A sárszínű bájital bugyborékolva forrt az üstökben, s a tüzektől átforrósodott a laboratórium. Bellatrix leplezetlen undorral húzta el a száját, ahogy belépett a helyiségbe, s megérezte a Százfűlé-főzet összetéveszthetetlen kelkáposztaszagát. Piton az égre emelte a tekintetét a gondolatra, hogy a nő azt hitte, bármilyen érzelmet is kiválthat a férfiből, ha jelzi, hogy nem tetszik neki annak a bájitalnak a szaga, amelyet főzött.
– Nem tudom, hogy bírod ezt ki, Piton – jegyezte meg Bella lenézően.
– Nem valami kellemes, de hasznos, mert a hatására nem maradsz itt a szükségesnél tovább, Bella – felelt Piton hidegen. Bellatrix szeme összeszűkült, ahogy végigmérte.
– Talán zavarlak? – kérdezte egy gúnyos mosollyal.
– Hogy zavarnál? Éppen egy olyan emberre volt itt szükségem, aki nem képes uralkodni az érzelmein, pláne nem a tettein. Ha valahol ötüstnyi bájital forr, ott elkél valaki, aki garantáltan mindent tönkretesz…
Bellatrix elsápadt, s közelebb lépett a férfihez
– Válogasd meg a szavaidat, Piton… – suttogta. Pálcája Piton oldalához nyomódott.
– Tessék, már kezded is – állapította meg a férfi gúnyosan. Bellatrix hátrébb lépett, s végigfuttatta pillantását a szobán.
– A Nagyúr küldött, nincs már sok időnk – jelentette be hivatalos hangra váltva.
Piton ellenőrizte a bájitalok állapotát, mielőtt válaszolt volna, s eloltotta a lángot az üstök alatt. Bellatrix türelmetlenül követte pillantásával a férfi mozdulatait, de nem szólalt meg újra.
– Meghozták a foglyokat? – érdeklődött Piton, miközben egy pálcaintéssel üvegeket varázsolt elő az egyik szekrényből. Bellatrix némán bólintott. Piton az órára pillantott, amely elengedhetetlen volt a főzéshez, ezért itt is jól látható helyen volt a laborban. Szűk fél órájuk volt hátra a támadásig, a Főnix Rendjének legjobb tagjai már jó ideje ügyködtek azon, hogy megtörjék a házat védő Fidelius bűbájt. Piton intésére az üstök tartalma átkerült az üvegcsékbe. A férfi csak most pillantott újra Bellatrix felé. – Tehát minden készen áll?
– Igen, amíg te főzőcskéztél, mi mindent előkészítettünk – felelt a nő hidegen. Piton elmosolyodott.
– Helyes. – Nem zavartatta magát különösebben, Bellatrix bármennyire is szerette volna feldühíteni. Az üvegek megteltek a sűrű, sárra emlékeztető folyadékkal, s Piton két intéssel megtisztította az üstöket, majd bedugaszolta az üvegeket.
Mindketten felragadtak jó párat közülük, majd megindultak felfelé a pincében lévő laborból. Bellatrix lezárta az elméjét, s Piton nem kívánta arra pazarolni a figyelmét, hogy megtörje a nő védelmét. Ellenőrizte a Főnix Rendje odakint ügyködő tagjait, de Potter egyelőre nem volt köztük.
Nem volt túl sok idejük a felkészülésre, azután, hogy Pettigrew megtudta McGalagony szándékát. A férfi így is veszélyeztette azt, hogy lebukik, amikor nem ment el a Szellemszállásig, hanem megbújt a Rend főhadiszállása mögötti hegyek egyikében, s felvéve saját alakját, üzent Tomnak. Ezután Pettigrew visszatért a főhadiszállásra, s rendszeresen értesítette Tomot arról, hogy hogy állnak az előkészületek.
A férfi azonban alaposan elherdálta azt az időt, ami Pettigrew kivételesen gyors reakciója révén nyertek. Összehívta a halálfalókat, s csaknem egy órát töltött el azzal, hogy egyszerűen csak várakoztatta embereit. Míg félkörben térdeltek Tom előtt, lábuk lassan zsibbadni kezdett, a férfi pedig ráérősen figyelte őket, a kezdeti rettegés és idegesség, amely mindig uralta a halálfalókat, ha össze kellett gyűlniük a férfi előtt – és általában, ha Tom közelében kellett lenniük – lassan alábbhagyott, s izgatott várakozás vette át a helyét. Piton érzékelte Tom elégedettségét, ahogy végignézett az emberein, és finoman előhívta a férfi elméjéből a gondolatot, hogy eleget várakoztatta már őket.
Tom kegyesen elárulta nekik, hogy milyen támadásra készül a Főnix Rendje, s csoportokra osztotta őket, hogy megkezdjék a felkészülést. A gondolat, hogy csapdát állítanak a világos mágusoknak, egészen jókedvre derítette a halálfalókat. Tom pedig ezúttal nem hűtötte le őket, élvezettel figyelte a harcra készülődő, egyre lelkesebb embereket. Piton hamar visszahúzódott a laborba, hogy befejezze a Százfűlé-főzetet, amely fontos szerepet játszott Tom terveiben. Nem zavarta, hogy kimarad az emeleten a különböző varázs-csapdák létrehozásából. Sejtette, hogy a támadásban Potter is részt vesz majd, s azon törte a fejét, hogy mit kezdjen a kölyökkel.
