Lily idegesen követte pillantásával a levegőben cikázó piros-arany ruhás alakokat. Egyik oldalán Kathy, másikon Remus ült, így korábbi terve, hogy kijön a többiekkel együtt a pályára, majd feltűnésmentesen távozik, éppenséggel nem tűnt kivitelezhetőnek. Amikor csütörtök délután elmondta Kathynek, hogy éppen a meccs ideje alatt kellene megfőznie Perselusszal a bájital végét, a lány csak megcsóválta a fejét.
– Neked kell eldöntened, hogy melyik a fontosabb – jelentette ki komolyan. – Tudod, hogy James mennyire számít rád. De persze az is igaz, hogy hetek óta dolgoztok ezen a bájitalon Pitonnal…
Lily elhúzta a száját.
– Nem vagyok James barátnője, szóval nem kötelező megjelennem a meccsein…
– Persze, hogy nem. De Lil, mondhatok valamit? – Kathy közelebb hajolt, és halkan folytatta: – Akár eljössz, akár nem, James tudja, számon tartja, látja a pályáról is. És ki lesz akadva, ha kihagyod ezt a meccset. Fontos neki.
– Na és? Piton is ki lesz akadva, ha nem megyek oda.
– Az meg kit érdekel? – vágta rá Kathy. – Úgyse kell többet hozzászólnod.
Lily összeszorította a száját. Legszívesebben közölte volna, hogy őt érdekli, nagyon is érdekli, mit szól majd Perselus. Sőt, pontosan tudja már most, mi lesz a fiú reakciója, és nem kér abból a hideg pillantásból. Nem kér abból, hogy Perselus újra rideg nyugalommal szóljon hozzá, s csak szája finom megfeszüléséből lássa, hogy mennyire dühös. És egyáltalán, nem kér abból, hogy Perselus éppen miatta legyen dühös.
Nem akarta még egyszer megbántani a fiút, és már azt is bánta, hogy nem vágta rá rögtön, amikor szólt neki a szombatról, hogy eljön. Lily idegesen harapdálta az alsó ajkát, s igyekezett megérteni saját magát. Nem az volt a baja a szombati munkával, hogy a kviddicsmeccs idejére esett, hanem az, hogy az utolsó volt. Szívesen elment volna a meccsre, ha ezzel elodázhatja az utolsó közös főzést, és még kap néhány órát, amit Perselus mellett tölthet.
Lily döbbenten kutatott az emlékei között, hogy megtalálja azt a pillanatot, amikor az ijesztő és komor mardekárosból az a lágy pillantású, nagyon érzékeny fiú lett a szemében, akit már Perselusnak nevezett magában, nem is Pitonnak. Ahogy felidézte a közösen eltöltött órákat, be kellett látnia, hogy élvezi, ha vele van. Élvezi, ha valamiről beszélgetnek, ha együtt dolgoznak tökéletes összhangban, ha Perselus pillantása követi a mozdulatait, és élvezi, ha a fiú szemében tűz gyullad. Nyelt egyet. Ijesztő volt mindezzel szembenézni.
− Most mi van? Min gondolkozol? − Kathy kérdése visszarántotta az emlékek közül a Griffendél klubhelyiségébe.
− Csak azon, hogy most mit csináljak. Sokat dolgoztam azon a bájitalon.
− Igaz − bólintott Kathy. − Én persze Jamest választanám, az tuti… − tette hozzá vigyorogva. − Nem egy hülye bájitalt egy hülye mardekárossal. James bármit megtenne érted, nem is tudom, mi bajod van vele.
− Az vele a bajom, hogy nagyképű, és azt hiszi, hogy mindenkinek el kell tőle ájulnia! − mondta dühösen Lily. − Csak azért sem megyek el arra a hülye meccsre!
Azonban szombat reggel James személyesen kérdezte meg, hogy megnézi-e a meccset, és Lily képtelen volt nemet mondani. Így aztán Kathy társaságában lement a nézőtérre, és úgy döntött, egy órát megnézhet a meccsből, még utána is lesz idejük főzni Perselusszal. De az egy óra letelt, és most már negyed órája próbálta kitalálni, hogyan mehetne el anélkül, hogy bárki észrevenné. Csakhogy James odafent körözött, és úgy tűnt, a nézőközönséget pásztázza a tekintetével. Lily biztos volt benne, hogy a fiúnak azonnal feltűnne, ha most levonulna a lelátóról. És ha nem is venné észre, Remus és Kathy biztosan elmesélnék neki
Az órájára pillantott. Már fél tizenkettő volt, s Lily tudta, hogy ha nem indul el, lassan csak akkor fog odaérni a bájitaltan-laborhoz, amikor Perselus már összepakol. Vett egy mély lélegzetet, s elindult a lelátó lejárata felé.
− Lily! Hová mész? − kérdezte döbbenten Remus.
