A következő néhány nap során Harry elégedetten tapasztalta, hogy a Weasley család tagjai, de még barátai is, lehetőség szerint elkerülik. Ron és Hermione többnyire a kertben üldögélt, mivel egyre gyakrabban sütött ki a nap, Mr Weasley szinte állandóan távol volt vagy a minisztérium, vagy a Főnix Rendjének megbízásából, Bill, Fleur és Mrs Weasley pedig az esküvőre készülve a ruha és a ceremónia tervezgetésével voltak elfoglalva. Ginny leggyakrabban a közeli erdőben kóborolt, még az esküvő ráeső részével sem foglalkozott szívesen, pedig Fleur ragaszkodott hozzá, hogy Gabrielle-lel együtt ők legyenek a koszorúslányok.
Harry általában a szobájában ült, kezén a Ginnytől kapott gyűrűvel, és a defenzív mágiáról olvasott könyveket, vagy a Rontól kapott cikesszel játszott. Amióta megbukott hoppanálásból, nem volt kedve a nonverbális varázslást sem gyakorolni. Meggyőzte magát, hogy ha eddig nem tanulta meg a szavak nélküli varázslást, egyedül ezután sem fogja, Hermione pedig nem ajánlotta fel a segítségét. Igaz, alig találkoztak egymással, hiszen Harry teljesen bezárkózott.
Csak az étkezéseknél jelent meg a konyhában, ahol leginkább a közelgő esküvő volt a téma. Némán végighallgatta Mrs Weasley szónoklatát a megfőzendő ételekről, vagy azt, ahogy Fleur kifejtette, melyek azok a szokások, amelyeket évek óta hagyományosan tart a családjuk, s ezért most sem szabad kifelejteni a ceremóniából. Mrs Weasleynek határozott kétségei voltak afelől, hogy kell-e az ifjú párnak közösen elültetni egy facsemetét, elengedhetetlen-e, hogy Mr Weasley és Charlie elkísérjék Billt kikérni a menyasszonyt a szülői háztól, és valóban olyan fontos-e, hogy különleges, francia erjesztésű borral koccintsanak, vagy talán megfelel az Abszol úton beszerezhető házimanó-bor is, tehát volt min vitázni.
Harryt mindez tökéletesen hidegen hagyta. Számolgatta a napokat, hogy mikor mehet el végre Godric's Hollow-ba, és legszívesebben már most otthagyta volna az Odút. Azonban tudta, hogy Mrs Weasley számít rá, és nem akarta végleg megbántani barátja szüleit. Az asszony már így is neheztelt, amiért „magával csábította Ront az iskolakerülésre”, és persze azért is, mert nem vette ki részét az esküvői előkészületekből.
Tény, hogy még Ron és Hermione is lelkesen adtak tanácsot a menüről vagy az asztalok legpraktikusabb elhelyezéséről, csak ő és Ginny burkolózott folyton hallgatásba. Esténként, amikor Ron bejött a szobába lefeküdni, Harry a fal felé fordult, s úgy tett, mintha már mélyen aludna. Nem reagált barátja szólongatására, és néhány meddő próbálkozás után Ron lemondott arról, hogy felébressze. Aztán, amikor a másik már biztosan aludt, Harry az ablakhoz ült, és bámulta a ködből ki-kibúvó holdat. Beszélgetni nem volt kedve, aludni azonban csak nagy nehezen tudott.
Lassan beletörődött, hogy sosem találja meg az elveszett horcruxot; Hermione is felhagyott az utolsó hetekben a könyvtári kutatással. R.A.B. csak egy halálfaló lehetett, de az elérhető könyvek között sehol sem akadtak nyomára. Harry inkább azon törte a fejét, hol találhat rá a megmaradt három horcruxra, és főként, hogy mi lehet a hatodik, amelyről még Dumbledore-nak sem volt ötlete.
A kígyó persze nyilvánvalóan Voldemort főhadiszállásán volt, és egyelőre elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is elérjék anélkül, hogy azonnal szembe kelljen nézni a gazdájával is. De ott volt a kehely, amelyről Harrynek elképzelése sem volt, hogy hol keresse. Az előző két rejtekhely – a ház, ahol Merope felnőtt és a barlang, ahova a gyerek Tom Denem elvitte két árvaházi társát – szorosan kapcsolódott Voldemort Roxfort előtti életéhez. Harry csak az árvaházat tudta elképzelni ehhez hasonló helyszínnek, de arról már fogalma sem volt, hogy hol és melyik lehet pont az az otthon, ahol Denem nevelkedett.
A hatodik horcruxról, amelyet valamilyen Hollóháti Hedvighez, vagy Griffendél Godrikhoz kapcsolható tárgynak képzelt, még annyi ötlete sem volt, mint a rejtekhelyekről vagy a varázslatokról, amelyek védhetik a horcruxokat. Persze sokat segített volna, ha valahol olvashat az alapítókról, de a defenzív mágiáról szóló könyvekben aligha tettek említést Griffendél Godrik kedvenc sétapálcájáról, vagy egy teáskannáról, amit Hollóháti Hedvig mindig használhatott – és Voldemort megszerezhetett.
