Harry fokozatosan tért magához. Hideg és kemény kőtömbön feküdt, s megborzongott a feltámadó szélben; a ruhája csurom víz volt, a haja ázottan tapadt homlokára, eltakarta a villám alakú sebhelyet. Felpillantott a szürke égboltra; az eső még mindig szemerkélt. Fogalma sem volt, mióta van a temetőben, mikor aludt el, és mennyi ideig feküdt itt. Az eget vastagon borították a szürke felhők, a nap sugarai nem tudtak áttörni rajtuk, így félhomályba borult a temető, és Harry nem tudta eldönteni, hány óra lehet.
Villámként hasított a fejébe Ginny képe. Úgy tűnt, mintha az egész esküvő csak egy szörnyű álom lett volna; hosszú percekig tartott, mire felfogta, hogy örökre elvesztette a lányt. Szülei márvány sírkövének támasztotta a hátát, és átfonta felhúzott térdét. Pálcája a földre esett, és kicsit arrébb gurult, de nem nyúlt utána. Úgy érezte, soha többé nem akar pálcát használni, soha többé nem akar varázsolni.
Eltűnni az eddigi életéből, mugliként élni egy távoli vidéken, örökre maga mögött hagyni Voldemortot és a háborúját – annyira megnyugtatónak, annyira egyszerűnek tűnt a gondolat. Akkor ugyan elveszítene mindenkit, akit szeret, de aztán máshol építhetne új életet. Egy biztonságos életet, ahol nem sebezhetik meg, ahol nem vehetik el tőle a legfontosabb embereket.
Végigsimította a szürkés márványba vésett feliratot. Ennyi maradt a szüleiből. Arra az évre pedig, amit velük töltött, nem emlékszik. Amíg nem látta őket Edevis tükrében, igazából azt sem tudta, hogy néznek ki, elment volna mellettük az utcán. Sirius létezéséről éveken át nem is tudott. Csak akkor nézte meg alaposabban a szülei esküvői képén, mikor először hallott róla, és abban a két évben is, amennyire visszakapta keresztapját, alig lehettek együtt.
Eszébe jutott, hogy végül nem hívta félre Ginnyt, nem tudott vele beszélni. Az utolsó napon, amelyet a lánnyal tölthetett, nem ölelte magához – nehogy az ikrek kigúnyolják őket. Éveken át élt mellette úgy, hogy nem látta meg igazán. Elfutotta a szemét a könny. Mélyeket lélegzett, hogy sikerüljön megnyugodnia.
Miért is hitte, hogy Voldemort nem lát a fejébe? Miféle bizonyíték volt az, hogy nem fájt a sebhelye? Az csak azt bizonyította, hogy ő nem lát Voldemort fejébe. De fordítva… És persze megint az az átkozott okklumencia. Ha megtanulja Pitontól, ha hallgat Hermionére és megpróbálja megtanulni egyedül, Ginny még most is élne. Élhetne...
A szél végigsöpört a sírok között. Harry reszketett a hidegtől; farmere a lábszárára tapadt, kötött pulóvere nehéz volt a nedvességtől. Ahogy körülnézett, hogy valamilyen fedezéket keressen az egyre nagyobb cseppekben hulló eső elől, egy lassan közeledő alakot látott meg a sírok között. Gyorsan az egyik sírkő mögé, de már késő volt – a férfi léptei határozottan elindultak felé.
− Hát te meg mit keresel itt? – dörrent rá egy dühös hang. Harry automatikusan a pálcája után kapott, az ösztön, ami az elmúlt hat év során belé ivódott, erősebb volt, mint vágya, hogy örökre megszabaduljon a varázslóvilágtól. Máris nyugodtabban lélegzett, ahogy a kezében érezte a jól ismert, sima fát. A férfi pár másodpercig méregette, aztán újra megszólalt. – Hogy kerültél ide? Mi az? Néma vagy?
Harry megrázta a fejét. Lassan felállt. A férfi csodálkozva mérte végig, szeme egy pillanatra megállapodott a pálcán a fiú a jobb kezében. Láthatólag fogalma sem volt, hogy mi az.
− Itt nem lehet üldögélni. Mikor jöttél be?
− Én csak… Most – hazudta Harry, de a férfi dühösen megrázta a fejét.
− A kaput reggel kilenc előtt nem nyitjuk ki! Átmásztál a falon? – egy váratlan mozdulattal megragadta Harryt, és megrázta. – Gondoltad jó szórakozás lesz megint összefirkálni a sírokat? A múlt héten is órákat töltöttünk azzal, hogy takarítsunk utánad!
− Én… Nekem fogalmam sincs… hogy miről beszél… − lihegte Harry, miközben megpróbált kiszabadulni fogvatartója markából. – Semmi rosszat… nem csináltam, csak… megnéztem egy sírt…
− Ilyenkor nem szoktak sírokat nézni – vágta rá a férfi kategorikusan. – Meg ne lássalak itt még egyszer! És most gyerünk, kifelé!
Elindultak a temető távolabbi vége felé, a férfi maga mellett rángatta Harryt. Hosszú percek múlva kibontakozott a ködből egy hatalmas vaskapu. A férfi a zsebéből elővett kulccsal kinyitotta, és kilökte rajta Harryt.
− De… Most hova menjek? – szólalt meg a fiú tétován. A férfi felpillantott a kulcsról, amivel épp visszazárta a kaput.
− Mi közöm hozzá? Eredj haza! A szüleid már biztos aggódnak érted! – sarkon fordult és pár másodperccel később elnyelte a köd.
Harry beletörődő sóhajjal mérte végig még egyszer a kaput. Nem lett volna nehéz visszahoppanálni, de nem akart megint találkozni az őrrel. Megfordult, és fáradtan nézett körbe. Egy út végén állt, láthatólag a település szélén. Az utcai lámpák fénye erőtlenül próbálta megvilágítani a betont, a hideg köd Harry csontjaiig hatolt – biztosan érezte, hogy valahol nem messze dementorok vannak. Pálcáját maga elé emelte, elmotyogott egy Lumost, és elindult a homályban.
Egy mugli faluban volt. Biztos volt benne, hogy ez Godric’s Hollow, de rögtön azt is látta, hogy ha laknak is itt varázslók, nagyon kevesen vannak, és elrejtőztek. Az épületek sötétek voltak, és sok helyen teljesen elhagyatottnak tűntek. Hamarosan beért a főtéren álló kis templomhoz, ami körül néhány sötét üzlet szomorkodott. Harry felpillantott a templomtorony órájára. Hajnali fél öt volt.
