A kis, ezüstpapírral becsomagolt doboz olyan illatot árasztott, mint a gyömbér és a fahéj különös egyvelege. Perselus elgondolkozva nyitotta fel a tetejét. A levegőt még intenzívebben töltötte be a gyömbérillat, és most már méz is keveredett bele. Elgondolkozva vett ki a dobozból egy mézeskalács figurát, és gyanakodva szagolta meg ismét a süteményt.
Egyértelműen házi készítésű volt, olyan, amilyet ő szinte sosem evett, mert anyja szörnyen főzött, csaknem minden félresikerült a keze alatt. Itt, a Roxfortban pedig finomak voltak ugyan a házimanók-készítette ételek, de szinte mindegyik magán viselte a mágia nyomát. Perselus valahogy mindig érezte, hogy ezek félig-meddig varázslat útján készültek, és amióta kicsi korában anyja elvitte egy mugli cukrászdába, azóta házi készítésű süteményre vágyott.
Úgy döntött, az egyiket megkóstolhatja, és még akkor is bőven marad emlékbe, vagy későbbre a mézeskalácsokból, amelyekkel Lily telepakolta a dobozt. Érezte benne a gyömbér kissé vad, csípős ízét, a méz édességét, a fahéj karakteres ízét. Egyszerűen tökéletesnek találta az összhatást. Éppen elhatározta, hogy még egyet megkóstol, amikor léptek koppantak a háta mögött.
− Perselus, itt vagy? − Kelletlenül állt fel a fotelből, hogy szembenézzen Amyvel. A lány zavartan mosolyodott el. − Én csak arra gondoltam, hogy megihatnánk egy pohár valamit a faluban. Tudod, a karácsony tiszteletére…
Perselus biccentett.
− Miért ne? A Három Seprűre gondoltál?
− Persze, jó lesz…
Amy magára kanyarította a köpenyét, és megindultak a vadkanokkal díszített kapu felé. A parkban néhány fiatalabb diák lézengett, akik hógolyózással ütötték el a délelőttöt. Az idősebbek, mint Perselusék is, szabadon lemehettek a faluba a szünet alatt, így többnyire lent voltak a boltokban vagy a Három Seprűben.
Perselus a gondolataiba mélyedt, és alig figyelt a mellette lépkedő lányra. Amy újra meg újra kisimította az arcából a haját, amelyet a szél lassan teljesen összeborzolt. Zavartan mérte végig Perselust, de a fiú tekintete nyugodtan pásztázta előttük a letakarított utat. Láthatólag nem akarta megtörni a csendet.
Amikor már odalent a faluban letelepedtek egy asztalhoz a Három Seprűben, és mindketten rendeltek, Perselus végre végigmérte a vele szemben ülő lányt. Amy nagyon komoly volt, és hosszú másodperceket szánt arra, hogy ráérősen kibontsa a vajsörös üvegét, és áttöltsön egy pohárba a mézszínű folyadékból. Perselus megpróbálta finoman, éppen csak egy felszínes legilimenciával megvizsgálni a lány érzéseit, de Amy ismét tökéletesen lezárta az elméjét.
− Gondolom, hallottál már arról, hogy miért maradtam itt a szünetre − kezdte Amy felpillantva. Perselus bólintott, és nem hagyott fel a próbálkozással, hogy valahogy áttörjön a falon, amelyet Amy akarata állított az elméje elé. − A szüleim véleménye elég eltérő a… Nagyúrral és a követőivel kapcsolatban. Apám őrültségnek tartja az egészet, anyám meg éppen ellenkezőleg. Ő nagyszerűnek tartja, hogy valakik végre fellépnek a sárvérűek ellen.
Perselus most pontosan látta, hogy Amy bókolni igyekszik, és gúnyosan mosolyodott el. Jobban érdekelte a lány saját véleménye, mint az, hogy milyen szépen tudja előadni az anyjáét.
− És te melyikük pártján állsz? − érdeklődött, miután ivott egy kortyot az italából.
− Én nem is tudom… − suttogta Amy. Perselus kétkedve vonta fel a szemöldökét: nyilvánvaló volt, hogy Amynek van véleménye. − A bátyám, Charles, anyával értett egyet, és végleg elment otthonról, amikor apa megtiltotta neki, hogy csatlakozzon Voldemorthoz.
Perselus elégedetten bólintott. Amy elméjének ellenállása leomlott az akarat előtt, s finoman kutatni kezdhetett a lány érzései és emlékei között.
− Perselus, kérlek, mondd meg, hogy beállt-e a Nagyúr emberei közé! − kérte Amy halkan. − Anya nagyon izgatott, és én szeretnék találkozni Charlesszal, ha lehet…
− Gondolod, hogy válaszolhatok egy ilyen kérdésre? − kérdezte Perselus hidegen. − A Nagyúr nem szereti, ha kiadják a titkait…
− De mi mégiscsak a rokonai vagyunk! − csattant fel Amy. Előrébb hajolt az asztal fölött, és Perselus szemébe nézve, halkan folytatta: − Beszélnem kell Charlesszal. Amikor elment, ostobaságokat mondtam neki.