A vizsga utáni szombat volt az esküvő napja, így a ház a hét vége felé már egy felbolydult méhkashoz hasonlított, és aznap Harry sem vonhatta ki magát az előkészületekből. Mindannyian korán keltek, és ő is segített a többieknek a takarításban és a kert feldíszítésében. Mrs Weasley idegesen rohangált egész nap, próbált mindent egymaga elrendezni, Hermione és Ginny hiába igyekezett többször is megnyugtatni és rábeszélni, hogy foglalkozzon csak a főzéssel. Előző nap Charlie is hazaérkezett, és most Mr Weasleyvel és Bill-lel Fleur családjánál volt – a Delacour család szokását követve.
Úgy tűnt, az időjárás megkönyörült rajtuk, és legalább most napsütéssel kedveskedik nekik, így tarthatták a kertben a ceremóniát és az utána következő ünnepséget. Ez nagy könnyebbség volt a Weasley család számára, tekintve, hogy az Odú nem rendelkezett akkora helyiséggel, amely elég nagy lett volna a vendégek befogadására. Harry a kert és a közeli erdő szélső fáira lebegtetett fel lampionokat, és a szeme sarkából Ginnyt figyelte, aki Csámpással és a pár órája érkezett ikrekkel igyekezett tartósan törpe-mentesíteni a kertet. Szeretett volna beszélni a lánnyal, de nem bátyjai jelenlétében. Ginny sápadtabbnak és morcosabbnak tűnt, mint az elmúlt napok során bármikor, s Harry tudta, hogy ennek az esküvő az oka.
A lányon kívül már mindenki megbarátkozott Fleurrel, Ginnyről azonban lepergett a lány minden kedves szava. Harry szívesen átölelte volna, hogy kicsit megnyugtassa, de mégsem tudta rávenni magát, hogy Fredék előtt hívja félre. Bosszúsan jött rá, hogy a takarítás miatt még a gyűrűjét is levette, és a ládájába rejtette. Szerette volna magához hívni egy begyűjtőbűbájjal, de sejtette, hogy Mrs Weasley idegeinek nem tenne túl jót egy a házban röpködő karikagyűrű.
Mikor az utolsó lampiont is elhelyezte, és épp elhatározta, hogy odamegy a lányhoz, bármit szólnak is hozzá a többiek, megérkeztek Fleur rokonai. A kis csapat élén Bill és Fleur jött, a lány ezüstös hajában már ott csillogott a családi fejék, amit Mrs Weasley kért kölcsön – Muriel nagynéni elküldte, bár ő maga nem jelent meg az esküvőn. Mögöttük Mr Weasley közeledett Fleur apjával beszélgetve, aztán pedig Charlie Fleur mogorva anyjával, a nagyszülők és Gabrielle. A lány már messziről integetett Harrynek, aki gyorsan elkapta pillantását a szép arcról – és meglátta Ginny grimaszát.
Az ebédet szűk családi körben tartották meg, a vendégek csak a délutáni ceremóniára és a vacsorára voltak hivatalosak. Természetesen Harry és Hermione ebédre is maradtak, mivel csaknem családtagnak tekintették őket. Fleur nagymamája hosszas szónoklatba kezdett, hogy ez milyen beteges, és csak akkor hagyta abba, amikor Harry csendesen megjegyezte, hogy neki megölték a szüleit, így nem nagyon lenne hova mennie.
A hangulat olyan hideg volt, hogy Harry lassan bánta, hogy nem az erdő szélén kell üldögélnie, mint nem-közeli családtagnak, hanem az asztal mellett. De Billről és Fleurről sugárzott a boldogság, ami kicsit visszafogta a rokonok torzsalkodását is. Csak amikor Mrs Weasley az asztalra lebegtette a tortát, amelyet hatalmas gonddal sütött, húzta el Madame Delacour a száját.
− Nálun’ úgyh mondják, ’ogy egy esküvö nem esküvö emeletes torhta nélkül…
− Maman! – csattant fel Fleur azonnal. Mrs Weasley fülig pirult, és alig hallhatóan motyogta:
− Ezt csak az ebédhez sütöttem… Estére rendeltünk egy emeletest, ami elég a vendégeknek is.
− Oh, perhsze, a vendéghek – bólogatott Fleur anyja. – Perhsze, azérht tarhtjuk itt az esküvöt, ne’ogy Bill rhokonai és barhátai túl sokhat útázzanak… Rhemélem valóban sokan jönek el, ’a márh Fleur barhátai közül sokan távol marhadnak…
Mrs Weasley még jobban elvörösödött. Harry tudta, hogy a várt vendégeknek jó, ha a negyede nem utasította vissza a meghívást, és közülük is sokan mégse tudnak eljönni, mert a Rend megbízásából dolguk van.
− Maman, pourquoi veux-tu les froisser?
− Je ne le veux pas. Sak azt ’ittem, ’ogy neked is fáj, ’ogy ninsenek itt a barátnőid a Beauxbatons-ból.
Fleur dühösen vonta fel a szemöldökét.
– ’A nem beszéltem velük legaláb’ egyh éve, talán túlélem á távollétüket! És vanak barhátaim Londonból, akik itt lesznek ma este! És ’a neked…
− Mesdames, s’il vous plait. Á többiek ennének, ’a nem vettétek volna észrhe – szólt közbe finoman Fleur apja. – Én szívesen megkostolnám ezth á szép torhtát, Madame Weasley.
Mrs Weasley hálásan elmosolyodott, és mindenkinek vágott a tortából. Bill megszorította Fleur kezét. A lány rámosolygott, és újra sugárzott róla a boldogság. Madame Delacour sértődött arccal ugyan, de elkezdte enni a tortát, miközben férje folyamatosan dicsérte az ételeket és a kert díszítését.
