Draco becsapta az ajtót Potter mögött, és az ablakhoz lépett. Nem sokat látott a tájból, mivel a ház mögötti hegy hamar elkezdődött, s gyorsan emelkedni kezdett a köves-sziklás talaj. Nem is igen figyelt arra, hogy mit láthatna; mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. Egyetlen intéssel közelebb hívott egy fotelt, és belevetette magát. Tudta, hogy Potter most még egyszer egyeztet a barátaival, megerősítést kap Grangertől és beletörődő morgolódást Weasleytől, amiért maguk közé engedte őt.
Draco elfintorodott, és kedvetlenül nézett körül a szobában. Egyszerű volt a berendezés, de ez most nem zavarta különösebben. Pitonnál nem szokott fényűzéshez. A pálcája egyelőre McGalagonynál maradt, s ez a tény nem igazán lelkesítette. Talán büszke lehetett volna, hogy ennyire tartanak tőle, de most nem érzett semmiféle büszkeséget. Hiába ért el sikereket, hiába tudta okklumencia révén elzárni a valódi érzéseit Potter elől, s bizonytalanságot, kétségbeesést, félelmet sugallni, ha arra volt szükség, hiába jutott be legálisan a főhadiszállásra, mindez nem sokat javított a hangulatán.
Azután, hogy otthagyták a sikátort, Dracónak nem volt sok kedve bárkivel is beszélgetni, és Piton tiszteletben is tartotta ezt az igényét – megközelítőleg két napig. Utána azonban erővel diktálta bele Dracóba az ételt, s vette rá hogy tegyen valamit azon kívül, hogy az ágyán heverészik. Visszanézve Dracót mestere viselkedése arra emlékeztette, ahogyan ő küzdött apjával karácsony körül, és ez az emlék nem javított sokat a kedélyállapotán. Piton azonban nem hagyta, hogy éppen most elengedje magát, s Draco akarta annyira Tom Denem halálát, hogy összeszedje magát, és eljöjjön ide, Potterhez.
Pedig mindennél jobban idegesítette most a másik nagyképűsége, a tény, hogy ő van itt otthon, s kiélvezi azt, hogy Draco kiszolgáltatott – vagy legalábbis annak tűnik. A Fideliust megtörte már korábban; pontosan látta a házat, de úgy kellett tennie, mintha csak egy kis szakaszt ismerne a földszinten, s homályos ködbe veszne minden más. Lassú mozdulattal felhúzta a talárja ujját, és megszemlélte az alkarját. Ez volt az egyetlen dolog, amivel foglalkozott abban a két napban, amit a szobájába zárkózva töltött; kemény munkával kifejlesztette azt a fedőbűbájt, amely biztosan elrejtette mindenki elől a Sötét Jegyet a karján. Nem akarta, hogy bármi köze is legyen a halálfalókhoz. De Tom hívását továbbra is érezte, karja bizsergett, ha a férfi minden hívét szólította, s néha már-már teljesen elzsibbadt, ha Tom csak őt próbálta kínozni.
Hátra hajtotta a fejéét a fotel párnázott támlájára, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon keringjenek. Amíg kint a dombon Pottert próbálta meggyőzni, Piton ott volt a közelében. Potter elméje olyan volt, mint egy nyitott könyv, s Dracót még szórakoztatta is, hogy minden gondolatát pontosan érzékeli. Weasley se használt okklumenciát, de ő semmilyen módon se próbálta rejtegetni az érzéseit. Granger zárta még le a legjobban hármójuk közül az elméjét, bár látszott, hogy ő sem tanult sosem okklumenciát. Draco úgy érezte, elégedett lehet, hogy csak egyszer sikerült valóban feldühíteniük, pedig többször is halálfalónak nevezték.
A Megszeghetetlen Eskü volt az egyetlen, ami Draco számára problémát okozott. Egyértelmű volt, hogy nem teheti le, akármit vár is Potter. Piton azonban az eskü alatt végig segítette, így meg tudta szakítani az utolsó kérdés előtt a bűbájt, és most nem akadályozza valami ostoba fogadalom abban, hogy Pitonnal vagy bárkivel beszélhessen. Nem mintha nagy kedve lett volna bármit is megtudni a Főnix Rendjének ügyes-bajos dolgairól. Cseppet sem érdekelte, hogy ők hogyan akarnak harcolni Tom ellen, tudta, hogy végül Longbottomon fog múlni minden, és szerette volna, ha ő a lehető leghamarabb szembe tud kerülni Tommal.
Draco egy pillanatra lehunyta a szemét, és a környéken lévő emberekre koncentrált. Néhány nappal ezelőtt Piton szeretett volna beszélni vele a saját veszteségeiről. Dracót azonban akkor kevéssé vigasztalta az, hogy Tom másnak is okozott már hasonló órákat. Csak a saját fájdalma érdekelte, nem mesteréé. Most már szívesen meghallgatta volna Pitont, vagy bárkit, akinek a révén úgy érezheti, hogy nincs teljesen egyedül. De Piton nem volt a környéken, s ez valójában nem lepte meg Dracót. Tisztázták, hogy a férfinak milyen elfoglaltságai lesznek a napokban, s mikor fog tudni beszélni Dracóval. Az pedig, hogy most idehívja, meglehetősen gyerekesnek tűnt.