Megérkeztek az épület központi kör alakú termébe. Tudták, hogy a tervek szerint a Főnix Rendjének tagjai is itt találkoznak majd, és az e fölött, csigalépcsőn elérhető teremben helyezték el az első mágikus csapdákat. A helyiséget most megtöltötték a halálfalók, és az a közel harminc fogoly, akiket most hoztak ide egy távoli börtönből. Piton pillantása végigsiklott a sápadt, reszkető alakokon. Hoppanálással hozták őket, egyrészt mert az volt a leggyorsabb, másrészt mert a varázstalan emberek tudata és szervezete számára ez nagyon is megerőltető volt, s a halálfalók szerették kiélvezni a muglik gyengeségét.
Piton tudta, hogy a börtönben, ahol a mugli foglyokat tartották, minden arra épült, hogy a fogságot még elviselhetetlenebbé tegyék valamivel, amit a muglik képtelen felfogni és elfogadni – a mágiával. Ebben a börtönben nem voltak bezárt ajtók, csak olyan bűbájok, amelyek csak azokat engedték át, akiknek Sötét Jegy volt a karján, s a szökni próbáló muglikat alaposan visszalökték. Ebben a börtönben minden kínzás, akár testi, akár lelki volt, mágiára épült, hogy felfoghatatlan legyen a foglyok számára.
Piton végigmérte a muglikat. Igyekeztek közel húzódni egymáshoz, és a földet bámulták, miközben a halálfalók gúnyos megjegyzéseket tettek rájuk és szánakozva méregették őket. Tom is a teremben volt, tekintete hidegen söpört végig a foglyokon, akik megrázkódtak a hatására. Piton tudta, hogy a férfi legilimenciával növeli a bizonytalanság-érzésüket. Bellatrix várakozón figyelte Tomot, ügyet sem vetett a többi halálfalóra. Tom pillantása azonban Pitonon állapodott meg, nem a nőn.
– Perselus! – Piton közelebb lépett a férfihez. Kizárta a tudatából a gyűlöletet, amely Bellatrixban fellángolt, s csak Tomra koncentrált.
A férfi sokat várt ettől a harctól. Bár a Főnix Rendje tagjai nyilvánvalóan kevesebben voltak, mint Tom követői, ezért nagy veszélyt nem jelentettek, a férfi szívesen leszámolt volna most a szervezettel. A minisztérium éppen a nagysága miatt olyan terület volt, ahová a halálfalók könnyen be tudtak férkőzni. Egy-egy alacsonyabb beosztásban lévő, de használható információkra rálátó emberük csaknem minden részlegben volt, nem is beszélve azokról a magasabb beosztású hívekről, akiknek már hatalmuk is volt a minisztériumban.
Piton mostanra tökéletesen átlátta Tom tervét: a minisztériumban kerülő utakon akarta átvenni a hatalmat, s a legnagyobb hangsúlyt arra fektette, hogy elfoglalja a Roxfortot. Az iskola, amely a legnagyobb hírnévvel rendelkezett, ahová még külföldről is hoztak diákokat, s nem utolsó sorban, amely tökéletes helyszín volt a további követők kinevelésére, kulcspozíciót foglalt el Tom terveiben. Úgy vélte, ha elég erősek a halálfalók ahhoz, hogy elfoglalják a Roxfortot, akkor meg is tudják majd tartani, s elég jó alkupozícióban lesznek.
A minisztérium nem tudna egyhamar biztosítani másik ennyire alkalmas épületet a tanításra, és Tom, magából kiindulva, úgy vélte, a Roxfort a hagyományok és az Alapítók iránti tisztelet miatt sem veszhetne feledésbe, s a miniszter inkább engedne a halálfalók követeléseinek, mint hogy elveszítsék az iskolát. Ha pedig a miniszter vonakodna, akkor előléphetnek a minisztériumbeli hívek. Tom egyelőre nem óhajtott mágiaügyi miniszter lenni – annál sokkal jobban vonzotta a Roxfort igazgatói széke, hogy lemondjon róla a minisztérium javára –, s tökéletesen elégedett lett volna azzal, ha akár Scrimgeour, akár más megvalósítja helyette miniszterként a varázsvilág gyakorlati átszervezését, természetesen az ő elveinek megfelelően.
És amíg Franciaországban szükségszerűnek tűnt, hogy új, Tomhoz lojális ember kerüljön a miniszteri székbe, itthon Scrimgeour annyira befolyásolhatónak tűnt, hogy egyelőre Tom nem találta szükségesnek a leváltását. Pitont megmosolyogtatta a tény, hogy az a miniszter, aki a varázsvilág reménysége volt, amikor leváltotta Caramelt, vonzódik annyira a sötét mágiához, hogy Tom megbízzon benne. Természetesen az sem volt lehetetlen, hogy amikor a minisztercsere megtörtént, a minisztériumban dolgozó halálfalók – s főként Lucius Malfoy – gyakoroltak némi nyomást a döntéshozókra, hogy kit válasszanak.
Így aztán, míg a nagyobb falatnak tűnő minisztériummal kapcsolatban Tom magabiztos volt, meglepően ódzkodott a Főnix Rendjétől. Bár Dumbledore meghalt, a csoport, amelyet létrehozott, mementóként állt továbbra is a varázsló előtt. Tom érzett valamilyen bizonytalanságot a Renddel kapcsolatban, s folyamatosan gyanakodott arra, hogy a Dumbledore-ra oly jellemző különleges varázslatok átszövik a szervezetet, még most is, amikor alapítója már halott. Ráadásul, míg korábban úgy érezte, hogy Piton révén ellenőrzést gyakorolhat a Rend felett, most legfeljebb Pettigrewra számíthatott, s tudta, hogy a férfi még akkor sem szerezhet meg minden fontos információt patkány alakban, legilimenciatudás nélkül, ha a fontos megbeszélések csak a főhadiszálláson zajlanak.
