A két fényesen ragyogó átok sisteregve száguldott egymás felé. Ahogy egymásnak csapódtak, Draco érezte, hogy megrezdül körülöttük a mágia, s koncentrikus körökben, remegve terjed szét, mint ahogy a víz hullámot vet, ha kavicsot dobnak bele. A két átok kitérítette egymást, és belecsapódtak a falba. Az ütközés erejétől remegés futott végig a házon, s mindkét varázsló elvesztette az egyensúlyát. Piton esés közben egy intéssel ezüstös forgószelet kavart, amely kitépte Draco kezéből s odébb repítette a pálcáját.
Piton következő átkát azonban ismét felemésztette a fiú sötétzöld pajzsa, amely ezúttal egyenesen a tenyeréből áradt. Draco hagyott magának néhány másodpercet a pajzs védelmében, majd támadásba lendült. A sötétzöld átkok villanásszerűen tűntek fel, s villámgyorsan kerítették be Pitont. Az egyik felemésztette a pajzsát, egy másik kitérítette az ő átkát, a harmadik pedig nekicsapta a falnak a varázslót.
Az elmúlt hetekben Draco egyre jobb volt abban, hogy az uralma alá vonja a mágiát, s időnként annyira gyorsan tudott reagálni, hogy még Piton sem volt képes követni. Maximálisan kihasználta azt az előnyét, hogy pontosan érzékelte a varázserő rezgéseit, és így a varázslatai időnként nem a kezétől indultak ki, hanem bárhonnan – akár közvetlenül az áldozata mellől –, ahol csak meg tudta ragadni a mágiát. Néhány pillanatig úgy tűnt, elsöprő győzelmet arat, de aztán Piton összeszedte magát, s egy újabb, jóval erősebb pajzs mögül támadt rá a fiúra.
Dracót az átok ereje hozzávágta a falhoz, s kellett néhány másodperc, hogy összeszedje magát az újabb varázsláshoz. Piton azonban nem adta meg neki ezt az időt, s újra támadt. A következő átok ostorként csapott le Dracóra. A fiú lehunyta a szemét, s csak a mágiára koncentrálva sikerült szétrobbantania Piton pajzsát, majd egy elsöprő erejű átokkal átmenetileg harcképtelenné tennie a férfit. Ezután mindkettejüknek szüksége volt néhány másodpercre, hogy összeszedjék magukat. Draco érzékelte Piton kimondatlan üzenetét, hogy már befejezettnek tekinti az edzést, s mesterét követve hozzálátott az alaposan leamortizálódott helyiség helyreállításához.
Valamivel később, miután mind a termet, mind saját magukat rendbe szedték, és helyet foglaltak egy-egy csésze teával Piton szobájában, a szokott fotelekben, a férfi így szólt:
– Be kell lassan látnom, hogy kellő mértékben elsajátítottad a pálca nélküli varázslást.
– Kellő mértékben – mihez? – kérdezett vissza Draco egy büszke mosollyal. Piton nem zárta le a párbaj végeztével az elméjét, s Draco érzékelte a férfi elégedettségét.
– Ahhoz, hogy a Főnix Rendje közelébe engedjelek.
– Tehát nem Roxfort? – sóhajtott fel Draco. – Inkább Potter fölött atyáskodjak?
– Igen, azt hiszem, neki nagyobb szüksége van felügyeletre – bólintott Piton. Draco nem is próbálta leplezni kedvetlenségét.
– Nem elég neked, hogy Prospeert arra kényszeríted, hogy Potterrel legyen?
– Őt mintha annyira nem zavarná – mosolyodott el Piton.
– Nos, engem zavar – húzta el a száját Draco. – Másrészt azt reméltem, hogy találkozhatok a háztársaimmal kicsit, mielőtt… Szóval akkor, amikor még nem olyan feszült a helyzet.
– Tudom. – Piton néhány másodpercig hallgatott. – Azonban minden valószínűség szerint velük is találkozol majd. Tom a Roxfortot akarja megtámadni, és biztosra veszem, hogy Potter meg a Rend egész apraja-nagyja odavonul majd.
– Engem pedig aligha hagynak egyedül – bólintott Draco. – Mikor kellene csatlakoznom hozzájuk?
– Azt hiszem, még belekerül egy hétbe. A Főnix Rendjének szüksége lesz néhány információra, amiket igyekszem gyorsan megszerezni Tomtól. Bár, azután, hogy Potter legyőzte az utolsó előtti horcruxot is, Tom számára egyre sürgetőbb lesz a győzelem. Azt hiszem, nem vár addig a Roxfort elleni támadással, mint ameddig eredetileg akart.
– Potter tehát mégis jól végzi a feladatát – állapította meg Draco, s látszott, hogy utálja beismerni ezt a tényt.