Perselus ismét bólintott. Ezt már kiolvasta Amy elméjéből, felidézve azt az estét, amikor a lány bátyja elment otthonról.
− Akkor írj neki levelet. A baglyod biztosan megtalálja majd, ő pedig eldönti, hogy akar-e találkozni veled − javasolta Perselus halkan. Amy egy pillanatra dühös lett, de aztán elnyomta magában a haragot, és finoman elmosolyodott.
− Remek ötlet, de már megpróbáltam − közölte, és egy szempillantás alatt újra kizárta Perselust az elméjéből. − Éppen azért kérem a te segítségedet, mert nem kaptam választ, de legalább annyit szeretnék tudni, hogy a Nagyúrral van-e.
− Most már nem csak azt kéred, hogy a Nagyurat áruljam el, hanem azt is, hogy egy társamat. Ha köztünk lenne, és ezt nem akarná tudatni veled, nekem sem illene közölni − mondta Perselus bosszúsan. Valójában azonban nem a lány kérése miatt haragudott, hanem azért, mert Amy újra teljesen kiismerhetetlenül ült előtte, egy lágy mosollyal az arcán.
A lány játszadozni kezdett az egyik hajtincsével, és néhány másodpercig azt nézte, ahogy a vajsörös üvegen visszatükröződik a fáklyák lángja. Perselus ivott néhány kortyot, és pohara széle fölött elgondolkozva mérte végig Amyt. A lány szabályos arca komolynak és elszántnak tűnt. Felpillantott, és nyugodtan állta Perselus tekintetét, miközben elméje tartotta magát a fiú finom próbálkozásaival szemben.
− Ha azért aggódsz, hogy szólok apának, és ő megpróbálja Charlest megállítani, akkor megnyugtathatlak, ezt nem sosem tenném. Bármennyire is szeretem apát, elavultak a nézetei, és semmi joga bármitől is eltiltani a bátyámat.
− Örülök, hogy így látod, de már elmondtam, hogy miért aggódom − felelt Perselus halkan. − Nem érdekel a családi perpatvarotok
Amy könnyedén elmosolyodott, és újra előrehajolt az asztal fölött, hogy arca közelebb kerüljön Perseluséhoz.
− Csak egy egyszerű kérés… Próbálj meg beszélni Charlesszal, hogy jöjjön el ide a faluba egyszer. Tudom, hogy nem teszed meg szívesen, de gondolod azért meg! Én nem lennék hálátlan…
Perselus hátrébb lökte a székét.
− Kösz, de ebből nem kérek − vágta rá, kicsit talán gyorsabban is, mint kellett volna. Amy könnyedén elmosolyodott.
− Ha nem, hát nem. Talán majd máskor nem így látod. Még meggondolhatod magad. Ha mégis kérnél ebből − mosolyodott el finoman −, hozz össze nekünk egy találkozót a bátyámmal.
− Azt sem mondtam, hogy köztünk van − felelt Perselus kimérten.
− Ó, dehogynem. − Amy ismét elmosolyodott. Perselus újra megpróbálta érzékelni a nyugodt arc mögött kavargó érzéseket, de a lány elméje nem engedett, s Perselust egy pillanatra elöntötte az a kényelmetlen érzés, hogy eddig is csak azért tudott bepillantani a lány emlékei közé, mert Amy megengedte.
− Meglátjuk − morogta oda a lánynak, majd felpattant, és kisietett a helyiségből.*
Perselus izzadt. Fekete talárja, vastag, téli köpenye, finoman a kezére simuló bőrkesztyűje és az egész arcát elfedő csuklya alatt rémesen meleg volt, de igyekezett minderről nem venni tudomást. Érzékelte a körülötte lévők izgalmát, és néha egy-egy pillanatra őt is elragadta a lelkesedés.
Félkörben álltak, jó tizenöt csuklyás, fekete ruhás alak, akik előtt a füvet és Tom sápadt arcát zöldre színezte a fejük fölött lebegő, smaragdszín szikrákból álló halálfej, a Sötét Jegy. A Jegyet Tom percekkel ezelőtt mutatta be nekik, és ezután elvégzett még egy varázslatot, melynek hatására a Jegyből füstként gomolygó zöld köd ereszkedett le, és mindannyiukat egyesével körbeölelte néhány másodpercre.
Amikor a külvilág eltűnt Perselus szemei elől a füst mögött, úgy érezte, mintha fagy járná át minden porcikáját, és néhány másodpercig csak saját riadtan kalapáló szívének dobbanásaira tudott koncentrálni. Aztán a köd elpárolgott, és a mellette álló Evan Rosier-re ereszkedett le. Zavart csendben várták ki, amíg mindenkit elér a bűbáj, majd Tom elégedett pillantása végigsöpört rajtuk.