Egy bizonytalan kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról. Draco kedvetlenül pillantott oda. Nem nagyon akaródzott felállni a fotelből, és valamelyik rendtaggal beszélni, de tudta, hogy most nem engedheti meg magának, hogy elhajtsa őket. Ha akarnak tőle valamit, meg kell őket hallgatnia. Feltápászkodott, és az ajtóhoz ment. Mivel nem volt pálcája – és ennek hiányában hivatalosan nem tudott varázsolni –, kénytelen volt kézzel kinyitni az ajtót. A küszöbön Granger toporgott, meglehetősen bizonytalanul, egy tálcával a kezében.
– Csak arra gondoltam – kezdte zavartan –, hogy talán meginnál egy teát…
Draco végigmérte a lányt. Elküldhetné a csudába, de őszintén szólva jobban örült volna a társaságnak, és egyébként is kifejezetten jólesett volna neki egy tea.
– Köszönöm. – Ellépett az ajtótól, és Granger besietett. Draco bezárta mögötte az ajtót, és lassan közelebb lépett az asztalhoz, amelyre Granger letette a tálcát.
– Hoztam tejszínt, de ha citrommal…
– Jó lesz így, köszi – szakította félbe Draco.
Közelebb húzott két széket. Granger tálcáján két gőzölgő bögre volt, de a lány rettentően zavarba jött a ténytől, hogy most Draco Malfoyjal kellene együtt teáznia. Draco várakozón figyelte, hogy mit fog tenni. Granger még néhány másodpercig rendezgette a bögréket, a cukrot és a tejszínt, majd lassan leereszkedett az egyik székre. Draco követte a példáját. Grangert nyilvánvalóan megnyugtatta, hogy Dracónál nincs pálca, s a fiú elnyomta a gúnyos mosolyt a gondolatra, hogy mennyire meglepődne, ha tudná, hogy ez nem akadályozza különösebben a varázslásban.
Granger figyelte, ahogy megízesíti a teáját, s idegesen fészkelődött a székén. Egyfelől tartott tőle, hogy Potter vagy Weasley váratlanul itt terem, és rajtakapják a látogatáson, másfelől azonban meg volt róla győződve, hogy neki van igaza, amikor úgy véli, beszélgetni kell Dracóval. Draco egy pillanatra lehunyta a szemét. Ösztönösen ellenőrizni kezdte az érkezésekor a másik gondolatait – miközben a saját elméjét nagyon is védte –, s most tudatosan kellett kihúzódnia Granger elméjéből. Legalább egy kicsit fair akart maradni.
– Sajnálom a szüleidet – mondta Granger halkan.
Draco vetett rá egy hideg, méricskélő pillantást.
– Nem hiszem, hogy őket sajnálnád – felelt nyugodtan. – Halálfalók voltak, és cseppet sem kedvesek veled. De azt elhiszem – folytatta, megakadályozva, hogy Granger közbevágjon –, hogy együtt érzel velem. Én is veled. A te szüleidet tényleg lehet sajnálni.
– Köszönöm – mondta halkan a lány, s enyhén elvörösödött.
Draco elkapta róla a pillantását, s figyelmét az ablakon kívüli tájra fordította. A kanál ütemesen koccant meg a bögre falán, ahogy Granger kavargatta a teáját. Furcsán nehezedett rájuk a csend. Draco tudta, hogy a helyzet mennyire nevetséges, hiszen semmiről sem tudnak beszélni, vagyis amiről tudnának, arról nem egyszerű beszélni, mégsem érezte idegesítőnek a lány jelenlétét.
– Azt hiszed, hogy ha már éveken át tanultál, ha jók voltak az eredményeid, legalább tudod majd használ, vagy ilyesmi – szólalt meg váratlanul Granger. Draco ismét rápillantott. A lány lassan folytatta: – Ott álltam, és nem jutott eszembe semmi, amivel megvédhetném azokat, akik igazán fontosak nekem.
Draco nem felelt azonnal. Az, hogy ő nem tudta kivel megbeszélni ezt az élményt, nem volt meglepő. Eleinte nem is akarta, mostanra pedig nem volt rá túl sok lehetősége. De Grangernek mindig itt voltak a barátai, akik meghallgathatták.
– Az, amit megtanulsz az iskolában, nem sok, ha a belső kör tagjaival kerülsz szembe – mondta végül.
– Belső kör? – Granger nyelt egyet. – Hallottál valamit arról, hogy kik voltak ott?
Draco végigmérte a lányt. Szívesen megadta volna neki a lehetőséget, hogy megkeresse a szülei gyilkosát, ahogy ő is megkereste, akit lehetett, de annál, hogy Piton ott volt, nem tudott többet. Annak pedig nem látta volna sok értelmét, hogy Granger Pitonnal próbáljon harcolni.
– Nem tudok többet annál, hogy ez egy komoly feladat volt. Sajnálom.
Granger megrázta a fejét. – Nem is tudom, hogy tényleg tudni akartam-e. És az elmúlt év során nem csak a tananyagot tanultam. Annyi könyvet néztünk át, és mégis…
– A tehetetlenség a legrosszabb – bólintott Draco, s eszébe jutott Tom arca, ahogy a szülei fölé tornyosul, diadalmasan és ellentmondást nem tűrően.
– Nem jutott semmi sem eszembe mindabból, amit megtanultam. Ha pedig éppen akkor nem tudok harcolni, amikor kellene, akkor minek az egész?