– Szerencséje volt – felelt Piton. – A kígyó megölhette volna őt is, vagy akár mindhármukat Pettigrew-n kívül. Merész lépés volt, de éppen azért képes Potter legyőzni horcruxokat, mert elég vakmerő ahhoz, hogy veszélyes döntéseket hozzon. De még egyszer nem engedhetjük, hogy így veszélyeztesse az életét, mert ha most elpártolt volna mellőle a szerencse, nem tudtam volna időben odaérni, hogy megmentsem.
– Ezért kell tehát mellette lennem? – kérdezte Draco. – Hogy visszafogjam?
– Igen is és nem is. Az elmúlt hetek alatt Potter többször is kis híján a vesztébe rohant. A Főnix Rendjének támadása, amelyben túlságosan nagy szerepet vállalt, majdnem tönkrezúzta minden tervemet. Ha Potter meghalna, a varázsvilág összeomlana, és harc nélkül adná meg magát Tomnak. Akkor Neville akár a feje tetejére is állhat. De ha Pottert visszafogjuk, hogy otthon rostokoljon, és mellőzzön minden veszélyes tevékenységet, a horcruxok megsemmisítését is beleértve, akkor egyfelől nem haladunk a háború vége felé, másfelől a varázsvilág ugyanúgy elbizonytalanodik.
– Hősökre van szükségük – bólintott Draco.
– Ahhoz, hogy küzdjenek a világukért, arra van szükségük, hogy lássák, ahogy harcolnak értük. És, mivel az ő szemükben Potter a hős, csak akkor képesek reménykedni és harcolni, ha Potter ott van az élvonalban.
– Honnan tudom, hogy meddig engedjem el? – kérdezte Draco bizonytalanul. – Meddig hozhat ostoba döntéseket veszélyeztetve a maga vagy mások életét, és mikor kell közbeavatkoznom?
– Minden döntés az övé, és te óvod meg az életét.
Draco nem felelt azonnal. Végigsimította a csészéjét, ujjai követték az átmelegedett porcelánon a minta vonalát. Próbálta összeszedni a gondolatait.
– Láttam Pottert és láttam Longbottomot – kezdte lassan. – Nyilvánvaló, hogy Longbottom ereje jóval nagyobb, mint Potteré, de Potter tanítható, és jól tudja irányítani a mágiát. Mindig is nagyon érzékeltem, még az iskolában is, amikor messze nem támaszkodtam annyit erre a képességemre.
– Tudom.
– Honnan tudtad, amikor kisbabák voltak, hogy melyikük a Heros, úgy, hogy te elvileg nem érzékeled úgy a mágiát, mint én? Honnan tudtad akkor, hogy Longbottom erősebb?
– Eszembe sem jutott őket összehasonlítani – felelt Piton. – Ha nem lett volna a jóslat, sosem jut eszembe Potter. Lehetőség szerint arról sem vettem volna tudomást, hogy létezik.
– És akkor kerestél volna valaki mást, akire Tom figyelmét tereled?
– Igen, mégpedig olyasvalakit, aki idősebb. Kellett valaki, aki Tomot kiiktatja, de ennek egyáltalán nem egy képzetlen gyereknek kellett volna lennie. Csakhogy a jóslat megemlítette a Herost, akiről el kellett terelnem Tom figyelmét, ez esetben úgy, hogy a másik gyereket hoztam előtérbe.
– Amint Longbottom megszületett, tudtad, hogy ő a Heros?
– Neville-t akkor mindennél jobban vártam – felelt Piton. – Miután nyilvánvaló volt, hogy a Heros még nem született meg, minden varázserővel rendelkező kisbabát figyelnem kellett. Jó esetben erre semmi szükség. A Heros kivívja magának a figyelmet, mert van ideje felnőni, és kiderül, hogy milyen tehetséges.
– Régen ez nem így volt – vetette ellen Draco. – Hollóháti kereste a Herosát, és így talált rá a teljesen képzetlen Hugrabugra.
Piton bólintott. – Én is ezt tettem.
– Mi lett volna, ha nem Angliában születik?
– Jóval később jövök rá, hogy ő az emberem, de Tom is később tudja meg. Akkor nem nekem kellett volna rejtegetnem.
– Honnan ismeri fel a Defensor a Herost és a Scelust? – kérdezte Draco halkan.
– Legilimencia útján érzékeli a gondolataikat, érzéseiket. Ránézésre látja, hogy mennyire jó varázstudók. Felhasználja mindazt, amihez ért. Ha kell, olvas a pálcájukból, az elméjükből, az őket körülvevő mágiából. Érzi.
– De a hiba lehetősége nincs kizárva.

– Emberek vagyunk – bólintott Piton komolyan. – Másrészt rossz helyen érdeklődsz, Draco – tette hozzá egy ironikus mosollyal. – Én készen kaptam a Scelusomat, és különleges bűbájok sorával kerestem a Herosomat. Nem tudom, hogyan történik ez normális esetben.
– Bűbájok?
– Ó, igen, csupa olyasmi, amire neked nem lenne sok szükséged. Továbbfejlesztése olyan varázslatoknak, amelyek érzékelik, ha valaki használja a mágiát. Nos, ez érzékelte a mágiával rendelkező személyeket is, és az erejük nagyságát. Kisbabákon a legilimencia aligha ad információt. Bár néha érdemes használni.