Végignézett a kis utcákon, amelyek a főtérről csillag alakban indultak ki. A szülei házát kereste. Pár másodpercig lehunyta a szemét, majd határozottan elindult az egyiken, mintha hívná valami. Szíve a torkában dobogott, úgy érezte, mintha valaki figyelné a sötét árnyakkal teli utcán, mégse volt képes visszafordulni. Mágnesként vonzotta valami, hogy csak haladjon előre az elhagyatott, az idő és az aljnövényzet martalékává vált házak között. Biztosan tudta, hogy hamarosan meglátja hajdani otthonát, s az aggodalom hideg kézként szorította össze a torkát.
Nagyot dobbant a szíve, amikor végre megpillantotta az épületet. A teteje teljesen beomlott, és az utcára néző fal is csak másfél méter magasan maradt meg, így be lehetett látni a nappaliba. Az időjárás jócskán megrongálta, de még ott állt egy szekrény, négy fotel egy asztal körül és pár könyvespolc. Harry legszívesebben odarohant volna, de valami furcsa félelem megbénította.
Hirtelen valami megnyikordult mellette. Riadtan fordult oda. A ház, amely mellett megállt, teljesen elhagyatottnak tűnt. Az ablak zsalugáterei félig letépve lógtak, és a kitárt bejárati ajtó sötéten tátongott. Az ajtószárnyak ismét hangosan feljajdultak, ahogy a szél becsapta őket. Harry pár másodpercig feszülten fürkészte a bejáratot és környékét, és csak akkor fordult el, amikor a következő szélroham újra kitárta az ajtót.
Megint a romokat kezdte nézni. Erőt vett a bénító érzésen, és elindult a ház a felé. Rossz érzése lépésről lépésre nőtt, legszívesebben sarkon fordult és elrohant volna, de kíváncsisága és az a vágy, hogy újabb emlékeket találjon a szüleiről, erősebb volt. A málladozó ajtófélfa kimagaslott a fal maradványai közül. Harry visszafojtott lélegzettel lépett át rajta.
Szorongva indult el a nappali felé. A gaz szinte teljesen felverte a szobát: a növények átkúsztak a fal repedésein, és körbefonták a bútorokat. A sarokban meglátott egy kiságyat. Óvatosan végighúzta a kezét a baldachinon, amivel elfedték.
Ahogy hozzáért a nedves, szakadozott anyaghoz, egy kiáltást hallott. Rémülten ugrott hátra, de a kiabálás csak nem szűnt meg, és mintha valaki a közelben egy faajtót döngetett volna. Harry szeretett volna dehoppanálni, de képtelen volt koncentrálni. A szomszéd szobában felsikított egy nő és gyereksírás ütötte meg a fülét.
− Ő az! Lily, fogd Harryt és menekülj! – kiáltott egy férfi tisztábban és hangosabban, mint eddig bármikor Harry emlékeiben. Nem tudta eldönteni, hogy látja maga előtt, vagy csak képzeli, hogy apja anyja kezébe nyom egy csecsemőt. – Ő az! Fuss! Menekülj! – Lily szóra nyitná a száját, de a férfi beléfojtja a szót: – Majd én feltartóztatom! – És már megy is az előszobába. A nő erőtlenül botorkál a kiságy felé. A bejárati ajtó enged és kicsapódik, ahogy az utolsó átkot is megtörik. Egy rövid, éles kacaj.
− A híres Potter! Dumbledore legjobb embere! Elárulva, csapdában!
Az átkok villódzó fénye a nappaliban is látszik. Lily dermedten áll, nem menekül. Egy pillanatra mindent eláraszt a zöld fény, majd egy test tompán puffan a földön. Lily felsikít, a csecsemő Harryt próbálja elrejteni a kiságy baldachinja mögé. Újabb ajtócsapódás.
Ott áll Voldemort az anyja előtt. Hidegen méri végig, majd a kiságy felé indul
– Félre! – fellöki Lilyt. A nő a szekrénynek tántorodik, felsikít, amikor a férfi a baldachinhoz nyúl.
− Harryt ne, Harryt ne – Voldemort elé ugrik –, könyörgök, csak őt ne!
− Állj félre… − szólal meg egy másik férfi az ajtónál. Homályba húzódik, fekete köpenye lebeg a kidöntött ajtón át beáradó szélben, arca árnyékban marad.
− Állj félre, ostoba! – kiált most Voldemort is.
− Nem tehetitek! – sikít a nő. – Ő csak egy gyerek!
− Lily… − a férfi hangja az ajtóban szinte kérlelő, de a nő Voldemortra szegezi pálcáját.
− Stupor!
− Avada Kedavra!
Újra felvillan a zöld fény. A férfi az ajtóban dühösen felkiált. Voldemort nem törődik vele, feltépi a baldachint. A csecsemő meglepetésében még a sírást is abbahagyja. Voldemort pár másodpercig nézi a gyereket, majd gúnyosan felhorkant. – Egy gyenge kölyök!
− Ha hagyod, rosszabb lesz, mint az apja volt – szól a férfi előre lépve. Hangjából fröcsög a gyűlölet. – Végezz vele…
Mindent elönt a zöld fény. Egy pillanatra tisztán látszik az ajtónál álló férfi arca, aztán minden elsötétül, csak a csecsemősírás visszhangzik.
Harry a földön feküdt, és a mellette lévő asztal lapján kopogó esőcseppek hangja térítette magához. Ahogy felült, belehasított a fejébe a fájdalom. Megtapogatta a tarkóját, amit alaposan bevert, amikor elájult. A emlék még mindig a hatása alatt tartotta. Semmi más vágya nem volt, csak elrohanni, amilyen gyorsan csak lehet. Szédült, és hányingere támadt, amikor felállt, de nem mert megkapaszkodni a fotelben. Nehézkesen visszatámolygott az előszobába és kilépett a házból. Igyekezett egyre gyorsabban távolodni a főtér felé.
Lerogyott a templom lépcsőjére, és a tenyerébe temette az arcát. A feje még mindig lüktetve fájt a legkisebb mozdulatra is. Nem akart anyja sikítására vagy Voldemort diadalmas kiáltására gondolni, mégis ott visszhangoztak a fejében. Újra látta saját magát, amint kisbabaként szembenéz szülei gyilkosával. Ha Lily végül tényleg félreáll, ha nem támadja meg Voldemortot, akkor őt semmi sem védte volna meg az Avada Kedavrától. Ha az anyja szót fogad annak a férfinak… Harry megborzongott.
A szél elfújta a köd nagy részét, és a keleti égbolt percről percre világosodott. Valahol egy kakas kukorékolt, aztán újra minden elcsendesedett. Harry nem bírt tovább egy helyben ülni, így céltalanul elindult az egyik utcán. Csak arra figyelt, hogy véletlenül se kerüljön a romok közelébe – még egyszer nem tudta volna végignézni Voldemort támadását.
Rádöbbent, hogy szörnyen fáradt, fázik és több mint fél napja nem evett egy falatot sem. Elhatározta, hogy betör valamelyik elhagyatott házba, és legalábbis szélcsendes helyet keres, ahol alhat kicsit. A közelben meglátott egy romos kunyhót, amit szokatlanul nagy puszta terület vett körül. Biztos volt benne, hogy lakói évek óta felé se néztek a háznak, ezért határozottan elindult a gazos kerten keresztül.