Draco ivott egy kortyot. – Kell egy kis idő, amíg mindaz, amit elvben tudsz, ösztönössé válik. – Eszébe jutott az, ahogy Piton tanította. A Roxfortban ráérősen készültek, hiszen miért lenne szükség arra, hogy megtanuljanak harcolni? Piton rákényszerítette, hogy éles helyzetnek éljen meg minden párbajt, sebesülésekkel, fájdalommal. És így megtanult védekezni és támadni is.
– Ott voltál, amikor a szüleidet elfogták?
– Nem – rázta meg Draco a fejét, s csak gondolatban tette hozzá, hogy akkor a halálfalóknak nem lett volna esélyük őket Tom elé vinni. – Csak akkor értem oda, amikor már nem lehetett semmit sem tenni. Tom meg az emberei… kegyetlenül jártak el.
Granger ösztönös mozdulattal nyúlt át az asztal fölött, és simította végig a karját. Draco nem húzta el a kezét. Az együttérzés jólesett, mint ahogy a gondoskodó mozdulat is. Az ilyesmi nem volt Piton erőssége, és az elmúlt hónapok során legfeljebb az anyjától kaphatta ezt meg. Lehunyta a szemét. Erővel küzdött, hogy kizárja az elméjéből az utolsó percek emlékét. Nem akart így, összetörten emlékezni az anyjára.
– Azt hittem, hogy sosem fogom túlélni – Granger hangja visszarántotta a szoba valóságába –, de aztán muszáj volt folytatni. Háború van, de azt hiszem, nagyon kemény lesz, ha egyszer ez az egész véget ér, már ha megélem persze, és úgy kell szembenézni az elvesztésükkel, de most egyik napról a másikra élek. Egyik megbeszéléstől a másikig, egyik támadástól a másikig. És így van mivel lekötni magam.
– Tudom, azért vagyok itt, mert ez nem a gyász ideje – felelt halkan Draco. – Hanem a bosszúé…
Granger elfintorodott. – Bosszú… Nem hozza vissza őket. Nem kapom vissza az elmúlt éveket, amikor elhanyagoltam őket, amikor főleg a varázsvilággal foglalkoztam. Nem lesz utána kevésbé rossz.
– Dehogynem – vágta rá Draco. – Megnyugtatom a lelkiismeretemet, hogy tettem értük valamit, ha már elhanyagoltam őket. Kevésbé rossz, mert levezethetem a haragomat.
– De persze nem kapod őket vissza – vonta le a következtetést a lány abból, ahogy Draco elhallgatott. A fiú beletörődően bólintott. – Nem akarok senkit sem megölni – vallotta be Granger halkan.
Draco egy pillanatig mérlegelte, hogy mit válaszoljon. – Pedig muszáj lesz, ha részt akarsz venni a harcokban – mondta végül. – Nem akarlak kiábrándítani, de ez az igazság. A Roxfort elleni támadás nem gyerekjáték lesz. Vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg.
Granger nem felelt, s Draco érzékelte a gondolatát, hogy akkor talán inkább ő halna meg, de mindketten tudták, hogy ennél mindenkiben nagyobb az életösztön. Draco magában hozzátette, hogy talán a Herost kivéve, de neki pedig igenis magára kell vállalnia, hogy öljön, bármennyire is nem szeretne.
Újra csönd telepedett rájuk. Draco teája kihűlt, Grangeré elfogyott. A lány visszapakolta a tálcára a cukrot és a tejszínt, s bizonytalanul méregette Dracót. A fiú felállt, és lassan újra az ablakhoz lépett.
– Köszönöm.
– Nincs mit – biccentett Granger, s kisietett. Az ajtó halkan záródott be mögötte. Draco lassan fordult vissza. A lány az asztalon hagyta az ő bögréjét, s egy bűbájjal felmelegítette a teát. Draco felvette, és élvezte, ahogy az átforrósodott porcelán csaknem perzseli a kezét. Visszaült a fotelbe, s belekortyolt az italba.

*

Draco végigpillantott a szobán. Nem nagyon hozott magával semmit, így nem is volt mit itt hagynia, a mozdulat tehát csak indulás előtti rutinnak bizonyult. Az elmúlt napok során Granger ellátta néhány könyvvel, bár azokat sem forgatta túl gyakran. A hetedéves tankönyveken már jócskán túl volt, és a különböző sötét mágia kivédéséről szóló kötetek sem kötötték le túlzottan. Nem lett volna különösebb gondja a védekezessél, de ezt nem kötötte Granger orrára. Különben is értékelte a lány erőfeszítéseit.
Pitonnal rendszeresen beszélt, miután különböző védőbűbájokkal látták el a szobát. Draco gúnyosan vigyorodott el a gondolatra, hogy mit szólt volna Potter, ha megtudja, hogy az annyira gyűlölt bájitaltan professzor a féltve őrzött főhadiszállásán cseveg vele. De Potter a napjai nagy részét edzésen töltötte, hogy felkészüljön a közeledő csatára, Grangerrel, Weasleyvel és az összes aurorhallgatóval együtt. Draco nem bánta, hogy neki nem kellett csatlakozni hozzájuk. Nem szívesen mutatta volna magát ügyetlenebbnek, mint amilyen, de azt aligha mutathatta volna be Potterék előtt, amit valóban tudott.