Draco lassan bólintott.

*

A terem ajtaja hangos dörrenéssel tárult ki, s bemasírozott öt férfi. Ketten-ketten egy-egy félig alélt alakot cipeltek, míg az ötödik gyors parancsszavakat kiáltott. Lelökték a két alakot a kőpadlóra, egyikük maradt a foglyok mellett, a többiek pedig kisiettek. A Nagyúrnak készültek jelenteni a sikert, amit elértek. Néhány pillanattal később Bellatrix Lestrange, aki eddig a Nagyúrral beszélt, besietett a terembe. Csak egy rideg biccentéssel köszöntötte a másik halálfalót, s lassan a foglyok felé lépett.
– A pálcáik? – A másik felmutatta a kezében lévő két pálcát.
Bellatrix elvette – fölényessége, és az, hogy a másiknál jóval régebb óta volt halálfaló indokolta, hogy parancsolgathasson neki –, és végigmérte a két pálcát. Az egyiket undorodva hajította el, és oda sem figyelt rá, ahogy a fal mellé gurult, míg a másikat lassan végigsimította, s eltette. Ezután ismét a foglyok felé fordult.
– Stimula – suttogta kétszer egymás után, és figyelte, ahogy lassan eszméletükre térnek. Már jó néhány ütést és átkot kaphattak, amíg elfogták őket, s Bellatrix ajkán halvány mosoly jelent meg, látva, hogy a világosszőke hajú férfi mennyire zilált állapotban van. Belepillantott a máskor hideg szürke szemekbe, de csak értetlenséggel vegyes bizonytalanságot látott bennük, nem a félelmet, amit várt.
– Bella! – A másik fogoly láthatóan jobb állapotban volt. Felkönyökölt, s a nő felé nyújtotta kezét. Bellatrix lassan megfordult, és végigmérte húgát. Látszott, hogy Tyihonék vele is alaposan megküzdöttek (sőt, vele alaposabban is kellett megküzdeniük), hogy lefegyverezzék, s elhozhassák.
– Cissy… – Bellatrix csaknem hang nélkül lehelte a nevet. Narcissa felbátorodott, s közelebb kúszott a nőhöz. Némi küzdelem árán sikerült feltérdelnie, de Bellatrix nem mozdult, csak fürkészőn figyelte minden mozdulatát. Narcissa elkapta Bellatrix talárját, s végre sikerült rávennie a másikat, hogy leguggoljon mellé.
– Bella… Segítened kell – suttogta Narcissa. – Elvették a pálcáinkat, és…
– Kell? – szakította félbe a másik hidegen. Narcissa megütközve meredt rá.
– Amíg nem érnek ide a többiek… – magyarázta Narcissa. – Lucius nincs abban az állapotban, hogy védje magát, de…
– Én nem is óhajtom megvédeni – fojtotta belé a szót Bellatrix. – Malfoy mindjárt megkapja, amit megérdemel. – Arcára diadalittas, gúnyos mosoly ült ki.
– Bella… – Narcissa kezdett kétségbeesni. – A testvéred vagyok…
– A testvérem – suttogta Bellatrix közelebb hajolva. Egy pillanatra úgy tűnt, átöleli a másikat, de a mozdulat erőtlenül elhalt félúton. – A testvérem vagy, Cissy? – kérdezte most már élesebben. – Miért nem gondoltál erre akkor, amikor az Azkabanban voltam?
– De hát… – Narcissa kétségbeesetten kapott levegő után. – Mit tehettem volna…?
– Mit? Az egyik legbefolyásosabb ember felesége voltál, Cissy – felelt Bellatrix hidegen. – A férjed zsebében volt a fél minisztérium. Bármit tehettél volna, bármit! De az egyetlen, amit tőletek kaptam, egy beváltott ígéret volt, hogy a kisujjatokat sem mozdítjátok értem. – Bellatrix fel akart állni, de a másik visszarántotta.
– De ez más helyzet, Bella! Most nem vagyunk másokra utalva, nincs más, csak te meg én. Most tényleg el tudnál engedni minket – győzködte nővérét. – Én sosem jártam az Azkabanban, vagy…
– Nem bizony – replikázott Bellatrix. – Nyilván ezért hiszed azt, hogy megtennék neked ilyesmit. Nem, Cissy – gúnyosan ejtette ki a becenevet –, nem tudod, mennyire iszonyatos is az Azkaban. Elviselhetetlen. Rosszabb mindennél, amit el tudsz képzelni, és hidd el nekem, a te kis patyolat lelked, a tökéletes életed nem ad lehetőséget arra, hogy igazán rossz dolgokat tudj elképzelni. Igazi fájdalmakat, nem olyat, hogy a fiacskád távol van tőled néhány hónapig – gúnyolódott. – És azt, hogy kiszabadultam onnan, nem a testvéremnek meg a férjének köszönhettem, hanem a Nagyúrnak. Te tényleg azt hiszed, hogy elárulnám azt az embert, aki visszaadta az életemet? Tényleg azt hiszed, hogy elárulnám érted?