− Dolgom van − vágta rá Lily hidegen. Még hallotta, hogy Kathy a háta mögött odaszól Remusnak:
− Bájitalt főz, mint mindig…
Lenyelte a dühös választ, amelyet Kathy gúnyos szavai váltottak ki belőle, és lesietett a lelátóról. Már éppen távolodni kezdett, amikor a háta mögött hangos kiabálás tört ki. Lily kíváncsian fordult vissza, és látta, hogy James zuhanórepülésben siklik előre, a pálya alját beborító fű felé. A hollóhátas fogó alig egy méterrel lemaradva követte Jamest. Lily izgatottan nézte, hogy elkapják-e a cikeszt, de James néhány másodperc múlva felrántotta a seprűjét, s miután tett egy kört a nézők előtt, újra felhúzódott.
Lily elszakította a pillantását az egyre távolodó piros ruhás alaktól, és besietett a kastélyba.*
Perselus Lumpsluck laborjában üldögélt, és az ajtót fixírozta. Azonban saját árnyékán kívül semmi látnivaló nem akadt a falapon. Lily nem jött, és egyre kisebb volt a valószínűsége, hogy a griffendéles marha bámulása és a közös szurkolás helyett a bájitaltan labort választja. Perselus fejében egymást kergették a gondolatok saját ostobaságáról és arról, hogy sosem remélhetett mást. Szívébe lassan kúszott be a csalódottság, és ő rosszkedvűen meredt a sötétbarna faajtóra, mintha megváltást várna tőle.
Lumpsluck természetesen lement megnézni a meccset, ami ezúttal kifejezetten megnyugtatta Perselust. Akár eljön Lily, akár nem, a fiú nem akarta, hogy a tanár is jelen legyen. Amint megérkezett a laborba, kipakolt mindent, ami szükséges az utolsó főzéshez, és az asztalra állította a bájitalt, amelynek halványzöld színe az elmúlt napok során besötétedett. A sötétszürke folyadék három órán keresztül alkalmas arra, hogy befejezzék a főzését, és stabilizálják az állapotát. Ez alatt teljesen feketévé válik, majd lassan kékülni kezd.
Perselus tudta, hogy ha túl sokat vár Lilyre, tönkreteszi az eddigi munkájukat, mégsem volt képes hozzákezdeni. Bénultan ült az asztal mellett, és csak nézte a bájitalos fiolát, amelyben lassan kavargott az instabil folyadék, és úgy érezte, látja, ahogy másodpercről másodpercre változtatja a színét. Dühös volt magára, amiért nem figyeli az órát, és főként, mert nem kezdett el már rég főzni, ahelyett, hogy arra a hülye griffendéles libára várna, akinek nyilván legfőbb gondja az, hogy sikerül-e legyőzniük a hollóhátasokat.
Éppen elhatározta, hogy lesz ami lesz, hozzákezd a főzéshez, amikor kicsapódott a labor ajtaja, és berontott Lily.
− Már befejezted? − kérdezte kissé csalódottan, amikor meglátta, hogy nem ég láng az üst alatt, és Perselus az alapanyagokat pakolgatja.
− Vége a meccsnek? − kérdezett vissza Perselus, de ő maga is érezte, hogy nem olyan hideg a hangja, mint szeretné.
− Nem érdekel a meccs, láttam már eleget Jamest a seprűn − vágta rá Lily, és közelebb sietett az asztalhoz, amelyen ott sorakoztak a hozzávalók. Idő közben felmérte, hogy Perselus még nem kezdett hozzá a főzéshez, és azt is, hogy mennyire kevés idő maradt. Pálcája gyors, berögzült intésével meggyújtotta a tüzet az üst alatt, és felkapta a bájitalt tartalmazó fiolát, hogy a receptnek megfelelően felmelegítse a folyadékot.
− Ne, várj még − szólt közbe Perselus, és kivette a kezéből a bájitalt. − Tegyél egy kevés vizet az üstbe, és adj hozzá két kanálnyit ebből… − rövid keresgélés után leemelt egy aranyló porral teli üveget az egyik polcról, amelyen Lumpsluck személyes készletei voltak. − Forrald fel a vizet, és várj addig, amíg aranyló réteg vonja be az üst alját. Ez felgyorsítja az egyes anyagok keveredését. A bájitalt majdnem egy órán keresztül kell majd főznünk, és máris rengeteg időt vesztettünk.
Lily bólintott, és szó nélkül követte az utasításait. Perselus úgy érezte magát, mintha a lány érkezése álomból szakította volna ki. Agyában őrült tempóban kergették egymást a gondolatok arról, hogy mennyi mindent kell még elvégezniük az alatt az alig egy óra alatt, ameddig a bájital állapota alkalmas a főzésre.
Gyors mozdulatokkal hozzákezdett az első alapanyagok kiméréséhez, és amikor Lily beleöntötte az aranyszínű anyaggal bevont üstbe a lassan sötétkékre színeződő bájitalt, intett neki, hogy törje össze egy mozsárban a szárított akáclevelet. Ő maga már a kimért sárkányvért melegítette fel a kellő hőfokra, majd az üstbe öntötte, és főzni kezdett.