Gabrielle, aki nagyon figyelt arra, hogy ezúttal Harry mellé üljön le, a fiúhoz fordult, és halkan így szólt.
– Maman nem tudja elviselni, ’ogy Fleur egyh ángol fiút szereth. Márh elterhvezte, ’ogy az egyik barhátnőjének á fiával fog össze’ázasodni. Jól is alakult áz iskolában a dologh, de azthán Fleur idejött, és együt kezdet dolgozni Bill-lel…
Harry Ginnyre pillantott, aki villájával széttrancsírozta a tortaszeletet, de láthatólag egyetlen falatot sem evett belőle. Nem akart túl nagy érdeklődést mutatni Gabrielle iránt, de most mégis a lány felé fordult.
– És? Azt hiszi, ha tönkreteszi az esküvőjét, akkor Fleur rájön, hogy jobb a francia fiú? – kérdezte súgva.
− Rhá akarhja ébrheszteni Fleur-t, ’ogy az ángolok rhosszabbak, mint a frhansziák. – Gabrielle végigmérte testvérét, aki épp Bill fülébe súgott valamit. – De nem fog sikerhülni neki. Mint a’ogy az én esetemben se… – fejezte be Harry szemébe nézve.
A fiú kényelmetlenül fordította el a tekintetét. Szerencsére az ebéd véget ért, és mindenki felszedelőzködött az asztaltól. Harry gyorsan csatlakozott Ronhoz és Hermionéhez, hogy minél távolabb kerüljön Gabrielle-től, aki láthatólag szívesen folytatta volna beszélgetést.
− Hú, ez kemény volt… – állapította meg Ron, amikor kellően eltávolodtak a társaságtól. – Nem tudom, Bill hogy tudta elviselni őket Franciaországban.
− Lehet, hogy ott még normálisak voltak – vonta meg a vállát Harry –, és csak az esküvő nem tetszik nekik.
− Mindenesetre most nem valami jófejek. Hát én biztos nem akarnám, hogy egy francia lányhoz bármi közöm is legyen… − gyorsan Hermionére pillantott. – Persze ez amúgy is kizárt, hiszen…
− Nyugi, Ron – legyintett Hermione. Aztán végigmérte Harryt. – Ugye te se akarod?
Harry zavartan pillantott Gabrielle felé, aki a kertben sétálgatott.
– Jaj, ne viccelj. Amúgy is csak egy kislány… – motyogta. Biztos volt benne, hogy nem érez semmit a lány iránt, de azt el kellett ismernie, hogy néha igéző tud lenni. Mindenesetre igyekezett távol maradni tőle.
Hamarosan kisebb-nagyobb csoportban szállingózni kezdtek a vendégek. McGalagony és Mordon láttán Harrynek eszébe jutott a sikertelen vizsga, és igyekezett észrevétlen maradni, nehogy valamilyen megjegyzéssel illessék. Sokkal boldogabb volt, amikor megérkezett Tonks kéz a kézben Lupinnal. Csatlakozott hozzájuk, és leültek az egyik asztalhoz.
− Igen, még mindig a vérfarkasok között vagyok – bólintott Lupin Harry kérdésére. – Most se volt könnyű elszabadulni, ők nem nagyon értik meg, ha vannak „normális” barátaink is…
− De azért van értelme annak, hogy ott élj közöttük? – kérdezte Harry, és megborzongott, ahogy eszébe jutott Fenrir Greyback.
− Vannak, akik meghallgatnak, és akik előtt biztonságos beszélnem. Eddig életben vagyok, és lássuk be, ez nagy szerencse, hiszen Greyback nyíltan Tudodki mellett áll, és a legtöbben őt tekintik vezérüknek.
− Nem tudom, érdemes-e ezt tovább csinálnod – szólt közbe Tonks. – Hagridék is felhagytak az óriások győzködésével…
− Azért nem egészen hagytak föl – jegyezte meg a férfi.
− Akkor is. – A nő hangja nagyon aggodalmasan csengett. – Mi lesz, ha valaki elárul?
− Akkor majd küzdök az életemért. Mint a barátaim – pillantott Lupin Harryre. A fiú nem tudta, mit feleljen. Ő sem örült nagyon neki, hogy apja legjobb barátai közül az utolsó is az életét kockáztatja. Féregfarkat már rég nem számolta apja barátai közé, hiába állt éveken át közel hozzá. – Így viszont van arra is esélyünk, hogy a Rend időben megtudja, ha Greyback valamilyen akcióra készül.
Tonks elhúzta a száját. Láthatólag jobban érdekelte a férfi élete, mint azoké az ismeretleneké, akiket megmenthet egy meghiúsított akció, de inkább hallgatott.
− Harry! – harsant egy öblös hang a ház mellett. Harry boldogan mosolyodott el, ahogy meglátta a felé közeledő óriási alakot. – Hogy vagy? Minden rendben? – kérdezte Hagrid, és leült egy székre, ami pár centire belesüllyedt a földbe súlya alatt. Harry bólintott.
− Rendben. Megkaptam az ajándékodat. És… köszönöm szépen.
− Jól van, örülök neki – a férfi körülnézett. – Épp csak beugrottunk, szegény Mollyt úgy bántja, hogy sokan visszautasították. Meg aztán Olympe mindenképpen itt akart lenni, amikor Fleur férjhez megy, szóval a ceremóniát még megvárjuk… A vacsorára már nem is maradunk…
− Hogy álltok? – kérdezte Lupin lehalkítva a hangját. Hagrid Harryre pislogott, aztán láthatólag úgy döntött, hogy beszélhet a fiú előtt.
