A fehér hótakaróról visszaverődő nap csillogó sugarai fénnyel árasztották el a szobát. Harry rosszkedvűen fúrta fejét a párnába. Szemét bántotta az éles fény, és egyáltalán nem volt karácsonyi hangulata. Pár másodperc forgolódás után megadóan ült fel, és hunyorogva nézett körbe a szobában. Ahogy felvette szemüvegét, az elmosódott színes körvonalakból az ágy lábánál becsomagolt ajándékok halma rajzolódott ki. Egyetlen pillantást vetett rájuk, különösebb érdeklődés nélkül, majd az ablakhoz lépett. A háztól nem messze, a mély hóban négy alak hógolyózott. Harry elszorult torokkal figyelte Ront és Hermionét, amint a Bill–Fleur párost megsorozták egy adag hideg, fehér lövedékkel.
Olyan gyorsan fordult sarkon, hogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Ahogy megtámaszkodott az ablakkeretben, pillantása a ládájára esett. Közelebb lépett hozzá, és rövid keresgélés után előhúzta azt a fényképalbumot, amelyet első roxfortos éve után kapott Hagridtól. Szülei és Sirius képét látva már a harag és a keserűség is legalább annyira elöntötte, mint fájdalom. A halottak, akik végigkísérték az életét, mintha árnyakként vették volna körül, bosszúért könyörögve. Már nem tudta eldönteni, hogy csak azért érez égető gyűlöletet, azért biztos benne, hogy Voldemort megkeresésére és megölésére kell feltennie az életét, mert ő a Heros, és ez a sorsa, vagy pedig azért, mert már annyi hozzá közel álló ember halt meg.
Lassan, enyhén remegő kézzel lapozott az album végére, ahová hónapokkal ezelőtt becsúsztatta azt a képet Ginnyről, amelyet Mrs Weasley az egyik családi albumból vett ki és adott neki. A lány összefogott haján puhán, melegen csillant meg a napfény, és állát tenyerébe támasztva, elmélyülten nézett valamit, amely nem látszott a képen. Szája szögletében mosoly bujkált, amely pillanatokon belül kitörő kacagást sejtetett. Néha lassú, álmatag mozdulattal végigsimított haján, ha a szellő az arcába fújt néhány szálat. Harry szinte érezte a nyár illatát, ahogy a képre nézett. Azét a nyárét, amelynek nagy részét együtt töltötték az Odúban, amikor még bármikor beszélhetett Ginnyvel, mellette lehetett, érezhette az illatát. Amikor már szerette, de még fogalma sem volt róla, hogy miért boldog a lány közelében, miért akar napról napra több időt eltölteni vele.
Harry nem szerette különösebben a fényképeket. Talán Colin Creevey lelkes kattintgatása volt az oka, talán az, hogy így is túl gyakran láthatta magát viszont a Reggeli Próféta címlapján, de nem őrizgetett fényképeket magáról vagy a barátairól. Mindig is úgy érezte, hogy nincs rájuk szüksége, mivel bármikor elérheti őket személyesen. Így, amikor Mrs Weasley nyár elején egy óvatlan pillanatban odaadta neki a képet, először nem is tudta, mit kezdjen vele. Egyfelől persze meghatotta a gesztus, másrészt azonban, mivel pont most próbálta elhitetni az egész világgal, hogy immár semmi sincs közte és Ginny között, mélységesen zavarba jött. Végül, jobb ötlet híján, becsúsztatta a képet egyetlen fényképalbumába. Csak hetekkel később, amikor Prospeert otthagyva újra az Odúban volt, és kezébe került az album, jutott megint eszébe. Megrendülten vette észre, hogy akaratlanul ugyan, de Ginnyt már akkor a számára legfontosabb, de halott emberek közé sorolta, amikor még hosszú hetek választották el a végzetes esküvőtől.
Becsukta az albumot, elrejtve a bámészkodó lányt, és visszatette a ládába. Elgondolkozva nézett végig az odabenn uralkodó rendetlenségen, bár tudta, hogy az, amit keres, nincs itt. A gyűrűt, amelyet Ginnytől kapott, és hónapokkal ezelőtt vett fel, nem rakta el, és végleg ottmaradt az Odúban. Hiszen másnap délelőtt elmentek a Grimmauld térre, s aztán Harry már csak a főhadiszálláson tért magához. Persze valaki elhozta a ládáját az Odúból, de nem hozták magukkal az ajtó mögött heverő gyűrűt. Harry nem bánta, mert annak az érintésnek az emlékétől még hetekkel később is kirázta a hideg. Most azonban elfogta a vágy a gyűrű után. A magányt, amely belemarkolt a szívébe, ahogy meglátta odalent barátait, semmi sem tudta csillapítani, s Harry úgy érezte, hogy még az a fagyos érintés is jobb lenne, mint az egyedüllét.
