassan bólintott.
– Neked sem fogom elnézni a hibákat, Perselus... – jelentette be fenyegetően. Piton már felkészült egy újabb csapásra, de ez elmaradt, s az ajtó bezáródott Tom mögött.
Piton végigmérte a kezét, s most már valóban szitkozódni kezdett. A vágást egyetlen ezüstös villanással begyógyította, de a legtöbb felvágott piócát kidobhatta, mert összevérezte őket. A Százfűlé-főzet elkészítésekor pedig amúgy is nagyon óvatosan kellett eljárni, hiszen ha egyetlen hajszál is belekerül, végleg megváltozik a főzet, hát még, ha valakinek a vérét főzik bele. Egy dühös mozdulattal lökte arrébb a kárba veszett hozzávalókat. Néhány másodpercre leült, mert túlságosan is mérges volt ahhoz, hogy most a főzésre koncentráljon. Érzékelte, hogy Tom már eltávolodott a folyosó közeléből, s megállapította, mindkettejük számára így lesz jobb, mert nem lenne túl okos ötlet rátámadni a férfira.

*

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola alapítói aligha érkezhettek volna eltérőbb körökből. Mardekár Malazár apja messze földön híres mester volt, aki két-három diákot tanított egyszerre. Mindig alaposan megválogatta, hogy kiket fogad maga mellé, s a feljegyzések alapján minden tanítványa varázslók gyermeke volt, sőt, ritkán fogadott be olyan diákot, akinek nem generációk óta csörgedezett varázslóvér az ereiben. Nem tudunk arról, hogy lányokat is tanított volna.
Griffendél Godrik szüleinek nem volt varázsereje, de, mivel több nagybátyja is neves varázsló volt, családja ismert volt a varázstudók körében. Éveken át mugli harcászatot tanult, s a korabeli szokásokhoz képest – mely szerint a tehetséges gyerekek már hét-nyolc évesen egy-egy mester mellett tanultak –, meglehetősen idős fejjel kezdett a varázslásról tanulni. Úgy tartják, Mardekár apja befogadta volna az iskolájába, Griffendél azonban egy olyan mesterhez csatlakozott, akinek tanítványai alig tudtak valamit a mágiáról, mivel családjukban előttük nem akadt varázstudó.
Mardekár és Griffendél ezután főként lovagi tornákon akadt össze, ahol sosem hagyták ki a lehetőséget, hogy megvívjanak a páston – természetesen Mardekár is megkapta a kor ifjait megillető képzést –, és többnyire szópárbajba is keveredtek a tornák utáni díszes ünnepségek, vacsorák során. Mardekár mindig is atyja elveit hangoztatta arról, hogy a generációk óta varázserővel bíró családokban a mágia erősebb és tisztább, ezért nekik különleges képzés jár, míg azoknak, akiknek az őseik alapján nem lenne „joga” varázsolni, előbb bizonyítaniuk kell, s ha unokáik is rendelkeznek majd ezzel a képességgel, talán már okíthatók lesznek ők is a mágia valódi művészetére.
Griffendél, aki családja révén valahol félúton járt az ősi mágus-dinasztiába tartozó varázstudók és a felemelkedők között, természetesen nem tudott egyetérteni a másik elveivel. Ő ismert olyan kiváló varázslókat, akiknek nem voltak varázstudó felmenőik, s nem látta be, hogy miért ne tanulhatnának meg mindent, amit csak lehet a mágiáról. Griffendél mestere elvétve ugyan, de néha-néha még különleges képességű leányokat is tanított, persze az ifjaktól elkülönítve, és más módszerekkel.
Míg Griffendél és Mardekár újra meg újra összemérhette az erejét, sőt, rejtetten mestereik tudását és tanítási képességeit is rendre vizsgáztatták, Hugrabug Helgának és Hollóháti Hedvignek erre korántsem volt lehetősége. A Hollóháti család rangos és ugyancsak vagyonos volt, s nem egy varázsló is született közöttük, mégsem jutott eszükbe, hogy a leányokat is taníttassák mágiára. Így aztán, míg fivérei Mardekár apjánál tanultak, Hollóháti otthon egyedül sajátította el a mágia művészetét. Sosem tudjuk meg pontosan, hogy honnan leste el tudását, de az tény, hogy kiváló boszorkánnyá vált, bár nem tudunk róla, hogy valaha is tanult volna mestertől.