− Még nem lehet eldönteni, de Gróp nagyon segítőkész. – Harryhez fordult. – Mivel mi nem jártunk sikerrel, most Gróp fog visszamenni az óriásokhoz, hogy meggyőzze őket, hogy álljanak át a mi oldalunkra.
− Gróp? – csodálkozott a fiú. Azt még el tudta képzelni, hogy Hagrid valamennyire megtanítja beszélni óriás féltestvérét, de azt már nehezen hitte volna, hogy ennyire sikerrel járjon. – De hiszen azt mondtad, hogy folyton bántották. Hogy tudná meggyőzni őket?
Hagrid lehajtotta a fejét.
– Kockázatos, az igaz… De Gróp vállalja. Megérti, hogy ez fontos… És most már jobban ismeri a saját erejét is.
Harry nem felelt. Grópnak tényleg hatalmas ereje volt – embermértékkel mérve. Harry azonban még így sem volt biztos benne, hogy egyáltalán túléli a visszatérést az óriások közé.
− És nem próbálkoztok azzal a másik csoporttal? – kérdezte Lupin. – Greyback szerint még teljesen bizonytalanok. Ráadásul Tudodki nem foglalkozik különösebben velük. Azt gondolja, hogy elég a seregébe annyi óriás, amennyit eddig megnyert magának…
− Persze, annyira nem bízik meg bennük, hogy túl sokat akarjon az országba hozni – húzta el a száját Tonks. – Nem könnyű megállítani őket, ha egyszer rombolni kezdenek...
Hagrid megrázta a fejét.
– Először Gróp próbálja meg. Aztán ha nem járna sikerrel… De erre még ne gondoljunk.
− Minerva szerint minél több óriást szervezünk be, annál jobb – szólalt meg Lupin. – Ha nem siettek, Greyback emberei megelőznek. Ő mindenképp nagy sereget akar. Csak addig szolgálja Tudjátokkit, amíg nincs lehetősége arra, hogy magának szerezze meg a hatalmat…
− Tudjátokki emberei mind maguknak akarják a hatalmat – jegyezte meg Tonks. – Az a legnagyobb esélyünk, hogy egyszer fellázadnak ellene.
− Ebben azért ne reménykedj. – Lupin Harryre pillantott. – Sajnálom, hogy a mi haditanácsunkat kell hallgatnod, de ritkán tudunk összegyűlni. Ha gondolod, csatlakozz Hermionéékhez.
Harry megrázta a fejét.
– Azt hiszem, engem legalább annyira érint a háború, mint titeket. És most már, hogy nagykorú vagyok, nem küldhettek el.
Lupin felsóhajtott.
– Harry, hallottam, hogy nem akarsz visszamenni a Roxfortba − mondta halkan, a fiú szemébe nézve. − Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Sok mindent kell még megtanulnod…
− Nem érdekel! – vágta rá Harry dühösen. – Semmi értelme, hogy az iskolában kuksoljak! Különben pedig más dolgom van. Ez az egyetlen módja, hogy legyőzzük Voldemortot! – Nem törődött azzal, hogy a másik három hátrahőköl. – Tudom, hogy Dumbledore is egyetértene velem.
− Hát, ha te mondod, Harry… – gondolkozott el Hagrid, de Lupin csak megrázta a fejét.
− Én meg azt tudom, hogy az apád nem örülne, ha nem tanulnál meg mindent, mielőtt szembekerülnél Vele.
− Az apám mindent megtanult, mégse segített, amikor szembekerült Vele – felelte Harry keményen. – Nekem másra kell támaszkodnom.
Lupin szomorú pillantással mérte végig.
– Felnőttél. De azt hiszem, túl gyorsan, Harry.
A fiú végigfuttatta pillantását a három aggodalomtól felhős arcon.
– Így van, felnőttem. Szólni fogok McGalagonynak, hogy ezentúl részt akarok venni a Rend megbeszélésein – jelentette ki határozottan, majd felállt és otthagyta a másik hármat, mielőtt Lupin tiltakozni kezdhetett volna.
− Harry! Mit tudtál meg? – kérdezte Ron mellé sietve, ahogy eltávolodott az asztaltól.
Suttogva beszámolt barátainak a beszélgetésről. Mikor befejezte, Hermione elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.
− Tonks szerint Tudodki nem tudja összefogni a seregét? Meglepne, ha nem félemlítené meg őket annyira, hogy eszükbe se jusson ellene fordulni.
− Mindenesetre Remus szerint Fenrir Greyback csak kihasználja Voldemortot.
− Hát az biztos, hogy minden bűnözőt maga mellé állít – jegyezte meg Ron. – Nem lenne csoda, ha mind a saját nyereségüket keresnék.
− De az igen, ha Tudjátokki hagyná nekik – jelentette ki Hermione.
Harry megvonta a vállát.
– Attól még számításba kell vennünk ezt is, még ha semmi esély sincs rá. Most már nagykorúak vagyunk, McGalagony nem tiltakozhat, ha be akarunk lépni a Rendbe.
− Hát, végül is még nem fejeztük be az iskolát… – mondta Ron. – Anya például biztos tiltakozna, ha McGalagony nem is.
− Akkor se lenne beleszólása. Beszélni fogok McGalagonnyal. Persze ha ti nem akartok, ne csatlakozzatok…
− Dehogynem akarunk – nyugtatta meg Hermione. – Még ma beszélünk vele. Aztán majd kiderül, hogy mi lesz a válasza.