De ebben kár is volt bízni, hiszen McGalagony, mint a Roxfort igazgatója, időnként talán alkalmasabb helyszínnek találta az igazgatói irodát a főhadiszállásnál. Az, hogy a Rend vezetője ismételten azonos volt a Roxfort igazgatójával, csak még jobban növelte Tom szemében a harc fontosságát. Biztos volt benne, hogy a Roxfort védelmében oroszlánrészt vállalnak majd a Főnix Rendje tagjai, azonban egy lefejezett csoport, amelynek legfontosabb tagjait foglyul ejtik vagy megölik, és egy olyan iskola, amely egy éven belül másodszor veszíti el az igazgatóját, nehezebben tudna összefogni.
A halálfalók mindebből csak annyit tudtak, hogy a támadást Tom arra akarja felhasználni, hogy leszámoljon a Főnix Rendjével. Így aztán nekik súlyos sérüléseket kellett okozniuk, és az utasítás szerint a főbb vezetőket foglyul kell ejteniük, vagy ha erre nincs lehetőség, meg kell ölniük. Tom elkapta Piton pillantását, s rutinszerűen ellenőrizte a gondolatait. Ilyenkor, amikor rengetegen vették őket körül, Piton tudta, hogy Tom képtelen csak rá irányítani a figyelmét, s cseppet sem bizonyult nehéz feladatnak, hogy felszínes, harccal kapcsolatos gondolatokkal kielégítse a férfit.
– Osszátok szét az üvegeket – rendelkezett Tom. – Ideje elhelyezkedni. A Főnix Rendje jól halad a Fidelius megtörésével.
Piton bólintott, bár ezt ő maga is észrevette, még ha messze nem is érzékelte annyira jól az őket körülvevő védőbűbájt, mint ahogy Draco tudta volna. Intett Bellatrixnak, aki kelletlenül osztotta szét a helyiségben lévő halálfalók között a nála lévő főzetet. Piton ugyanígy tett, s csak egy-egy adag bájitalt hagytak maguknál. Minden halálfaló beleejtett egy-egy szálat a hajából a nála lévő üvegcsébe. Piton szívesen megfigyelte volna a főzetek átalakulását, de luxus lett volna most bájitaltannal foglalkozni.
– Álljatok fel egy sorba! – mordult Rookwood a muglikra. Ő volt a foglyok felelőse, ő szervezte meg az ideszállításukat, és a börtönüknek is ő volt a vezetője. A kis csoport félősen mérte végig a halálfalót, de engedelmesség helyett még összébb húzódtak. Láthatólag egyiküknek sem akaródzott kiállni a halálfalók elé. Rookwood ráérősen vette elő a pálcáját. – Ne kelljen többször elmondanom… – szólt rájuk fenyegetően. A muglik idegesen pislogtak a vékony fára.
– Gyerünk, ne kéressétek magatokat! – szólt közbe egy másik börtönőr is. Pálcáját könnyedén megpöccintette, s egy átok végigvágott a hozzá legközelebb állókon. – Mutassátok meg szépen a Nagyúrnak, hogy milyen engedelmesek tudtok lenni. – Szavait újabb átok követte, és a muglik idegesen kezdtek pislogni Tom felé, aki hideg, fölényes nyugalommal figyelte a társalgást.
– Tehát álljatok sorba, de gyorsan! – rendelkezett újra Rookwood. Az ő pálcája is meglendült, s Piton felismerte ez elmére ható átkot, amelyet a muglikra küldött; nem okozott valódi sérülést, azonban olyan fájdalommal járt, mintha eltörte volna a csontjukat. A foglyok feljajdultak, de nem tudott felülkerekedni bennük a józan ész, mert csak még szorosabbra vonták a csoportjukat, a nőket védelmezve.
Tom lassan közelebb lépett, és előhúzta a pálcáját. A halálfalókon végigfutott a rettegés, látva a fenyegető mozdulatokat. Rookwood és a foglyok másik őre bizonytalanul eresztette lejjebb a pálcáját. Láthatólag nem tudták eldönteni, hogy ők is számíthatnak-e támadásra, vagy csak a muglik. A halálfalók úgy érezték, hogy minden ép elméjű ember azonnal engedelmeskedne bármilyen utasításnak, csak hogy elkerülje Tom haragját, de a muglik nem bizonyultak ép elméjűnek, s az biztos, hogy annyi tapasztalatuk sem volt a Nagyúr haragjáról, mint a halálfalóknak.
– A makacsság nem előnyös, ha nincs varázserőtök – szólalt meg Tom halkan. – Aki életben akar maradni, jobb, ha megtanulja, hogy egy-kettőre azt tegye, amit mondunk. Tehát álljatok fel egy sorba… – A muglik megborzongtak, s lassan megbomlott a szorosan összebújó, kis csoport, amelyet alkottak. – Nem szeretem, ha pazarolják az időmet – szólalt meg Tom veszélyesen lágyan. – Azt mondtam, legyetek gyorsak!
Intett a pálcájával, s egy láthatatlan kötél kirántotta a foglyok közül az egyik fiatal nőt. Az megpróbált ellenállni a varázslatnak, de ügyetlenkedésével nem ért el többet annál, hogy a halálfalók gúnyosan elvigyorodtak. Mindenki feszülten figyelte, hogy Tom mit tesz majd a muglival. Az izgalom, amely elöntötte őket, Pitont arra az izgalomra emlékeztette, amellyel valaha Pettigrew várta, hogy James Potter és Sirius Black elkapja az aktuális áldozatát. Elnyomta a gúnyos fintort, s látszólag ő is érdeklődve figyelt.