Pár lépés után hirtelen fagyos lett körülötte a levegő, és – mintha a semmiből tűnt volna elő – egy dementort pillantott meg. Harry hátrálni kezdett, és előkapta varázspálcáját, de a lény megállíthatatlanul közeledett felé, köpenye finoman lebegett körülötte, és oszló hulláéhoz hasonló kezét a fiú felé nyújtotta. Harry meghallotta a hörgő lélegzetvételt, és a következő pillanatban Ginny sikolyai éledtek újra a fejében.
Nem akarta megint átélni a tehetetlenséget, hallani a lány szenvedését, csak a boldog pillanatokra akart emlékezni, Ginny mosolyára és csókjaira. Olyan tisztán látta Ginny sugárzó arcát, mintha most csókolta volna meg az utolsó kviddicsmeccs utáni bulin. Melegség öntötte el a lelkét, és könnyedén elővarázsolta a patrónust.
A dementor bizonytalanul hátrált az ezüstös szarvas elől. Harryt elfogta a kétség, ahogy nézte, és eszébe jutott, hogy eddig mindig csapatban támadták meg a dementorok – kivéve egyszer, a labirintusban… Határozottan rászegezte pálcáját a dementorra és elkiáltotta magát:
− Comikulissimus!
A mumus egy hangos pukkanás kíséretében eltűnt, a szarvassal együtt. Harry egy elégedett sóhajjal indult tovább, amikor a kunyhó felől kiáltást hallott:
− Stupor!
Épp időben ugrott félre az átok elől, de már jött is a következő, immár nonverbális varázslat, és alig pár milliméterrel mellette húzott el. A másik sokkal tapasztaltabb párbajozó volt, ráadásul Harry nem is látta, így vaktában a ház felé küldött egy kábító átkot, aztán csak azokat a varázslatokat próbálta kivédeni, amelyeket támadója küldött felé.
Saját magát is meglepte, hogy több nonverbális átkot is sikerült ösztönösen kivédenie, mire az egyik eltalálta. Megtántorodott és hátraesett az erejétől. Fel akart tápászkodni, de egy láthatatlan erő visszatartotta, mintha megkötözték volna. Pár másodpercig vergődött, de a szorítás csak még erősebb lett, így beletörődően lehunyta a szemét.
A támadó most közelebb lépett, nehéz csizmája alatt megcsikordultak a földön a kavicsok. Egy varázslattal talpra állította Harryt, de még mindig fogva tartotta a kötelekkel. A fiú felpillantott. A férfi, aki előtte állt, valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudta kitalálni, hogy hol láthatta. Magas, szikár alakját fekete köpeny fedte, az arcába lógó, zilált barna tincsek, félig eltakarták szigorú szemét, és kihangsúlyozták előre ugró állát.
Kutató tekintettel mérte végig Harryt. Szeme hosszan elidőzött a villám alakú sebhelyen, és arcára egyre jobban kiült a csodálkozás, minél tovább nézte a fiút. Harry elfordította a tekintetét; gyűlölte ezt a pillantást, rendszerint izgatott sutyorgást, vagy idióta vigyort vezetett be, majd az illető „kis túlélőnek”, vagy „korunk hősének” nevezte.
Ehhez képest meglepődött, amikor a férfi végre megszólalt:
− Ki vagy te? – A hangja rekedt volt, mintha ritkán beszélne.
Harry zavarba jött a kérdéstől. Nem szívesen árulta volna el a nevét az idegennek – ha már úgy tűnt, hogy a villám alakú sebhelyről nem ismert rá.
– Sajnálom, hogy megzavartam. Azt hittem… Azt hittem, nincs itt senki. Ha gondolja, már mehetek is…
A férfi megrázta a fejét, és fenyegetően előrébb lépett.
– Honnan jöttél? Mi a neved?
− Harry Potter.
− Potter? … Hát persze. Sejthettem volna. Hiszen a szeme… − motyogta a férfi és egy apró pálcamozdulattal lazított a köteleken. – Nem tanácsos itt kint beszélgetni – szólalt meg hangosabban. – Ha már úgyis be akartál törni a házamba, gyere… Pihenhetsz, és kapsz enni is valamit.
Harry máskor nem találta volna jó ötletnek, hogy kövessen egy ismeretlen férfit, akivel pár perce még párbajozott, és aki még mindig fogva tartotta, de a meleg szoba és az étel reménye jobban vonzotta, mint amennyire gyanakodott, így bólintott. A férfi most már teljesen megszüntette a kötelek bénító hatását, némán sarkon fordult, és elindult a ház felé. Harry zavartan követte, karját dörzsölgetve, hogy a kötelek szorítása után újra meginduljon benne a vérkeringés.
Amint belépett, látta, hogy a viskót tágító bűbájjal kezelték. Ugyan belülről sem volt egy hatalmas palota, de a konyha, amelybe érkezett, jóval nagyobbnak bizonyult, mint kívülről az egész ház, és a belőle nyíló ajtók arra engedtek következtetni, hogy még több szoba is van beljebb.
− Ülj le – intett a férfi az asztalnál álló szék felé. – Nem nagyon vannak vendégeim. – Egy pálcaintéssel áthívott a szomszéd szobából egy széket, és az asztal túloldalára küldte, szembe Harryvel.
Gyors intésekkel felélesztette a tüzet a kandallóban, megtöltött vízzel egy lábast, tojásokat rakott bele, és az egészet elkezdte főzni a tűzhelyen. Harry feszülten figyelte minden mozdulatát. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy bízhat-e a benne.
− És maga… kicsoda? – szólalt meg végül. A férfi egy pillanatra ránézett, aztán kenyereket tett az öreg tűzhelyre, pirítani.
− Christopher Prospeer. – Tányérokat vett elő és teríteni kezdett. Közben néhány gyors pillantással végigmérte a fiút. Harry idegesen mozgolódott a székén, úgy érezte, a férfi a veséjébe lát. – Jól harcolsz. Méltón a szüleidhez. – Harry megborzongott, mert ezektől a szavaktól eszébe jutottak a házban látottak. – A szüleid… Nagyszerű varázslók voltak – folytatta a férfi, mintha csak a gondolataiba látott volna. – Senki sem tudott volna náluk jobban védekezni Ellene.
− Senki? – Harry a tenyerébe hajtotta a fejét, és masszírozni kezdte. – Akkor én miért…? – De tudta a választ. Rengetegszer gondolta már végig anyja áldozatát, és tudta, hogy a védő varázslat már akkor működésbe lépett, amikor Voldemort megölte. Hirtelen felpillantott. – Maga honnan ismerte őket?