− Meglátjuk – értett egyet Harry. Biztos volt benne, hogy részt fog venni a Főnix Rendjének munkájában, ha kell, titokban. De persze jobban örült volna, ha McGalagony megengedi, hogy csatlakozzon.
Lassan minden vendég megérkezett, s Mrs Weasley rendezkedése nyomán hamarosan mind a kertben felállított székeken ültek. A két oszlop között, melyet a székek alkottak, széles folyosót maradt, ahol végiglépdelhetett az ifjú pár. Harry Hermionéval a második sorban kapott helyet, míg Ron az első sorba került, mint minden közeli családtag. Mrs Weasley ültében visszafordult, és könnybe lábadt szemekkel figyelte, ahogy Bill apja és Charlie oldalán a kertben felállított asztal felé tart. Harry elkapta a pillantását a nő arcáról – túl bensőségesnek érezte ezt a pillanatot ahhoz, hogy kilesse, s ő maga is a közeledő vőlegény felé fordult.
Amikor a három vörös hajú férfi elfoglalta helyét az eskető mellett, a házból kilépett Fleur is, apja oldalán. Az ebéd után nem sokkal már félrevonult, hogy átöltözzön az ceremóniára. Harry – bár tartotta magát ahhoz, hogy a Delacour család egyetlen tagja sem vonzza – kénytelen volt elismerni, hogy Fleur csodásan néz ki. Ezüstös haja rafinált kontyba csavarodott, s fejére illesztett diadémról szikrákat szórtak a napfényben a gyémántok. A ruhájára vart apró, finom gyöngyök, mint elszórt gyémántok, tükrözték vissza a nap sugarait.
Fleur belekarolt az apjába, s szemét folyamatosan Billen tartva, könnyed léptekkel haladt előre a sorok között. Halk szellősusogásnak tűnt, ahogy a vendégek összesúgtak körülötte, s egyértelmű volt, hogy mind azt mondják ki, amit Harry is gondolt, a gyönyörű menyasszonyt látva. Bill arcán büszkeség és boldogság keveredett, mialatt Fleur közeledett felé.
A menyasszonyt követte a két koszorúslány. Egyforma, halvány kék ruhában voltak, Harry halványan emlékezett rá, hogy Fleur választotta ki, mert Ginny nem volt hajlandó egy pillantást sem vetni a három rajzra, amelyet elhozott neki. Ginny és Gabrielle egymástól tisztes távolságra lépkedett a széksorok között, s igyekeztek úgy tenni, mintha a másik nem is létezne. Úgy tűnt, a készülődés közben azért elhangozhatott köztük néhány hangos szó.
Harry végigmérte mindkét lányt, s megállapította, hogy Ginnynek sokkal jobban áll a ruha. Az ő hajukból egyszerűbb kontyot készítettek, mint Fleuréből, de míg Gabrielle tincsei sápadtnak tűntek a napfényben, Ginny haja csaknem úgy szikrázott, mintha abban is gyémántok lennének. Elkapta Harry csodáló pillantását, s halványan elmosolyodott. Harry vidáman mosolygott vissza a lányra, aki néhány pillanatig újra annak a nevetős, könnyed lánynak tűnt, akibe beleszeretett. Ginny keze finoman végigsimította Harry karját, ahogy elhaladt mellette. A napfényben megcsillant a gyűrű, melynek párját Harrynek adta.
Ahogy a koszorúslányok is elfoglalták helyüket, megkezdődött a ceremónia. Ginny minden másodperccel komorabbá, Gabrielle vidámabbá vált. Harry szinte oda se figyelt a szövegre, amelyet Fleur és Bill, a házasságkötő szavait ismételve elmondott. Ginnyt figyelte, akinek arcán már nyoma sem volt a pajkos mosolynak, amikor Bill felhúzta felesége ujjára a gyémántgyűrűt. A lány csokrával babrált, miközben az ifjú pár csókot váltott, s míg Gabrielle boldog vigyorral ugrott nővére nyakába, ő csak biccentett Billnek.
A következő negyed óra a fényképész instrukcióval telt el. Ginny unottan állt meg Bill mellett, majd amint lehetett, otthagyta a társaságot. Hajából kivette a csatot, mire a vörös, csillogó tincsek leomlottak, s végigömlöttek a hátán. Harry éppen követni akarta, amikor a fotós odaszólt neki.
– Jöjjön ön is, fiatalember, a csoportképhez.
– Köszönöm, én nem hiszem, hogy... – próbált Harry kitérni a férfi elől, aki igyekezett őt a társaságba terelgetni, s még mindig az erdő felé pislogott, amerre Ginny elsietett.
– De, Harry, gyere csak! Elvégre csaknem családtag vagy! – szólt oda Mrs Weasley is lelkesen.
Harry végigmérte a nőt, aki félig meghatottan, félig boldogan ölelgette fiát és menyét a kép közepén. Valami azt súgta neki, hogy most legalább annyira számít a híres Harry Potternek, mint családtagnak, de mégsem tiltakozhatott. Hiszen kapott már annyi szívességet a Weasley családtól, hogy azt ideje legyen most viszonozni. Gabrielle már oda is pattant mellé, s megakadályozva, hogy a csoport szélén helyezkedjen el, Fleur és maga mellé húzta.
– Nagyszerű! Akkor lássunk egy szép mosolyt! – lelkesedett a fényképész.