A varázsló akaratának erős, határozott nyomására Perselus − társaival együtt − olyan gyorsan ereszkedett féltérdre, hogy csontjai hangosan megroppantak. Tom büszkén bólintott, ahogy végigmérte az előtte félkörben térdelő, fekete ruhás alakokat.
− Ti vagytok az első kiválasztottak, akik felvehetik a Sötét Jegyet, akik érdemesnek találtattak a halálfaló névre. Abban a pillanatban, amikor bebizonyítjátok, hogy valóban méltók vagytok rá, örökre megpecsételődik a szerződésünk, örökre helyet találtok a legdicsőbb sereg, a halálfalók között!
Tom lassú, kimért léptekkel járkált előttük, és villámgyorsan ellenőrizte a hatást, melyet szavai kiváltottak az előtte térdelő emberekből. Perselus kisöpört elméjéből minden olyan gondolatot, amely nem illet a helyzethez, és csak kíváncsiságot, boldogságot és némi büszkeséget mutatott neki. Pontosan tudta, mit vár Tom a követőitől, és míg hallgatta a férfi lelkes szónoklatát arról, hogy végre megindul a háború, melyre régóta várnak, éppen azokat a reakciókat nyújtotta neki.
Amikor Perselus érzékelte, hogy a halálfalók lelkesedésének növekedésével Tom is egyre jobban belelovalja magát a beszédbe, és lassan csak saját izgatott gondolataival foglalkozik, megengedett magának némi lazítást, és a boldog izgatottság, a muglikkal szembeni bosszúvágy álcája alatt végre gondolkozhatott. Tom figyelme amúgy is megoszlott a tizenöt ember között, és nyilvánvalóvá vált, hogy felszínes ellenőrzéseit kielégítik Perselus legegyértelműbb gondolatai.
Perselus tudta, hogy el fog érkezni az a pillanat, amikor majd elvárják tőle, hogy használja a főbenjáró átkokat, most mégis rémült izgalommal kalapált a szíve, ahogy az előtte magyarázó férfit figyelte. Egy főbenjáró átok a legrosszabb dolog, amit egy emberrel tenni lehet: elvenni a szabad akaratát. Elvenni az uralmát a teste, az izmai, az érzései felett. Elvenni az életét. Perselus nyelt egyet.
Milliószor eszébe jutottak már az átkok, amióta először hallott róluk Lumpslucktól, és eszébe jutott, hogy milyen lehet használni őket. Most pedig zavartan várta, hogy megkezdjék a támadást, és biztos volt benne, hogy egyik átokra se lenne képes.
Tom lassan a beszéd végére ért, ők pedig felálltak, hogy szembenézzenek a sápadt arccal, amelyen tükröződött a Jegy világító smaragdszíne. Perselus elnyomta magában a kétséget, és az arcán lassan végiggördülő izzadtságcseppekről sem vett tudomást, hogy Tom ne fedezhesse fel benne a bizonytalanság szikráját sem.
− Most pedig megmutatjuk a világnak, hogy mit érdemelnek a muglik − szólt Tom kéjes mosollyal. − Az első áldozatotok fölé küldjétek fel a Sötét Jegyet, hogy tudjam, méltó követőim vagytok!
Tom dehoppanált, és ők úgy követték, mintha akaratával fogságba ejtette volna a tudatukat. Perselus körbenézett. Egy mugli faluban bukkantak fel. Máskor bizonyára csendes lett volna így, éjfél után néhány perccel, de az év utolsó éjszakáján csaknem minden házban égett a lámpa, és zene, énekhangok, vidám kiáltások szűrődtek ki a falak mögül. Az előzőleg megbeszéltek szerint óvatosan széledtek szét a házak között, hogy kiválasszanak egy-egy mugli famíliát.
Perselus hangtalan léptekkel haladt egy mellékutcában, és az ápolt gyepet, a karácsonyi díszekkel ellátott házakat figyelte. Már az utca végére ért, és a távolabbról odahallatszó kiáltások, robbanások zaja egyértelművé tette számára, hogy nem habozhat tovább, amikor kicsapódott mellette egy ház ajtaja.
− Nem érdekelsz, egy percig sem maradok tovább! − kiáltott vissza a válla fölött egy idősödő nő, és kezében táskával átlépte a küszöböt.
− Nem mész sehova, nincs is hová menned! − vágta rá gúnyosan egy férfi, és a vállánál fogva elkapta és visszapenderítette az asszonyt. − Szilveszter van, mégis mit gondolsz, ki fog téged elvinni az anyádhoz vagy bárhová ilyenkor?
− Akkor bekéredzkedek valahová, csak… − A nő szavait félbeszakította a férfi pofonja. Perselus úgy érezte, a hangos csattanástól visszhangzik az utca, és nem értette, a szomszédok miért nem jöttek még ki, hogy segítsenek.