− Az aurorképzőből. Két évfolyammal jártam apád fölött. Neki ideje sem volt befejezni az iskolát, az utolsó év októberében támadt rátok… − Prospeer sóhajtva ült le a másik székre. – Édesanyád is tanult, amíg tudott. Aztán persze te lekötötted minden idejét.
− Maga auror? – vonta össze a szemöldökét Harry kétkedve. – Sosem hallottam magáról.
− Miért? Minden aurort ismersz? – nézett a férfi nyugodtan a szemébe, majd, meg se várva a választ, felállt, és letett két pirítóst meg egy tojást a Harry előtt álló tányérba.
A fiú elhúzta a száját.
– Természetesen nem. Csak azt gondoltam… − Nem akarta elárulni a férfinak a Főnix Rendje létezését, de valahogy ki akarta deríteni, hogy vendéglátója melyik oldalon áll. – Csak sosem hallottam, hogy min dolgozik. Pedig most szinte minden aurorról lehet tudni, hogy…
− Mit csinál? Ó, ez meglepne. Ennyire a minisztérium se lehet bolond! – Prospeer nyugodtan enni kezdett. Harry zavartan tördelte az egyik kenyeret. – Arra vagy kíváncsi, hogy mit csinálok a háborúban? … Semmit.
Harry döbbenten meredt rá.
– Ezt hogy érti?
− Ahogy mondom. Nem veszek részt a háborúban. Értelmetlennek és veszteségesnek tartom.
− Értelmetlennek?! – kiáltott fel Harry. – Ugye csak viccel?! Inkább hagyjuk, hogy Voldemort és a talpnyalói uralkodjanak rajtunk?
A férfi mindkettőjüknek teát töltött, majd lassan kortyolgatni kezdte a sajátját. Elmosolyodott, Harry villámló tekintetét látva.
– Fiatal vagy és heves. Én viszont már sok mindent elvesztettem. Itt nyugalomban élhetek, „Voldemort és a talpnyalói” felé se néznek Godric’s Hollow-nak, az pedig, ami a világ más részein történik, nem érdekel.
− Ez önzés – vágta rá a fiú. Prospeer bólintott.
− Minden bizonnyal. Egyél, mielőtt teljesen kihűlne.
− Hogy gondolkozhat így? – folytatta Harry, ügyet sem vetve az ételre. – Maga auror, az a dolga, hogy védelmezze a varázslóvilágot!
− Fogalmad sincs, hogy mi egy auror dolga – felelt Prospeer nyugodtan, majd felállt és átment a szomszéd szobába.
Harry pár percig nézte az ajtót, amelyet a férfi bezárt maga mögött, nem tudta mit tegyen. Gyomra egy hangos kordúlással emlékeztette, hogy már órák óta éhes. Őrültségnek tűnt veszni hagyni az előtte álló ételeket, melyek illata csiklandozta orrát, így enni kezdett. Elhatározta, hogy ha mindent elfoigyasztott, itthagyja ezt a házat. Azt ugyan még nem döntötte el, hova megy, de Godric’s Hollow-ból mindenesetre elege volt. Az Odúban persze szívesen látták volna, de neki semmi kedve sem volt valamelyik Weasleyvel szembenézni.
Felállt, és a bejárati ajtóhoz lépett. Még egyszer körülnézett, de a másik ajtó, amelyen keresztül Prospeer távozott, mozdulatlan maradt, és mögüle sem hallatszott semmi nesz. Határozottan lenyomta hát a kilincset – de az ajtó nem engedett. Meglökte, ezúttal már kicsit erősebben, de láthatólag bűbájjal zárták le. Kipróbált egy Alohomorát, amely – mint sejtette – semmit sem segített. Lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon dehoppanálni, de aztán elvetette ezt a lehetőséget, mert eszébe jutott a vizsgán átélt kettészakadás emléke. Nem szívesen kért volna segítséget attól, aki elől megpróbált elszökni.
Így beletörődően elindult a szobaajtó felé. Óvatosan meglökte, mire az hangtalanul kinyílt, és bepillantást engedett a nappaliba. Itt is állt egy kandalló, amelyben tűz ropogott, előtte két fotel – az egyikben ült a férfi, kezében teájával. Harry kicsit hátrébb egy íróasztalt pillantott meg, körbe a falaknál pedig rengeteg könyvespolc sorakozott.
− Tizenhét éve még én is a Főnix Rendjének dolgoztam – szólalt meg a férfi, fel sem pillantva a kandallóban táncoló lángokról. Harry csendesen közelebb lépett. – De aztán a halálfalók megfenyegettek, hogy ha nem adok ki nekik információkat, megölik a lányomat. Ellenálltam, mert azt gondoltam, jól képzett aurorként és Albus embereként meg tudom védeni a családomat. Tévedtem. A feleségem elszántan harcolni kezdett a lányunk elvesztése után, és egy bevetésen életveszélyesen megsérült. Nem lett volna biztonságos a Szent Mungóba vinni, mert az hemzsegett Voldemort embereitől, így Albus elhívott egy gyógyítót, akit megbízhatónak tartott, a főhadiszállásra. De a gyógyító későn érkezett, addigra Miranda már meghalt. És nem volt megbízható sem – hamarosan megtámadták a főhadiszállást. Több barátom is ott veszett, és a halálfalók elfogták Petert, akiből hamarosan kiszedték, hogy hol találják a szüleidet.
− Pettigrew már korábban is kémkedett nekik – suttogta Harry. Zavarban volt a férfi őszinteségétől, és szeretett volna valami megnyugtatót mondani.
− Lehet – bólintott Prospeer és most ráemelte a szemét. – Mindenesetre Voldemort idejött, és megtámadta a szüleidet. Én pedig… nem tudtam őket megmenteni.
Harry leült a másik fotelbe, átfonta térdét és most ő is a tüzet kezdte bámulni. Kezdeti gyanakvása lassan teljesen eloszlott, érezte, hogy a férfi nem hazudik, és, hogy megbízhat benne, mint a szülei régi barátjában.
– De Voldemort elvesztette az erejét – szólalt meg komolyan.
− Igen, és a Főnix Rendje feloszlott – bólintott a férfi. – Én pedig elhatároztam, hogy megszakítok minden kapcsolatot a varázsló társadalommal.
− Maga is? – kiáltott fel önkéntelenül Harry. – alig három hete tudtam meg a nagynénémről, hogy boszorkány, de inkább mugliként él. Tényleg ez a megoldás?
Prospeer elmosolyodott.
– Úgy néztem ki ma reggel, mint aki úgy él, mint egy mugli? – Harry elvörösödve rázta meg a fejét. – Nem a varázslással hagytam fel, hanem a varázslótársadalmat hagytam örökre magam mögött. Visszahúzódtam ide, a saját világomba. Hetente egyszer bemegyek a faluba élelmiszert venni, de más kapcsolatom nincs még a falubeliekkel se. A mumus, amit a kertemben elhelyeztem, elriasztja a kíváncsiskodó muglikat, varázsló pedig évek óta nem járt erre.