Később, amikor Hollóháti már elismert boszorkány volt a mágusok között, kiderült, hogy sok varázslatot kénytelen volt önállóan kitalálni, hiszen nem tanították mesterek, s nem egy ismert, fivéreitől ellesett bűbájt továbbfejlesztett. Ezek többsége végül elterjedt, és sokban hozzájárult a mágia fejlődéséhez. Így a modern, ma tanított mágia alapjait minden bizonnyal Hollóháti vetette meg, amelynek az lehetett az oka, hogy mester híján ösztönösen kellett megtanulnia irányítani a mágiát.
Hugrabug Helgának nehezebb helyzete volt. Középnemesi családja amúgy sem volt különösebben szem előtt, s bár hallott legendákat a varázstudásról, messze nem volt számára olyan egyértelmű a varázslók és boszorkányok létezése, mint Hollóháti számára. Az ő története a leglegendásabb a négy Alapítóé közül. Biztosan tudjuk, hogy Hugrabug nem járt egyik mesterhez sem, még olyanokhoz sem, akik tanítottak első generációs varázstudókat vagy lányokat is – igaz, az valóban elenyésző volt, hogy valaki első generációs leányt tanítson. Ugyanakkor az is biztos, hogy Hugrabug sosem tudott volna Hollóhátihoz hasonlóan önállóan tanulni. Mint kiderült, kiváló tehetsége volt a mágiához, s mindent igen gyorsan elsajátított, de ő az egyetlen a négy Alapító közül, aki biztosan egyetlen önálló varázslatot sem talált ki.
Maga Hugrabug azt mondta, volt egy mestere, de sosem beszélt arról, hogy ki is volt az illető. Így aztán csak annyit tudunk, hogy Hugrabug Helga úgy került a mágiával rendelkezők közelébe, hogy Hollóháti, aki gyakran és szívesen járta az országot, egy ízben náluk töltött néhány napot. Úgy tartják, hogy a két leány barátságot kötött, ami közeli életkorukat tekintve elképzelhető, de ugyancsak eltérő társadalmi helyzetük miatt mégiscsak meglepő. Mindenesetre Hugrabug Helga később meghívást kapott a Hollóháti családhoz, és hosszú éveket töltött el Hollóháti Hedvig vendégszeretetét élvezve. Ez alatt az idő alatt Hugrabug hatalmas varázstudásra tett szert, de hogy a Hollóhátiak közelében lévő mesterek közül végül ki vette pártfogásába, arról semmit sem tudunk.
A négy Alapítót egy háború hozta össze. Akkoriban sajnálatos módon cseppet sem voltak ritkák az Anglia elleni támadások, ebben azonban az volt a különleges, hogy az országot megtámadó frank hadvezér igen nagy mágikus képességekkel rendelkezett, s ezeket alaposan ki is használta a háború során. Még meglepőbbnek bizonyult, hogy a támadóhoz néhány évvel korábban feleségül adták Hollóháti Hedviget, s a sikeres frigyre alapozva békét vártak volna abból az irányból.
Amíg úgy tűnt, hogy a lovagias küzdelmek szabályainak megfelelően zajlik a háború, Griffendél és Mardekár vette csak ki a részét belőle a négy Alapító közül. Hamarosan azonban világossá vált, hogy az ellenfél a mágia segítségével kívánja elpusztítani az országot, és főként a varázstudókat tizedeli meg. A rossz nyelvek alaposan meg is szólták Hollóhátit, azzal gyanúsítva meg, hogy ő tüzeli férjét az ország ellen, hiszen a varázstudók között addigra közismertté vált az asszony tudása és hatalma. Később, amikor az asszony férje ellen fordult, és Hugrabugot is segítségül hívta a csatába, a rosszmájúak is elhallgattak.
