Piton gyors, határozott mozdulatokkal szeletelte a gyömbérgyökeret. Elméjével folyamatosan ellenőrizte Dracót, aki, mint mostanában mindig, a szobájában volt. Draco belefásult a képzésbe. Belefásult a pálca nélküli életbe, és lassan egyre kevésbé próbálkozott azzal, hogy varázsoljon. Az elmúlt hónapok során, amikor Piton azon dolgozott, hogy csökkentse Draco előítéleteit a muglikkal szemben, úgy érezte, nem jár sikerrel. Most azonban kiderült, hogy Draco a szüleinél eltöltött két hét alatt jóval toleránsabb lett, mint eddig volt, s elsajátított elegendő tudást ahhoz, hogy képes legyen magának ételt készíteni pálca nélkül is.
Piton számításai tehát nem váltak be. A dicső Malfoyok már akkor hanyatlásnak indultak, amikor elzárták a pálcáikat, és megfogadták, hogy varázslat nélkül fognak élni. Draco most, amikor lényegében egyáltalán nem szállt szembe Piton döntésével, ugyanúgy a szülei példáját követte, mint amikor halálfalónak készült. Ugyanazzal a fásult beletörődéssel fogadta el ezt az életmódot, mint Narcissa, és lassan ő is ugyanúgy azzal töltötte minden idejét, hogy a szobájában heverésszen, s hol okkal, hol kevésbé indokoltan sajnálja magát, mint Lucius.
Mindezt egy átlagos tizenhét éves fiú, aki az elmúlt hónapok alatt többet tanult a varázslásról, mint előtte hat éven keresztül, még meg is engedhette volna magának, de Draco messze nem volt átlagos, és minden nagyon is sürgős volt Piton számára. A férfi készséggel elismerte, hogy Draco keményen dolgozott eddig, és jól vett minden akadályt, akár tudásbeli, akár lelki probléma merült fel, s ha mindentől függetlenül dönthet, talán adott is volna neki most néhány hónap pihenőt. De cseppet sem volt most független.
Draco éppen abban a stádiumban volt, amikor pálcával magabiztosan varázsolt, nagyon is magabiztosan, már-már abban a hitben, hogy senki sem győzheti le. Pálca nélkül pedig védtelenebb volt, mint a tizenegy év alatti, varázserővel rendelkező gyerekek, mert még annyi ösztönös védekezésre sem volt képes, mint ők. Ez pedig kényes párosítás lett volna, ha Draco a halálfalók kezébe kerül − éppen ezért, ha Piton azt akarta, hogy ne zárkózzon be a szüleihez hasonlóan mugliként a lakásba, tennie kellett valamit a dolog ellen.
Rutinos mozdulatokkal főzött, oda sem kellett figyelnie arra, amit csinál, így Dracóra tudott koncentrálni. A pálca nélküli létnek volt egy hatalmas előnye, mégpedig az, hogy a fiú még többet fejlődött a legilimenciában. Draco részben szórakozás-, részben visszavágásképpen minden energiáját arra fordította, hogy megtörje Piton elméjének védelmét, s kifejezetten jó eredményeket ért el. Most azonban Piton nem hagyta, hogy Draco győzzön, és csapdát állított neki.
*
Draco unottan lapozgatta a könyvet. Most nem kötötték le a Griffendélről és Mardekárról szóló történetek. Hollóháti jobban érdekelte volna, de a Defensorok jó szokásához híven róla nem lehetett sokat megtudni. A háború után főként gyógyítással foglalkozott, a Roxfortban is ezt tanította a mágiaelmélet mellett, de az igazi titkokat, amelyek Dracót valóban izgatták, ez a könyv nem tartalmazta.
Félrelökte a kötetet, s körülnézett a szobában. Valami furcsa, kellemetlen érzés töltötte el. Lehunyta a szemét, s a házban lévő mágikus rezgésekre koncentrált. Piton nem volt itthon − persze a férfi szólt, hogy egész nap távol lesz −, erről hamar megbizonyosodott, de volt valami, amit nem tudott azonosítani. Mágikus lénynek tűnt, de Draco szinte biztos volt benne, hogy nem ember. Draco nem tudta rendesen érzékelni az elméjét, de nem azért, mintha okklumenciával lezárta volna, inkább csak furcsának és ismeretlennek tűnt a számára.
Draco elbizonytalanodott. Vonzotta a titok, hogy mivel állhat szemben. Még az is felmerült benne, hogy Piton talált egy horcruxot, átmenetileg elrejtette a házban, s ő most ezt érzékeli. Ugyanakkor emlékeztette magát, hogy nincs kéznél a pálcája, s bármi is az a valami, amit érzékel, biztosan nem lesz könnyű anélkül megvizsgálni. Végül felülkerekedett benne a kíváncsiság, és elindult a házban. A mágia rezdüléseit követte, mint valamikor, hónapokkal ezelőtt, amikor először ment le a konyhába Pitonhoz. A valami, ami felhívta magára a figyelmét, nem a pincében volt, hanem odafent, az egyik sosem használt, raktárszerű helyiségben.