– Félsz? – kérdezte Tom finoman a nőtől. Ő reszketve bólintott, s mind érezték a belőle áradó rettegést, még akkor is, ha nem voltak túl jó legilimentorok. Tom orrlyukai kitágultak, ahogy mélyen, élvezettel szívta magába a levegőt, mintha nem csak az elméjében érzékelné a félelmet, hanem annak szagát is érezhetné. – Nem alaptalanul…
A nő megrázkódott. Láthatólag valami bíztató hazugságban reménykedett, nem ebben a nyers és őszinte válaszban. Tom lassan megérintette az állát, s kényszerítette, hogy felemelje a fejét, és elszakítsa pillantását a földtől. A mugli összerezzent a varázsló hideg ujjainak érintésétől, Bellatrix pedig féltékenyen figyelte, ahogy Tom ujjai lassan végigsiklanak a nő nyakán.
– Kérem… – szólalt meg a nő bizonytalanul. – Kérem, én nem csináltam semmit…
– Semmit… – ismételte Tom halkan, és a halálfalók megborzongtok a hangjától. – Az, hogy ennyire lassú a felfogásotok – kezdte Tom végigpillantva a többi muglin is – talán némileg érthetővé teszi, hogy miért nem engedelmeskedtek… Nem csináltál semmit… Éppen ez a problémám. Azt mondtam, álljatok egy sorba, most!
A muglik, akik megtorpantak, amikor a nőt kirántották a csoportjukból, valóban most döbbentek csak rá, hogy valamilyen utasítás teljesítése közben voltak. Lassan, össze-összepillantva elkezdtek sorba állni. Közben aggodalmasan méregették Tomot, és a nőt, akit továbbra is fogva tartott a férfi varázslata.
– Crucio! – Az átok még a halálfalók többségét is váratlanul érte. A mugli összerogyott Tom lábai előtt, s sikítva vonaglani kezdett. – Ne bámészkodjatok, ha nem akarjátok, hogy tovább folytassam! – vágta oda Tom a rettenttől megkövült foglyoknak.
A sor meglepően gyorsan kialakult. Piton némi meglepetéssel figyelte, hogy a foglyok mennyire összetartozónak érzik magukat, holott korábban nem feltétlenül ismerték egymást. Most is azonnal cselekedtek, hogy védjék társukat. A Cruciatus megszakadt, a nő zihálva, könnytől maszatos arccal feküdt a földön.
– Ti ketten – mutatott Tom pálcájával két férfira, akik rémülten merevedtek meg –, segítsétek fel.
A két mugli azonnal ugrott, és talpra állította a nőt, majd visszatámogatták a sorba. Tom lassú léptekkel ment végig a foglyok előtt. Azok némán álltak előtte, többségük a földet fixírozta, alig egy-kettő pislogott vissza a varázslóra.
– Helyes. Idővel talán megtanuljátok, hogy a mi időnk drága. Jobb lesz, ha hozzászoktok ahhoz, hogy gyorsan teljesítitek a kéréseinket, mert a ti életetek azonban semmit sem nekünk. – A férfi a várakozó halálfalók felé fordult. − Itassátok meg a vendégeinket!
A teremben azonnal mozgolódás támadt. Ki-ki odalépett egy mugli elé. Nem alkalmaztak Imperiust, egyrészt mert úgy tűnt, Tom elég hatékony volt, amikor meggyőzte az engedelmességről a muglikat, másrészt mert a Százfűlé-főzet elfogyasztása is a hoppanáláshoz hasonló megrázkódtatásnak ígérkezett, amit a foglyok Imperius alatt kevéssé érzékeltek volna. A bájitalok átadása nem ütközött különösebb akadályba. Egyetlen fiatal férfiben merült fel, hogy szembeszegül a vele szemben álló halálfalóval, és földhöz vágta a bájitallal teli fiolát.
A megtorlás nem maradhatott el, s egy zöld villanást követően a fiatal mugli élettelenül rogyott össze. Társai remegő kézzel emelték a szájukhoz a bájitalt. Akár mérget is adhattak volna nekik, valószínűleg azt is egyetlen szó nélkül felhajtják, mint a Százfűlé-főzetet – bár Piton biztos volt benne, hogy minden méregnél iszonyatosabb íze lehetett ezeknek a bájitaloknak. Az átalakulás percei fájdalmas fintorokkal és rémülten teltek, majd a muglik, végigmérve társaikat, kezdték megérteni, hogy mi történt velük.
Ezen a ponton talán annyira elöntötte volna őket a pánik, hogy nem engedelmeskednek tovább, de Tom utasítására végre mindenki elvégezte saját képmásán az Imperius átkot. Piton elindult, az átalakított muglival a nyomában, hogy miután talárt, köpenyt és csuklyát adott rá, elhelyezze abban a szobában, ahol az ő kijelölt őrhelye volt. Végigmérte a hosszú orrú férfit, akinek haja felül a fejére lapult, és a vékonyszálú, zsíros tincsek oldalt keretezték az arcát, kiemelve bőre sárgás színét. Elfintorodott. Nem volt éppenséggel kellemes élmény saját magával szemben állni.
A másik, követve néma utasítását, felvette a fekete talárt és a csuklyát. Hamarosan megérkezett még négy halálfaló egy-egy fogoly kíséretében, akiknek arcát szintén csuklya fedte. Piton őket irányította a harc első felében, amíg csapdába csalták a Főnix Rendje tagjait. Igyekeztek gyorsan elhelyezkedni a környező szobákban. A halálfalók fentről irányították a foglyokat. Az emeleten pontosan megismétlődött az épület alaprajza, s minden egyes halálfaló elhelyezkedett abban a szobában, amely éppen a saját foglyának tartózkodási helye fölött volt, ahol egy bűbáj segítségével láthatták azt, ami az alattuk lévő helyiségekben történik.