Lily úgy érezte, nincs egy nyugodt másodperce sem. Folyamatosan dolgozott, Perselus határozott parancsszavait követve, hogy a főzet, amelynek még így is rémisztően világosodott a színe, időben elkészüljön. Most már nem foglalkoztak azzal, hogy melyikük készíti elő a hozzávalókat, és melyikük főz. Az óra, amelyet Perselus elővarázsolt, kegyetlen pontossággal mutatta az egyre fogyatkozó időt, ami még hátra volt egy óráig. Lily rá se nézett a receptre, csak Perselus utasításait követte a lehető leggyorsabban és legpontosabban. A fiú folyamatosan szemmel tartotta az órát, s miközben újra meg újra besegített Lilynek a főzésben, készítette elő az alapanyagokat.
Lily úgy érezte, mintha órák óta dolgozna gyöngyöző homlokkal, amikor végre elérkeztek az utolsó lépéshez, és Perselus odanyújtott neki egy üveget, amelyben halszemek voltak.
− Egyesével add őket hozzá, és mindegyik után végezz el egy stabilizáló bűbájt − mondta a fiú.
Lily egy csipesszel beleejtette az első szemet a bájitalba, s egy másodpercre dermedten állt az üst fölött. Átnézte idejövetele előtt a stabilizáló bűbájt is, most mégsem jutott eszébe belőle egy hang sem. Keze vészesen remegett meg, s ahogy agyát elöntötte a pánik, egyre kevésbé tudta, hogy mit tegyen.
− Nyugi, itt vagyok… − Perselus hangja megnyugtatóan csendült fel mellette.
A fiú gyors, néma bűbájának hatására fodrozódni kezdett a bájital felszíne. Perselus azonnal beledobta a következő halszemet, és újra intett a pálcájával. Lily bénultan nézte, ahogy fogynak a másodpercek, s szinte lehetetlennek találta, hogy végezzenek a főzet stabilizálásával egyig. Végigvette magában, hogy mennyit veszít a bájital a hatékonyságából, ha kicsúsznak az időből, és némán átkozta magát, amiért nem volt képes időben otthagyni a meccset.
Eszébe sem jutott, hogy Perselus miért nem kezdett nélküle főzni, meglepő módon teljesen természetesnek érezte, hogy a fiú megvárta. Közben Perselus elvégezte az utolsó stabilizáló bűbájt is, és Lily úgy érezte, mintha megállt volna körülöttük az idő, hogy össze tudjon forrni a bájital. Teltek a másodpercek, és úgy tűnt, a bájital mélykék színe végre nem világosodik tovább.
Lily felpillantott, és látta, hogy éppen egy óra van. Halk szisszenéssel engedte ki a másodpercek óta visszatartott levegőt. Perselus egy intéssel eloltotta az üst alatt a lángot, és az asztalra támaszkodott. Lily végigmérte, és meglepődve látta, hogy a fiú arca mennyire fáradt. Közelebb lépett.
− Hát… Nem sokon múlott − sóhajtott fel Perselus, és megdörzsölte a homlokát.
− Bocsánat. − Lily lehajtotta a fejét. − Rögtön ide kellett volna jönnöm…
− Mindegy. A fő, hogy elkészültünk.
− Igen. − Lily elfordította a fejét, és a fal mellett sorakozó polcokat kezdte nézegetni, amelyen különböző ritkább alapanyagok álltak. Bámulta az üvegcséket, de valójában csak azzal a furcsa, váratlan szomorúsággal tudott foglalkozni, amely elöntötte a szívét.
Perselus nézte a lányt. Az arca csillogott az izzadtságtól, és néhány apró hajszál rátapadt az arccsontjára, ezzel csak még inkább kiemelve bőrének sápadtságát. Nem tudta megállni, hogy ne pillantson bele Lily elméjébe, úgy érezte, muszáj szembesülnie azzal, hogy mit gondol a lány róla és a közös munkáról. Végre tisztán akart látni mindent.
Lily gondolatai azon jártak, hogy tud-e még találkozni a fiúval, és Perselust annyira megdöbbentette ez, és a szomorúság, amely csak úgy áradt a lányból, hogy teljesen elővigyázatlanul húzódott ki az elméjéből. Lily odakapta a fejét, és csodálkozva mérte végig Perselust. A fiú biztos volt benne, hogy Lily valamennyit érzékelt az ő gondolataiból, s csak remélni tudta, hogy a lány nem tud túl sokat a legilimenciáról, így nem jön rá, mi történt.
Lily azonban csak lágyan elmosolyodott, és végigsimította Perselus arcát. Néhány másodpercig Perselus csak bámulta a lány zöld szemeit, és hiába érzékelte az üzenetet, amelyet közvetített a másik pillantása, nem volt képes elhinni. De aztán mintha valaki más vette volna át a teste fölött az irányítást, valaki, akit egészen eddig mélyen elnyomott magában: ő is végigsimította a lány arcát, és közelebb húzta magához Lilyt.