Draco egyetlen könnyed lökéssel kitárta az ajtót, s bár egy pillanatra rossz érzés töltötte el, mintegy figyelmeztetésként, mégis belépett. A szobában fáklyák villantak fel, ahogy átlépte a küszöböt − ez a kényelmes megoldás, hogy mind a folyosón, mind a szobákban meggyulladtak külön varázslat nélkül a fáklyák, alaposan megkönnyítette Draco helyzetét az elmúlt hetekben −, s a fiú abban a pillanatban döbbenten torpant meg.
A szobában szokatlan lény álldogált ráérősen. Teste egy lóéra emlékeztetett, leszámítva azt, hogy mellső lábai és feje olyan volt, mintha egy óriási sasé lenne, nem is beszélve a hatalmas szárnyakról, amelyek még különösebbé tették kinézetét. Draco borzongva meredt a borostyánsárga szemekbe, s el kellett telnie néhány másodpercnek, mire felfogta, hogy már nem hátrálhat csak úgy ki, mert a hippogriff nagyon is észrevette, és várakozóan méregeti.
Dracónak nem kellett végigmérnie az állatot, hogy maga előtt lássa a hatalmas karmokat, amelyek mellső lába végén csillogtak. Felmerült benne, hogy talán még mindig kisiethetne, még ha az állat már észre is vette, de tudta, hogy nem lenne sok esélye a feldühödő hippogriffel szemben, mivel nem tudná bezárni a szobába. Egészen kicsi kora óta rettegett a hippogriffektől. Még jóval a roxfortos évek előtt, a Malfoy kúriában voltak hippogriffek, igaz, a háztól ugyancsak messze, a parkban tartották őket, egy elkülönített karámban. Draco sosem kedvelte különösebben ezeket a varázslényeket, de miután tanúja volt annak, hogy az egyik megvadult példány rátámadt a gondozójára, végleg elhatározta, hogy nem lesz jóban a hipogriffekkel.
Apja akkor sokáig magyarázta neki, hogy a hippogriffek általában nem ilyen veszélyesek, s az, hogy ez a példány minden ok nélkül támadt, egy kivételes eset, erről aligha tudta nyolc éves, rettegő fiát meggyőzni. Végül Lucius – Narcissa közbenjárására – eladta a hippogriffeket, s Draco biztonságban érezhette magát otthon.
Amikor harmadikos korában meglátta a csoportban érkező lényeket, éppen úgy elöntötte a pánik, mint most, ahogy a borostyánsárga szemekbe bámult. Csakhogy Greg és Vincent − és általában minden mardekáros − elvárta, hogy valahogy kössön bele Hagridba. És maga Draco sem vállalhatta fel, hogy egy picit is megrémisztik ezek az állatok, akiktől egyébként mindenki visszariadt az osztályból. Így aztán a lehető legrosszabb dolgot tette; kötözködni kezdett, s végül valóban rá is támadt a hippogriff.
Draco érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver, ahogy végleg tudatosult benne, hogy ebből a helyzetből nem találhat kiutat: itt áll egy hippogriff előtt, s most senki sincs, aki visszafogja az állatot, ha rátámadna.
− Perselus… − suttogta Draco önkéntelenül, de nem érkezett válasz, s az újabb gyors ellenőrzés megerősítette, hogy mestere nincs itthon.
Draco vett egy mély levegőt. Tudta, hogy mit kellene tennie, de cseppet sem tűnt értelmes dolognak, hogy egy pillanatra is szem elől tévessze az állatot. Beharapta az ajkát. Gyorsan, ügyetlenül hajtott fejet, csak hogy túl legyen rajta, s megnyugtassa a saját lelkiismeretét, hogy ő megpróbálkozott mindennel. A hippogriff mintha horkantott volna egyet. Draco reménykedett, hogy ez a hang jót jelent, de valójában tudta, hogy a legkevésbé sem.
Az állat felé csapott, de Draco a párbajokon alaposan megedzett reflexekkel időben arrébb ugrott. Csakhogy ezzel bekerült a szobába, s az egyetlen kijáratot elzárta előle a hatalmas és meglehetősen dühös állat. Draco meglapult, s kicsit reménykedett, hátha a hippogriff elfelejti, hogy haragszik rá. Az állat fenyegetően csattintott csőrével, s a nyakán felborzolódó tollakból Draco nem sok jóra tudott következtetni.
Egy szívdobbanásnyi ideig vártak. Draco érezte, hogy egész testében remeg, s mintha ujjai furcsán bizseregtek volna, ahogy várta, hogy a hippogriff döntsön. Az állat talán arra várt, hogy az ember végre illendően viselkedjen vele szemben, de Draco túl volt már azon, hogy újra összeszedje a lélekjelenlétét, és meghajtsa magát rendesen. A hippogriff előrelendült, és csőrével a fal mellett álló, mozdulatlan fiú felé szúrt.