− Akkor honnan tudja, hogy megint háború van?
− Azért az ember nem kerülheti el, hogy híreket halljon, ha egy kis faluban lakik. És hidd el, a mugli hírekből minden fontosat meg lehet tudni, csak olvasni kell a sorok között… Leszakadó hidak, szokatlan gyilkosságok, tornádó, tömegszerencsétlenségek, eltűnt és megőrült emberek, hűvös, ködös időjárás még nyáron is, ezeket az ember el tudja helyezni, ha látta már, hogy milyen volt a halálfalók hatalma Voldemort fénykorában.
− De akkor azt is tudnia kellene, hogy nem engedhetjük, hogy ilyen maradjon az élet! – kiáltott fel Harry újra dühösen.
− Én engedhetem – felelt a férfi rezignáltan. – Sosem akartál még eltűnni valahova? Nem akartál új életet kezdeni? Nem érezted azt, hogy bajt hozol mindenkire? Hogy reménytelen a helyzeted?
Harry lehajtott a fejét. Pontosan ezek a gondolatok jártak a fejében reggel, s a férfi úgy sorolta fel őket, mintha ismerte volna mindet.
– De – vallotta be szomorúan. – Talán tényleg ez a jó döntés. Talán Petunia néninek volt igaza, legjobb lenne mugliként élni. Vagy magának van igaza, és ez az egész háború reménytelen.
− Nekem reménytelen, neked talán nem – felelt a férfi halkan.
− Nekem is az – legyintett Harry. – Még egy halálfalóval sem tudnék megküzdeni, nemhogy Voldemorttal. Márpedig… Egyszer meg kell tennem – nézett elszántan a férfire. – Harcolnom kell ellene, és le kell győznöm. Vagy ő győz le engem.
Prospeer hosszasan fürkészte, mielőtt válaszolt volna.
– Sokan akartak már végezni Voldemorttal. Biztos vagy benne, hogy erre akarod feltenni az életed?
Harry lehajtotta a fejét. Biztos volt benne, hogy bosszút akar állni Voldemorton, de még soha nem érezte ennyire kicsinek magát. Eszébe jutott Dumbledore komoly arca, amikor válaszolt a kérdésére, hogy biztosan róla szól-e a jóslat: „Attól tartok, immár kétségtelen, hogy te vagy az.”
– Ez nem csak az én akaratom – suttogta szomorúan. Most tényleg reménytelennek tartotta a helyzetét. – Szeretném legyőzni, de nem tudom, hogy sikerülhet-e. Alig tanultam valamit az iskolában, ők meg jól képzett, profi varázslók, boszorkányok. A sötét varázslatok kivédése órák nagy részét csapnivaló tanárok tartották, és amúgy is, a védekezés nem minden. Ha támadnom kell, a Stuporon, meg a Capitulatuson kívül nem tudom, hogy mivel tudnék előrukkolni.
− Nos, pont ebben van az ő erejük, hogy mi vagy nem ismerünk jó támadási módszereket, vagy nem akarunk élni velük, mert megvetjük őket, csakúgy, mint a sötét mágiát. Persze van néhány hírhedt kivétel, mint Alastor Mordon, de az aurorok többsége óvatos. Azon kívül, hogy félti magát és a családját, meg is veti a halálfalók módszereit, miközben másképp nem lehetne harcolni ellenük.
− De ha még az auror-képzés sem segít, akkor mi értelme egyáltalán a sötét varázslatok kivédésének? – kérdezte csüggedten Harry.
− Talán az, hogy tudd, mi vár rád. Vagy ha egy halálfaló tartaná, akkor végre tanulnátok valami hasznosat is.
Harry arca elsötétült.
– Az elmúlt években minden második tanárom halálfaló volt.
− Csak nem? Minő liberális vezetési stílus! Albus mindig tud újat felmutatni…
− Dumbledore-t is átverték! – Harryt dühítette a másikból áradó cinizmus. – Először Mógus, ha nem is volt halálfaló, azért egész évben úgy tanított, hogy megosztotta a testét Voldemorttal! Aztán egy éven át tanított Rémszem Mordon, mire kiderült róla, hogy ő igazából Barty Kupor, aki százfűlé-főzettel vette föl Mordon alakját! Aztán meg Piton…
− Perselus? – hajolt előre érdeklődve Prospeer. – Tanárként? Milyen meglepő ötlet!
− Szar tanár, az biztos! – mordult fel dühösen Harry – De éveken át bájitaltant tanított, aztán meg sötét varázslatok kivédését. Én tudtam, az első perctől fogva tudtam, hogy áruló, de Dumbledore persze nem hitt nekem! „Megbízom Perselus Pitonban, de nem mondom meg miért, ne is kérdezd” – gúnyolódott a fiú. – Abban az aljas, rohadt, árulóban!
− Miből gondolod, hogy áruló? – kérdezte a férfi komolyan. Harry pár másodpercig döbbenten meredt rá, hiszen minden varázslóújság megírta az ő vallomása alapján, hogy mi történt az északi toronyban. De persze Prospeer csak mugli híreket hallott.
− Piton megölte őt – suttogta Harry. – Csapdába csaltak minket, és Dumbledore-t megölték.
Prospeer arca kifürkészhetetlen maradt, ahogy elgondolkozva nézte a fiút. Mikor végül megszólalt, halkan, maga elé súgva mondta:
– Dumbledore halott. Tehát elkezdődött. – A férfi felállt, az íróasztalhoz lépett, és lapozgatni kezdett az egyik könyvben, amely eddig kinyitva állt az asztalon. Harry döbbenten követte a pillantásával.
− Mi kezdődött el?
− Tessék? Ó, nem fontos. – A férfi határozottan összecsapta a könyvet, és lassan visszatért a fotelekhez. – És te most mihez akarsz kezdeni?
− Valakitől mégiscsak tanulnom kell ahhoz, hogy legyen valami esélyem ellenük – mondta Harry lassan felállva. – Talán Mordon tudna mit tanítani, de rengeteg dolga van. Maga viszont ráér – tette hozzá vakmerően.
Prospeer elnevette magát.
– Hogy én, mint tanár? Nevetségesebb, mint Perselus esetében!
Harry gyanakodva mérte végig, hirtelen rátelepedett valami rossz érzés, hogy túl sokat beszélt a férfinek a Rendről és saját magáról.
– Igaza van, rossz ötlet. Nem is akarom magát terhelni – kezdett visszakozni. – Inkább elmegyek.
− A bizalmatlanság nem jó kezdet – jegyezte meg a férfi tárgyilagosan. Harry feszengeni kezdett, nem örült neki, hogy Prospeer kitalálja az érzéseit. – Egy valamire válaszolj: biztos vagy benne, hogy neked kell legyőznöd Voldemortot?