Narcissa levegő után kapott. Bellatrix gúnyos mosollyal mérte végig őt, majd Luciust is, aki karját tapogatva felnyögött. A másik őr a falnál gyanakodva figyelte minden mozdulatukat. Jobbjában a pálcáját szorongatva, készen arra, hogy szükség esetén támadjon, Bellatrix hideg pillantását látva azonban lejjebb eresztette a pálcát.
– Bella, ezt nem mondod komolyan – suttogta Narcissa kétségbeesetten.
– Nem? – gúnyolódott Bellatrix. – Tényleg azt hiszed, hogy számít az ostoba vérségi kötelék? Mit kaptam valaha is a rokonaimtól? És ezzel szemben mi mindent kaptam a Nagyúrtól? Nem – egy senki vagy számomra, Narcissa. Áruló, szökevény, fogoly. És hamarosan meg is kapod a férjeddel együtt, amit érdemelsz – suttogta, s talárja ujját felhúzva megmutatta a vörösen izzó jegyet, egyértelmű jelét annak, hogy a halálfalók hamarosan megérkeznek.  – Hamarosan mindenki szeme előtt tart bemutatót a Nagyúr, hogy hogyan bünteti az árulókat. Kezdődik az utolsó játék, amiben részt vehettek.
A folyosón léptek koppantak. Bellatrix felállt, s hátrébb lépett, Narcissa pedig, mintha elveszítené minden erejét, összecsuklott. Visszatért Tyihon, emberei kíséretében, s oroszul váltott néhány szót a fal mellett várakozó őrrel. Végigmérte Bellatrixot, de nem szólt hozzá. A nyomában újabb, láthatólag nemrég idehoppanált halálfalók érkeztek. Érdeklődve pillantottak körbe, s arcukon bizonytalan kifejezés jelent meg, amikor észrevették a két alakot a padlón. Lucius Malfoy szétterülő haján megcsillant a fáklyák fénye. Narcissa lehunyta a szemét, s nem figyelt a terembe érkezőkre.
A helyiségben halk suttogásként meginduló beszéd lassan egyre hangosabbra nőtt, míg be nem lépett a Nagyúr. Ekkor mintha elvágták volna az összes beszélgetés fonalát, úgy hallgatott el mindenki, s hajtott térdet. Piton ekkor érkezett. Bosszús volt, mert Neville-lel lett volna megbeszélése, amit le kellett mondania Tom türelmetlen és ellentmondást nem tűrő hívása miatt. Azonnal letérdelt, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a foglyok felé. A szeme sarkából megpillantotta a fal mellé gurult pálcát, s egy pillanat alatt felismerte. Lucius Malfoy éppen eleget lóbálta az orra előtt ahhoz, hogy tudja, ez a pálca az övé.
Ekkor a többiekkel együtt ő is felállhatott, s végigmérhette a két foglyot. Lucius nem volt valami jó állapotban, Narcissa azonban kinyitotta a szemét, és lassan körbenézett. Pillantása találkozott Pitonéval, s a férfi most kifejezetten örült, hogy csuklya fedi az arcát. Megerősítette az elméje védelmét, és felmérte a lehetőségeket. Minden tele volt halálfalókkal, Tom nem csak a belső kört hívta el a leszámolásra, hanem minden fontosabb emberét. Kizártnak tűnt, hogy Piton bármit is tehessen Draco szüleiért.
– A pálcák? – kérdezte Tom Tyihonra pillantva.
– A férfié itt van – emelte fel az egyik orosz a fal mellől Lucius pálcáját.
– A másik pedig nála – intett a társa Bellatrix felé.
Tom közelebb lépett a nőhöz, aki kedvetlenül húzta elő a pálcát. – Bella, mit keres a húgod pálcája nálad? – kérdezte Tom halk, fenyegető hangon.
– Családi ereklye – lehelte Bella. Néhány másodpercig csönd nehezedett rájuk, ahogy Tom alaposan ellenőrizte a nő gondolatait.
– Rendben – bólintott végül a varázsló –, de az ilyen emlékek csak gyengévé tesznek. Add csak ide. – Bellatrix nem sok meggyőződéssel adta át a pálcákat. Tom letette őket a kőtrónra, majd a foglyok elé lépett.
Piton biztos volt benne, hogy a varázsló jó darabig nem foglalkozik majd a pálcákkal, utána pedig tudja módosítani az emlékezetét. Ha már többet nem tehetett Dracóért, egy ezüstös villanással eltüntette a pálcákat a halálfalók közeléből. Senki sem figyelt rá, Tom emberei ugyanis azzal voltak elfoglalva, hogy kört alkossanak, s izgatottan várták Tom és a Malfoyok párbeszédét. Bár Piton a maga részéről nem volt benne biztos, hogy Lucius sok érdekességgel szolgálhat majd Tom számára.