Draco nem gondolkozott − az elmúlt néhány másodperc óta erre már aligha lett volna képes −, keze ösztönösen lendült maga elé, s feltartott tenyeréből fénylőn tört elő a sötétzöld varázslat, amely szétterült előtte. Az állat feje nekicsapódott az utolsó pillanatban létrehozott pajzsnak. Csőre mintha üvegfalat karistolt volna végig, ahogy lecsúszott a bűbájon, s Draco hátán a hideg futkosott a hangot hallva.
A hippogriff láthatólag megdöbbent a váratlan akadálytól, s hátrébb lépett. Fejét félrefordítva, elgondolkozva figyelte a csillogó, sötétzöld falat, amely elválasztotta áldozatától. Draco felsóhajtott. Néhány pillanatig biztonságban érezte magát, s ez elegendőnek bizonyult arra, hogy összeszedje lélekjelenlétét. A pajzs lassan elhalt, ahogy létrehozója figyelme gyengült, s a hippogriff azonnal újra támadásba lendült.
Draco intésére egy sötétzöld átok most visszalökte az állatot, nekicsapva egy asztalnak, amely a szemben lévő fal mellé volt állítva. A hippogriff újra dühösen csattintott csőrével, s előre lendült, mintha meg se kottyant volna neki az előbbi esés. Draco következő átka körbefonta az állatot, és elkábította. A hippogriff hangos csattanással terült el a földön. Draco zihálva meredt rá, s amikor már jó pár másodperc telt el anélkül, hogy az állat megmozdult volna, közelebb lépett hozzá.
Gyűlölte a hippogriffet, s végig sem gondolta rendesen, hogy mit akar tenni, amikor útjára indította a következő átkot.
− Draco! − Piton kiáltását ezüstös villanás kísérte, amely megszűntette Draco varázslatát, mielőtt az elérte volna az eszméletlen állatot. Piton egy újabb intéssel bőrövet varázsolt a hippogriff nyakába, s a végéből kiinduló láncot a falhoz erősítette. − Hatalmas hiba lett volna megölnöd. Amit Ollivander az egyszarvúról, a főnixről vagy a sárkányokról mondott, ugyanúgy igaz a hippogriffre is. Bűn kioltani az életüket, főképp egy védtelen példányét.
Draco remegve meredt mesterére.
− Te voltál, igaz? − kérdezte dühösen. − Te hoztad a nyakamra ezt, hogy… − Nem fejezte be a mondatot, helyette egy gyors, sötétzöld villanással a falhoz lökte Pitont.
A férfit váratlanul érte a támadás, s az azt követő átok, amely mély vágást ejtett az arcán. Draco következő átkát azonban már kitérítette egy ezüstös villanás. A spontán párbaj csupán néhány percig tartott. Draco végre levezethette mindazt a feszültséget, amely az elmúlt hetek után felgyülemlett benne, s a haragot, amelyet Piton iránt érzett. Gondolkozás nélkül küldte az átkokat mesterére, s Piton ezúttal tényleg főként csak védekezett. Végül Draco leeresztette a kezét, s zihálva megállt a férfivel szemben. Piton arca és talárja még véres volt, bár sebeit már begyógyította harc közben. Néhány másodpercig némán néztek farkasszemet.
− Gyerünk − intett Piton kifelé. − A szobámban kényelmesebben tudunk beszélni.
Draco lassan követte a férfit lefelé a lépcsőn. Úgy érezte magát, mintha mély álomból ébredt volna, s elgondolkozva dörzsölgette jobb kezét, amely továbbra is úgy bizsergett, mintha elzsibbadt volna. A szobában Piton egy intéssel elvarázsolt két csésze teát, s Draco leereszkedett az egyik fotelbe. Jól esett most ujjaival körbeölelni a meleg porcelánt, s Draco néhány másodpercig csak az aranyló ital felett finoman szétterülő párát figyelte. Lassan fogta csak fel, hogy mi történt.
− Te hoztad a hippogriffet? − kérdezte végül felpillantva.
Piton nyugodtan bólintott. − De ne várd, hogy elnézést kérjek miatta. Kis híján kárba veszett minden eddigi munkánk − emlékeztette Dracót, de messze nem volt olyan szigorú a hangja, mint amilyet a téma megkövetelt volna. Draco lehajtotta a fejét.
− Tudom… Valahogy nem volt kedvem az egészhez − ismerte be. − De most… akkor sikerült…? − Nem tudta eldönteni, hogy kérdezi vagy állítja-e a mondatot.
Próbaképpen intett egyet jobbjával, s egy sötétzöld átok a keze elé lebegtette a tejszínt. Draco egy keveset a teájába öntött, majd visszaküldte az asztalra a kis edényt. Mindez annyira egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt, mintha pálcával varázsolna. Koncentrálnia kellett arra, amit el akart érni, de a mágia ismét úgy idomult az akaratához, mintha csak a kezét hosszabbítaná meg. Draco megpróbálta kielemezni, hogy mit tesz most másképp, mint eddig, de azon túl, hogy a kétség szikrája sem merült fel benne, amikor varázsolni próbált, nem látott jelentős különbséget.