Sokáig úgy tartották, hogy a négy Alapító közös erővel győzte le a frank támadót, azonban bizonyos feljegyzésekből egyértelműen kiderült, hogy Hugrabug Helga egyedül győzedelmeskedett a férfi felett. Mardekár és Griffendél addigra súlyos sérüléseket szerzett, Hollóháti pedig az ő ápolásukkal volt elfoglalva. A győzelem után a négy tehetséges mágus csaknem elválaszthatatlannak bizonyult. Hugrabug és Griffendél házassága után a Hugrabug család végleg felemelkedett. Griffendél és Mardekár a harc során békét kötött, s Mardekárnak el kellett ismernie, hogy a neves ősökkel nem rendelkező varázslók is kiválóan harcoltak.
Mivel a háború alaposan megtizedelte a varázstudókat, Hugrabug és Griffendél úgy döntött, szükséges egy iskola megalapítása, ahol minden tehetséges gyermek megkaphatja a megfelelő képzést. Hollóháti egyetértett a döntéssel, s Mardekár, aki amúgy is folytatta volna apja mesteri hagyományát, szintén csatlakozott hozzájuk. A Roxfort születése során újra fellángoltak a régi viták. Mardekár ragaszkodott a varázslóvérhez, még ha korábban be is ismerte Griffendélnek, hogy az első generációs varázslók is jól tudnak harcolni.
Griffendél úgy gondolta, az ősi vér cseppet sem számít, fontos azonban, hogy a gyerekben kellő bátorság legyen, hiszen látható volt, hogy a varázserővel rendelkezőknek komoly harcokban kell részt venniük. Ő úgy vélte, se varázsló, se boszorkány nem boldogulhat, ha van benne félsz, s akkor nem is érdemes képezni őket. Mardekár a vakmerőségnél – ahogy ő értelmezte Griffendél elveit – többre tartotta a mérlegelés készségét, és a csapatok vezetése helyett a kulcsemberek irányítását – amit azonban Griffendél nevezett lekicsinylően ravaszságnak.
Hollóháti más elvárással rendelkezett. Ő maga igen éles eszű volt – egyesek azt mondták róla, hogy hideg és számító, bár ezek minden bizonnyal főként a kikosarazott kérők közül kerültek ki. Hollóháti ugyanis nem volt hajlandó megözvegyülése után ismét férjhez menni, s mivel önálló asszony volt, erre nem is kényszeríthette többé családja. Érdekes azonban, hogy Hollóhátinak, bár többet nem ment férjhez, született egy leánya, Hollóháti Helena. A Roxfort alapításakor Hollóháti tehát megkövetelte, hogy olyan gyermekeket tanítsanak, akik eléggé okosak ahhoz, hogy megértsék a mágia elméletét is.
Hugrabug nehezen fogadta el a másik három vitáit. Mivel nem rendelkezett mágus ősökkel, s ő maga is csaknem véletlenül tett szert tudására, nem tartotta okos dolognak, megszabni, hogy kit taníthatnak, s kit nem. Egyetlen elvet akart bevezetni, azt, hogy amelyik gyerekben van mágikus erő, az jöhessen az iskolába. Ő készítette el a Roxfort nagykönyvét is, amelybe egy láthatatlan kéz beleírja a varázserővel rendelkező gyermek nevét, születése pillanatában. A mai napig ennek a könyvnek az alapján küldi ki a felvételi értesítőket az iskola aktuális igazgatója.
A négy Alapító végül abban egyezett meg, hogy ki-ki megválogathatja, kit kíván tanítani. A varázserővel rendelkező gyerekek közül Hollóháti kiválogatta az eszeseket, Mardekár azon varázsló őssel rendelkezőket, akiknek ez különösen fontos volt, Griffendél azokat, akiket elég bátornak ítélt meg, Hugrabug pedig örömmel fogadta be azokat, akik nem voltak kiemelkedően eszesek, vakmerően bátrak, mágus őseikre feltétlenül büszkék, de meg akarták tanulni a mágiát, s jó, tiszta dolgokra akarták fordítani a tudásukat.