Az utolsó, ellenőrző pillantás után elhagyta a szobát, ahol az elmúlt két hetet töltötte – leszámítva néhány nagyobb étkezést, amelyen részt vett a konyhában, és azt az estét, amikor Potter elvitette magát a halálfalók muglik számára fenntartott börtönéhez, hogy megpróbálja megtörni a Fideliust, s valamilyen ostoba hősies pózzal egymagában megmenteni az összes foglyot Tom emberei elől. Dracónak nem volt kedve tudatni Potterrel, hogy mennyire értelmetlennek tartja a vállalkozását. Helyette igyekezett gyorsan letudni a feladatot, hogy annál kevesebb időt kelljen a másikkal töltenie.
Még McGalagony is belátta, hogy nem lett volna sok értelme annak, hogy elhoppanáljon Londonba, majd onnan a Roxfort Expresszen visszajöjjön, ezért az utolsó pillanatig a főhadiszálláson maradt, hogy aztán vegyüljön csak el a Roxmorts pályaudvarára érkező vonatból leszállt francia diákok és aurorok között. Potterékkal ebédelt. Csend nehezedett a konyhára, még a máskor mindenkit szóval tartó Mrs Weasley is hallgatott. Draco érzékelte a másik három fáradtságát és idegességét. Őt izgalommal töltötte el a közelgő csata gondolata, és a tudat, hogy hamarosan végre legyőzhetik Tomot.
Piton lassan biztos volt benne, hogy az utolsó horcrux a Roxfortban van, s Draco remélte, hogy részt vehet legalább a megkeresésében, ha már az elpusztításán úgyis Longbottom és Potter vitatkozik majd egy sort, és ő maga úgysem vehet benne részt. Ismerte Tom készülődésének részleteit, s a gondolat, hogy részese lehet egy ekkora harcnak, felvillanyozta. Már úgyis belefáradt az üldögélésbe, amire a Főnix Rendje kötelezte az elmúlt hetekben, s úgy érezte, nagy szüksége van a mozgásra. Pottert mégsem provokálta harcra, tudta, hogy Pitontól megkapná érte a magáét, Weasleyvel nem lett volna érdemes harcolni, Grangerrel pedig nem is akart.
Korábban indult el Roxmorts felé, mint a másik három, így végre megszabadulhatott a vizslató pillantásoktól, s lépteit megnyújtva nekivághatott a domboknak. A nap sütött, kellemesen friss és illatos volt a levegő, mintha a környéken gyülekező dementoroknak és halálfalóknak nyoma sem lenne. Draco kiélvezte a sétát, amennyire csak lehetett, és a gondolatot is, hogy hamarosan újra a Roxfortban lehet. Kellemes izgalommal töltötte el a várakozás, megbokrosítva a vérét, mint az alkohol, és engedett a csábításnak, hogy kicsit hosszabban szemlélje meg a dombról a Roxfort tornyait, és a szükségesnél több időt töltsön a délutáni napfényben.
Így aztán kissé késve érkezett meg a roxmortsi állomásra. A vonat már befutott, és diákok fogadására kiérkezett tanárok irányítása alatt utasainak többsége már beült egy-egy konflisba. A fogatokat húzó csontvázszerű lovak megrázták magukat, s jó ütemben indultak meg a kastély felé. Draco néhány másodpercig figyelte őket. Emlékezett arra a legendás lények gondozása órára, ahol hallhatott róluk, s utána keresett is néhány könyvet, ahol lerajzolták őket. De a tény, hogy most látja is a szárnyas, ösztövér állatokat, megborzongatta. Odalépett az egyik konflishoz, és letelepedett három francia fiú mellé. Ők nem is pillantottak rá, saját nyelvükön beszélgettek, halkan, ügyelve arra, hogy az idegen ne hallhassa őket, bár Draco amúgy sem értette volna meg a szavaikat. Rosszkedvűen hunyta le a szemét.
Amikor végre megérkeztek a Roxfortba, Draco első útja a pincék felé vezetett. Míg az érkezettek bizonytalanul toporogtak az előcsarnokban, s McGalagony néhány más tanárral együtt beosztotta őket különböző házakba, Draco egyetlen hideg biccentéssel üdvözölte az igazgatónőt, majd elsietett. Körülötte nyüzsögtek az emberek, ami főként annak volt köszönhető, hogy a fiatalabb diákokat a pincében szállásolták el, ahol jobban tudták őket védeni a harc során. Amikor Piton hallott erről az ötletről, rövid gondolkodás után belátta, hogy tényleg ez tűnik a legbiztonságosabbnak, azonban Dracót most mérhetetlenül idegesítette a tömeg. Hozzászokott, hogy a pincében nyugalom van, s miközben arra készült, hogy újra láthassa barátait, nem örült a sok összezavart, idegeskedő alsósnak.
Néhány másodpercre megállt az ajtót rejtő fal előtt. Természetesen fogalma sem volt a jelszóról, s meg kellett várnia, amíg éppen senki sem tartózkodik túl közel ahhoz, hogy lássa, mit csinál. Néhány sötétzöld villanás után az ajtó kitárult, és Draco megpillantotta a hosszú, alacsony falu klubhelyiséget. Egy pillanatig tétovázott, aztán belépett. Láthatólag itt is nagy volt a sürgölődés, így első pillanatban senkinek sem tűnt fel, hogy új ember érkezett, azonban néhány másodperccel később a hálótermek felé vezető lépcsők felől meglepett kiáltás hallatszott:
– Draco! – Pansy odasietett, és bizonytalan mozdulattal torpant meg előtte. Draco érzékelte, hogy szeretné megölelni, de nem biztos benne, hogy a fiú örülne neki, ezért inkább fékezi magát. Maga Draco sem volt biztos abban, hogy szeretne valamit Pansytől, ezért csak egy mosollyal üdvözölte a lányt.