Egy másodpercig még megpróbált uralkodni ezen az újonnan felbukkanó énjén, aki követelte, hogy azonnal csókolja meg a lányt, és egészen lassan simította végig az ajkaival Lily arcát, majd puha száját. Lily ajkai szétnyíltak, engedve Perselusnak, s a következő pillanatban Perselus nyelve már vadul, kiéhezetten kereste a lányét. Lehunyta a szemét, s engedte, hogy minden érzéke csak a hozzá simuló törékeny testre, az arcába hulló, finom illatú hajra, és a puha, minden csókját viszonzó ajkakra koncentráljon.*
− Vegyük át újra, elölről! Felpattant, és közölte, hogy egy bájital, amit akármikor elkészíthetne meg egy mardekáros szerinte érdekesebb, mint a meccs?
− James, körülbelül harmincadszorra mondom el. − Remus egy fáradt sóhajjal mérte végig barátját. − Csak annyit mondott, hogy dolga van, ami még nyilván nem ért véget, különben itt lenne. Egyébként nem tudta volna máskor megfőzni, látom, most sem figyeltél Lumpsluckra.
− Baromira nem érdekel Lumpsluck! − vágta rá James dühösen. − Különben meg odafigyeltem rá. Azt mondta, hogy a főzet elkészítéséhez másfél órára van szükség. Akkor Lily miért nem végzett még?
− Honnan kéne tudnom? − mordult fel Remus. − Talán csak nem volt kedve ünnepelni − tette hozzá rövid hallgatás után, és körbenézett a klubhelyiségben, amelynek közepén, egy hatalmas asztalon vajsörös üvegek és sütemények sorakoztak. Csaknem a ház összes diákja az asztal körül ácsorgott, beszélgetett, és válogatott az ételek között. Sirius oldalt éppen azon ügyködött, hogy zenét varázsoljon, s bíztatóan intett oda Jamesnek.
James fáradtan dörzsölte meg az orrát. A meccs meglepően sokáig tartott, és csak kicsin múlott, hogy sikerült megverniük a hollóhátasokat. Minden izmában érezte a négyórányi seprűn lovaglás fáradtságát, és valójában egyáltalán nem volt kedve az ünnepséghez. A meccs alatt természetesen azonnal észrevette, hogy Lily elmegy, és lejjebb repült, hogy végigszáguldjon a nézők előtt, hátha csak máshová ült át a lány, de persze Lily már nem volt ott.
Az után, hogy a lány otthagyta, Jamest igazából már nem érdekelte a játék. Unottan körözött odafent, és ha a Hollóhát fogója nem választotta volna azt a taktikát, hogy mindenben őt követi, legalább ötször elkaphatta volna a cikeszt, ebben biztos volt. Végül a kis, aranyszínű labda csaknem a kezébe repült, ezért kapta el, de mivel nem figyelte a meccs állását, csak a földön tudatosult benne, hogy csak tíz ponttal nyertek.
James kedvetlen volt még akkor is, amikor visszaértek a klubhelyiségbe, és nem volt hajlandó elmenni Siriusszal Roxmortsba. Szerencsére barátja elhitte, hogy elfáradt a meccs alatt, és Peterrel együtt mindent beszerzett, ami az estig tartó bulihoz kellett, amíg a többiek ebédeltek. Lily azonban nem került elő az ebédre sem, pedig addigra James már megtudta Kathytől, hogy a miatt a hülye bájital miatt ment el, amivel Lumpsluck hetek óta kínozta őket. Sirius és Peter visszaért, meglátogatták a konyhát, ahol pótolták a kimaradt ebédet, és több tálca süteménnyel állítottak be a klubhelyiségbe. James pedig rosszkedvűen bevackolódott egy fotelbe, a lehető legtávolabb a középpontot jelentő asztaltól, és némán figyelte az érkezőket, amíg Remus nem csatlakozott hozzá.
− Ebédelni se volt kedve? − kérdezte James halkan. Remus vállat vont, és pálcája könnyed intésével magához hívott egy üveg vajsört. James látta, hogy barátja megunta a témát, de képtelen volt befejezni. − Talán történt vele valami…
− Aha, például mérhetetlenül elege lett minden emberből, különös tekintettel a kviddicsjátékosokra − vetette fel rosszmájúan Remus, és belekortyolt az italba. − Ezt például megérteném…
James azonban nem volt hajlandó elérteni a célzást, helyette halkabban folytatta:
− Gondolj bele, Lumpsluck lent volt a meccsen. Senki sem ellenőrizte, hogy mit csinál Pipogyusz. És ha bántotta?
Remus az égre emelte a szemét, és megcsóválta a fejét.
− James, lassan el kellene fogadnod, hogy Lilynek van élete rajtad kívül is − mondta komolyan. − Sőt, csak rajtad kívül van élete, mert semmit sem akar tőled. Szerintem felejtsd végre el.