− Azt már nem! A szánalmas szeretőd nem fog megkapni! − mordult fel a férfi, és szavainak még egy ütéssel adott nyomatékot.
Perselus ösztönösen kapta elő pálcáját, és az átok nyomán a férfi nekicsapódott a ház falának. A nő egy rémült sikollyal fordult felé, de Perselus most nem törődött vele. Már nem azt a nagydarab muglit látta, aki éppen össze akarta verni a feleségét, hanem a saját apját, és mindazokat az átkokat, amelyeket azért fejlesztett ki az évek során, hogy bosszút álljon, de amelyeket sosem küldhetett Tobias Pitonra, hiszen mégis az apja volt, most villámgyorsan szórta a férfira.
A nő dühös kiáltásokkal kezdte rángatni, de Perselus ellökte magától, és nem törődött azzal, hogy elterül az utcakövön. Csak amikor úgy érezte, már eléggé kiadta a dühét, és amikor a férfi már szinte a felismerhetetlenségig torzult el az átkok okozta zúzódások és sebek nyomán, pillantott a nőre, aki rémülten, sírva rázta a fejét.
Perselus végigmérte a mugli asszonyt.
− Mit akar itt? Ki maga? − szólalt meg mögötte egy másik, köpcös férfi, aki valószínűleg az asszony kiabálására jött elő a mögöttük lévő házból.
Perselus fejével az összeátkozott mugli felé intett, aki már alig lélegzett.
− Nem is érdekli magukat, ami a szomszédban történik? − kérdezte fojtott, dühös hangon.
− Mi közöd hozzá?! Miért avatkoztál bele?! − A asszony végre felkelt a földről, és Perselusnak rontott.
− Ostoba − sziszegte Perselus, és egy tarolóátokkal arrébb lökte a nőt. − Sosem lesz jobb hozzád!
− Látja, ezért nem szólunk bele − szólt közbe a köpcös férfi, aki kedélyesen, és láthatóan kissé kapatosan a kerítésre támaszkodott. Nyilvánvalóan szilveszteri látványosságnak fogta fel az egészet. − Összevesznek, kibékülnek, újra összevesznek. Nem nagy ügy. Kicsit hangos szomszédok.
− Igen? − Perselus dühösen mérte végig a férfit. − Máskor gondolja meg, hogy nem kell-e segíteni másokon! − Azzal egy gyors intéssel lángra gyújtotta férfi házának tetejét.
− Hé! Ezt meg hogy csinálta?!
De Perselus már nem törődött vele. Végigmérte a földön ziháló asszonyt, és dühösen köpött egyet. Pálcájával az ég felé bökött.
− Morsmordre!
Pálcájából zöld füstgomolyag tört ki, és ahogy lassan az ég felé emelkedett, felvette a halálfej alakját, amelynek szájából egy kígyó bújt elő. A Sötét Jegy felragyogott, és Perselus összegörnyedt a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha bal alkarját belülről feszítené szét valami, és a kín mindent kiszorított a tudatából; a körülötte rohangáló, kiabáló muglikat, a lángoló ház éles fényét és forróságát, és az utca fölött lebegő, gúnyos halálfejet
A fájdalom néhány másodperc alatt mérséklődött, és Perselus végre rádöbbent, hogy el kell innen tűnnie. Dehoppanált, és ismét ott találta magát, azon a réten, ahol mindig találkoztak Tom emberei. Letépte a fejéről a csuklyát, és mélyeket lélegzett a hideg levegőből. Jeges szél borzolta meg izzadtságtól csapzott haját, és megborzongott. Remegő kézzel, óvatosan hajtotta fel köpenye és talárja ujját, hogy megnézze még mindig lüktető alkarját. Elakadt a lélegzete, ahogy a Sötét Jegy vörösen izzó párját megpillantotta a bőrén.
* Lily sápadtan lapozgatta a Reggeli Prófétát. A Roxfort Expresszen nyoma sem volt a megszokott, téli szünet utáni hangos beszélgetéseknek; a legtöbb diák csendesen üldögélt a kupéjában, és legfeljebb barátaival váltott egy-két szót. Lily lelökte az újságot a mellette lévő üres helyre, és végigpillantott a körülötte ülőkön. Peter zavartan rendezgetett valamit a táskájában, Sirius felhúzott térdét átölelve, morcosan meredt maga elé, Remus a szokásosnál is sápadtabban kezdte lapozgatni az újságot, amelyet Lily most tett le, James elgondolkozva nézte Lilyt, Kathy pedig idegesen rágcsálta a körmét.
Az elmúlt napok során, szilveszter óta minden éjszaka megtámadtak egy-egy falut, halott vagy súlyosan sérült muglikat hagyva maguk után. A „halálfaló” kifejezés varázsütésre vált ismertté mindenütt az országban; senki sem tehetett úgy, mintha mindez szervezetlen magánakció lenne, és a Reggeli Próféta címlapján napok óta ott ragyogott a koponya és a szájából előtekeredő kígyó.