– Szia.
– Hogyhogy vissza… – kezdte volna Pansy izgatottan, de közelebb lépett néhány más hetedéves mardekáros, és Theodore Nott belefojtotta Pansybe a szót.
– Malfoy? Mit keresel itt? – Kihívóan mérte végig Dracót. Őt azonban annyira meglepte a kérdés, hogy válaszolni se tudott. Csodálkozva figyelte, ahogy Crak és Monstro megáll Theo mellett, ahogy valaha mellette álltak meg, ha belekötött valakibe. Daphne Greengrass karba font kezekkel támaszkodott az egyik fotelnek, s bizonytalanul figyelte őket.
– Hogy érted ezt? – kérdezte végül Draco, bár belátta, hogy ez meglehetősen ostoba kérdés.
– Még van képed visszajönni? – lépett közelebb Theo. – Nem érdemled meg, hogy a normális mardekárosok között légy. Az olyan hitvány árulók, mint te, nem érdemelnek mást, csak halált. A szüleid mellett lenne a helyed.
– Theo, normális vagy? – szólt rá Pansy dühösen. Draco azonban nem figyelt a lányra. Egy, a pálcájából kitörő sötétzöld átok a falhoz lökte, és felpofozta Theót.
– Soha többé ne beszélj így a szüleimről! – szólt rá Draco hidegen.
– Úgy beszélek róluk, ahogy csak tetszik, Malfoy. Már nem vagytok kivételezettek, kis kedvencek – fröcsögte a másik –, most már rohadt kis vérárulók vagytok, akik megkapták, amit érdemelnek. Apám boldog volt, hogy a Nagyúr leszámolt veletek…
– Apád boldog lehet, ha ezek után nem találom meg! – vágta oda Draco. Nott felemelte a pálcáját, s Draco már készült a védekezésre. Így, mivel csak az ő elméjére koncentrált, a lefegyverző átok, amelyet Daphne küldött felé, váratlanul találta el, s pálcája széles ívben röppent a lány kezébe. Nott átka így könnyedén eltalálta, és a falhoz lökte Dracót. A fiú közelebb ugrott
– Ne merészeld fenyegetni az apámat! – sziszegte gyűlölettel a hangjában, miközben pálcájának hegye Draco oldalához fúródott.
– Theo, most már tényleg elég! – csattant fel Pansy. – Ehhez nincs jogod!
– Fogd be – vetette oda Nott megvetően. – Hiába ugrálod körül, mint egy kiskutya, semmibe vesz téged, Pansy. Sosem érdekelted, csak addig voltál jó, amíg nem talál egy érdekesebbet.
Draco érezte, hogy jobbjának ujjai bizseregnek, de tudta, hogy nem szabad pálca nélkül varázsolnia, bármennyire dühös volt is, és bármennyire megalázó volt is így állni a falnál, miközben Nott sakkban tartja a pálcájával.
– Ne beszélj így vele! – sziszegte tehát hidegen varázslás helyett. – Ha olyan nagy a szád, gyerünk, párbajozz velem. Vagy a halálfalók újabban csak fegyvertelen áldozatokkal szemben képesek győzelmet aratni?
– Hogyne, majd biztos odaadjuk a pálcádat – nevetett Nott gúnyosan. – A vérárulók nem érdemelnek lehetőséget arra, hogy védjék a szaros kis életüket. Ellátjuk a bajodat… meg a kis kurvádét is – intett Pansy felé.
Draco sejtette, hogy már csak pillanatokig tarthat ki benne a józan ész a haraggal szemben. Belátta ugyan, hogy nem lenne szabad hagynia, hogy Nott feldühítse – különösen mert csak a legegyszerűbb halálfaló-módszereket alkalmazta: szidta a családját, és megpróbálta megalázni. Ennyi miatt nem lett volna szabad pattannia, de a helyzetet, hogy Nott az egész érdeklődve bámészkodó Mardekár-ház előtt lefegyverezte, és fenyegeti, nem tűrhette sokáig. Váratlanul kiröppent Nott kezéből a pálcája, és a fiú értetlenül lépett hátrébb, hogy szembetalálja magát Blaise Zabinivel, aki már Daphnét is lefegyverezte.
– Blaise…? Mi a… – Nott csodálkozva meredt a másikra.
– Prefektus vagyok, Theo, ezért feladatom, hogy még időben megakadályozzam azt, hogy az ilyen viták tettlegességgé fajuljanak – magyarázta Blaise nyugodtan. – Itt nem fogsz bosszút állni semmilyen sérelemért Dracón, Pansyn pedig, aki mellesleg szintén prefektus, és többször is rád szólt, végképp nem.
Nott vetett egy gyűlölködő pillantást Dracóra, majd belegyezően bólintott. – Inkább ne is lássam ezt az árulót…
Blaise odaadta neki, majd Dracónak és Daphnének is a pálcáját. Nott és Daphne távozott, Draco pedig Blaise-re pillantott.
– Kösz.
– Lehetett volna kevésbé látványos belépőd is – jegyezte meg Blaise. Végigpillantott az érdeklődve álldogáló tömegen. – Na, tünés, vége a műsornak. Segítsetek szobát találni nekik – mutatott az ajtóban ácsorgó francia diákok felé, akikkel a nyomában nemrég megérkezett a klubhelyiségbe.