A Főnix Rendjének tagjai ezalatt megérkeztek. A házat körülvevő gazos telekre kiküldött őrszemek, akik megfigyelték a rendtagokat, már visszavonultak, hogy úgy tűnjön, mintha senki sem számítana a támadásra, amikor a Rend végleg megtöri a Fideliust. Pitonnak csak akkor jutott ideje arra, hogy némi figyelmet fordítson a rendtagokra, amikor azok már elindultak az ajtók felé. Potter is itt volt, a barátai kíséretében. Egy pillanatig úgy tűnt, Potteréket feltartja az első akadály, hogy a kapun csak az mehet be, aki Sötét Jegyet visel. Pitonban felmerült, hogy el tudná-e most érni, hogy a kölyök hazamenjen, de mivel erre nem látott nagy esélyt, a házon kívül pedig kevésbé tudta volna szemmel tartani, inkább előhívott az elméje mélyéről egy emléket, amelynek segítségével már be tudtak törni az épületbe.
Piton csak ezután figyelt oda a többi támadóra, s megállapította, hogy lassan azok is megbirkóznak a kapuk védelmével. A Főnix Rendje tagjai feltartóztathatatlanul nyomultak befelé a házba. A gyors győzelem eltöltötte őket felszínes elégedettséggel, s egyelőre fel sem merült bennük, hogy meg kell majd még fizetniük az árát. A muglikat gyorsan elkábították, s a központi helyet elfoglaló, kör alakú terembe szállították, ahol végül minden csoport összetalálkozott. Piton megállapította, hogy az előzetes tervekkel ellentétben McGalagony végül nem jött el, így Tom – aki különben egyelőre maga is visszahúzódott – biztosan nem arathat teljes diadalt a Rend fölött.
Mordon vezette a támadást, s a tapasztalatlanabbakat visszaküldte az épületen kívülre, az emeltre pedig csak a legjobb harcosok jöttek fel – éppen azok, akikre Tom foga fájt. Piton kénytelen volt elvigyorodni. Tom mindig tökéletesen fel tudta mérni, hogyan döntenek majd a világos mágusok, míg azok sokszor értetlenül álltak a halálfalók lépéseivel szemben. Potterék egyelőre lent maradtak. Ez Piton számára kedvező volt, hiszen egyfelől ő vette át Dolohovval és Rookwooddal az elfogott foglyok felett az irányítást – feltéve persze, ha magukhoz térnek –, míg a többiek harcolni kezdtek, így ellenőrizhette Pottert, másrészt pedig egyelőre távol tudhatta a kölyköt a tűzfészektől.
Potter – Piton nem kis ámulatára – logikusan kezdett gondolkozni, s gyanúsnak találta a gyors sikert. Most azonban már nem tehetett túl sokat, hiszen a Rend idősebb tagjai feljöttek az emeletre, s harcolni kezdtek a halálfalókkal. Ők egyelőre nem támadtak egyszerre rájuk, inkább igyekeztek a lehető legjobban kimeríteni őket, hogy amikor valódi túlerőben lesznek, akkor a világos mágusok már egyáltalán ne tudjanak védekezni.
Potter önuralma addig tartott, amíg meg nem látta Piton mását odalent. Piton eleinte érdeklődve figyelte, hogy mit kezd Potter a felélesztett muglival, akiről azt hiszi, hogy azonos vele, azonban ez hamarosan viszolygásba fordult át. Bármennyire tudta is, hogy semmi köze sincs a lenti figurához, nem volt túl kellemes végignézni, ahogy Potter megalázza és megveri. Dolohov és Rookwood leplezetlen érdeklődéssel várta Piton reakcióját, de a férfi lezárta az elméjét, s látszólagos érdektelenséggel figyelte az eseményeket. Ez persze lehűtötte a másik két halálfaló lelkesedését is.
Potter őrjöngésének az vetett véget, hogy elmúlt a Százfűlé-főzet hatása, elapasztva a diadal utolsó cseppjét is a három kölyökben. Granger talált magára elsőként, s elindult felfelé, hogy csatlakozzon a harcolókhoz. Piton érzékelte, hogy Rookwood és Dolohov szívesen rátámadna a lányra, de ő volt a csoport vezetője, s a másik két férfi semmit sem tehetett az utasítás ellen, hogy maradjanak. Így aztán Granger elcsörtetett a három láthatatlanná tett férfi mellett, egyenesen bele az egyik legnagyobb csapába, ahol rengetegen harcoltak. Piton nem tudta követni, hogy mi történt a lánnyal, mivel Weasley és Potter hozzáfogott a foglyok felélesztéséhez.
A három halálfaló pedig ismét irányítani kezdte a továbbra is Imperius alatt álló muglikat. Elég jó legilimencia-tudás kellett ahhoz, hogy egyszerre több emberen is gyakorolni tudja az ember az Imperiust, de az utasítások, amelyeket adtak a mugliknak, nem voltak túl bonyolultak, nem kellett beszélniük, és Piton valójában egyedül is elbánt volna a foglyokkal. Azt azonban csak remélni tudta, hogy Potterék is elbánnak velük, és nem kell közbeavatkoznia, egy ennyire kényes helyzetben kockáztatva a lebukást.
A Ramalia alkalmazása meglepte Pitont. A transzformációs bűbájok egyáltalán nem tartoztak a roxforti tananyagba, s a tény, hogy Potter mennyire ösztönösen és könnyedén alkalmazta a varázslatot – ráadásul anélkül, hogy Pitonnak legilimenciával kelljen segítenie ebben –, meglepte a férfit. Rookwoodnak és Dolohovnak szerencsére nem tűnt fel az elbizonytalanodása, mivel azzal szórakoztatták magukat, hogy a muglikat arra kényszerítették, hogy eltörjék saját kezüket és lábukat. Piton megelégelte a játékot, s míg Potter odalent rendelkezett arról hogy mit tegyen Weasley, utasította a másik két férfit, hogy csatlakozzanak a harcolókhoz. Rookwood szívesen ellenkezett volna, de Dolohov, leintette, s egy pillanattal később eltűntek az egyik ajtóban.