− Tuti, hogy a drágalátos unokanővéreim, meg a férjeik is köztük voltak − morogta Sirius őszinte gyűlölettel. − Anyám el van ragadtatva a halálfalók műveitől, még a hülye öcsém is csak arról beszél elseje óta, hogy felkeresi Bellát, és bekönyörgi magát…
Lily megcsóválta a fejét, és Jamesre pillantott.
− És mit mondanak a te szüleid? Gondolták volna, hogy ilyen hamar… − Lily elhallgatott, és az újság felé bökött, ezzel fejezve be a mondatot.
− Talán. Nem tudom − James gondterhelten dörzsölte meg az orrát. − Most már biztos, hogy pillanatokon belül háború lesz, és erről egyértelmű a véleményük. Nem hagyhatjuk, hogy egy ámokfutó és a csapata terrorizálja a muglikat. El kell őket fogni, amíg még kevesen vannak.
− Kevesen! − Sirius keserűen vágott közbe. − Ebben ne reménykedjetek! Jóval többen vannak, mint ahányan támadtak az elmúlt éjszakák során! Ott vannak a támogatóik, meg ott vannak a jelöltek, akiket Voldemort pillanatok alatt be tud állítani az elfogott halálfalók helyett! Ha támad, elég jól felkészült, elhiheted!
− És akkor üljünk ölbetett kézzel? − kérdezte halkan Remus, és a Próféta felé intett, amelyen egy beomlott ház képét láthatták. Muglik és varázslók vették körbe azt, ami megmaradt a házból, és éppen a romok alatt ragadt áldozatokat igyekeztek kiszabadítani.
− Nem is tudom, erre vannak az aurorok, meg a minisztérium egyéb emberei − szólt közbe Peter felpillantva a táskájából. − Mi mégiscsak gyerekek vagyunk.
− Már megbocsáss, Féregfark, de én nem vagyok gyerek! − vágta rá James fölényesen. − És fél év múlva neked is döntened kell, hogy továbbtanulsz, vagy megpróbálsz boldogulni az eddigi tudásoddal. Ha pedig ez utóbbit választod, akkor nem lehetsz most gyerek.
− Rendben, de ezek mégiscsak eléggé… durvák! − intett Peter morcosan az újság felé. − Nem korunkbeliek csinálnak ilyeneket!
− Ezt nem tudhatod − jegyezte meg Sirius. − A drágalátos öcsém szerint van köztük hetedéves mardekáros.
− Nagyon durva… − Lily egy másodpercre a tenyerébe temette az arcát. − Valahogy mindig azt hittem, hogy a varázslók szépen élnek, még az ostoba iskolai konfliktusaikkal együtt is!
− Na ne, Lily, most lebuktál. Ezek szerint te sem figyeltél soha mágiatörin! − Kathy rosszmájú megjegyzése oldotta a hangulatot, és egy pillanatra mindenki elmosolyodott.
− Persze, tudtam, hogy ott volt a Grindelwald elleni háború − folytatta végül Lily újra elkomorodva −, hallottam róla eleget, de… Nem is tudom, talán azt hittem, hogy ezentúl elélnek szépen, mert tanultak az eddigiekből.
− Azt hitted, hogy a te életedben nem lesz háború, mert az nem lehet − szólalt meg Remus. Lily bólintott. Néhány percig némán ültek, egymás tekintetét kerülve. A vonat hangosan zakatolt, és a folyosóról behallatszott néhány elsős kiabálása.
− Petunia persze nagy patáliát csapott otthon, hogy most milyen veszélyes lett a varázsvilág, és neki nem ezt ígérték − mondta Lily halkan. − Aztán meg kitalálta, hogy az aurorok a legveszélyeztetettebbek, és szakított Frankkel.
− Tessék? Nem mondod komolyan! − Kathy önkéntelenül elnevette magát. − Közölte Frankkel, hogy túl veszélyes szakmát tanul?!
− Mit akarsz? Idén végezni fog az aurorképzőben − szólt közbe James. − Nyilván utána a halálfalókkal lesz a legtöbb gondja. Még jó, hogy a nővéred ilyen előrelátó, és megóvja a családotokat a veszélyes rokontól − fejezte be gúnyosan
− Mély szerelem lehetett… − jegyezte meg Remus.
− Petunia azért járt vele, mert aurornak tanul, és most ezért is hagyta el. Szép, mi? − Lily hangjában keveredett a gúny és a szomorúság. − Csak azt nem tudom, engem hogy fog kirúgni…
− Aurornak jössz? − kérdezte James előre hajolva.
− Miért, tehetek jobbat? − kérdezett vissza Lily. − Vagy harcolok ezért a világért, aminek minden előnyét élveztem az elmúlt hét évben, vagy meghúzom magam, mint Petunia, de akkor meg minek vagyok boszorkány?