− Ne kezdd te is! − vágta rá James durcásan. − Sirius éppen elég!
− Hát, pedig lassan egyetértek Siriusszal − jelentette ki Remus, és faképnél hagyta barátját.
James csupán néhány másodpercig füstölöghetett magában Remus értetlenségén, és csak egy kicsit gondolkozhatott el azon, hogy nincs-e igaza barátainak, amikor kicsapódott a portélyuk ajtaja, és Lily sietett be. Nem tűnt úgy, mint akit bántottak, csak a haja volt egy kicsit ziláltabb a megszokottnál. Odasietett az asztalhoz, és beszélgetni kezdett Kathyvel, miközben válogatás nélkül ette a süteményeket.
− Merre jártál? − kérdezte Kathy kíváncsian, amikor Lily mellé lépett, és felmarkolt egy süteményt.
− A palkbam − felelt Lily teli szájjal, majd, miután barátnője értetlen arcát látta, hozzátette immáron érthetőbben: − A parkban voltam. Szép az idő.
− Ez neked szép? − vonta fel a szemöldökét Kathy, és kipillantott az ablakon.
Odakint már sötétedett, és a csillagokat eltakaró vastag, piszkosszürke felhők komoran gomolyogtak az égen. A szél vadul rázta meg a fák ágait, amelyek megadták magukat, és az utolsó száraz leveleiket is elhullajtva lengedeztek.
− Kintről jobb volt − vont vállat Lily. − Na és a meccs? Hallottam, hogy nyertünk. Természetesen… − villantott egy vidám mosolyt az épp melléjük lépő Jamesre.
− Hallottad? Miért nem nézted meg? − kérdezte James, de miután Lily rámosolygott, már messze nem volt olyan komor és vádló a hangja, mint amilyennek eredetileg tervezte.
− Nem tudtam ott lenni, van ilyen. Azért nélkülem is elég jól szerepeltetek − felelt Lily könnyedén, és kinyitott egy üveg vajsört. James közelebb lépett hozzá.
− Hát, nélküled nem volt olyan könnyű… − mondta a lány szemébe nézve. Lily elmosolyodott, és James egy másodpercre úgy érezte, végre sínen van az ügyük, amikor a lány arrébb lépett.
− Képzelem.
James rosszkedvűen nézett a lány után, aki könnyedén áttört a tömegen, s elindult a szobájához vezető lépcső felé.*
Perselus felébredt, és jóleső elégedettséggel nyújtózott ki az ágyán. Még hagyott magának néhány percet a lustálkodásra az ágyfüggöny takarásában, ahol egy hangszigetelő bűbáj megóvta szobatársai beszélgetésétől. Délfelé járhatott az idő, de Perselus a pihenésnek szentelte ezt a délelőttöt, s még mindig volt egy jó órája ebédig. Gondolatai újra meg újra visszakalandoztak az előző nap eseményeire.
A csókok és az óvatos érintések, félszeg simogatások játékának Lumpsluck érkezése vetett véget. A férfi a laborral szomszédos irodájába tért vissza, mikor véget ért a meccs, és olyan hangosan tett-vett, hogy rendbe szedhették magukat, mire átjött a laborba. Perselus már akkor lezárta az elméjét, amikor a varázsló bement a szomszéd szobába, hangosan becsapva maga mögött az ajtót, de tudta, hogy Lumpslucknak elég volt egy pillantást vetni Lilyre, hogy mindent tudjon.
Olyan gyorsan hagyták maguk mögött a bölcsen mosolygó tanárt és a bájitaltan labort, amennyire csak tudták. Az ebéd még tartott, de nem voltak éhesek, s végül inkább a meccs után ugyancsak elhagyatott parkot választották. Az idő rosszra fordult a délelőtti vakító napsütés után, s a felerősödő szél egyre több felhőt kergetett a birtok fölé. Perselust azonban nem zavarta sem a lassan gomolygó köd, sem a hirtelen feltámadt szél, és úgy tűnt, Lilyt sem viseli meg különösebben az időjárás.
A hosszúra nyúlt meccs és a közelgő hóvihar nyújtotta előnyöket azonban mindketten örömmel fogadták: a park teljesen néptelen volt, s ahogy rátértek Perselus legkedvesebb útvonalára, a Tiltott Rengeteg legszélső fái alatt, végre ismét kettesben maradhattak. Perselus zavarban volt, és ahogy haladtak befelé a ködbe, és mélyült körülöttük a csend, egyre dühösebb lett magára, amiért nem tud könnyedén beszélni, vagy legalább a viselkedésével sugallni, hogy mennyire boldog.
Mert azt kár volt tagadnia saját maga előtt, hogy boldog. Lily közelsége hetek óta megrészegítette, és az, hogy végre magához ölelhette, megcsókolhatta a lány, mindennél jobb volt. Míg Perselus saját félénkségével és zavarával küzdött, Lily könnyedén közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét. Perselus kis híján megtorpant, ahogy a lány válla finoman hozzáütődött az övéhez, és puha keze a tenyerébe simult. Lily elmosolyodott.