− Igen – felelt Harry a férfi szemébe nézve. – Ez most már kétségtelen. Dumbledore is megmondta.
− Akkor talán mégis megpróbálhatnánk. Taníthatok neked pár dolgot – bólintott Prospeer. – De csak átmenetileg, idővel talán jobb tanárod lesz. Most mindenesetre menj, aludj egyet.
Mintha csak a férfi szavainak hatására lett volna, Harry érezte, hogy ólmos fáradtság önti el. Eszébe jutott, hogy éjszaka csak pár órát aludt a nyirkos temetőben, így egyetlen szó nélkül követte Prospeert a konyhán keresztül egy kis helyiségbe, ahol egy ágy, egy kanapé, ruhásszekrény és újabb könyvespolcok álltak. A férfi a kanapét kényelmes, megvetett ággyá alakította néhány pálcamozdulattal, majd magára hagyta a fiút. Harry végigdőlt az ágyon, és ruhástul elaludt.
*
Harry meglepetésére Prospeer sokkal jobb tanárnak bizonyult, mint amilyennek első reakciója vagy elzárkózó életmódja alapján tűnhetett. Sokáig nem tudta eldönteni, hogy jó ötlet volt-e Prospeernél maradni; kezdeti gyanakvása hamar elmúlt ugyan, de mégis furcsállta hogy ilyen könnyen megbízott egy idegenben, és azt is, hogy a férfi ennyire szívesen fogad egy váratlan vendéget a saját világában.
Elsőnek a hoppanálást kezdték gyakorolni, mivel Harry a sikertelen vizsga után nem akarta még egyszer kitenni magát a szétszakadás veszélyének. Hamar rájött, hogy ha egy kicsit gyakorol Ronnal, akkor ő is letehette volna a vizsgát. A hoppanálás legnehezebb részét, azt, hogy képes legyen valahol eltűnni, és más helyen megjelenni, elsajátította már a Roxfortban. Már csak az volt probléma számára, hogy olyan helyre érkezzen, amit nem ismert, vagy nem tudott pontosan definiálni magában, és a vizsgán pont e bizonytalanság miatt szerepelt annyira rosszul.
Prospeer eleinte csak azt gyakoroltatta vele, hogy ismert helyekre érkezzen – egyik szobából a másikba, majd a háztól a temetőbe és vissza, és csak amikor ebben Harry már teljesen rutinossá vált, kezdték el az ismeretlen helyre érkezést megtanulni. Fokozatosan egyre kevesebb információt kapott arról a területről a faluban, ahová érkeznie kellett. Harry eleinte nehezen küzdött meg a feladattal, de a férfi biztatása és a sikerélmények egyre több önbizalmat adtak neki, így lassan magabiztossá vált.
Mivel a hoppanálást csak éjjel, sötétben volt biztonságos gyakorolni, napközben Harry elmélettel foglalkozott. Prospeer ragaszkodott ahhoz, hogy minden tárgyból tanulmányozza a hetedikes tankönyveket, amelyeket a férfi meglepően könnyen be tudott szerezni. Így Harry életében először kénytelen volt alaposan megtanulni minden bájital összetevőjét, mert Prospeer könyörtelenül kikérdezte tőle – és nem volt túl elégedett a teljesítményével. A fiú ugyan belátta, hogy a bájitaltan fontos egy auror számára, mégis nagyon kényelmetlenül érezte magát, mert a férfi szigorú tekintetéről mindig Piton jutott eszébe.
Természetesen Prospeer a hetedikes bűbájtan és átváltoztatástan megtanulását is hasonlóan komolyan vette, és Harry hamar szembesült azzal a problémával, hogy amíg nem tanulja meg a nonverbális varázslást, addig esélye sincs a továbbhaladásra.
− Biztos emlékszel, hogy eleinte minden új varázsigét hosszasan kellett gyakorolnod – magyarázta nyugodtan a férfi. – Minél idősebb lettél, annál könnyebben tanultál meg varázsigéket, akár egyszeri gyakorlás után is, és annál kevésbé kellett koncentrálnod arra, hogy pontos pálcamozdulatokat végezz. – Harry bólintott. – Ez azért van, mert a fiatal varázslókat rá kell vezetnünk arra, hogyan éljenek az erejükkel. Pontosan meg kell tanulnotok azt, hogy hogyan gyűjtsétek össze és koncentráljátok egy pontra a varázserőtöket. Mivel a varázsképességű gyerekek eleinte csak spontán varázslatokat tudnak létrehozni, amit nem képesek igazán irányítani, pláne nem megerősíteni a pálca segítségével, meg kell ismerniük a varázserőnek az irányítható oldalát. Teljesen a varázsigére kell koncentrálniuk, erre szolgál a kacifántos mozdulatsor is. Később, amikor már megtanultak uralkodni a saját erejükön, gyorsan el tudnak sajátítani varázslatokat. Persze a nehezebbeket ilyenkor is gyakorolni kell. Hatodikban már képesek vagytok arra, hogy varázsoljatok, miközben beszélgettek, tehát valami másra figyeltek. Azzal, hogy kimondjátok a varázsigét, elegendő energiát fordítotok rá. Csakhogy a nonverbális varázslásban elvész ez az energia. Megszoktad, hogy a gondolataid elkalandozhatnak, a jól ismert varázslatokat lényegében ösztönösen végre tudod hajtani, ezért ezer más dolog jár a fejedben, miközben megpróbálsz némán varázsolni. Ezeket kell kizárnod az elmédből ahhoz, hogy sikerüljön a nonverbális varázslás.
− Ó, ne, megint lezárni az elmémet… − sóhajtott reménytelenül Harry. – Akkor sosem leszek rá képes.
Prospeer, akinek Harry már elmesélte sikertelen okklumencia tanulását, finoman elmosolyodott.
– Ez nem ugyanaz, mint az okklumencia. Próbáld meg nagyon pontosan csinálni a pálcamozdulatot, és ügyelj arra, hogy pontosan hangsúlyozz akkor is, amikor magadban kimondod a varázsigét. Ezáltal csak arra fogsz koncentrálni, mint elsős korodban.
− De maga képes némán varázsolni miközben beszélgetünk, vagy valami egészen mást csinál – jegyezte meg Harry. A férfi bólintott.
− Igazad van, ha már rutinos leszel, akkor egyre kevésbé fogsz koncentrálni. Először nem lesz már fontos a hangsúly, aztán a pálcamozdulat is leegyszerűsödik, és képes leszel egyszerre több dologra figyelni.