− Sikerült − értett egyet Piton, s Draco pontosan érzékelte, hogy elégedett vele. Ez halvány, de vidám mosolyt csalt az arcára. Piton folytatta: − De azt hiszem, itthon továbbra sem kellene pálcát használnod. Rutinossá kell válnia a pálcanélküli varázslásnak, hogy ne kelljen a figyelmedet egészen erre fordítanod.
− Sosem fogok tudni úgy varázsolni, mint te − szólt közbe Draco határozottan. − Nekem kell a pálcám, te pedig szánt szándékkal elhanyagolod a tiédet.
Piton felvonta a szemöldökét. − Elhanyagolom?
− Igen, nem nagyon tudnék erre jobb kifejezést találni…
− Talán az megteszi, hogy nem kedvelem a kötöttségeket… − vetette fel Piton. Nem tudott elnyomni egy gúnyos mosolyt, látva, hogy Draco máris mennyire úgy gondolkozik, mint egy pálcakészítő. Draco elvörösödött, talán mert érzékelte Piton gondolatait, vagy talán mert ő is rájött, hogy nem illene felelősségre vonnia a férfit.
− Az, hogy most sikerül a pálca nélküli varázslás, csak azon múlik, hogy hiszek benne − terelte gyorsan másra a szót. − Ezek szerint bárki képes lenne rá, ha elhinné, hogy lehet?
− Nem − rázta meg a fejét Piton. − Nagyon is kevesen képesek a pálca nélküli varázslásra. Egy időben nem is volt része a Defensor-képzésnek, legfeljebb egy-egy Defensor tiudta elsajátítani, ha olyan helyzetbe került, hogy véletlenül ráérzett.
− Ráérzett? Tehát a Defensorok mind képesek rá?
− Valaha mindenki pálca nélkül varázsolt, de a tudást könnyebb volt úgy átadni, ha valamit a gyerekek kezébe lehetett nyomni, hogy ennek a segítségével koncentráljanak. Ma már persze több ennél a pálca − folytatta Piton gyorsan, mielőtt Draco közbevághatott volna −, ezt én is tudom, nem kell ismét elővenned a pálcakészítő-énedet… Mindenesetre az ösztönös mágia pálca nélkül tör elő a gyerekekből is, és mi is tudjuk anélkül irányítani. Hollóháti Hedvig, aki szinte mindent önállóan tanult meg, alig használt életében pálcát. Persze akkor még az volt a szenzáció, ha egy nő kezében pálca volt…
− De akkor még a többiek is tudtak pálca nélkül varázsolni. Nem lehet előhívni ezt a tudást?
− Ma már nem igazán − rázta meg a fejét Piton. − Akkor is azért kezdtek el pálcákat készíteni, mert egyes varázstudó gyerekek enélkül nem jártak sikerrel. Neked arra volt szükséged, hogy előjöjjön ez az ösztön, s most, mivel tudod, hogy korábban már képes voltál rá, bármikor tudsz így varázsolni, nem csak vészhelyzetben.
Draco újra végigmérte a jobb kezét. Egyelőre furcsa volt az egész, a keze mintha folyamatosan bizsergett volna, s néha az eddigieknél is erősebben érzékelte a körülötte örvénylő mágiát. Időnként attól tartott, hogy a pálca nélküli varázslás olyan előtörő ösztönné válhat, mint a kisgyermekkori önkéntelen varázslatok, s ezért folyamatosan oda kell figyelnie, hogy kordában tartsa.
Lassan ökölbe zárta, majd újra szétnyitotta tenyerét. Akármit is mondott Piton, nagyon szerette volna újra használni a pálcáját. Akaratának engedelmeskedve, finom, zöldes párából kibontakozott a pálcája a tenyerén. Megmarkolta a hűvös fát, és élvezte, ahogy a belőle áradó mágia ismerősként üdvözli, mintegy végigsimítva a tenyerét, beszökve a pórusain keresztül az ereibe, és gyorsabb vágtára fogva a vérét. Pillantása találkozott Pitonéval.
– Azt hiszem, jobban érezném magam, ha én tenném el a szobámba, ahonnan bármikor könnyedén visszaszerezhetem – mondta Draco végigsimítva a pálcán.
– Nem hiszem, hogy ezentúl nagy nehézséget okozna, hogy megszerezd, de ahogy gondolod – hagyta rá Piton.
A pálca újabb zöld köd kíséretében eltűnt Draco kezéből. A fiú lemondóan sóhajtott fel, de nem tudott ellenkezni mesterével.
*
Draco elgondolkozva figyelte az anyját. Narcissa ráérős, nyugodt mozdulatai nagy rutinról tanúskodtak, de a kezén lévő vágások arról árulkodtak, hogy alaposan megszenvedett ezért a rutinért. A krumpli halk csobbanással merült el a tálban. Draco az asztalra könyökölt, tenyerébe támasztotta arcát, és hagyta, hogy a ropogó tűz hangja, a víz csobbanása, anyja illata körbeölelje.