Végül a beszélgetés is a lánynak köszönhetően indult meg köztük. Lily az elmúlt hetek közös munkáját hozta szóba, s kifaggatta Perselust minden egyes alkalomról, amikor nem követték a receptet. Hamarosan élénk beszélgetés alakult ki közöttük az egyes hozzávalók egymásra gyakorolt hatásáról, s Perselus kénytelen volt ismét elismerni, hogy Lily nem buta, különösen nem a bájitaltanhoz.
A lány több olyan zárolt könyvet is olvasott, amelyekhez Perselus csak az elmúlt hónapok során jutott hozzá – hiszen előtte hiába is kért volna ilyen szívességet Lumpslucktól, a tanára semmibe vette. Lily azonban lényegében az első év októberétől fogva tagja volt a Lump-klubnak, és a férfi bármilyen zárolt könyvet odaadott volna neki, pláne a bájitalokról szólókat. Perselus most nem bánta, hogy Lumpsluck ilyen előnyben részesítette Lilyt, és ennek köszönhetően nem kell azzal szembesülnie, hogy a lány ugyanolyan üresfejű liba, mint a többi.
Így tehát nagyszerűen el tudták tölteni az időt egészen addig, amíg Perselus rá nem döbbent, hogy délután Lumpsluckkal kell közösen dolgoznia, és valójában már el is késett. Visszasiettek tehát a férfi irodájához, és néhány percnyi búcsúzkodás után (az egyik elhagyatott mellékfolyosón), Perselus csatlakozott tanárához.
− Már azt hittem, ma le kell mondanom a társaságodról − mondta a varázsló, amikor Perselus belépett a laborba.
− Ha megkérhetem, ne mondjon semmit − sziszegte Perselus halkan, és hangszigetelő bűbájjal vonta be a szobát.
− Ezt nehéz megállni… − vigyorodott el a férfi. − Sejtettem, hogy jól együtt tudtok majd működni…
− Semmi köze hozzá. És itt fejezzük be. Inkább azzal foglalkozzunk, hogy Tom milyen támadást tervez.
Szerencsére Perselus utolsó szavainak hatására leolvadt Lumpsluck arcáról a mosoly, és immáron ő is komolyan kezdett beszélni. Aztán már késő éjszakáig ottmaradtak, és azokon az információmorzsákon töprengtek, amelyeket Perselusnak eddig sikerült megszerezni. Perselus az agya mélyére szorította vissza Lilyvel kapcsolatos gondolatait, s igyekezett csak Tomra koncentrálni.
Most azonban, az ágyfüggöny takarásában kicsit megszabadult Tomtól, és nyugodtan gondolkozhatott a lányról és a tegnap délutánról. Halk sóhajjal kászálódott ki az ágyból. Pálcája hanyag intésével megszüntette a hangszigetelő bűbájt, és széthúzta a függönyt. A szoba üres volt, s azonnal eszébe jutott, hogy ez a téli szünet előtti utolsó hétvége, amikor mindenki le szokott menni Roxmortsba, hogy beszerezze az ajándékokat. Perselus ásított egyet, és kiment a mosdóba. Megállt a tükör előtt, és elgondolkozva mérte végig a saját arcát.
Nem értette Lilyt. Továbbra is utálta magát, utálta a vékonyszálú, gyorsan zsírosodó haját, utálta a nagy, enyhén meggörbülő orrát, utálta a Piton ősök minden ocsmány vonását. Nem tűnt logikusnak, hogy bárki is valóban járni akarjon vele. Vagy akár csak meg akarja csókolni. Perselus megrázta a fejét, és elszakította a pillantását a tükörtől. Nagyon tartott a következő találkozástól Lilyvel.
Ám erre nem került sor egészen estig. Lily nyilván lent volt a faluban a többiekkel együtt, Perselus pedig behúzódott a könyvtárba, és végre saját kedvére olvasgathatott a zárolt bájitaltankönyvek között, mert sem Tom, sem Lumpsluck nem adott neki semmilyen feladatot. A tanárok általában elnézőbbek voltak a közeledő karácsony miatt, így most az egyszer Perselus is örülhetett az ünnepnek.
Hosszú idő után először pihenhette ki magát, mivel azután, hogy múlt januárban elvállalta, hogy Defensor legyen, a nyári szünet aligha volt szünetnek nevezhető számára. Minden nap korán reggel megkezdték az edzést Lumpslukkal, és alig fejezték be sötétedés előtt. Perselus kénytelen volt elismerni, hogy a férfi sokkal jobb harcos és képzettebb varázsló annál, mint amilyennek tekintélyes méretű pocakjával és joviális arcával elsőre tűnik.