A két hatodéves prefektus összeszedte magát, és átvette az irányítást, Draco, Pansy, Blaise és még néhány hetedéves pedig egy félreeső sarokba vonult.
– A franciákkal jöttél? – kérdezte Blaise.
– Valahogy úgy – hagyta rá Draco.
– Mi történt? – szólt közbe Tracey Davis kíváncsian. – Tele van az épület aurorokkal…
Draco nem felelt azonnal. Nem tudta, mit mondjon el volt osztálytársainak, még ha azok, akik körülötte ültek is, biztosan nem voltak Tom elvakult hívei. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy hamarosan mindenki megtudja, hogy támadásra számítanak, hiszen McGalagony nem akarhatja, hogy a diákok nyugodtan lefeküdjenek, és az ágyban várják ki Tom embereinek érkezését.
– Úgy gondolják, a halálfalók megtámadják a Roxfortot – mondta végül.
– Kik gondolják így? – kérdezte Pansy. – Tényleg a Főnix Rendjéhez csatlakoztál? Ők hiszik ezt?
– A Főnix Rendje, az aurorok, a tanárok. Mindenki tudja, hamarosan úgyis elmondják nektek is – felelt Draco. – És nem csatlakoztam hozzájuk, csak azután, hogy elfogták a szüleimet. Azt akarom, hogy legyőzzék Tomot.
– Gondolod, hogy le tudják győzni? Theo olyanokat tud mondani a hadseregéről, hogy égnek áll tőle a hajad – halkította le a hangját Tracey. – Ki fogja legyőzni Őt? Potter?
– Nekem mindegy – felelt Draco hidegen –, hogy ki teszi, csak dögöljön meg. Persze, erős a hadserege, de attól még senki sem legyőzhetetlen.
– Te is hallottál valamit? – kérdezte izgatottan Pansy.
– Hallottam – bólintott Draco. – Nem hinném, hogy Nott túlzott volna.
– De hát akkor… Mi a fenére számítanak? – kérdezte zavartan Blaise.
– Ők támadnak, mi védekezünk. Rengeteg tartalékunk van. Egyelőre mi vagyunk jobb helyzetben – felelt Draco. – Egyszerű hadászat…
Blaise kétkedve vonta fel a szemöldökét, de nem szólt semmit. Pansy aggodalmasan pillantott Dracóra.
– Sajnálom, ami a szüleiddel történt… És most még Theo is ilyen bunkó volt… Nem értem, miért.
– Köszönöm – biccentett Draco. Nem volt kedve most a szüleiről beszélni. – Nott, gondolom, arra hajt, hogy minél előbb megkapja a Sötét Jegyet.
– Persze, sokan akarnak a végzés után csatlakozni a Nagyúrhoz – vont vállat Blaise –, attól még nem kell ilyen szemét módon viselkedniük.
– Te is halálfaló akarsz lenni? – érdeklődött Draco szárazon.
Blaise ismét vállat vont. – Számomra ez nem annyira egyértelmű, mint Theo számára, vagy mint akár számodra volt még tavaly is. Meglátjuk.
Draco halványan elmosolyodott. Nem látta sok értelmét, hogy javaslatokat tegyen Blaise-nek, így inkább nem mondta azt, hogy ne csatlakozzon a halálfalókhoz. Különben is hitt benne, hogy rövidesen nem lesz kihez csatlakozniuk a mardekárosoknak. Társait határozottan felvillanyozta a közelgő harc gondolata, és csak arról akartak beszélgetni, hogy Tomnak mekkora és milyen serege van. Draco hátradőlt a széken, és hallgatta, ahogy Blaise és Tracey vitába kezd arról, hogy melyek a kastély gyenge pontjai, de nem figyelt igazán oda az érveikre. A kandallóban pattogott a tűz, lassan minden cserediáknak találtak helyet, és kellemes morajlásként jutott el hozzá a helyiségben üldögélők beszélgetése. Pansy óvatosan a tenyerébe csúsztatta a kezét, és Draco nem tiltakozott. Minden annyira nosztalgikusnak tűnt, hogy nem volt kedve tönkretenni a pillanatot.

*

Lassan sötétedett, mintha az éjszakának nem lenne kedve jönni, s csak lépésenként közeledne. A Tiltott Rengeteg fái között ködként terjedt szét a félhomály, s az alattomosan tekergő gyökerek miatt egyre nehezebb volt lépkedni anélkül, hogy az ember megbotlott volna. Néha egy-egy száraz ág reccsent meg, ha valamelyikük rálépett, s köpenyek suhogtak, ahogy megfordultak egy-egy szakasz végére érve az őrjáratban. Nem gyújthattak fényt, s a homályban lélegzetük szürkés-fehér párája csaknem világított. A dementorok túl közel voltak; az első támadásban még nem lett volna szerepük, de vonzották őket az emberek, s nem volt egyszerű kordában tartani őket. Ez természetesen nem tett jót a közelgő támadás miatt amúgy is ideges halálfalóknak, de semmit sem tehettek ellene.