Az ajtó hangos dörrenéssel vágódott ki, és Ron sietett be kipirulva, a hótól csatakosan, sáros lábnyomokat hagyva maga után. Pillantása a ládája mellett térdelő, pizsamás Harryre siklott.
– Felkeltél végre? – kérdezte vidáman, és keresgélni kezdett a ládájában. – Anya küldött, hogy ébresszelek fel. Fél óra múlva ebéd.
Harry nem volt különösebben éhes, de úgy érezte, gyerekes lenne ezt válaszolni barátjának. Elővett inkább néhány tiszta ruhát abból a halomból, amelyet Mrs Weasley pár napja tett be összehajtogatva a szekrényébe. Épp felállt, hogy kimenjen a mosdóba, amikor meglátta Ron döbbent és neheztelő pillantását.
– Még ki se nyitottad az ajándékaidat?
Harry kicsit maga is meglepődött, ahogy újra az ajándékokra tévedt a tekintete. Teljesen megfeledkezett róluk, annyira elmerült a fényképekben és az emlékeiben. Zavartan vonta meg a vállát, majd újra az ágyhoz lépett, és lassú, unott mozdulatokkal elkezdte kicsomagolni az első ajándékot. Nem tudott örülni a karácsonynak, és valahogy nem érezte igaznak sem az ünnepet. Tudta, hogy a szeretetbe kellene kapaszkodnia, hogy Dumbledore szerint ez a legfontosabb fegyvere Voldemort ellen, és az lenne a legjobb, ha kibékülne Hermionéval, de ahogy a kezében tartott könyvre esett a pillantása, biztos volt benne, hogy erre most nem lesz képes.
A lány ajándéka egy színes könyv volt, amelynek a címlapján egy házimanó takarított, miközben egy varázslócsalád elmélyülten beszélgetett a háttérben. A cikornyás betűkkel írt cím így hangzott: „A hatalom fitogtatása – avagy a házimanók rabságának okai és következményei” Komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne csapja le azonnal a könyvet. Úgy tűnt, Ron felhagyott azzal, hogy tovább kutakodjon a ládájában, helyette izgatott kíváncsisággal méregette Harryt, láthatóan arra várva, hogy kibontsa az ő ajándékát. Harry előbb kénytelen-kelletlen felütötte a Hermionétól kapott könyvet, de elég volt egyetlen pillantást vetnie a tartalomjegyzékre (Miért hiszik azt a varázslók, hogy felsőbbrendűek minden más varázslénynél?, Milyen veszélyes következményei lehetnek annak, ha valaki megalázza a házimanóját?, Milyen megoldások születhetnének a házimanók helyzetének javítására?), hogy végleg elmenjen a kedve a könyv olvasgatásától.
Már a következő ajándékot bontogatta, miközben még mindig azon morfondírozott, vajon hány olyan ember lehet, aki Hermionéhoz hasonlóan gondolkozik a házimanók helyzetéről, és ha olyan sokan vannak, akkor miért nem léptek fel az ügy érdekében. Megcsodálta a szokásos, Weasley-féle pulóvert, amelyet Mrs Weasley egy adag édességgel együtt csomagolt be neki, majd felragadott egy nagyobb dobozt.
Ron pillantásából látta, hogy most már az ő ajándékát bontogatja. A dobozon a Weasley Varázsvicc Vállalat díszes jele fénylett, de egyébként diszkrét, szürke volt a csomagolás. Harry emlékezett rá, hogy a hátsó helyiségben látott ilyen dobozokat az ikrek boltjában. Az oldalán vörös felirat hirdette a terméket: Komplett Páncél-szett! Három az egyben: Süveg, Köpeny és Kesztyű – Légy teljesen felvértezve!