Lumpsluck félelmetes tempót diktált, s Perselus ezen a nyáron tanult meg rengeteg olyan dolgot, amelyet más esetben akár csak évek alatt sajátít el egy Defensor. Most nem tűnt elsietettnek a nyári tanulás: Tom lényegében készen állt. Perselus szíve elszorult, ha arra gondolt, hogy a varázsló ki akarja robbantani a háborút, nekik pedig még fogalmuk sincs, hogy ki lesz a Heros, aki legyőzheti. Lumpsluck jóval több dologra vezette rá Tomot még diákkorában, mint amennyit elárult Perselusnak, amikor beavatta a Defensor feladatának minden részletébe, és még sokkal több volt az a tudás, amelyet Tom az elmúlt évek során egyedül szerzett meg.
Perselus megborzongott. Az lett volna a feladata, hogy kordában tartsa a kor legnagyobb sötét mágusát, és ő ehelyett még csak azon ügyködött, hogy át tudjon törni a tökéletesen lezárt elméjén. Közben pedig Tom hadsereget szervezett a halálfalókból, és az egészben az volt a legrosszabb, hogy Perselus érezte, Lumpsluck szeretne lassan kihátrálni ebből a történetből. Perselus az együtt töltött idő során megtanulta, hogy átlásson a tanára viselkedésén, és érzékelte, sok jót nem várhat Lumpslucktól. Amint felkészítette, eltűnik az életéből, és vakációt vesz ki. Mind tanárként, mind Defensorként.
Perselus azon kapta magát, hogy hosszú percek óta mered ugyanarra az oldalra a könyvben, anélkül, hogy akár egyetlen szót is valóban elolvasna. Dühösen csapta össze a vastag kötetet. Az órájára pillantott. Közeledett a vacsora ideje, és Perselus rosszkedvűen intett pálcájával. Az előtte feltornyozott könyvek felemelkedtek, s komótosan a helyükre lebegtek. A könyvtárból még visszatért a Mardekár klubhelyiségébe. A legtöbb diák már visszajött a kastélyba a vacsora idejére, és most a szerzeményeiket mutogatták egymásnak, vagy egyszerűen csak leroskadtak egy fotelbe az egész napos vásárolgatástól kimerülten, és beszélgettek.
– Te nem is jöttél le a faluba, Perselus? – szólt oda Leon Baddock, amikor elment a fotelek mellett, ahol szobatársai helyet foglaltak. Perselus megállt, és hidegen mérte végig a három fiút, akik mellett Amy Brown üldögélt egyik barátnőjével.
– Nem volt kedvem – vont vállat Perselus. Látta, hogy Parkinson és Flint összemosolyog, de nem érdekelte különösebben a véleményük. Baddock sem vett tudomást két barátjáról: még mindig azon dolgozott, hogy Perselus beajánlja Tomnak, ezért kimaradt minden rajta történő élcelődésből.
– És hol szerzed be az ajándékokat? – kérdezte ártatlan pillantással Amy barátnője.
Perselus felvonta a szemöldökét.
– Neked semmit sem adok, úgyhogy számodra akár mindegy is lehet…
A lány sértődötten vörösödött el, de Amy arcán átfutott egy mosoly.
– Ó, Piton ajándékait ki kell érdemelni! – szólt közbe gúnyosan Valens Parkinson. – És mivel az egész világ érdemtelen az ő kegyére, hát nem ad senkinek semmit!
– És az ünnepre sem megy haza… – tódította Castor Flint.
– Elég… – sziszegte dühösen Baddock, de barátai rá se hederítettek.
– Itt marad a kastélyban, és együtt ünnepel Dumbledore-ral. Szilveszterkor meg McGalagonnyal csókot vált… – robbant ki a nevetés Parkinsonból.
– Hülyék vagytok! – pattant fel Amy, és Perselus meglepve látta, hogy a lány szeme dühös kis szikrákat szór. – Nem kéne ennyire elszállnotok magatoktól, meg a hülye családotoktól! Nem olyan ciki itt karácsonyozni! Bocs – szólt még oda Perselusnak, és elsuhant mellette, faképnél hagyva az egész társaságot, és felrohant a szobájába.
– De hát… – Parkinson zavartan bámult a lány után.
– Amy szülei összevesztek, a bátyja lelépett valahová szeptemberben, és most itt fog maradni a szünetre, mert a szülei képtelenek voltak megegyezni, hogy hol töltse a karácsonyt, ő pedig egyiküket sem akarja megbántani – súgta oda nekik gyorsan a másik lány, majd felpattant, és követte Amyt. Perselus megcsóválta a fejét.
– Na, Parkinson, azt a randit már lesheted! – Fölényesen a fiúra vigyorgott, majd elsietett, mielőtt Parkinson faggatni kezdhette volna, hogy honnan szerzett tudomást arról, hogy el akarta hívni Amyt randizni.