Mivel minden évben fogadtak újabb diákokat, hamarosan olyan nagyra duzzadt a tanulók száma, hogy további varázslókat kellett felkérniük, hogy ők is tanítsanak a Roxfortban. Másban is szakítottak a korábbi hagyományokkal, s nagyobb csoportokban tartották az órákat a gyerekeknek. A négy Alapító végül csak egy-egy hozzá különösen közel álló mágiaágra oktatta a diákokat, míg minden mást más kiváló mesterektől tanultak el.
A házak hamarosan rivalizálni kezdtek, hiszen ők is tudták, hogy mi alapján válogatták ki őket. Ezt a rivalizálást a négy Alapító átvette tanítványaitól – bár Hugrabug ebből is inkább kimaradt, csak úgy, mint az alapítás idején felmerülő vitákból –, s úgy festett, összecsapásba torkollanak a viták, de végül Mardekár otthagyta a Roxfortot, hogy elkerüljék a nyílt harcot. Egyesek tudni vélték, hogy Hugrabug megpróbálta jobb belátásra bírni Mardekárt, aki bizonyítani akarta a másik kettő előtt, hogy csak a varázsló ősökkel rendelkező gyerekek tanulhatják meg tökéletesen a mágiát. Amikor pedig nem járt sikerrel, ő bírta rá a férfit a távozásra, hogy elkerüljék az újabb vérontást. Az bizonyos, hogy Hollóháti és Griffendél Hugrabug közbenjárása révén végleg békét kötött egymással.

Draco összezárta a könyvet, s alaposan megszemlélte a négy Alapító képét a címlapon. Amikor hallott az róluk, ő is beleesett abba az általános hibába, hogy a két férfit tartotta különösen figyelemreméltónak. A könyvtár tele volt olyan legendákkal, amelyek Mardekár és Griffendél hol barátságosabb, hol kevésbé barátságos viadalairól szóltak. Ezek egyébként kötelező olvasmánynak számítottak a mardekárosok körében (különösen azoknak az eseteknek a leírása, ahol Griffendél alulmaradt), csakúgy, mint Mardekár szintén legendássá vált év eleji beszédei az újonnan felvett diákoknak, amelyek nagyban növelték a házak közötti torzsalkodást.
Dracónak tehát minden információja megvolt a két férfi Alapítóról, s szépen átsiklott a nők felett. Pedig ha összeveti A megtisztító háborúk információit és azt, amit az Alapítókról tudni lehetett, már előbb rájöhetett volna, hogy Mardekár és Griffendél csak mellékszereplő volt a korabeli Aetas Heroumban. Azt, hogy Hugrabug Helga Heros volt, talán abból is sejthette volna, ahogy a diákokhoz viszonyult − hiszen ő volt az egyetlen, aki nem akarta megválogatni a varázstudó gyerekeket, és mindennél többre tartotta a békét. Hollóháti esete pedig különösen figyelemreméltó volt. Draco tudta, hogy rajta kívül több női Defensor is akadt, de nem emlékezett arra, hogy bármelyik is feleségül ment volna a Scelushoz, hogy így tudja észrevétlenül irányítani.
Nem tartotta meglepőnek, hogy Hollóháti mestere eltitkolta kilétét. Bár akkoriban nem egy Defensor még látványosan tevékenykedett, mégis meglepő lehetett a döntés, hogy valaki egy lányt tanítson mágiára. Hollóháti azonban nem volt hajlandó elfogadni a megkülönböztetést, de láthatólag arra is volt elég esze, hogy a lányok középkori kötelezettségeit − mint az érdekházasság − felhasználja a feladatában. Később persze már nem áldozta fel a szabadságát, hiszen elvégezte a feladatát, s a Roxfortban minden bizonnyal megtalálta az utódját is.