– Lucius! – A mágus hangja csaknem lágy volt, ahogy megszólította a férfit. Lucius – Piton elvárásaival szöges ellentétben – felpillantott, s amennyire korábbi sérülései engedték, felkászálódott. Narcissa lassan követte.
– Nagyúr… – Lucius fejet hajtott. – Jöttem, amint…
– Ne hazudj nekem, Lucius! – csattant Tom hangja, és egy átok eltalálta a férfit, aki néhány másodpercre összegörnyedt a fájdalomtól. – Amint tudtál? Mikor is jöttél ki az Azkabanból? Hányszor szólítottalak azóta? És most tudtál csak jönni?
Lucius nyelt egyet. – Akartam, de elzárták a pálcámat. Eddig tartott, hogy vissza tudjam szerezni, elinduljak, és…
– Ki hozott ki az Azkabanból?! – vágott közbe Tom. Egy pillanatig halálos csend volt a teremben.
– Draco – felelt a férfi halkan.
– Hogyne, Draco Malfoy egyedül kiszabadította az apját az Azkabanból? – kérdezett vissza a férfi hideg gúnnyal. Érződött, ahogy a teremben lévők arcára is kiül a gúnyos mosoly.
– Nem tudom – vallotta be Lucius.
Piton korábban eltávolította az elméjéből az erre vonatkozó információkat, éppen az ilyen helyzetek miatt.
– Nem…? – Tom hangja annyira fenyegető volt, hogy minden halálfaló összehúzta magát kicsire.  – Legilimens… – A férfi elkezdte vizsgálni Lucius emlékeit, sorra döntve le a mugli gyógyszerek és az életösztön létrehozta falakat. Lucius meg-megrázkódott, ahogy a másik felidézett egy-egy rosszabb emléket, s Tom kifejezetten élvezte a másik kínzását. Piton is ellenőrizni kezdte Lucius elméjét, hogy ha mégis maradt volna valamilyen emlék róla, azonnal módosítani tudja.
Mindenki némán figyelte, ahogy Lucius csaknem hipnotizáltan áll Tommal szemben. A következő pillanatban azonban Tom egy újabb átkot küldött a férfire, amelynek erejétől az összerogyott egy fájdalmas kiáltással. Piton arcára elégedett mosoly ült ki; Tom semmit sem talált, s láthatólag dühös volt emiatt.
– Azonnal elém kellett volna jönnöd, Lucius. Nem is beszélve a feleségedről, aki már tavaly sem jelent meg előttem, hogy rendszeresen elbeszélgessünk a fiatokról. – Tom lassan Narcissa elé lépett. – Hol van Draco? – Narcissa összeszorította a száját, egyértelműen jelezve, hogy nem kíván válaszolni erre a kérdésre. – Jobban tetted volna, ha nem szórakozol velem – susogta Tom. – Crucio!
Piton kizárta az elméjéből a nő sikítását. Úgy tűnt, Tom sosem akarja befejezni a kínzást, de az átok végül megszakadt, s Narcissa reszketve, zihálva hallgatott el.
– Sosem válaszolok – suttogta rekedten. Piton lehunyta a szemét.
– Úgy is jó – bólintott Tom. – Legilimens! – Ismét csend nehezedett rájuk néhány pillanatig. – Szóval a Főnix Rendjére bíztad a fiacskádat – suttogta Tom. Narcissa arcára mintha halvány mosoly ült volna ki. – Rossz döntés, nagyon rossz döntés. – Egy újabb átok találta el az asszonyt. Tom a követőire pillantott. – Lucius és Narcissa Malfoy elárult minket, elárulták a vérüket, s ahelyett, hogy halálfalót neveltek volna Dracóból, hagyták, hogy megalázkodjon a fehér mágusok előtt. Megengedem, hogy részt vegyetek abban, hogy megkapják méltó büntetésüket…
A halálfalók felzúgtak, Piton pedig ismét lehunyta egy pillanatra a szemét. Nem úszhatta meg egyszerű nézőként.

*

Draco ideges volt. Amióta Tom hívatta Pitont – vagy talán már valamivel előtte is – úgy érezte, mintha valami egyáltalán nem lett volna rendben. Dermedten hallgatózott, de csend vette körül, leszámítva az óramutató halk kattanásait. A házban finoman pulzált a mágia, s Draco nem tudta eldönteni, ez az ő idegességének okozója vagy okozata. Érzékelte, ahogy az őt körülvevő mágia megrezzen minden gyorsabb mozdulatra, s hűen tükrözi vissza az érzéseit.
Neville-t elküldte, miután megbeszélte vele azt a néhány dolgot, amit Piton rábízott. Igazából arra sem tudott rendesen odafigyelni. Szinte biztos volt benne, hogy valami nagyon nem úgy alakul, ahogy kellene, s gyorsan végigvette magában, hogy mi okozhatja rossz előérzetét. Elindult, és végigjárta a házat, mintha most is megtalálhatná az idegessége forrását, csakúgy, mint hetekkel ezelőtt a hippogriffet. De ezúttal nem találkozott semmi szokatlannal. Végül megállapodott Piton szobájának ajtaja előtt.