Gabrielle először Harry, majd a férfi felé villantotta fel a kívánt mosolyt, s Harry is érezte, hogy mosolyra húzódik a szája. Végül is a nap sütött, körülötte mindenki vidám volt, Gabrielle finom ujjai a kezére kulcsolódtak, s nem tűnt logikusnak bármi miatt is aggódni.
Mikor végre végeztek a fényképezkedéssel, Harry kénytelen volt megdörzsölgetni elfáradt arcizmait. Az ifjú párt gratulálók sora tartotta fel, Ron és Hermione éppen egy fényképhez pózoltak, Mrs Weasley és Madame Delacour megtalálta átmenetileg a közös hangot; meghatottan társalogtak arról, hogy nemrég még milyen picik voltak a gyerekeik. Billt körülvette egy csapat régi barát és munkatárs, Fleur pedig egyedül maradt néhány másodpercre. Harry odalépett a lányhoz, és gratulált neki.
– Gabrielle sokat rhemél thöled, ’Errhy – jegyezte meg Fleur, miután megköszönte a gratulációt.
– Tessék? – Harry őszinte döbbenettel meredt a lányra.
– Tethszel neki, és ő nem az a thípus, aki lemond a fiúrhól, akit kinézett magának. A Delacourok nem olyan thípusok – fejezte be egy könnyed mosollyal, s férje felé pillantott.
Harry megrázta a fejét.
– Nem tudom, mit remél. Én semmit se...
– Oh, majd megláthjuk – mosolygott Fleur, és csatlakozott Billhez.
Harry rosszkedvűen indult el a kertben. Körülnézett, de Ginnyt semerre sem látta, hiába s kereste. Hermione és Ron Mrs Weasleynek segített megteríteni az asztalokat. A nap mintha áttetsző felhőréteg mögé bújt volna; sápadtabbá, szomorúbbá vált a fény. Harryre valamilyen szokatlan búskomorság tört. Dühítette, hogy ismét pletykáknak ad alapot, és hogy Fleur már biztosnak tekinti Gabrielle ügyét. Pillantásával megkereste a lányt, aki anyjával beszélt. Csinosnak látta, de nem többnek.
Ahogy sétált a kertben, Fleur nagyszülei közelébe ért, akik egy félreeső asztalnál ültek.
− Nem érhtem, Fleur mit eszik rhajtuk… − hallotta az idős hölgy hangját. Meg mert volna esküdni rá, hogy csak azért beszélnek angolul, mert tudják, hogy hallja őket. – Nins valódi tarhtás ezekben áz ángolokban… Nem ’iszem el, ’ogy Fleur köztük ákarh élni. Biztos ez á Bill ákarhja… perhsze mindig az kell, ’ogy áz ágoloknak legyhen igaza…
− Igazad van, ma cherie – válaszolt Fleur nagyapja −, mi törhtén’ a mi kisi Fleur-ünkkel…? Ezek az ángolok teljesen megváltoztatták… És most Gabrielle is kezdi…
Harry megrázta magát. Belátta, hogy jobban tenné, ha nem hallgatná tovább az idős francia házaspárt. Így is egyre biztosabb volt benne, hogy a produkció neki szól, és csak még dühösebb lett, megértve, hogy megint mások tervezgetik a jövőjét. Ekkor megszólalt mellette egy halk hang:
− Ne is törhődj velük. Én azt sinálom, amit akarhok…
− Lehet, de nem azt, amit én akarok – motyogta a fiú zavartan, amikor Gabrielle megfogta a kezét.
− Gyerhe, mutátok valamit… − mondta a lány, és magával húzta Harryt, fel a közeli dombra, ahonnan be lehetett látni az egész kertet és a közeli erdő fáinak tetejét. – Ott! – Harry követte a lány ujját tekintetével, és egy szivárványt pillantott meg, amely szinte az egész égbolton keresztülívelt. A távolban eshetett, és még az eddigieknél bágyadtabban sütő nap is elég volt arra, hogy létrejöjjön a szivárvány.
− Nem is thudom, mikorh láttam utoljárha ilyen szépet… – lelkendezett a lány, még mindig Harry kezét szorongatva. – Ánglia olyan szép…
Harry nem tudta miért, de úgy érezte, hogy Gabrielle-nek tökéletesen igaza van. Anglia gyönyörű, és az egész világ az, amíg ők itt állnak kéz a kézben.
Azonban a pillanat varázsa ahogy jött, úgy tört meg; valaki felsikított. Harry úgy érezte magát, mintha kábulatból riadt volna fel, az Odú felé pillantott, és már ő is látta a lassan a ház fölé sikló zöldes koponyát, amelynek szájából egy kígyó bújt éppen elő. A Sötét Jegyet. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, aztán már szaladt is lefelé a dombról a ház irányába.
Elrohant az Odú mellett az erdő felé. Körülötte mindenki felpattant, a pálcája után kapkodott s rémülten kiabált. Harry biztosan tudta, hogy az erdő szélére kell mennie, mintha valami hívná. Ekkor már nagy csapat jött követte, zavartan kiabálva, pálcáját készenlétben tartva.
Harry automatikusan megtorpant, ahogy meglátta az első fák között a fekete taláros, álarcos alakokat. Egyikük kicsit előrébb állt, mögötte ketten őriztek egy megkötözött, vörös hajú lányt, egy harmadik pedig pálcát szegezett rá. Még négy vagy öt halálfaló biztosította őket az erdőben.