Draco félretette a könyvet, s nyújtózott egyet. Az elmúlt heteket főként olvasással töltötte. Tanulni csak mágiaelméletet tudott, ez pedig annyira nem kötötte le, hogy ezzel töltse minden idejét, így ő is kiválasztott néhány, az Alapítókról szóló könyvet, hogy Longbottom mellett kivegye a részét az elméleti horcrux-kutatásból. Potternek erre nem nagyon akadt ideje, mert, mint Draco Pitontól megtudta, a R.A.V.A.Sz. vizsgáira készült. Draco kicsit irigyelte is ezért, mert neki arra sem volt túl sok kilátása, hogy a kellő időben letegye a vizsgákat, holott már bőven megtanulta a hetedikes tananyagot.
Piton megint nem volt itthon, s Draco ráérősen sétált át a konyhába. Olyan meghitt rutinnal tette fel forrni a teavizet, mintha világéletében mugliként élt volna. Az egyik szekrénynek támaszkodott, s figyelte, ahogy a víz felszínére lassan kiülnek a buborékak. Korábban nem is figyelt oda arra, hogy mennyire nagy a konyha. A vízcsaptól a tűzhelyig öt lépés, a szekrény, amelyben a bögrék sorakoznak újabb tíz, aztán vissza − meglepően más volt a muglik átlagos, mindennapos tevékenysége, mint a varázslóké. Draco számára csak az volt ennél is meglepőbb, hogy ő néhány hét alatt tökéletesen tudott ehhez alkalmazkodni.
Elfintorodott, ahogy eszébe jutottak az első napok. Amikor túljutott azon, hogy a szobájában duzzogjon (ez is belekerült közel két napba), és kénytelen volt elfogadni, hogy Piton nem adja vissza a pálcáját, fel kellett fedeznie ezt az új életmódot. Persze karácsonykor is úgy élt, mint egy mugli, de akkor anyja csaknem mindent elkészített helyette, és az egy jóval kisebb ház is volt. Dracónak most meg kellett szoknia, hogy ha kell neki egy könyv, el kell érte mennie a könyvespolcig, az ajtók nem záródnak be maguktól, és főként az ételek és az italok elkészítése sem történik már meg varázsütésre.
Amikor először főzött magának teát, azt hitte, elleste anyjától a teendőket. Azt, hogy volt nála gyufa, csak annak köszönhette, ahogy a szülei éltek mostanában − mert ilyesmi Piton lakásában nem akadt −, és egészen könnyen sikerült is elérnie, hogy a régi gáztűzhelyen meggyulladjon a láng. A víz is felforrt rendben, de ekkor következett a meglepetés: Draco határozottan, mindenféle hőszigetelő anyag nélkül megragadta a vas teáskanna fülét, hogy áttöltse a vizet a bögréjébe. Nem emlékezett rá, hogy bármelyik átok is okozott volna ennyire erős, és főleg tartós fájdalmat, mint ez az égési sérülés − egyedül akkor érezte ennyire rosszul magát, amikor a Nagyúr szólította.
Az sem tett neki túl jót, hogy amikor Piton hazaért, s megtudta, hogy mi történt, igazán jót mulatott a gondolaton, hogy Draco mugli módon próbált teát főzni, majd felhívta a figyelmét az ilyenkor használatos fogókesztyűkre. Draco ugyan nem emlékezett rá, hogy a házimanók, akiket látott régen a kúriában sütni-főzni, valaha is használtak volna ilyesmit, de nem látta értelmét annak, hogy vitatkozzon. A sérülésére Piton csak annyit mondott, hogy Draco képes arra, hogy meggyógyítsa, és láthatólag nem kívánt vele többet foglalkozni. Draco pedig megpróbálta visszaszorítani a fájdalmat − ami jóval nehezebb volt, mint eddig, még anál is, mint a Sötét Jegy égése, mivel akárhányszor megfogott valamit a jobb kezével, újra felizzott −, és a varázslásra vagy akár csak mindennapi tevékenységekre koncentrálni.