Néhány másodperc alatt felmérte, hogy a helyiség elől most is a lehető legerősebb ajtózáró bűbájok zárják el. Módszeresen látott neki, hogy megtörje Piton bűbájait, pálca nélküli varázslatok sorával. Nem zavarta, ha egy-egy próbálkozása sikertelennek bizonyult; bár továbbra is hevesen vert a szíve, és kellemetlenül érezte magát, a varázslás legalább valamelyest elterelte minderről a figyelmét. Lassan teltek el a percek, míg ő egyre közelebb került a szobához. Egyelőre fogalma sem volt, hogy mit vár tőle, de be akart jutni.
Amikor végre megsemmisült az utolsó átok is, és a zár halk kattanása után feltárult az ajtó, Draco nem érzett diadalt, de még valódi kíváncsiságot sem, csak valami összeszorította a torkát, hogy nehezére esett lélegzetet venni. Tudta, hogy ez nem Piton védőbűbája, mégis úgy érezte, mintha az eddig is idegesen keringő mágia fonná körbe, s kezdené fojtogatni. Belépett a szobába, és lassan körbepillantott. Minden katonás rendben állt a szobában, a Pitonra jellemző módon. Draco, mintha mágnes vonzaná, közelebb lépett a férfi asztalához. Pergamenek, tollak, egy bájitalos fiola állt rajta, és két pálca. Draco úgy érezte, a szíve menten kiugrik a helyéről.
Egy pillanatra minden elsötétült, és mint ahogy a folyó töri át a gátat, úgy árasztották el Draco elméjét a képek. Képek átkok kegyetlen villanásaival, dühös, kárörvendő kiáltások és fájdalmas sikolyok keveréke, szemekben megcsillanó rémület és kétségbeesés. Képek, amelyeket minden erejével szorított ki az elméjéből hónapokkal ezelőtt, s amelyek rémálmaiban már felvillantak előtte. Képek, amelyek valahol, kilométerekkel arrébb a véres valóságnak számítottak.
Draco küzdött az elméje ellen, s lassan visszaszorította a látomást. Jobbjából villámként törtek elő a csaknem önkéntelen varázslatok. A zöldes köd kíséretében megjelenő juhar pálca kedves ismerősként simult a tenyerébe. Önkéntelenül megszorította, s érezte, ahogy a mágia végigcikázik a sárkány-szívizomhúron, s a pálca szikrákat vet. Az asztalon megjelent néhány fiola fájdalomcsillapító és nyugtató bájital. Draco magára kanyarította köpenyét, amely előtte lebegett, majd zsebre vágta a bájitalokat. Felhúzta a talárja ujját, s megszemlélte az alkarján gúnyosan vigyorgó halálfejet. A Jegy vörösen izzott; Tom személyesen szólította, hogy lássa a szülei halálát. Draco nem kívánta megvárakoztatni a Sötét Nagyurat. Elvégzett magán egy láthatatlanná tévő bűbájt, majd dehoppanált.

*

Piton hálát adott Merlinnek, hogy a teremben különösen erős hoppanálásgátló bűbájok voltak. Azonnal megérezte Draco érkezését, s üdvösnek találta, hogy a fiú csak a folyosóra hoppanálhatott, nem egyenesen Tom elé. Lassan véget ért az átkok és kínzások hosszúra nyúlt sora. A két előttük fekvő alaknak már alig volt köze Lucius és Narcissa Malfoyhoz, s Tom leállította a halálfalókat.
Draco a folyosóra érkezett, s hangtalanul indult el a terem felé. Nem volt szüksége semmilyen segítségre az eligazodáshoz. A szüleihez akart hoppanálni, s bár a bűbájok megakadályozták, hogy egyenesen melléjük érkezzen, gond nélkül eltájékozódott a házban.
Draco, állj!, utasította Piton, s Draco saját magát is meglepte azzal, hogy engedelmeskedett a férfinek. Nincs értelme…
Nem is azért vagyok itt, felelt Draco, s minden erejével küzdeni kellett, hogy visszafojtsa indulatát. Még bosszút állhatok!
Nem most, vágta rá Piton. Menj haza!
Draco nem felelt, de erre nem is volt szükség; egész lényéből áradt a tiltakozás. Valahol a lelke mélyén talán úgy érezte, hogy jobb lenne tényleg elmenni, de lábai óvatos, nesztelen léptekkel vitték előre. A teremben nappali világosság volt, s lüktetett a harag és a kínzás okozta élvezet, amit a halálfalók éreztek. Draco pillantása a trón előtt álló, sápadt férfira esett, aki csillogó, fekete pálcáját éppen az egyik előtte fekvő alakra fogta. Nem látta azóta, hogy megkapta tőle a Jegyet és a feladatot. Draco akkor a félelemtől remegett, most a gyűlölettől. Érezte, ahogy a mágia lüktet körülötte, tudta, hogy egyetlen intéssel vihart indíthatna útjára, amely elsöpri a föld színéről a terem túloldalán azt a szörnyeteget.