− Biztos vagy benne, Lily? − szólt közbe Kathy halkan. − Ők is harcolnak, ők is okoznak fájdalmat, csak az igazság nevében.
Lily a Reggeli Próféta felé intett.
− Akik ezt csinálják, nem is érdemelnek mást…
James és Sirius némán bólintott. Remus rosszkedvűen sóhajtott fel, és becsúsztatta az újságot a táskájába. Peter előkeresett egy szendvicset, és falatozni kezdett. Lilynek nem volt kedve beszélgetni. Tekintete kitévedt az ablakon, és nézte a korán sötétedő, délutáni tájat. Gondolatai Perselus körül jártak, és azt számolgatta, mikor maradhat először kettesben a fiúval.
Perselus azonban nem volt a nagyteremben, amikor végre odaértek, és nekiláttak a vacsorának. Lily látta, hogy Lumpsluck is távol marad az étkezéstől, és biztosra vette, hogy a fiú a tanár laborjában van. Elhúzta a vacsorát, ameddig csak tudta, abban a reményben, hogy Perselus előbb-utóbb csak feltűnik, és akkor már beszélhetnek valahogy. Végül már csak Kathy maradt mellette a társaságból, és unott pillantással figyelte, ahogy Lily válogat az almás piték közül.
− Magadra hagyjalak, Lil? − kérdezte végül egy álmos sóhajjal. − Akarsz még beszélni Pitonnal, mielőtt feljönnél a klubhelyiségbe?
− Kösz, az jó lenne − sóhajtott fel Lily. − Ha meg kéne ennem még egy pitét, azt hiszem, rosszul lennék.
− Az nem a legjobb pillanatban következne be… − jegyezte meg Kathy egy finom mosollyal, majd elment.
Lily a biztonság kedvéért jó messzire eltolta magától a pités tálat, majd ismét végigmérte a mardekárosok asztalát. A fiatalabbak nagy része már felment a klubhelyiségbe, és csak a hatod-, hetedévesek maradtak lent. Ők a fejüket összedugva, élénken beszélgettek. Lily számára egy percig sem lehetett kérdéses, hogy mi a téma. Végül csalódottan felállt, és elindult ő is az előcsarnokba.
Perselus nem sokkal előtte jöhetett be a bejárati ajtón, mert Lily még egy másodpercre látta, ahogy eltűnik a pincébe vezető lépcsőnél. Egy pillanatra elszorult a szíve a gondolatra, hogy Perselus nem is keresi őt, majd utána sietett.
− Perselus!
A fiú megfordult, és elé sietett.
− Lily! Gyere! − Elkapta a csuklóját, és behúzta a legközelebbi tanterembe. Egy gyors varázslattal bezárta a terem ajtaját, majd magához húzta a lányt.
− Hiányoztál − suttogta Lily, amikor néhány másodperc múlva szétváltak.
− Te is. − Perselus gyengéden végigsimította az arcát.
Lily elmosolyodott, és felült az egyik padra. Könnyedén megfogta Perselus karját, hogy közelebb húzza a fiút, de a másik összerezzent az érintése nyomán, és arcán fájdalmas fintor futott végig.
− Mi történet? − kérdezte Lily Perselus bal karjára mutatva.
− Semmi, csak megégettem… − morogta Perselus, és leült a lány mellé. Lily kérdő tekintetét látva kedvetlenül folytatta: − Kísérleteztem egy bájitallal, de valami nem volt tökéletes az összetevőkben, ezért felrobbant az üst.
− Madame Pomfrey nem mulasztotta el? − kérdezte Lily továbbra is kissé hitetlenkedve.
− Madame Pomfreynek nem kellene tudnia arról, hogy órán kívül bájitalt főzök − vágta rá Perselus. − Mindegy, túlélem, ne is beszéljünk róla.
− Rendben… − Lily nem akart most ezzel a kérdéssel foglalkozni. Közelebb simult a fiúhoz, és most már óvatosabban ölelte magához.
− Mikor tudunk újra hosszabban kettesben lenni? − kérdezte Perselus, amikor újra szétváltak az ajkaik.
Lily elmosolyodott a mohó szavak hallatán. Végigmérte a fiút, és csodálkozva állapította meg, hogy nyúzottabbnak tűnik, mint a szünet előtt, pedig semmi dolga sem volt az elmúlt két hétben.
− Ma már ne, így is feltűnően sokáig vagyok távol. De holnap éjjel felmehetek, úgyis járőröznöm kell a folyosón.