Harrynek nem kis gondot okozott, hogy minden eddig megtanult varázsigének felidézze azt a bonyolult, és sokszor komolyabb kézügyességet igénylő pálcamozdulatát, amivel annak idején megtanították. Rájött, hogy vannak olyan varázsigék, amelyekhez csak az egyszerű pálcaintést használta mindig is. Ilyenkor Prospeer megtanította neki az eredeti, vagy legalábbis egy bonyolultabb pálcamozdulatot, hiszen a varázsige úgysem ezen múlt, ezt csak arra használta, hogy lekösse vele a gondolatait. Lassan beletanult a nonverbális varázslásba, és a legtöbb gyakran használatos varázslatot már különösebb gond nélkül elérte egy néma pálcaintéssel.
Harry elmesélte Prospeernek Bellatrix Lestrange támadását és Ginny halálát is. Ezután úgy tűnt, hogy a férfi végképp megértette Harry bosszúvágyát, és mintha a sorsuk hasonlósága egy szorosabb szövetséget hozott volna létre közöttük. A férfi maga is megpróbálta Harryt okklumenciára tanítani, de az pont olyan sikertelennek bizonyult, mint a Pitonnal eltöltött órák. Harry csalódott volt, és bár az elmúlt éjszakák során csupa olyan dologról álmodott, amelyekről Voldemort már tudhatott korábbi álmaiból, félt, hogy bajt hoz a férfira, ha Godric’s Hollow-t, vagy a kunyhót látja viszont álmaiban. Prospeer igyekezett találni megoldást erre a problémára, és amíg Harry a tankönyveit bújta, ő valamelyik öreg könyvében keresgélt.
Miután Harry tökéletesen megtanult hoppanálni, és már arra is képes volt, hogy kövesse Prospeert, anélkül, hogy bármi fogalma lett volna az úti célról, a férfi megtanította neki, hogyan hozhat létre és oldhat fel hoppanálásgátló teret.
− A legtöbb csapda arra épül, hogy hoppanálásgátló teret hoz létre körülötted, amikor odaérsz. Mivel kevesen képesek ezt feloldani, és egyébként is a csapdába esett személy általában pánikba esik attól, hogy képtelen dehoppanálni, arra már nem figyelnek, hogy elvegyék ilyenkor az áldozat pálcáját. Amíg meg nem érkeznek a halálfalók, általában persze túlerőben és váratlanul, addig neked van időd feloldani a hoppanálásgátló teret, és el tudsz menekülni.
− Nem is számítanak erre? – csodálkozott Harry.
− Sok halálfaló csak létrehozni tud ilyen teret, aztán majd Voldemort feloldja, ha úgy látja jónak. Megszokták, hogy ne használják, mert ezzel bizonyítják, hogy kiszolgáltatják magukat az uruknak. – Prospeer undorodva elhúzta a száját. – A legfőbb gyengeségük az, hogy rengeteg szabályt kell betartaniuk Voldemort paranoiájának jóvoltából. Meg aztán sokkal könnyebb létrehozni ilyen teret, mint feloldani – majd meglátod.
Harry először megtanult kialakítani egy képzeletbeli teret egy tárgy vagy egy személy körül, aztán elsajátította a létrehozott terület lezárását. Amikor ez már jól ment, elméletben megtanulta a feloldó varázslatot, és csak ezután kezdtek hozzá a gyakorláshoz. Prospeer lehatárolt körülötte egy területet, neki pedig fel kellett oldania. Ez valóban jóval nehezebb volt, ugyanis a hoppanálásgátlás nem csak erre az egy képességre hatott, hanem mintha minden más varázstevékenységet is megbénított volna. Ráadásul csak nonverbális varázslatot használhatott, mert ha Prospeer észrevette a próbálkozást, még jobban megerősítette a gátló bűbájt. Amikor már gyorsan és észrevétlenül sikerült feloldania az egész szobában a teret, a férfi elvárta, hogy egyre kisebb területeken végezze el csak maga körül.
− Így fogvatartóid nem tudnak követni – magyarázta.
Ahogy múltak a hetek, Harry lassan elsajátította az aurorok legbiztosabb védekező technikáit, támadni azonban Prospeer egyelőre nem tanította. A fiú kezdett aggódni, hogy tanára azok közé az aurorok közé tartozik, akik egy halálfalót meglátva védekeznek, majd kereket oldanak. Ő nem akarta menteni az életét; el akarta fogni Bellatrixot és Pitont, és a dementorok kezére adni mindkettőt.
Egy délelőtt, amíg Prospeer bent járt a faluban, Harry elhatározta, hogy keres valamilyen könyvet, amely segít neki elsajátítani néhány támadásra alkalmas varázslatot. Elsősorban természetesen a főbenjáró átkok izgatták a fantáziáját, hiszen tudta, hogy a halálfalók ezeket használják a leggyakrabban, s szeretett volna valamivel többet tudni róluk. Ahogy az íróasztalon felhalmozott tankönyvek között keresgélt, pillantása egy vörös bársonnyal bevont kötetre esett, amelynek sarka egy halom pergamen alól kandikált ki. Finoman előhúzta és végigsimította a bársonykötést. A könyvnek sem a címlapján, sem a gerincén nem látott semmilyen feliratot.
Valami furcsa vágy kerítette hatalmába, hogy beleolvasson. Találomra felütötte, csaknem a közepén. Cirkalmas betűkkel írták, mintha valami régi, túldíszített kézírással készült volna. Eltartott pár percig, mire hozzászokott és ki tudta silabizálni az oldal első felét elfoglaló, díszes főcímet:
Avada Kedavra – A legnagyobb hatalom
Egy pillanatra megdöbbent a felirattól, de aztán kíváncsian elkezdte olvasni folytatást.
A halál egyetlen pálcamozdulattal; régóta volt a sötét varázslók vágya megtalálni azt a varázsigét, amely méreg vagy fegyver nélkül, egyetlen másodperc alatt, akár több méter távolságból végez a kellemetlenkedővel. Az Avada Kedavra megalkotását egy 16. századi, hírhedt varázslócsoportnak tulajdonítják, akik rendszeresen megtámadtak mugli származású varázslókat és boszorkányokat. Bár a korabeli feljegyzések szerint a csoport vezetője, egy különösen nagy hatalommal rendelkező sötét mágus találta fel az átkot, később elterjedt az a történet, hogy a csoport egyik olyan tagjának tulajdoníthatjuk az Avada Kedavrát, aki különösen sok új varázslattal bővítette a varázsvilágot.
Az azonban tény, hogy ez a csoport használta először ezt az átkot, és sokáig nem is ellenségek ellen vetették be, ugyanis a hatása gyors és fájdalommentes. Általában olyan szolgákkal vagy csoporttagokkal végeztek az átok segítségével, akikre már nem volt szükségük, vagy attól tartottak, hogy elárulják őket.
Köztudomású, hogy mind ennél a csoportnál, mind a későbbiekben az Avada Kedavra gyors és biztos módszer volt, ha valamelyik sötét varázsló fenyegetni akarta követőit. Egyikük halála lecsendesítette a többit is.