Tom lassan elszakította pillantását a kastélyról, és megfordult. A három köpenybe burkolózott alak kitartóan állt előtte, és várta az utasításait. Részletesen végiggondolta és megtervezte a támadást, így most nem tanácsot várt tőlük, bármennyire is kiemelt szerepben voltak a halálfalók között, hanem azt, hogy végighallgassák, és aztán tökéletesen kövessék az utasításait. Ez a három embere bizonyult eddig is a leginkább hűségesnek, de Tom nem bízott semmit sem a véletlenre. Folyamatosan ellenőrizte az elméjüket, hogy a bizonytalanság vagy az elgyengülés legkisebb szikráját is azonnal észrevegye. Ez a három ember eddig is sokat köszönhetett neki, s a hálájuk volt a biztosíték arra, hogy nem fogják elárulni.
A követői közül keveseknek lett volna esélyük arra, hogy itt álljanak, s közülük is többen éppen az elmúlt időkben buktak el. Lucius Malfoy, aki végül beleesett abba a hibába, hogy okosabbnak hitte magát minden idők legerősebb fekete mágusánál, talán vezető lehetett volna ebben a harcban – bár alkalmatlanságára már a minisztériumban is fény derült. Rabastan Lestrange, aki ugyan fivérénél megfontoltabb és taktikusabb volt, mindig is túlságosan önfejű volt ahhoz, hogy egy ennyire fontos pillanatban vezető posztot kapjon, még ha Franciaországban jól teljesített is. Antonin Dolohov talán meg is sértődött azon, hogy ismét mellőzték, holott egyike azoknak, akik a kezdetek óta Tom mellett vannak, de Tomnak nem ilyen emberekre volt szüksége.
Bellatrix Lestrange, Perselus Piton és Augustus Rookwood enyhén fejet hajtva, némán várta, hogy megszólaljon. Hármójukban az volt a közös, hogy mindazt, amit mostanra a magukénak vallhattak, Tomtól és az ő támogatásától kapták. Bellát egyetlen hibás döntés miatt csaknem kitagadta a családja, s örökre megvetett senki lett volna az aranyvérűek között, ha Tom nem karolja fel, és nem segíti hozzá Lestrange-hoz. Perselus magányosan töltötte a fiatalságát, míg Rosier fel nem hívta rá Tom figyelmét. Őt az anyja hibás döntése miatt vetették meg az aranyvérűek, s csak azután kezdték tisztelni, hogy Tom bevette a követői közé. Augustus pedig annak köszönhette a jól fizető állását, a társadalmi megbecsülését és minden kapcsolatát – beleértve azt is, hogy félvér létére végül egy aranyvérű lányt vehetett el –, hogy Tom bejuttatta a minisztériumba.
Ők hárman mindenkinél jobban bizonyították is, hogy hűségesek hozzá, és megbecsülik mindazt, amit tőle kaptak. Bár Bellatrix hibázott néhány alkalommal, most nagy szükség volt az ő hideg kegyetlenségére. Perselus ugyanis, bármennyire tehetséges volt is, hajlamos volt megszánni az embereket, s a legváratlanabb pillanatokban éppen emiatt hibázni. Különösen aggasztó volt ez a szokása most, amikor a Roxfortot akarták megtámadni, ahol Perselus éveken át tanított, s a jelenlévő diákok többségét ismeri. Ugyanakkor Perselus a kastélyt is alaposan kiismerte az ott töltött évek alatt, s Tom nem szívesen szorította volna a háttérbe. Tudta, hogy ahol ő elbizonytalanodik, ott majd Bella cselekszik. Augustus azok közé tartozott, akiknek a munkája kevéssé volt látványos, ám annál hasznosabbnak bizonyult. Az, hogy Tom most biztos volt benne, hogy könnyedén megvetik majd a lábukat a minisztériumban, főként az ő munkásságának volt köszönhető.
Még egyszer, utoljára, alaposan ellenőrizte az elméjüket. Augustus kíváncsi volt, és kissé bizonytalan saját magában. Tom értékelte, hogy nincs eltelve magától – ennek köszönhetően minden sikerét neki tulajdonította, s bármit ért is el, csak még jobban tisztelte Tomot. Bellatrixban a szokásos tisztelet és szeretet keveredett a harc előtti izgalommal. Ő nagyon is magabiztos volt mindig, de az ő hálája és ragaszkodása jóval mélyebben gyökerezett annál, hogy egy olyan önálló akcióba kezdjen, mint amilyenbe Lucius Malfoy kezdett. Perselusban mindig volt valami cinikus távolságtartás, amely Tomot a saját fiatalkorára emlékeztette. Mintha ő megmaradt volna a kamasz-létben, s küzdött volna benne a tisztelet és az önfejűség. Többnyire hasznosak voltak az önálló lépései, de követett el hibákat, s Tom ezekért úgy is büntette meg, ahogy egy olyan gyereket szokás, aki csalódást okozott.
– Éjfélkor kezdjük a támadást – jelentette be Tom, miután megbizonyosodott róla, hogy megfelelő embereket választott. – Hagyjuk, hogy először a saját embereik izzasszák meg őket. Ma halálfalók nem léphetnek a kastély területére.
– Muglik? – kérdezte Bellatrix felcsillanó szemmel.
Tom lassan bólintott. – Rátok bízom a ma éjszakai harc levezénylését. Elsőként módosítani kell a birtokot védő hoppanálásgátló bűbájt, hogy nyugodtan közlekedhessünk. Perselus, ez a te feladatod lesz. – A férfi egy könnyed főhajtással jelezte, hogy értette az utasítást. – Bella, Augustus, addig ti előkészítitek a foglyainkat. Elsőként szeretném, ha a bentiek egy kicsit harcolhatnának… A mágusokkal kezdjétek. Imperiusszal irányítsák őket a halálfalók. Ők fogják megnyitni az utat a mugliknak. Ez egy más harcmodor lesz, amit a világos mágusok nem ismernek, és amitől ódzkodnak.