Piton a csigalépcső felé fordult, s feszülten figyelte, ahogy Potter lassan, nesztelenül feljön. A harcot elrejtő bűbájok révén csend volt a helyiségben, s a kölyök bizonytalanul torpant meg. Pitonban újra felmerült, hogy megpróbálhatná kivinni innen, mielőtt még Tom megtudja, hogy még McGalagonynál is finomabb falat vár rá, de valahol egy erősebb átok hangja tompa puffanásként hallatszott el hozzájuk, s Potter már határozott, s megindult az egyik ajtó felé. Piton tehát inkább elengedte, s ráérősen követte a fiút. Engedett a kísértésnek, hogy megnézze, milyen Potter éles helyzetben.
Christopher nagyon is elégedett volt tanítványával, s bár többször is felajánlotta, Piton nem élt azzal a lehetőséggel, hogy megfigyelje Potter óráit. Úgy gondolta, Draco és Neville fejlődését figyelemmel kísérni éppen elég megterhelő számára, s nem volt nagy kedve még egy tizenévessel foglalkozni – nem véletlenül bízta a tanítást is Christopherre. Most azonban őszintén kíváncsi volt, hogy hogy tud helytállni Potter. És − bár a halálfalók, akik ellen küzdött, messze nem tartoztak az élvonalhoz − ismét meg kellett állapítania, hogy Potter egészen ügyes.
A Főnix Rendjének tagjai egyre jobban fáradtak, míg a halálfalók továbbra is folyamatosan tudták pótolni elesett embereiket. Piton tudta, hogy Tom figyeli a harcot, s a végső támadásban, amely lassan esedékessé vált, szeretne majd ő is részt venni. Ezt pedig Potternek nem volt szabad a többi rendtag között megvárnia. Amikor a kölyök amúgy is meglehetősen védtelen volt, ráküldött egy fénylő, ostor-szerű átkot. Néhány rendtag felbukkant a helyiségben, s Potter ennek köszönhetően kicsit fellélegezhetett. Piton ezt pillanatot használta ki, hogy elcsalja a kölyköt a többiek közeléből.
Egy újabb, a világos mágusok elől alaposan elzárt terembe mentek át, ahonnan a varázslat már nem engedte vissza Pottert a többiekhez. A fiú elsuttogott egy Lumost, s fény töltötte meg a helyiséget. Potter döbbenten meredt a férfira, s Pitonban szétáradt a gúny. Potter még mindig túl gyerek, túl készületlen volt.
– Nos, Potter, itt vagyok. Erre vártál hónapok óta, és most csak bámulsz? Pedig odalent az alteregóm számára volt némi mondanivalód. – Tisztán emlékezett rá, hogy Potter hónapokkal ezelőtt megfenyegette a Reggeli Prófétában, és most nem kevés érdeklődéssel várta, hogy mivel próbálkozik meg a kölyök. Érezte, ahogy Potterben fellángol a harag, de a mugli megátkozása után még több volt a kölyökben a bizonytalanság. Piton gúnyosan mosolyodott el. – Talán aggódsz, hogy most sem velem találkoztál? Nem akarsz megint egy muglit megtámadni? Milyen mulatságos; Harry Potter, a varázsvilág hőse, aki félholtra átkoz egy ártatlan muglit… Talán nem erre a hírnévre vágytál, Potter? Inkább lennél a hős, a megmentő, mint az aljas gyilkos… – Potter nagyon is könnyen hergelhető volt. Piton élvezte, hogy mennyire egyértelműek a kölyök reakciói, s magában elkönyvelte, hogy Christophernek van még mit tanítania. Most is már másodpercekkel korábban érzékelte, hogy Potter támadni fog, s könnyedén védte ki a kölyök átkát.
– Maga a gyilkos! – üvöltött Potter.
– Akkor ne fogd vissza magad – felelt Piton élvezettel. – Vagy csak megkötözött, lefegyverzett emberekkel szemben vagy olyan harcias? Bizony, Potter, én nem vagyok mugli, és nem fogom tétlenül várni, hogy megölj. Így már nem is olyan érdekes a játék? – Potter azonban most nem támadt, helyette megpróbált megfontoltan viselkedni. Piton azonban úgy érezte, ha már kivonta magát a kölyök tanítása alól, most szívesen adna neki egy leckét. – Úgy látom, csak az időnket pazaroljuk a csevegéssel. Nos, csak hogy ne unatkozz, Potter, amíg a Nagyúr elé nem kerülsz, idézzük fel kicsit, hogy milyen az, ha nem egy muglival áll szemben az ember.
Váratlanul támadt, de Christopher mutatott már ilyesmit Pottenek, s a kölyök védekezése meglepően pontos volt. Piton egy pillanatra csodálattal adózott barátjának, s Pottert, aki látta döbbenetét, diadal töltötte el.
– Már nem vagyok az a szerencsétlen diák, aki ki van téve a tanára kénye-kedvének – kérkedett.
– Nagyszerű, még a végén nem lehet egy egyszerű Stuporral elintézni! Erre vagy olyan büszke, Potter? Legalább a Nagyúr jobban szórakozik, amíg végez veled – vágta rá Piton gúnyosan.
Percek teltek el, s Potter a kitartó védekezés után egyre többször próbálkozott támadással is. Piton kénytelen volt elfogadni, hogy az átkok, amelyeket a kölyök bevet, valóban ügyesek, de azt az örömöt már nem adta meg Potternek, hogy hagyja, hogy bármelyik is eltalálja. Potter kezdett kifáradni, s Piton a jól bevált taktikával lecsapott az első bizonytalan pillanatra. Tűz-köteleket vetett ki Potterre, aki láthatólag nem tudta az ellenátkot. Piton következő átka egy egyszerű betegség-bűbáj volt csupán, de Potter már régen túl volt azon, hogy bármelyik átkot is egyszerűnek érezze, így lefegyverezte a kölyköt.