Draco!, figyelmeztette Piton újra, és Draco megdermedt. Küzdött benne a bosszúvágy, és mindaz, amit Defensorként el- és megfogadott. Ne mozdulj!
– Hát vége, Lucius – suttogta Tom. – Nem vágysz már másra, csak a halálra. De nem érdemled meg ezt a kegyet… – A termen végigfutott a suttogás. – Van még néhány órátok, és én nem fosztalak meg titeket az utolsó, szenvedéssel teli pillanatoktól. – A férfi Tyihon felé fordult, aki azonnal előlépett. – Vigyétek őket a muglik közé. Nem érnek többet azoknál a patkányoknál… Gondoskodjatok róla, hogy minden varázsló megtudja; engem nem lehet büntetlenül elárulni.
– Nagyúr…
Tyihon és minden halálfaló a teremben térdre ereszkedett. Hosszúra nyúlt pillanatokig tartott, amíg megadták a férfinek a tiszteletet, majd Tom elengedte őket. Piton egy ezüstös villanás kíséretében szintén láthatatlanná vált, s még időben Draco mellé ért, hogy lefogja. Tom mit sem sejtve lépkedett el mellettük.
Mi lesz velük?, fordította Draco figyelmét a két alak felé, akiket Tyihon emberei durván ragadtak meg.
Elviszik őket valami londoni sikátorba.
Tyihon emberei dehoppanáltak, s még Pitont is váratlanul érte az, hogy Draco – vele együtt, mivel továbbra is lefogta – követte őket. Egy sikátorban voltak, néhány szeméttel teli konténer mellett. A varázslók durván lökték az aszfaltra a két foglyot. Megjegyzéseket tettek rájuk, s Piton úgy vélte, mindenki számára szerencsés, hogy Draco nem tud oroszul. A fiú így is kitépte magát a férfi szorításából, s közelebb lépett a csoporthoz.
Draco, nem segíthetsz rajtuk, mondta Piton. Ez sokkal több, mint amit meg tudnák gyógyítani.
Perselus, kérlek!
Piton ezüstös bűbája körbetáncolta őket, s a férfiak, akik lassan készültek otthagyni Malfoyékat, megdermedtek a mozdulat közben. Draco egy pillanatra úgy érezte, mintha rá is hatott volna a varázslat, majd megszüntette a láthatatlanná tévő bűbájt, s a szüleihez sietett.
Úgy érezte, fel van készülve arra, ami várja, de hamar be kellett látnia, hogy tévedett; vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni. Tudta, hogy Pitonnak igaza volt, ez a két emberi roncs már túl van azon a szinten, amit akár két Defensor is képes lett volna meggyógyítani. De arra, hogy el tudjon tőlük búcsúzni, még volt esély. A zöld bűbájok körbetáncolták a szüleit, mérsékelték a fájdalmukat.
Draco az apjával kezdte. Leöntött két adag bájitalt a torkán, s néhány bűbájjal begyógyította egy-két sérülését. Lucius lassan pillantott rá.
– Draco… – Draco boldogan mosolyodott el. Apja régóta nem ismerte fel. – Tégy meg mindent, hogy a Nagyúr újra megbecsüljön. Ne akard te is így végezni…
– Sosem szolgálnám – felelt Draco hidegen. – Sosem tennék semmit a gyilkosod kedvéért.
– Ezt nem érted… – Lucius hangja elfulladt egy pillanatra. – Hibáztam. Te ne kövess el ilyen hibát, és nem kell szembenézned a büntetéssel.
– Ígérem, nem fogok hibázni – felelt Draco halkan, bár Piton pontosan tudta, hogy egészen másra gondol, mint apja. – Mindenki megfizet majd, aki ide juttatott titeket.
Lucius lehunyta a szemét. Nehezére esett beszélni, még így is, hogy Draco javított kicsit az állapotán. Draco néhány másodpercig figyelte apja arcát, majd átkúszott Narcissa mellé. Végigsimította anyja arcát, s jobbjából folyamként áradt a sötétzöld bűbáj, amely körbeölelte az asszonyt. Narcissa felpillantott, s szemében mosoly csillant, de arca nem engedelmeskedett az érzéseinek. Szófogadóan itta meg a bájitalokat.
– Anya… – Draco hangja rekedt volt. Narcissa lassan megfogta, s megszorította a kezét, bár neki minden bizonnyal fájdalmat okozott ez a mozdulat. – Megölöm őket…
– Draco… Hagyd… nem érdemes…
– Legalább téged kímélhettek volna – suttogta Draco. – Ha apára haragudott is…
– Rám is… volt miért… – suttogta Narcissa akadozva –, szerencsére…
Draco ökölbe szorította a kezét. Erővel nyomta el magában a dühöt, s lassú, óvatos mozdulattal simította végig az anyja arcát.