Kidolgozásának köszönhetően egyelőre nem született megfelelő védelem ellene. Olyan emberről, aki túlélte, eddig csak egy esetben
Az oldal véget ért, Harry izgatottan akart lapozni, a könyv sokkal régebbinek tűnt annál, hogy saját magáról olvashasson benne. De amikor már épp áthajtotta a lapot, a könyv ellenállhatatlan erővel csúszott ki a kezéből. A fiú meglepetten pillantott fel, és a bejáratnál meglátta Prospeert, aki egy néma Invitóval magához hívta a vörös könyvet.
− Nem lett volna szabad beleolvasnod – szólalt meg szigorúan. – Soha többet ne vedd a kezedbe. – Elindult az egyik könyvespolc felé.
− Fekete mágiáról szól? – kérdezte Harry. Prospeer keze megállt a levegőben, ahogy döbbenten a fiúra meredt.
− Fekete mágiáról olvastál benne?
− Az Avada Kedavráról – vallotta be Harry. – Mintha rólam is szó lett volna benne.
Úgy tűnt, mintha a férfi fellélegzett volna.
– Nem csoda, hogy nagyon foglalkoztat, de kérlek, többet ne vedd elő – mondta keményen, és becsúsztatta a könyvet az egyik polcra, több más vörös bársonyba kötött könyv közé. Harry felkapta a kupac tetején álló bájitalkönyvet, és elrejtette mögé elvörösödött arcát a férfi tekintete elől.
Prospeer tett-vett az asztal körül, mintha mi sem történt volna. Harry végül nem bírta tovább, és lecsapta a Bájitaltan haladóknak II-t.
– Ugyanezt a könyvet nézte meg, amikor azt mondta, hogy „elkezdődött”.
− Tessék? – A férfi nyugodtan nézett rá, de Harrynek ez a pillantás azt sugallta, hogy jobb lenne, ha nem folytatná ezt a beszélgetést. Elszántan fordult szembe a másikkal.
− Amikor megtudta, hogy Dumbledore halott. Miről szól az a könyv?
− Nem hiszem, hogy tudnod kéne – felelt a férfi keresztbe fonva a karját a mellén. – Ez csak egy ősi könyv, és az se túl valószínű, hogy rólad írtak benne.
− Valami vonzott, hogy kinyissam. Biztos, hogy közöm van hozzá.
− Biztos? Mert a kíváncsiság egyenlő a jövendőmondással? – gúnyolódott a férfi.
− Mi kezdődött el Dumbledore halálával? – kérdezte Harry kihívóan.
− Egy új korszak. Aminek, ha nem tévedek, te a hőse akarsz lenni. Tehát tanuld meg, hogy hogy ismered fel, ha valaki mérget akar a szádba önteni, különben kevés esélyed lesz legyőzni Voldemortot – intett a férfi a Harry térdén nyugvó tankönyv felé.
− Maga is óvatos auror? – állt fel Harry a földre lökve a könyvet. – Talán maga is csak menekül? Na persze, hiszen nem is harcol…
− Először tanulj meg védekezni, aztán, amikor már bízhatsz az erődben, akkor támadhatsz – felelt a férfi hidegen. – Ha ilyen forrófejű maradsz, sosem jutsz Voldemort elé, Harry.
− Forrófejű?
− Ó, igen. Minden érzésed látszik a szemedben. A legügyetlenebb legilimentor is képes rá, hogy kiismerjen, és visszaéljen a tudásával.
− Fegyvereket adok a kezükbe? – kérdezte Harry Piton régi szavait ismételve. – Hiszen maga mondta, hogy nincs esélyem arra, hogy megtanuljam az okklumenciát.
Prospeer bólintott.
– Sosem leszel profi okklumentor, sosem fogsz ellenállni a legilimenciának, de azt azért megtanulhatod, hogy hogyan rejtsd el az érzelmeidet a veled szemben álló elől. Hogy ne szikrázzon a szemed, ne vörösödj el, ne látszódjon, ha valami bánt. És ne ugorj neki azonnal a másiknak. Tanulj önmérsékletet.
− Könnyen beszél! – kiáltott Harry dühösen. – És mégis hogy tanuljam meg?
− Gyakorlattal – mosolyodott el a férfi. – Ne mondd ki rögtön amit gondolsz. Ne kiabálj, bármilyen dühös is vagy. Ne lássák rajtad, ha megbántottak, ha félsz. Végy egy mély levegőt, és maradj nyugodt. És ha már erre vagy kíváncsi, persze, fogunk párbajozni is hamarosan. Megtanítom neked mindazt, amit tudok, hogy el tudd fogni Lestrange-ot, de azt nem én fogom megtanítani, hogy hogyan végezhetsz Voldemorttal. Arra én nem vagyok képes.
Harry pár percig némán farkasszemet nézett a férfivel, majd halkan megszólalt:
− Elmegyek sétálni, ha nem bánja. Azt hiszem, nem tudnék most tanulni.
Prospeer bólintott, és odalépet az íróasztalhoz, amelyről felvett egy halom pergament. Harry lassan elindult kifelé. Érezte, a férfinek megint igaza volt, de még mindig nem értette, hogy tanulhatná meg az önmérsékletet. Persze Bellatrix Lestrange is látta a szemében a félelmet, rögtön tudta, hogy hamis a horcrux, de akkor sem értette, hogy okklumencia nélkül hogyan rejtheti el az érzéseit.
Lassú léptekkel sétált be a főtérre. Egy bolt előtt három-négy asszony beszélgetett, gyanakodva megbámulták, amikor a közelükbe ért. Igyekezett észrevétlen maradni, bár sejtette, hogy egy ismeretlen fiú látványa a faluban nagy meglepetést válthat ki. Mikor végre beért egy mellékutcába, észrevette, hogy a temető felé indult el. Rájött, valóban szeretné újra látni a szülei sírját – immár nappal, amikor nem kell tartania az őrtől, és hosszabb időre, mint amennyire a hoppanálás-leckék során a temetőbe látogatott.
A napfényben egészen másképp festettek a sírok, de megérzését követve hamarosan odaért a szürkés márványtömb elé. Leült, és újra végigsimította a feliratot. Úgy érezte, mintha évek teltek volna el az esküvő és Ginny halála óta, pedig alig több mint négy hete érkezett Godric’s Hollow-ba. Valahol az Odúnál hagyta régi énjét, és most már legyőzve minden bizonytalanságát, szinte kíváncsian várta a háborút. Tudta, hogy megpróbálja megbosszulni a szerettei elvesztését, akár sikerül, akár nem.
A háta mögött megreccsent egy száraz faág, majd egy bizonytalan hangot hallott:
− Harry?
Ösztönösen felpattant, és pálcát rántva nézett szembe az érkezővel, de azonnal lehanyatlott a keze: a sírok között Ron és Hermione közeledett.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!