Az épület megremegett, mielőtt még Piton dönthetett volna, hogy hova vigye Pottert, s beomlott a fal, amely elválasztotta őket a többi harcolótól. A csatazaj őrült erővel ölelte őket újra körül, s Piton tudta, hogy Potter kimenekítése már nem lehet feltűnésmenetes. Ekkor azonban halk pukkanások sorával újabb varázslók kapcsolódtak be a küzdelembe. Piton egy pillanatra megdöbbent, amikor felismerte rajtuk az aurorok egyenruháját. Többségük a nagyobb csoporthoz csatlakozott, a parancsnok azonban, egyenesen Potter mellé hoppanált.
Christopher azonnal Piton felé küldött egy kábítóátkot, de a férfi könnyedén kivédte a támadást. Prospeer ekkor egy gyors intéssel megszűntette a Pottert lefogó tűzköteleket, majd pajzsot vont a fiú köré, s csak ezután támad újra Pitonra. Párbajuk gyors volt, s meglehetősen kiegyensúlyozott. Piton érzékelte, hogy a halálfalók menekülnek a túlerő elől – Tom akaratának megfelelően, hiszen ez a kis összecsapás nem ért annyit, hogy halálfalókat foghassanak el a révén. Két újabb auror érkezett melléjük, az egyik Potterrel kezdett foglalkozni, a másik szintén Pitonra támad. Christophernek sikerült Piton lefegyvereznie, s ő kénytelen volt másik támadója kábítóátkát pálca nélkül kivédeni. Belátta, hogy értelmetlen tovább maradnia, s miután egy ezüstöt villanás kíséretében visszaszerezte a saját pálcáját, dehoppanált.

*

Piton lassan kevergette a teáját. Hagyta, hogy a gondolatok szabadon keringjenek a fejében, anélkül, hogy bármelyikbe is belekapaszkodott volna. Nem engedhette volna most meg magának ezt a pihenőt, de nem tudott mit tenni, minden önuralmát fel kellett használnia Tom előtt, és most éppen aligha tudott magának parancsolni. Draco elkészítette neki a teát – Piton érezte a titkon beleöntött nyugtató ízét, de nem szólt semmit –, aztán tapintatosan magára hagyta. Piton újra ivott egy kortyot. Egyelőre minden mozdulat fájt.
Évek teltek el azóta, hogy utoljára Cruciatusszal átkozták meg, s ez alatt elszokott tőle a szervezete. Meg aztán azt is be kellett látnia, hogy már nem lesz fiatalabb, és ami tizennyolc évesen rossz volt, de nem túlélhetetlen, az most már valóban kínkeservesnek tűnt. És ezúttal Tom sem kímélte. Ha évekkel ezelőtt, a kezdet kezdetén meg is átkozta, annak tanító jellege is volt, nem csak büntető. Most viszont csak a harag tombolt a varázslóban, s a kínzás hosszabb és erősebb volt minden eddiginél. Valahol az is csoda volt, hogy utána Piton képes volt hazahoppanálni.
Általában Tom a legfontosabb embereit inkább más átkokkal fenyítette, hiszen a kínzás után jó darabig nem lehetett igazán hasznukat venni az utóreakciók miatt. A Cruciatus csak valóban megbocsáthatatlan hibákért járt, amiért alacsonyabb beosztásban meghaltak volna a halálfalók. Potter elengedése éppen ilyen volt. Piton megdörzsölte az orrát, bár hamar meg is bánta a meggondolatlan mozdulatot, ahogy a fájdalom belenyilallt a karjába. Belátta, hogy ostobaság volt hagyni, hogy Potter bejöjjön a megtámadott házba, és felmenjen a harcolók közé.
Eddigre már látta annyi halálfaló, hogy elterjedjen a híre annak is, hogy itt van. És, mint minden pletyka a halálfalók között, az is hamar elterjedt, hogy végül Piton harcolt vele. Ezután pedig már aligha lehetett kimagyarázni, hogy miért nem vitte azonnal Tom elé. Így aztán alaposan megfizette az árát annak, hogy fel akarta mérni a kölyök tudását, ahelyett, hogy biztonságos helyre irányítja azonnal. Máskor talán azt mondta volna magának, hogy Potter döntése volt, amikor eljött, hogy részt vegyen a harcban, most azonban jobban örült volna, ha beleszól ebbe a döntésbe.
A szoba ajtaja halkan feltárult, s Draco lépett be. Piton ingerülten pillantott a fiúra. Nem vágyott most semmilyen társaságra, segítségre vagy vigasztalásra sem. Tudta, hogy az lenne az ideális, ha legalább fél napot átaludhatna, de erre nem volt ideje. Így azonban legalább azt a néhány órát, amit hagyott magának, nyugodtan akarta eltölteni.
– Vendéged van – jelentette be gyorsan Draco, amikor a férfi már nyitotta volna a száját, hogy elküldje.
– El tudod intézni, nem? – mordult rá Piton.
Draco megrázta a fejét. – Nincs olyan állapotban, hogy elküldjem. – Érzékelte Piton gondolatát, hogy éppenséggel ő sincs olyan állapotban, hogy vendéget fogadjon, de nem tudott mit tenni. Sem szóval, sem legilimenciával nem tudta távozásra bírni a másikat.
– Legyen – legyintett Piton.
Draco kiment, s néhány másodperc múlva Christopher rontott be az ajtón.