– Anya, én…
– Csitt. – Narcissa határozottan fojtotta belé a szót. – Tudom. Büszke vagyok rád, hogy ellene fordultál azok után… ahogy felneveltünk. Perselus… – Narcissa pillantása Draco mögé esett, s Piton meglepve lépett közelebb.
Időközben ő is megszüntette a láthatatlanná tévő bűbájt, s most várta, hogy Draco végezzen. Az idő megállítása nem az időre, hanem az emberek érzékeire hatott. Hasonló volt a legilimenciához, hiszen az idő múlása volt annyira szubjektív, hogy néhány perc veszteséget ne vegyenek az emberek észre. De éppen ezért nem tarthatta fenn túl sokáig a bűbájt.
– Perselus, vigyázz… Dracóra – suttogta Narcissa. – Akkor is, ha már nincs mire… tanítanod. – A két varázsló megdermedt. Az asszonyon látszott, hogy legszívesebben elmosolyodna. – Igen, tudom. De ne aggódj, Draco… A Nagyúr nem veszi figyelembe… a megérzéseket… Csak a tényekre hallgat… Így aztán átsiklott efölött… és azt hitte el… amit te mondtál… a Főnix Rendjéről…
Draco mosolyt erőltetett az arcára, hogy viszonozza a gesztust, amelyre anyja nem volt képes, de az érzéseiben és a szemében ott csillogott. Piton bólintott, s hátrébb lépett, hogy megadja Dracónak a lehetőséget, hogy elmondhassa anyjának azokat a búcsúszavakat, amiket csak négyszemközt akarhat valaki elmondani. Draco lassan állt fel, s lépett közelebb mesteréhez.
– Órákig eltarthat, amíg… – kezdte, leküzdve a torkát összeszorító gombócot. – Nem hagyhatjuk, hogy itt feküdjenek… Fájdalmaik vannak, és talán jobb lenne… – elharapta a mondat végét. Piton bólintott. Az árnyékba húzódtak, s egy újabb ezüstös villanás felszabadította a varázslókat dermedt állapotukból. Egyikük felküldte az égre a Sötét Jegyet, s elindultak. Piton kiválasztotta a leggyengébbnek tűnőt, s finoman előhívta elméjéből a szánalmat.
A férfi lelassított, majd bizonytalankodva megállt, s lassan visszafordult a két nehezen lélegző alak felé. Tom parancsa egyértelmű volt, de győzött a lelkiismeret-furdalás, amelyet Piton csalogatott elő a varázslóból. Lassan visszajött, láthatólag vívódva a parancs és a jobbik meggyőződése ellen. Lassan győzte meg magát, hogy ezzel már nem változtat sokat, hiszen a két Malfoy sorsa így is, úgy is meg van pecsételve, és előhúzta a pálcáját.
Draco szorosan hunyta le a szemét, hogy ne hatoljon át szemhéján a két zöld villanás. Aztán néhány másodpercig csak hallgatta, ahogy a csendben dobol a vér a fülében. Nem volt értelme a józan észre, vagy a jobbik énjére hallgatni. Tomon nem állhatott bosszút, de bárki máson igen. Előugrott az árnyékból, s pálcáját előrántva, gyilkos haraggal kiáltott a távolodó varázslók vezetője után:
– Tyihon! Ne végezz félmunkát!
A másik négy visszafordult, s villámgyorsan ért újra mellé. Draco gúnyosan mérte őket végig.
– Még egy Malfoy – állapította meg Tyihon. – A desszert…
– Máris a lakoma végén jársz? Én még csak most kezdem – felelt Draco hidegen. – Talán inkább nevezzük előételnek…
Ellenfelei gúnyosan horkantottak, és elégedett pillantást váltottak. Meggyőződésük volt, hogy gond nélkül végezhetnek a sápadt, vékony fiúval. Dracónak azonban nem volt kedve megvárni, hogy kegyeskedjenek rátámadni. A harc, a mozgás, a bosszú lehetősége volt az egyetlen esély arra, hogy kicsit leküzdje vagy legalább elodázza magában a fájdalmat. De nem akart velük azonnal végezni. Egy kiadós párbajra vágyott, ahol minden sérülés igazán fáj, s ahol meg kell küzdenie a győzelemért.
A pillanatnyi várakozás után az átkok színesre festették a sikátort. Draco küzdött. Felhasznált minden pillanatot, hogy levezesse a feszültségét. Használt létező és javított varázslatokat, varázsolt pálcával, úgy irányítva a mágiát, ahogy csak akarta, és ha úgy volt kedve, akár pálca nélkül, egyetlen intéssel is útjára engedett egy-egy átkot, kiélvezve, hogy ellenfelei döbbeneténél csak a fájdalmuk lehetett nagyobb. És pontosan tudta, hogy ez a négy ember, aki látta pálca nélkül varázsolni, ezután már nem kerülhet újra Tom Denem elé.

.

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!