Miközben Perselus a nagyterem felé közelített, még mindig azon gondolkozott, amit Amyről mondtak. Általában kevesen maradtak karácsonykor is a kastélyban, és ez a kevés ember is többnyire nem mardekáros volt. Az aranyvérű családok szerették fényűző pompával megtartani az ünnepet, amikor összehívták a nagyobb rokonságot, és saját őseik vérének tisztaságát ünnepelték. Amynek nem lehetett könnyű elfogadni azt, hogy idén fényűzés nélkül üldögélhet a kastélyban.
Egész vacsora alatt Francis fecsegését hallgatta arról, hogy ki mit művelt napközben Roxmortsban. Perselusnak jó alkalom volt a másik folyamatos beszéde arra, hogy nyugodtan a gondolataiba mélyedjen. Végigfuttatta tekintetét a griffendélesek asztalán, de a legtöbb hetedéves még nem volt ott. Perselus elfintorodott. Biztos volt benne, hogy a társaság ismét egy görbe estét csap a Három Seprűben, és kénytelen volt belátni, hogy féltékeny Potterre, meg a többi marhára, amiért Lilyvel lehetnek.
Már kifelé jött a nagyteremből, amikor szembetalálkozott velük. Francis még bent maradt, időközben ugyanis lejött Amy, és a fiú őt próbálta szórakoztatni. Perselus a lépcső tetején állt, amely az előcsarnokba vezetett, és végigmérte a kapun belépő, nevetgélő csoportot. Lily kissé lemaradva, utolsónak lépett be a kastélyba, Lupinnal az oldalán. Perselus most mindennél szívesebben átkozta volna meg a vérfarkast. Lesietett a lépcsőn, és az előcsarnok közepén találkozott össze a csoporttal. Figyelmen kívül hagyta Pottert és Blacket, akik néhány hatalmas csomaggal megrakodva valamilyen idétlen poént sütöttek el róla, szeme csak Lily pillantását kereste.
Azonban amikor összeakadt a tekintetük, Perselus megborzongott. Lily zöld szemében elutasítás villant, és még legilimenciára sem volt szüksége ahhoz, hogy érzékelje a lány üzenetét: Ide ne gyere!
Perselus könnyedén, feltűnésmentesen kerülte meg a griffendéleseket, hogy lesiessen a pincébe vezető lépcsőn. Akkor sem lassított le, amikor már a hüvös folyosókon haladt a klubhelyisége felé. Keze görcsösen simult rá pálcájára, de nem küldött átkot a szembejövőkre, helyette ismét csak lenyelte a keserűségét. Lily csak úgy viselkedett, ahogy mindenki logikusnak gondolta volna. Sőt, maga Perselus is most tartotta logikusnak a lányt, de nem tehetett róla, akkor is összeszorította a szívét a szomorúság.
Lekanyarodott egy üresebb mellékfolyosóra, mert most csöppet sem vágyott arra, hogy egy újabb szónoklatot hallgasson meg Parkinsontól és Flinttől.
– Perselus! Várj!
Önkéntelenül megtorpant a kétségbeesett kiáltást hallva. Visszafordult. Lily még csak a folyosó elején tartott, de Perselusnak nem volt ereje elé menni. Ő is tisztességesebbnek érezte, ha a lány legalább szakít vele, de mégse kívánta ezt a beszélgetést, nagyon nem.
– Gyere! – Lily elkapta Perselus kezét, és behúzta a fiút egy üres tanterembe. – Nagyon… gyorsan elrohantál… – zihált, s Perselus csaknem megsajnálta, látva, hogy a lány mennyit futott utána.
– Mit szeretnél? – kérdezte hidegen.
Lily megdermedt, és szemében csodálkozás villant.
– Én… Csak azt hittem, hogy beszélünk… Hogy megbeszéljük… vagy…
– Mit beszélünk meg? – Perselus kezdte elveszíteni a türelmét.
– Reméltem, hogy lejössz ma a faluba, vagy ilyesmi – mondta Lily –, és tudunk találkozni…
– Nem szeretem ilyenkor Roxmortsot – mondta Perselus mogorván, és lerogyott az egyik padra. Lily közelebb lépett hozzá.
– Értem… Ne haragudj amiatt, hogy az előcsarnokban nem mentem oda hozzád. Csak tudod a többiek nem nagyon értenék az egészet. Meg… Azt hiszem, a mardekárosok se…
– Nem értenék? Mit?
– Hát minket… – Lily szemében bizonytalanság villant. – Vagy… te nem…
Perselus nem hagyta, hogy végigmondja a mondatot. Közelebb húzta magához, és finoman megcsókolta. Lily a karjaiba simult, és Perselust nem érdekelte többé, ha a lány akár az egész világ előtt el akarja titkolni a kapcsolatukat. Őt ugyan nem foglalkoztatta a mardekárosok véleménye, de Lilyé nagyon is. És az még inkább, hogy bármennyire is logikátlannak tűnt, Lily véleménye mit se változott róla az elmúlt nap során. Perselus még jobban magához szorította a lányt, és elégedetten feledkezett bele a csókba.
előző fejezet
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!