− Állj! – kiáltott az elöl álló alak. Harry azonnal ráismert Bellatrix Lestrange hangjára, s felizzott benne a gyűlölet.
− Ginny! – kiáltott fel valaki, és Mrs Weasley közelebb lépett.
Abban a pillanatban felhangzott a lány kétségbeesett sikítása. A pálcás férfi Cruciatus átokkal kínozta.
− Megmondtam, hogy senki se jöjjön közelebb! – kiáltott dühösen Bellatrix. – Ha nem akarjátok, hogy tovább kínozzuk, mindenki hátrébb! Gyerünk!
Harry hallotta a dühös morgást, de mindenki hátrált. Ginny kiabálása zihálásba váltott át, ahogy a halálfaló megszakította az átkot. A mágikus kötelek nem engedték összeesni, de Harry látta, hogy alig tud talpon maradni. Összeszorult a szíve. Inkább érezte, mintsem látta, hogy a közelben Mordon kivont pálcával csak arra vár, hogy támadhasson, de úgy tűnt, nem mer kockáztatni, amíg fogva tartják Ginnyt.
− Mindenki, kivéve Pottert – szólalt meg újra a nő. – Gyerünk, Potter, lássuk, mennyit ér neked a kicsike!
Harry szinte boldog volt, hogy közelebb léphet.
– Mit akar? – kérdezte, de biztos volt benne, hogy bármit megad, amit csak a halálfalók akarnak.
− A Sötét Nagyúr nem értékeli, hogy belepiszkáltatok a magánügyeibe, Potter – szólalt meg a nő. – Az a féleszű muglibolond már megfizetett érte, de most te jössz. Ha azt akarod, hogy elengedjük – pálcájával Ginny felé mutatott –, add vissza, amit elvettél a Nagyúrtól.
Harry megdermedt. Biztos volt benne, hogy Bellatrix nem gondolhat arra, amire ő. De tudta, másról nem beszélhet a halálfaló
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél – mondta rekedten, hogy időt nyerjen.
− Dehogynem tudod! – kiáltott dühösen a nő. – Gyerünk, fogytán a türelmem!
A fiú a szeme sarkából látta, hogy Mordon finoman meglendítette a pálcáját. A következő pillanatban érezte a mellette elsuhanó átkot. Rémülten pillantott a férfire; biztos volt benne, hogy a halálfalók nem hagyják megtorlás nélkül a próbálkozást.
Az egyik hátrébb álló csuklyás alak azonnal összeesett, de egy társa figyelmeztetően felkiáltott. Bellatrix megfordult, és ebben a pillanatban Harry újabb átkot érzett elsuhanni maga mellett, majd a társa mellett térdelő halálfaló is eszméletlenül esett össze. A nő visszafordult, és végigmérte őket.
− Bolondok! − Hangjából gyűlölet sugárzott. Intésére újra felhangzott Ginny fájdalmas sikítása. Harry tudta, hogy bármi volt is Mordon terve, nem sikerült.
Kalapáló szívvel nézte a vergődő lányt. Úgy érezte, mintha már órák teltek volna el, de Bellatrix csak nem szakította meg az átkot. Előkapta a pálcáját, de rögtön le is eresztette – nem merte volna használni. Tehetetlennek és egyre reménytelenebbnek érezte magát.
− Elég! – kiáltott Bellatrix felé. – Bármit megteszek, csak hagyják abba!
Ginny szinte azonnal elhallgatott.
− Na, ezt már szeretem − mosolyodott el a nő. Harry a lányt nézte. Erőt és szeretetet akart felé sugározni, de Ginny tekintete üres volt, amikor találkozott az övével. A fiú most komolyan megrémült. Nem tudta elhessegetni Neville szüleinek és a Szent Mungó zárt osztályának gondolatát. Összeszorult a szíve.
− Add ide a medált.
A szavak lassan jutottak el a tudatáig. Újra Bellatrixra pillantott. A nő mohón kinyújtotta felé pálcás kezét.
− Nincs meg − felelt Harry elfúló hangon. − Nem szereztük meg.
− Hazudsz! Úgy tűnik, Perselusnak igaza volt… Teljesen ostoba vagy… − Harry elvörösödött dühében, de a nő hidegen folytatta. − A Sötét Nagyúr látta az álmaidat, Potter. Mindet ismeri. Tudja, hogy hol jártatok. Látta, hogy alig tudsz megbirkózni pár inferusszal… „Felém közelítettek, és én bepánikoltam” − ismételte gúnyosan a szavakat, amik csaknem ezerszer ismétlődtek a fiú álmaiban. Harry megremegett. Voldemort tudja. Ismer mindent, amit el akart titkolni előle. Tudja, hogy szereti Ginnyt, és hogy tud a horcruxokról.
Nem volt más választása, előhúzta a medált, amit R.A.B. készített. Némán Bellatrix elé dobta, s a nő egy Invitóval magához hívta. Harry Ginnyt nézte. A lány elgyötört arca sápadt volt, de amikor találkozott a pillantásuk, érezte, hogy felismeri. Megpróbált biztatóan mosolyogni rá, de valójában fogalma sem volt, Bellatrix tudja-e, hogy ez nem a valódi horcrux.
A nő perceken keresztül forgatta a medált, még ki is nyitotta – Harry boldog volt, hogy R.A.B. levele a ládája mélyén rejtőzik. Már kezdett megnyugodni, amikor Bellatrix földhöz vágta az ál-horcruxot.