– Sokáig elmaradtál – jegyezte meg Narcissa halkan. Hangjában szemernyi szemrehányás csengett.
– Sajnálom – suttogta Draco. – El kellett végeznem pár dolgot, és amíg nem készültem el velük, nem jöhettem.
Narcissa felvett egy újabb krumplit, de oda sem pillantott rá, miközben hámozta, helyette fiát méregette. Draco lefogyott az elmúlt hetek alatt – mivel nem volt kiemelkedően sikeres a mugli módszerrel történő főzésben, csak annyit evett, amennyit feltétlenül muszáj volt –, és arca a szokottnál is sápadtabbnak és beesettebbnek tűnt. Narcissa elégedetlen volt az állapotával.
– Eszel eleget?
– Anya… – Draco megrázta a fejét. – Hagyd ezt. Megoldom.
– Így akarsz harcolni ellene? – Narcissa lágy hangja kissé megbicsaklott, amikor Tom Denemre utalt. – Ehhez erőre van szükséged…
– Ne aggódj, tudok harcolni ellene – felelt Draco hideg eltökéltséggel. Az anyja szeme rávillant egy pillanatra, aztán Narcissa a tálba ejtette a krumplit.
– Ha gyakrabban jönnél, többször kapnál rendes ételt is.
Draco kedvetlenül kapta el a pillantását anyja arcáról. Amíg Piton elzárta a pálcáját, nem tudott idejönni, bármennyire is szeretett volna találkozni a szüleivel. Most pedig, hogy itt volt, egyszerre töltötte el kellemes meghittséggel anyja közelsége, s fullasztotta az asszony figyelme. Máskor se járt haza év közben, leszámítva persze a karácsonyi szünetet, s fel sem merült benne, hogy hiányozhatna anyjának. Most azonban, amikor korábban rendszeresen jött, és hozta a fájdalomcsillapítót, megszokták, hogy gyakran meglátogatja őket.
– Jövök, amikor csak tudok. – A hangja hidegebben csattant, mint szerette volna. Narcissa lassan bólintott.
Draco figyelmét magára vonta apja, aki a szomszéd szobában szöszmötölt. Amikor Draco megérkezett, valamilyen mugli újságot lapozgatott, mérhetetlen unalommal és utálkozással az arcán. Egy darabig csatlakozott feleségéhez és fiához, s hallgatta Narcissa kérdéseit, hogy mi történt Dracóval az elmúlt hetekben, amire a fiú félig kitalált, félig igaz válaszokat rögtönzött, de hamar belefáradt a dologba, és visszatért a másik szobába. Draco nem bánta. Lucius hideg pillantása, hallgatag ácsorgása a szobaajtóban rossz érzéssel töltötte el. Mintha a férfi nem értené eléggé, hogy hol van és mit keres itt a fia.
– Mi van apával? – kérdezte Draco lehalkítva a hangját. – Hogy bírod?
Narcissa pillantása is a szomszéd szoba ajtajára siklott. Mielőtt válaszolt volna, megmosta a meghámozott krumplikat, majd ráérősen szeletelni kezdte az egyiket.
– Most már sokkal jobb – felelt végül halkan. – Hála Marynek…
– Mary? – Draco bizonytalanul vonta fel a szemöldökét.
– Tudod, a szomszédban lakik, voltunk is náluk karácsonykor. – Draco lassan bólintott, anyja pedig folytatta: – Mary férje orvos, és felírt nekünk valamilyen gyógyszert. Hatékonyabb, mint gondoltam. Mary azt hiszi, apád függ az alkoholtól, mert amikor néhányszor találkozott vele, ő mindig a fájdalomcsillapító bájitalt hiányolta. A muglik elég ügyesek abban, hogy lefordítsák a szavainkat a saját nyelvükre…
Draco megütközve meredt az anyjára. Valahol a monológ elején elakadt, s még azt próbálta megemészteni.
– Mugli gyógyszereket szed?
– Mindketten kaptunk – bólintott Narcissa.
– Ez őrültség! – csattant fel Draco. – Ezt nem tehetitek! Veszélyes és egészségtelen! Ha hozzászokik a szervezetetek…
– Láttad apádat karácsonykor, és látod most – fojtotta belé a szót az anyja. – Én élek együtt vele, és én tudom, hogy ez a helyzet jobb. Még akkor is, ha nem szép dolog bármilyen mugli eszköz közelébe kerülni.
– Több, mint nem szép – kezdte újra Draco.
– Elég! – Narcissa hangja most szokatlanul szigorú volt. – Te nem hoztál semmit az apádnak, márpedig neki gyógyszerre volt szüksége. Ha nem segítek rajta, mindketten megőrülünk. Úgyhogy nem érdekelnek az elveitek. Rám kényszeríted, hogy éljek úgy, mint egy mugli, főzzek úgy, mint egy mugli, barátkozzak muglikkal, de azt, hogy felhasználjam az egyetlen hasznos találmányukat, ezt a tablettát, ami a nap nagy részében normálissá teszi az apádat, megtiltanád nekem. Mennyi időt töltöttél vele? Három hét se volt! Ebbe nem tudsz beleszólni, Draco.