Bellatrix arcán gúnyos mosoly terült el, Perselus ismét bólintott, s vonásai kiismerhetetlenek maradtak, de Tom érzékelte az elméjében a gúnyt. Augustus, aki nagy szakértője volt az Imperius átoknak, eltökélten hajtott fejet. Tom tudta, hogy ez a három ember akár egyedül is képes lenne elirányítani a foglyokat, így ha rájuk bízza, hogy koordinálják a többiek munkáját, nem lesz komoly probléma.
– Van valamilyen kérdésetek? – kérdezte Tom kegyesen. Mind a négyen tudták, hogy ez nem a kérdések ideje.
– Nincs, uram. – A másik három térdet hajtott, s néhány másodpercig így maradtak, a hideg földön térdelve.
Tom egy bólintással engedte el őket, majd újra a kastély felé fordult. Megkezdődött tehát élete legfontosabb időszaka.
Piton lassú léptekkel hagyta ott a varázslót. Neki is most kezdődött élete legfontosabb időszaka, s bosszúsan vette észre magán a izgalom jeleit. Neville, aki otthagyta a Roxfortot, hogy még egyszer utoljára tanácskozzon a Defensorral, egy biztonságos helyen várta cseppet sem türelmesen. Részt akart venni a harcban, de Piton nem engedte vissza, amíg nem győződött meg arról, hogy a fiú nem követ majd el hibát.
Piton visszapillantott Tomra, aki mozdulatlanul meredt a Roxfort világító ablakaira. A kastély nyugodtnak tűnt a leszálló estében, bár Piton tudta, hogy odabent is készülnek a csatára. Tom azonban magabiztos nyugalommal figyelte a soktornyú épületet, s már-már a magáénak érezte. Piton hagyott magának néhány másodpercet, hogy lemaradjon két társától (amúgy is más feladat várt rá, mint rájuk, s azt fél pillanat alatt el tudta végezni), és Tomot figyelje. Meglepte, ahogy a férfi tekint rá. Igaz, csoda volt, hogy sikerült a fekete mágus közelébe férkőznie, és annyi időt eltöltenie vele kettesben, mégse hitte volna, hogy Tom – azon a szinten, amennyire képes erre – kötődhet hozzá.
Igaz volt, hogy Tom kora alapján az apja lehetett volna, de Piton szemszögéből nem Tom volt köztük a tanító. A varázsló azonban csak egy tehetséges fiatalembert látott benne, aki sokban talán hasonlít rá, és mindent megtesz, hogy támogassák. Piton számára hasznos volt, hogy minden követője közül éppen róla gondolta, hogy érdemes többet foglalkozni vele, de tudta, hogy ez a döntés nem véletlen. Eleinte mindent elkövetett, hogy Tom megbízhatónak tartsa, később pedig, amint elég jó volt hozzá a legilimencia tudása, módszeresen dolgozott azon, hogy a mágus még akkor se tartsa terhesnek a jelenlétét, ha mindenki mást elzavart. Csak így volt lehetősége arra, hogy lassan, feltűnésmentesen információkat adjon át a férfinak.
Most pedig, amikor rájött, hogy eddigi munkája hatására, s azért, mert Tomnak valahogy meg kellett magyaráznia saját magának, hogy miért kiemelt halálfaló Piton, a férfi valóban másképp tekint rá, mint a többi hívére, megdöbbent. Piton tudta, hogy neki is végig kell gondolnia, hogy hogyan viszonyul Tomhoz. Éveket áldozott az életéből arra, hogy tanítsa a varázslót, figyelje az elméjét, megismerje és kiismerje. Azt pontosan tudta, hogy bármennyire is furcsa számára Neville, tiszteli, és mivel azóta ismeri, amióta csak él, közel is áll hozzá. Dracóval pedig nagyon is megértették egymást, túl azokon a nézeteltéréseken, amelyeket az életkoruk és a helyzetük különbségei adtak. Az, hogy Draco fontos számára, egy pillanatig sem volt kérdéses.
Tom azonban más kategória volt. Piton mindig is arra készült, hogy kiképezze azt az embert, aki meg fogja ölni, s nem egyszer nagyon is kívánta Tom halálát. Azonban az, hogy itt álltak a végső harc előtt, amely mindkettejük számára élet-halál fontosságú, amikor eldől, hogy érdemes volt-e Pitonnak mindent feláldozni, más megvilágításba helyezte mindezt. Pitonnak számot kellett vetnie azokkal az órákkal, amelyeket Tom Denem mellett töltött, azzal, hogy mindenkinél jobba ismeri ennek a férfinek az elméjét, hogy részben ő tette Tomot olyan mágussá, amilyen, s közben kénytelen volt megismerni a motivációit és gondolkodásmódját, s most arra készül, hogy a halálba küldje.
Tudta, hogy a férfi észrevette a jelenlétét. Elnyomta Tomban a felismerést, mielőtt még megfordulhatott volna, s elsietett. Nem volt ideje az érzelgősségre; minden erejével arra kellett koncentrálnia, hogy ne vesszen kárba ennyi év munkája és keserűsége. A Rengeteg széle felé sietett. Másodpercek voltak csak hátra éjfélig.

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!