− Ez nem az! − kiáltott a többi halálfaló felé, aztán Harryhez fordult. − Ne próbáld átverni a Nagyurat!
− Nincs nálam más! − kiáltott Harry rémülten. Hallotta, hogy Mrs Weasley halkan felsikolt. Tudta, ha nem talál ki gyorsan valamit, Ginnyt újra meg fogják átkozni. Lassan eluralkodott rajta a pánik. − Ezt találtuk a barlangban! Én azt hittem, ez a …
− Pontosan tudtad, hogy nem ezt keresem! − csattant fel a másik. − Láttam a rémületet a szemedben! HOL A MEDÁL?!
− Én… tényleg nem… tudom… − suttogta a fiú. Bellatrix meglendítette a pálcáját. Harry lehunyt szemmel várta a kínzást, de egészen más történt.
− Legilimens! − kiáltott a nő.
Harry látta a barlangot. A szigeten voltak, Dumbledore vízért könyörgött. Látta, ahogy felkapja a tálból a serleget, és hogy alatta ott csillog egy aranymedál.
A következő pillanatban Harry látta, hogy ott a kezében a medál. Nem tudja kinyitni. Forgatja és alaposan megnézi a díszes kígyó formázta S betűt. Ekkor már a valódi horcruxot nézegette.
Lassan tisztult ki a kép. Hallotta, ahogy a nő zihál a dühtől.
− Hogy került a medál a kezedbe, Potter, ha nem találtátok meg?!
− Nem tudom! Nem volt nálam! − ordított Harry. A döbbenet helyét átvette a düh és a rémület a szívében. Kinek az emlékét látta? És ha a sajátja volt, akkor hol van most a horcrux? − A barlangban az volt! − A földön fekvő ál-horcruxra mutatott. − A maguk egyik társa, R.A.B, elárulta a főnöküket! Ő vitte el az igazit! Nála keressék!
A halálfalók felhördültek, Bellatrix tajtékzott a dühtől.
− Hazudsz! − üvöltötte. − Ő sose ment volna oda! Ő sose tette volna meg!
− Pedig még levelet is írt neki! − kiáltott a fiú gyűlölködve. − Gondolta, ha majd visszatér megnézni, hogy megvan-e még a kincse, elolvashatja!
− Ezt még megkeserülöd! Ne merd árulónak nevezni őt! − Bellatrix őrjöngött. − Mi megadtuk az esélyt, hogy megvédd a lányt… − A nő Ginnyre emelte pálcáját. Harry rémülten fogta fel az éles, zöld fényt. Valaki a háta mögött felsikított, miközben Ginny összerogyott. Harry tétován tett felé egy lépést. Bár tudta, nem akarta elhinni az igazságot, hogy a lány halott.
Egy pillanatra mintha mindenki megdermedt volna körülötte, aztán Mordon vezetésével a rendtagok támadni kezdtek. Harry bénultan nézte Bellatrixot, aki hidegen állt vele szemben. Talán azért nem támadta meg senki, mert nem akarták veszélyeztetni a fiút, aki túl közel állt a halálfalóhoz.
Érezte, hogy elönti a gyűlölet; hogy most meg tudná kínozni, akár meg is tudná ölni a nőt – Ginny és Sirius gyilkosát. Bellatrix mintha várta volna, könnyedén védte az átkot. Harry érezte, hogy egy hang megszólal a fejében „sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint a halál”. Kívánta, hogy Bellatrix szenvedjen, de úgy, hogy lássa elbukni Voldemortot. Hogy a dementorok elszívják minden boldogságát. Hogy tehetetlenül várja a dementorok csókját.
− Stupor!
A nő ezt az átkot is könnyedén kivédte. Harry hallotta gúnyos nevetését.
− Mindenkit el fogsz veszíteni, Potter! − kiáltott Bellatrix. − Ha nem adod vissza, amit elvettél, ha továbbra is szembe mersz fordulni a Sötét Nagyúrral, nem számíthatsz kegyelemre! Mindnyájan el fogjátok veszíteni, ha olyan ostobák vagytok, hogy Ellene harcoltok! − kiáltott a többiek felé, majd egy hangos pukkanással dehoppanált.
A többi halálfaló követte. A céljukat tévesztett átkok felgyújtották az erdőszéli bokrokat. Harry látta, hogy Mrs Weasley sírva rohan Ginny ernyedt testéhez, ő azonban nem akart a közelébe menni. Nem akarta a bizonyosságot, nem akarta hallani a zavart, rémült kiáltásokat, nem akarta látni a sápadt, élettelen arcot.
Összeszorította a szemét. El akart tűnni innen, nyugalmat akart, egyedül lenni a fájdalmával. Otthon lenni. A szüleinél. Itthagyni az Odút, amilyen gyorsan csak lehet.
Elakadt a lélegzete, mintha valami összepréselte volna a tüdejét, és megakadályozta volna, hogy levegőt kapjon. Egy másodperccel később a lába teljes erővel egy kőtömbnek ütközött. Nedves föld szaga tolult az orrába, feje fölött egy rémült varjú kezdett károgni. Kinyitotta a szemét, és pillantása egy sírkőre esett, amelyen két név díszelgett:
James és Lily Potter
Térdre rogyott. Fojtogatta a sírás, és úgy érezte, soha többé nem lesz boldog, mintha dementorok vették volna körbe. Mélyet lélegzett a hűvös, nyirkos levegőből, de nem akart megszűnni a gombóc, amely összeszorította a torkát. Az arcán lassan végigperegtek a könnycseppek.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!