Draco megütközve meredt a nőre. Értelmetlennek tűnt, hogy most előálljon azzal, hogy a mugli gyógyszerek hogyan rövidítik meg a szülei életét. Most éppen meghosszabbították. Nyelt egyet. Narcissa időközben megnyugodott, és újra szeletelni kezdte a krumplit. Egy darabig mindketten hallgattak.
– Sajnálom – mondta végül Draco. – Oda kellett volna figyelnem rá, hogy kapjon bájitalt, akkor is, ha én nem tudok jönni.
Narcissa nem felelt. A krumplit már feltette főni, és a korábban már felszeletelt hússal kezdett foglalkozni. Draco pillantása kitévedt az ablakon. A kertben, amit utoljára hóval beterítve látott, már tombolt a tavasz, zöldellt a fű, és virágok dugták ki a földből a fejüket. Anyja – minden bizonnyal szintén a szomszédok segítségének köszönhetően – felásta a kert egy részét, és továbbra is meggyőződése volt, hogy növényeket akar termeszteni. Apja ebben sem segédkezhetett túl sokat. Fáradékonynak és kedvetlennek tűnt, s bár valóban odafigyelt azokra az alapvető elvárásokra, amelyek közé a tiszta ruha és a rendszeres tisztálkodás tartozott, még feleségével sem beszélt szívesen.
Draco átment a nappaliba, és végigmérte apját, aki előtt még mindig ott hevertek az újságok, de nem sok figyelmet szentelt nekik. Szemei összeszűkültek, s Draco is érzékelte azt a halvány bizsergést, amelyet már megtanult annyira visszaszorítani, hogy máskor észre sem vette; Tom Denem minden követőjét szólította. Lucius kezei elfehéredtek, ahogy a fotel karfáját szorították. Draco túlzásnak érezte a reakcióját, mivel ő maga sosem tartotta ennyire fájdalmasnak a közös hívást. Apja pillantása találkozott az övével.
– Mennem kellene – mondta halkan. Hangja rekedt volt, hangszálai elszoktak attól, hogy használja őket. Draco megrázta a fejét.
– Próbálj másra figyelni, akkor ki tudod szorítani az elmédből a fájdalmat – tanácsolta.
– Ha nem megyünk, megöl… – suttogta Lucius, és Draco rájött, hogy apja keze nem a fájdalomtól, hanem a félelem miatt remeg.
– Apa… – Lucius elé lépett, de nem volt benne biztos, hogy a férfi valóban tudja, kicsoda ő. – Nem kell odamenned. Itt nem fog megtalálni…
Lucius azonban nem figyelt Draco szavaira. Felpattant, mint aki csakugyan el akar indulni, és egy váratlan mozdulattal félrelökte az útjából a fiát. Draco nem számított az eddigi nyugodt mozdulatok után ilyen heves támadásra. A fal megrázkódott, ahogy nekicsapódott. A konyhában edény csörrent, és Narcissa sietett be az ajtón. Férje elé állt.
– Lucius… ülj vissza… – utasította a férfit, de ő mintha fel se fogta volna, kikerülte feleségét.
Draco összeszedte magát. Keze bizsergett, s legszívesebben egy átokkal visszarántotta volna apját, aki már elindult a kijárati ajtó felé, de tudta, hogy végzetes lenne bármilyen módon is varázsolni. Ehelyett inkább apja gondolatait próbálta elcsípni. Lucius már alig használt okklumenciát, s Draco most cseppet sem foglalkozott azzal, hogy óvatos legyen, amikor az elméjébe hatol. Először a fájdalmat szorította vissza, amely Denem hívásának köszönhetően égette apja jobb karját, majd, amikor az ok megszűnt, elnyomta apjában a vágyat, hogy elinduljon.
Lucius dermedten állt a konyha közepén. Narcissa bizonytalanul pihegett a fal mellett, mint aki nem is hiszi, hogy férje valóban megállt, s várja, hogy újra nekivágjon. Draco az apja mellé lépett.
– Gyere. – Lucius hagyta magát visszavezetni a szobába, és lassan visszaereszkedett a fotelbe. Felhúzta a ruhája ujját, és megbámulta a halálfej alakú tetoválást. Denem közben megszüntette a hívást, s bár még mindig kissé pirosasnak tűnt a Jegy, már nem izzott úgy, ahogy máskor szokott.
– Hogy csináltad? – kérdezte Narcissa halkan, amikor férje újra az egyik újság után nyúlt.
– Legilimenciával – vallotta be Draco. Narcissa végigmérte fiát, de nem szólt egy szót sem. Néhány másodpercet még vártak, de Lucius nem pattant fel többet.