Végül, amikor Draco egy nap múlva közölte Pitonnal, hogy dehoppanál a Szent Mungóba, és azt se bánja, ha a gyógyítás után azonnal az Azkabanba viszik, a férfi hajlandó volt egyetlen ezüstös villanással eltüntetni az égési sérülést a tenyeréről. Ezután Draco már jóval elővigyázatosabban tevékenykedett. Piton, bármennyire rosszallotta is, hogy nem varázsol, nem tett többet annál, hogy néha gúnyolódott rajta. Pedig nem arról volt szó, hogy Draco ne szeretett volna varázsolni, de azután, hogy első haragjában nem tudta megszerezni a pálcáját, már egyre kevesebb esélyt látott a sikerre.
Amíg a keze fájt, nem is tudta annyira összeszedni magát, hogy a mágiára tudjon koncentrálni, s ez végleg visszavetette a pálcanélküli varázslásban. Hetekig görcsösen próbálkozott, most pedig egészen jól megbarátkozott a mugli módszerekkel is. A varázslás iránti vágy kimerült abban, hogy magában megjegyzéseket tett Pitonra, s ha a férfi jelen volt, az egyelten mágiaágat gyakorolta, amelyhez nem volt szüksége pálcára; igyekezett megtörni a férfi elméjének védelmét. Ebben egészen jól haladt, s időnként komoly küzdelmet vívott mesterével egy-egy elrejteni kívánt gondolatért.
Dracót elégtétellel töltötte el minden olyan információ vagy emlék, amelyet mestere nem szívesen osztott volna meg vele. Úgy érezte, legalább azzal megfizet Pitonnak, hogy folyamatosan mentálisan támadja, ha már varázslatokkal nem tudja rajta kitölteni a mérgét. Pontosan érzékelte, hogy Pitonnak kezd elege lenni a helyzetből, s tudta, hogy mestere hamarosan előáll valamivel, ami talán kimozdíthatja a jelenlegi helyzetéből. Azt azonban, hogy mi is lesz ez, még nem tudta kikémlelni, mivel úgy tűnt, Piton ezt még a fiatalkori emlékeinél is jobban védi.
Draco szeretett volna pálca nélkül varázsolni, de szkeptikusan állt az új módszerhez. A mugli életmódra kényszerítés nem tette meg a hatását, mint ahogy az sem, ha Piton gúnyolódott rajta, pedig sokszor tényleg szívesen rátámadt volna ezek miatt a férfira. Elhitte Pitonnak, hogy valahol az ösztönei mélyén értenie kell a pálcanélküli varázsláshoz, s bármennyire gyűlölte is sokszor mesterét, azt is tudta, hogy mindezzel csak segíteni akar neki. Természetesen kényelmetlennek találta a muglik életét, de már messze nem tűnt az egész annyira utálatosnak, mint amilyennek hónapokkal ezelőtt tűnt volna  − elviselhető volt, s azt is értette, hogy anyja hogyan tudta megszokni.
A bögrével a kezében visszament a szobájába. Ráérősen lapozgatta a könyvet, amelybe egyelőre csak minden rendszer nélkül bele-beleolvasott. Érzékelte, hogy Piton hazaért, és meglehetősen fáradt, de még nem volt kedve kimenni hozzá. Piton, mint mindig, ellenőrizte a pálcája körüli varázslatokat, amelyek, mint mindig, érintetlenek voltak. Draco belekortyolt a teába. Fintorogva állapította meg, hogy időközben kissé kihűlt, és ez egy olyan helyzet, amikor mugliként nem tud semmit sem tenni. Lehunyta a szemét, s a bögre körül keringő mágiára koncentrált, hátha rá tudja bírni, hogy némi hőt átsugározzon a teába, de semmi sem történt. Kedvetlenül félretolta a bögrét. Ugyan el tudta viselni a mugli életmódot, nem szerette ezt a helyzetet, és továbbra is nagyon vágyott arra, hogy tudja használni a varázserejét.

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!