− Rendben, találkozzunk a hetediken, a szobában, holnap tízkor. De most mennem kell, ne haragudj…
Perselus még egyszer megcsókolta a lányt, majd kisietett a szobából.*
A szél huhogva süvített fel, besiklott Perselus ruhája alá, és végigfutott a gerincén, hideg borzongást hagyva maga mögött. A hó sírva roppant meg minden egyes lépés után Perselus és Francis alatt. Francis komor arccal, összeszorított szájjal lépdelt, de Perselus figyelmét nem tudta elkerülni az, hogy a fiú görcsösen szorítja össze az öklét, és fájdalmasan elfintorodik, valahányszor a szél megmozdítja talárja ujját, ezzel kitéve bal alkarján a friss sebet az anyag durva érintésének. Perselus elővett a zsebéből egy apró fiolát, és barátja elé tartotta. Francis végigmérte az üvegcsét.
− Fájdalomcsillapító − tudatta Perselus halkan. − Valamennyit enyhít rajta…
Francis hálásan fogadta el a bájitalt, és azonnal fel is hajtotta. Némán haladtak a kastély felé. Perselus tudta, hogy már késésben van, de nem akarta Francist sürgetni. Nem volt még olyan messze szilveszter éjszakája, hogy ne tudja, most a másiknak éppen elég nehéz az, hogy elmenjen az iskola épületéig − a Jegy okozta seb és az első áldozatok látványa meglehetősen kimerítő volt −, nem tud még rohanni is, hiába szeretne Perselus minél előbb odaérni.
Szeme sarkából vetett egy pillantást Francis felé. Könnyedén érzékelte a fiú fejében kavargó gondolatokat. Francis Tom előtt tökéletesen fegyelmezte magát, mostanra azonban már megrémült a visszafordíthatatlan döntéstől, amelynek nyoma ott díszelgett a karján. Francis az első támadásánál nem használt főbenjáró átkot, ugyanúgy, ahogy Perselus sem, de még így is valószínű volt, hogy a mugli, akit otthagytak, nem maradt életben, mire az aurorok kiértek hozzá. Minderre nem lehetett egyszerű visszaemlékezni.
Perselus elfordította a tekintetét, és a sötét birtokot kezdte figyelni. Biztos volt benne, hogy Baddock kapja meg elsőként a Jegyet azok közül a hetedévesek közül, akiket ő ajánlott Tom figyelmébe. Tom azonban olyasmit is láthatott bennük, amit Perselus nem vett észre, vagy nem tartott annyira fontosnak, és őutána Francist, a másik megvetett mardekárost választotta. Perselus nem felejtette Baddock sápadt dühét, és már ezért megérte Francist Tom figyelmébe ajánlania.
A fájdalomcsillapító láthatólag hatott, és a másik arca kissé megenyhült. Büszkén lépte át a kastély küszöbét. Francis biztos lehetett benne, hogy Baddock nem fogja híresztelni, kit választottak ki helyette a Jegy felvételére, de valószínűleg úgyis híre megy az este eseményeinek, és akkor ő lesz a Mardekár következő hőse.
Perselus már azt is tudta, amit a többiek még nem, hogy Baddocknak fél évig nincs miben reménykedni. Tom nem akart több diákot felvenni a halálfalók közé, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Perselus és Francis nem hiányozhat rendszeresen éjszakánként a Roxfortból. Olyan emberekre pedig egyelőre nem volt sok szükség a háborúban, akik egy iskolában mutogatják az izgatott mardekárosoknak a karjukon díszelgő Jegyet.
− Nem jössz? − kérdezte Francis, amikor Perselus nem csatlakozott hozzá a pincébe levezető lépcső felé.
− Nem. Van még egy kis dolgom.
Francis némán bólintott, és eltűnt a pince felé. Perselus várt néhány másodpercet, majd felsietett a legközelebbi lépcsőn. Kissé kifulladva ért fel a hetedikre. Kifújta magát, mielőtt háromszor végigsietett volna az üres fal előtt, hogy előhívja az ajtót, amely mögött Lily várja.
− Hol voltál? − támadt rá a lány, alighogy belépett az ajtón. − Már azt hittem, elfelejtetted az egészet és…
− Sss − Perselus könnyedén megcsókolta a lányt. − Sajnálom. Siettem, ahogy tudtam… − súgta a fülébe, miközben végigcsókolta a nyakát. − Azt hittem, előbb végzek…
− De akkor is, legalább üzenhettél volna − morgolódott Lily. − Remusszal kellene kint lennem a folyosón, és úgy kellett meglépnem előle…
− Ha később jövök, akkor is le kellett volna ráznod valahogy − jegyezte meg Perselus, és hozzáfogott, hogy kigombolja a lány blúzát.
− Ez igaz, de akkor is… Talán több esélyem lett volna rá, vagy nem tudom. Nem akartam átverni.
− Kicsit tedd félre a hatalmas igazságérzetedet − motyogta Perselus, miközben keze besilott a lány blúza alá, gyengéden simogatni kezdte a hátát.
Lily halkan kuncogott, és ő is vetkőztetni kezdte a fiút. Hagyta, hogy Perselus végigcsókolja az arcát, majd a nyakát, és egy gyors mozdulattal lerántotta a fiúról a talárt. Ujjai finoman végigfutottak Perselus mellkasán, majd áttévedtek a bal karjára. Egy másodpercre mindketten megdermedtek.