*
Piton az ablaknál állt, és egy napsütötte rétre bámult, anélkül, hogy bármit is felfogott volna a látványból. Az elmúlt napokban ismét több támadást is végrehajtottak, és ő egyik alól sem vonhatta ki magát. A halálfalók a francia kudarc után Angliában akartak visszavágni, s az elmúlt napok után a mugli újságok nem győztek cikkezni a különböző rémtettekről. Piton néhány perce átlapozott párat az asztalon felhalmozott kiadványok közül, de mindegyikben csak ugyanazt látta; a muglik értetlenséggel vegyes félelemmel szemlélték a jelenséget, és ostobábbnál ostobább magyarázatokkal álltak elő. Persze azok, akik nem ismerték el a létezését, nem is tudtak másképp beszélni a mágiáról.
Piton elfintorodott. Tom egyre inkább nyeregben érezte magát, és egyre többet engedett meg az embereinek. A minisztérium pedig még mindig túl gyakran tette meg azt a szívességet nekik, hogy eltussolta az ügyeket, ezért a varázsvilág egy része alig informálódott róluk. A Főnix Rendje a halálfalókhoz hasonlóan – bár egészen más okból – kudarcnak élte meg a minisztérium franciaországi sikereit, és most nem tett túl sokat Tom követői ellen. Piton tudta, hogy egyre fogy az idejük, és hogy nagyon is rosszul áll a horcrux-vadászat.
– A Mágikus Gondnokság egészen kitett magáért. – Piton összerezzent a váratlanul megszólaló hang hallatán. Míg gondolatai elkalandoztak, észre sem vette, hogy Christopher visszaért a szobába.
– Valóban – jegyezte meg, miután vetett egy felszínes pillantást a tájra. Újra közelebb lépett az asztalhoz, amelyre Prospeer egy pálcaintéssel elővarázsolt két csésze teát.
– Nem ülsz le? – érdeklődött a férfi. Piton végigmérte a másikat, aki időközben helyet foglalt a saját székén. A francia börtönben eltöltött hetek letörölhetetlen nyomot hagytak az arcán, Piton ezt azonnal megállapította, amikor a férfi hazatért, és meglátogatta. Christopher híres önuralma ugyan a nyugalom álcáját vonta rá, de Pitonnak nem kellett még a legilimenciatudását sem nagyon felhasználnia, hogy észrevegye a férfin a testi-lelki kimerültség jeleit.
Akkor nem beszéltek túl sokat. Prospeer elzárkózott attól, hogy bármit is mondjon a franciák börtönéről, de Piton annyit így is elcsípett az érzéseiből, hogy megállapítsa, az Azkabannál az sem lehet sokkal jobb. Potter akkoriban vizsgázott, s csak megegyeztek arról, hogy ha túl lesz rajta, Christopher átveszi a tanítását. Ennél és néhány felszínes szónál többre nem futotta.
– Na, milyen volt? – érdeklődött Piton, miközben a teáját ízesítette.
– Harry sokat tanult – felelt Prospeer. Piton kétkedve vonta fel a szemöldökét. – Ugyan, Perselus, mikor láttad őt utoljára? Nem lesz vele gond.
– Áruld el, végül is most négyszemközt vagyunk – kezdte Piton gúnyosan –, tényleg sikerültek Potter vizsgái, vagy feljavítottátok őket?
– Ugyan, azért egy „elfogadható”-t még te is adtál volna Harrynek, nem? – kérdezte Prospeer szkeptikusan. Piton keresztbe fonta a karját.
– Elfogadható? Én a laborom közelébe se engedném…
– Ugyan, kit engednél te a laborod közelébe? Ez nem érv – vont vállat Prospeer.
– Pottert semmiképpen sem. Közveszélyes volt!
– Engem ez az eredmény mindenesetre nem lepett meg annyira, bezzeg az, hogy ilyen tanítás után mégis „kiváló”-t kapott sötét varázslatok kivédéséből… – vágta rá Prospeer egy gúnyos félmosollyal.
Piton felvonta a szemöldökét. – Ezek szerint mindketten gyanúsnak találjuk az eredményeket – összegezte egy finom mosollyal. – Valld be, hogy a bizottságotok lekenyerezhető…
– Az egész minisztérium korrupt – bólintott Prospeer –, de azt hiszem, a vizsgabiztosok még a legkevésbé lefizethetőek… Talán azt hiszed, ilyen olcsón osztjuk a különleges képzésünket?
– Azt hiszem, Scrimgeournak nagy szüksége van Potterre – felelt Piton komolyan –, és nem fogja egyelten vizsga miatt sem veszni hagyni mindazt, amit eddig megszerzett.
Christopher bólintott. – Ez így van, mégis azt kell mondanom, hogy Harry jól megtanulta az anyagot. Ha feljavítottuk volna az átlagát, akkor minimum „várakozáson felüli”-t adok neki bájitaltanból, csak hogy megpukkadj.