– Vigyázol rá?! Vigyázol?! – kiabált dühösen. Draco egy pillanatot bizonytalankodott a küszöbön, majd ő is belépett a szobába, s meghúzódott az egyik fal mellett. Prospeer őrjöngött, Piton pedig nem volt túl jó állapotban. Nem tűnt jó ötletnek kettesben hagyni őket.
– Valami probléma van? – kérdezte Piton hidegen.
– Probléma? Mondhatjuk így is! – Prospeer csaknem üvöltött. – Azt mondtad, vigyázol Harryre, erre kis híján megölöd!
– Megölöm? – Piton is kezdett dühbe gurulni. – Elnézést, de van egyáltalán valami fogalmad arról, hogy mi várt volna Potterre a halálfalók vagy Tom előtt?
– Szóval megmentetted? – fonta keresztbe a karját Prospeer. – Legyünk boldogok, mert csak egy kicsit kínoztad meg, és csak néhány hétig kell miatta kórházban maradnia?
– Mi fenéről beszélsz?! – csattant fel Piton, miközben felemelkedett a helyéről. – Ha hagyom, hogy Potter a halálfalók között rohangáljon, most nem a Szent Mungóban lenne, hanem Tom valamelyik börtönében. Ehelyett én eltüntettem a közelükből, mielőtt még a nagyuruk elé viszik. Talán azért támadsz nekem, mert megmentettem az életét?
– Megmentetted vagy ugyanúgy veszélyeztetted? – sziszegte Prospeer. – Egyelőre nem tért magához, és az átok, amit használtál, nem hiszem, hogy jót tett volna neki.
– Miért, mit kellett volna tennem, megkínálni teával? – vágta oda Piton. – Mégis mit vártál? Hiszen ellenségek vagyunk!
– Nem tudom, végül is te vagy a Defensor, talán beszélhettél volna vele, ahelyett, hogy rátámadsz – gúnyolódott Prospeer.
– Először is ő támadt rám…
– Amit nem tudtál volna másképp leszerelni, csak azzal, ha megégeted – vetette közbe Prospeer gúnyosan.
– Másodszor – folytatta Piton hidegen – kapott egy különórát a Defensortól. Ezt akarta, nem?
Prospeer pálcájából váratlanul tört elő a sötétkék átok. Piton már emelte volna a kezét, hogy védekezzen, de egy sötétzöld villanás megszüntette Prospeer átkát, és halvány, zöldes pajzsot vont közéjük.
– Elég. – Draco hangja meglepően nyugodtan csengett a két férfi kiabálása után. Egy zöld villanással széket varázsolt elő, s intett Prospeernek, aki meglepetésében szó nélkül ült le. Újabb varázslat, s a férfi előtt is megjelent egy csésze nyugtatós tea. A néha megrezzenő, kissé zöldes, üvegszerű fal továbbra is ott húzódott a két varázsló között.
– Miért nem juttattad Harryt haza az első adandó alkalommal? – kérdezte Prospeer most már valamivel nyugodtabban.
– Talán mert egy önálló ember, akit nem mozgathatok kényem-kedvem szerint? – kérdezte gúnyosan Piton.
– Ezt éppen te mondod, és éppen Harryről? – vonta fel a férfi a szemöldökét. – Ha eddig kényed-kedved szerint mozgattad, megtehetted volna most is.
Piton lenyelte az első, sértődött válaszát, s csak ennyit mondott: – Ő sem vette volna túl jó néven, ha megfosztom a lehetőségtől, hogy kipróbálhassa magát, én pedig látni akartam, hogy hol tart.
– Nincs még készen arra, hogy halálfalókkal harcoljon – vágta rá Prospeer.
– Éppenséggel elég jól helytállt – felelt Piton. – Ha más körülmények között beszélünk, talán ezzel kezdtem volna. Többet hoztál ki belőle, mint hittem volna, hogy lehet ennyi idő alatt.
Prospeer nem mosolyodott el, de mind Draco, mind Piton érzékelte, hogy kissé felenged.
– Ettől függetlenül ez a támadás túl nagy falat volt neki és a barátainak is. Hermione még rosszabb állapotban van. A Főnix Rendje vezetői felelőtlenek voltak, amikor három képzetlen gyereket a belső körrel együtt engedtek harcolni.
– Nem először tesznek Potternek kivételeket – jegyezte meg Piton. Prospeer megfeszült a egy pillanatra.
– De először veszélyeztetik ezzel az életét. McGalagony nem egy tizenhét éves fiúként tekint rá, hanem egy Herosként. Szeretné olyannak látni, amilyen Albus Dumbledore volt.
– Sajnálom, de ez ellen semmit sem tehetek – rázta meg a fejét Piton. – Még ha Potter tudná is az igazságot, a világ nem tudhatná meg. És Potter szereti, hogy felnőttként tekintenek rá, élvezi, ha több dolgot tehet meg, mint a kortársai.
– Gondolom, ezt annyira nem élvezte – vetette ellen Prospeer.
– Dehogynem, az utolsó pillanatokat leszámítva – felelt Piton könnyedén. – Ami pedig az átkaimat illeti, kipróbáltam, hogy mire képes. Én így tanítok, ezt hiába veted a szememre. És egyik sem volt védhetetlen.
– Amíg gyógyulgat, értékes időt veszítünk, és ezáltal értékes emberéleteket – emlékezette Prospeer a másikat.
– Áldozat. Áldozatot kell hoznunk a jövőért.
Prospeer lassan felállt, és halkan így szólt: – Én nem akarok több áldozatot, Perselus. – Piton nem felelt, csak lassan lehunyta a szemét, és bólintott. – Köszönöm a teát – biccentett a férfi Draco felé, majd a fiú kíséretében elindult kifelé.

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!