− Bocsánat, én… Mi a fene ez?! − Lily döbbenten húzódott hátra, ahogy meglátta a Perselus fehér bőrén ragyogó heget. Csaknem feketének tűnt a sötétvörös minta, amely ugyanazt a halálfejet ábrázolta, amelyet Lily az elmúlt napok során annyiszor látott a Reggeli Próféta címlapján. − Ez… Ez az, aminek gondolom? − nyögte ki végül a lány iszonyodva.
− Nyilván. Persze az sem mindegy, hogy minek gondolod… − felelt Perselus cinikusan.
− Halálfaló vagy?! − Lily csaknem üvöltötte a kérdést.
− Az elég nyilvánvaló, nem? Különben eléggé nevetséges lenne ezt viselnem…
− De hát… De hát normális vagy?! Azok után, amit apád családjával tettek?!
− Úgy látom, nem értetted meg, amikor erről meséltem! − csattant Perselus hangja dühösen. − Amit velük tettek, azt csak azért bánom, mert ennek köszönhetem, hogy Tobias Piton lett az apám!
− Hát persze, az, hogy gyűlölöd a származásodat, már feljogosít arra, hogy te is rátámadj védtelen muglikra! Te is játszol? Élvezed, hogy az életükért könyörögnek? Élvezed a mágia hatalmát? − kérdezte Lily, visszaidézve Perselus szavait. A fiú dühösen mordult fel.
− Mondtam, hogy tedd félre az igazságérzetedet! Ez nem ilyen egyszerű!
− Nyilván nem egyszerű, de te mégis csinálod… Azok után, ami köztünk… − Lily hangja elcsuklott. Végigmérte a félmeztelen fiút, és dühösen tört ki: − Mi a csudát műveltünk mi itt? Te halálfaló vagy, én meg sárvérű. Normális vagy te?! Vagy meg akarsz ölni?
− Ne beszélj hülyeségeket! − Perselus elkapta a pillantását Lilyről, és az ablakhoz lépett. − Ne mondd ezt.
− Akkor meg? Miért vagy köztük?
Perselus mit nem adott volna azért, hogy erre a kérdésre válaszolhasson. Megfordult, és végigmérte a lányt, akinek arcát egészen vörösre festette a düh és az idegesség. Tudta, hogy Lily megértené, elfogadná amit mond, talán még el is hinné, hogy Defensor, hogy nem egy átlagos kis senki a mardekárosok közül. De azt is tudta, hogy Lily igazságérzete nem viselné el, hogy mindenki halálfalónak tartsa a barátját, azt pedig még kevésbé, hogy Perselus bármilyen célért is embereket kínozzon.
Perselus nyelt egyet. Ha Lilyt akarja, fel kellene adnia minden eddigi munkáját, és otthagyni Lumpsluckot a csávában. Ha tényleg együtt szeretne maradni a lánnyal, akkor hiába ölt hosszú, fáradtságos órákat abba, hogy mindazt megtanulja, amit egy Defensornak tudnia kell. Nevetséges gondolat volt, de most mégis azt kellett eldöntenie, hogy a saját vágyait helyezi-e előtérbe, vagy az egész varázsvilág jövőjét. Újra végigmérte Lilyt, aki türelmetlenül várta a válaszát. Nem akart hazudni magának, biztos volt benne, hogy a lány előbb-utóbb úgyis otthagyná Potterért, vagy bárki másért, akit a barátai is elfogadnak. Azért a rövid időért pedig kár lett volna mindent feláldozni. Halkan szólalt meg.
− Mert máskülönben semmi sem lennék a Mardekár Házban. − Biztos volt benne, hogy Lily nem fogja elfogadni egyszerű válaszát, de többet nem mondhatott.
− Nagyszerű! − vágta rá a lány dühösen. − Inkább leszel örökre gyilkos, hogy fél évig még megbecsüljenek azok a hülyék! És én még azt hittem… Mindegy, hülye voltam!
− Ugyan már, mit tudsz te arról, milyen az, ha megvetnek?! − Perselus kezdett komolyan dühbe gurulni. − Könnyű úgy ítélkezni, hogy neked mindig voltak barátaid, mindig szerettek!
− Neked is lettek volna barátaid, csak nem kértél belőlük! − kiabált vissza Lily. − El sem tudom mondani, hányszor próbálkoztam elsőben, de leráztál! Mert csak az aranyvérűek jelentenek neked valamit! Akkor most légy velük boldog, már biztos marhára megbecsülnek!
− Te ezt nem érted − rázta meg a fejét Perselus.
− Nem, és nem is akarom! Soha többé ne gyere a közelembe! − Lily feltépte az ajtót, és kiszáguldott a szobából.
előző fejezet
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!