– Ó, erről már lekéstél, megedződtem a múlt évben – legyintett Piton könnyedén. – Horatius folyamatosan arról győzködött, hogy Potter az évszázad legtehetségesebb bájitalfőzője…
– Na látod, ha még Lumpsluck is így látta, kár ellenkezned – gúnyolódott Prospeer. Piton elfintorodott, de végül inkább másra terelte a szót.
– Nem hittem volna, hogy az a Weasley fiú fel tudja készíteni…
– Nem is hiszem, hogy ez az eredmény neki köszönhető – rázta meg a fejét Christopher. – Nem pedagógus-alkat… Inkább Hermione keze lehet a dologban.
– Igaz, és Percy Weasley elég sokat volt Franciaországban a felkészülési idő alatt. – Prospeer arca megrándult. – Előbb-utóbb mindenképpen beszélned kell róla, Christopher – jegyezte meg Piton halkan.
– Szükséged van az információkra? – Christopher hangjában nem volt annyi gúny, amennyit szeretett volna ebbe a mondatba csempészni. – A Franciaországban tanyázó barátaitoktól megkaphatod őket…
Piton nem felelt. Néhány másodpercre mindketten a csészéik felé fordították a figyelmüket. Piton ellenállt a kísértésnek, hogy olvasson a másik gondolataiban, s tiszteletben tartotta az érzéseit.
– Percy Weasley nagyon is hasznos embernek bizonyult – szólalt meg végül Christopher. – Korábban azt hittem, haszontalan és fontoskodó, de most nagy hasznát vettük annak, hogy nincs ember, aki annyi ősi törvényt és jogszabályt magolt volna be, mint ő. Előrángatott valami poros, évtizedekkel ezelőtti egyezményt, és a franciák nem tudtak mit tenni. Még a Főnix Rendje angol tagjait is szabadon kellett engedniük, nem csak az aurorokat… Azt hiszem, ezért a francia ellenállók keservesen megfizettek a távozásunk után…
– Weasley valóban alkalmas volt tehát a feladatára. Nem igazán bíztam benne – ismerte be Piton. – Egy ponton felmerült bennem, hogy személyesen megyek át a kontinensre intézkedni.
– Azért ezt megköszöntük volna – mondta Christopher hidegen. Piton állta a pillantását.
– A börtön…
– Nem, Perselus – vágott közbe a másik keményen. – Ennyit a francia útról.
Piton néhány másodpercig méregette Prospeert, majd bólintott. Beröppent egy megbűvölt papírrepülő, s elegáns ívben landolt Prospeer előtt. A férfi széthajtogatta, és ráérősen tanulmányozni kezdte. Piton hátradőlt a széken, pillantása megpihent az egyik mugli újságon a halom tetején, és különösebb érdeklődés nélkül olvasni kezdte a külpolitikai híreket.
– Azt hiszem, lassan mennem kell – szólalt meg Christopher pár perc csend után. – A miniszter látni akar, hogy beszámolja neki is Harryről, és aggasztják a támadásaitok is…
– Pedig nem sokat tehetsz ellenük.
Prospeer előrehajolt, és nagyon határozottan szólalt meg: – De te igen. Fejezd be ezt a háborút. Túl sok a vérontás.
Piton nem mondta ki első gondolatát, helyette nyugodtan így felelt: – Érd el, hogy Potter rátaláljon az utolsó horcruxra is.
– Te is megpróbálhatnád megtörni Voldemort elméjét – jegyezte meg Christopher.
– Előbb-utóbb lesz rá lehetőségem, mert sok időt kell majd eltöltenem mellette – bólintott Piton. – De Potter addig se tétlenkedjen. Ha már ennyire jók voltak az eredményei…
– Ami még Harry jegyeit illeti, inkább a gyakorlati tudásának köszönheti őket, mint az elméletinek. Tehát nem kell féltened.
– Szó sincs róla, hogy félteném Pottert – sietett Piton tiltakozni. – És nem fog neki hiányozni az elméleti tudás?
– Most csak gyakorlati képzést kap, ebben egyetértettünk Rufusszal, és ha jól emlékszem, veled is – felelt Prospeer. – Egyelőre élje túl a háborút, és utána jöhet minden más.
Piton bólintott. – Ezzel én is egyetértek.
– Ez megtisztel – mosolyodott el gúnyosan Christopher. A másik egy pillanatig nyugodtan méregette.
– Te figyelj oda Potterre, én pedig megpróbálom felgyorsítani az eseményeket – ígérte. – Nem tartalak fel tovább, majd beszélünk.
Prospeer bólintott, s még azután is sokáig meredt arra a pontra, ahol korábban Piton ült, amikor a férfi már eltűnt. Újabb levél röppent be a szobába, de Prospeer egyelőre nem vett róla tudomást. Harry tudásán gondolkozott, s igyekezett egy tartható, de lehetőleg nagyon is sietős ütemtervet összeállítani neki. Keserűen állapította meg, hogy ha Harry azt hitte, a vizsgákkal túl van a nehezén, nagyon is tévedett. Az igazi feladat még mindannyiuknak hátravolt.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!