– Tudod, az ikrek még a minisztérium megrendelésére készítették ezeket – kezdte magyarázni Ron –, de jól jöhet váratlan támadás esetén. A doboz alján rajta van, hogy milyen átkoktól véd meg: Capitulatus, Stupor, ilyesmik. Szükséged lehet rá, ha…
Harry halványan elmosolyodott:
– Jó ötlet! – Végigsimított a ruhák finom anyagán, amely a láthatatlanná tévő köpenyre emlékeztette. – Most mi van a Varázsvicc Vállalattal? Gondolom, Fredéknek nincs rá túl sok idejük…
– Felvettek még néhány eladót, de új termékeket nem gyártanak – magyarázta Ron. – Voltunk a boltban Hermionéval, és akkor láttuk. Azt hiszem, hogy a legjobban menő dolgokat, mint a Maximuláns termékek, meg hasonlók, megtanították az eladóknak, mert azok nem fogynak ki, de a többi… – Ron szomorúan sóhajtott. – A páncélokból is az utolsók közül sikerült megvennem egyet. Megmaradt az egyik minisztériumi szállítmányból. Aztán, ha teljesen elfogynak a dolgaik, nem tudom, hogy mi lesz…
Harry rosszkedvűen tolta félre a dobozt. Újra érezte, hogy nem várhat sokáig a bosszúval. Le kell győznie Voldemortot, és lehetőséget kell adnia az ikreknek, hogy legyőzzék Bellatrix Lestrange-t. Eszébe jutott, hogy amikor odaadta Frednek és George-nak a Trimágus Tusán elnyert pénzt, őszintén kívánta, hogy maradjon meg valami vidámság a varázslók életében. Ennek a vidámságnak az utolsó darabjai hullnak szét a szeme előtt, ha nem lesz elég gyors. Újra végigsimított a Weasley Varázsvicc Vállalat jelén, majd a következő ajándék után nyúlt.
Amikor végre elszabadult az ajándékhalomtól, és egy intéssel eltüntette a széttépett csomagolópapír darabjait a földről, már csak arra volt ideje, hogy gyorsan rendbe szedje magát a fürdőszobában, és máris bekukkantott Charlie, hogy lehívja őket ebédelni.
Az asztal roskadozott a sok étel és ital alatt; Mrs Weasley ugyancsak kitett magáért, úgyhogy Harry úgy érezte magát, mintha a roxforti ünnepi lakoma kicsinyített mását látná. Az asztal körül csaknem az egész belső kör ott üldögélt, azonban a tegnap esti kellemes hangulat mostanra feszültté vált – ki-ki összedugta a fejét asztalszomszédjával, s halkan sutyorogtak. Mrs Weasley sem tűnt olyan lelkesnek, mint előző este, ahogy az utolsó tálakat is az asztalra lebegtette.
Harry hamarosan megtudta az izgatott sutyorgás okát; McGalagony hazaérkezett és azonnali rendgyűlést hívott össze délutánra. Rémszem Mordon és Kingsley Shacklebolt beszélgetéséből – akik Harry mellett ültek – az is kiderült, hogy néhány nappal karácsony előtt, teliholdkor, egy nagyobb csapat vérfarkas támadt meg egy írországi falut. Több embert megsebesítettek, hármat pedig megöltek.
– Nem onnan származott az a varázsló, aki most a minisztériumban a Varázslényfelügyeleti Főosztályon dolgozik, és néhány éve több javaslatot is benyújtott a vérfarkasok társadalomba történő reintegrálása mellett? – kérdezte Mordon, és hangos koppanással nyújtóztatta el az asztal alatt falábát.
– De – bólintott sötéten Kingsley. – Emlékszem, Greyback tiltakozott is ellene. Valami olyasmivel próbált érvelni, hogy a vérfarkasokra csak most néznek jobb szemmel a varázslók, hogy félni kezdtek a Sötét Nagyúrtól. – A férfi nem is próbálta leplezni utálatát, ahogy kiejtette ezeket a szavakat. – Persze rengetegen követik Greybacket, akik mind felsorakoztak mellette, így a javaslat még csak megtárgyalásra sem került.
Mordon rosszallóan mordult fel. – Nevetséges! És most azért állnak bosszút ezen a szerencsétlenen, mert segíteni akarta őket…
– Úgy tudom, hogy azért nem használtak semmilyen varázslatot a támadó vérfarkasok ellen, mert akkor visszaéltek volna a helyzetükkel, tudniillik, hogy átalakult formában nem tudnak varázsolni – jegyezte meg Charlie, aki az asztal túloldalán, Harryvel szemben ült.
– Inkább hagyták magukat megharapni, semhogy rájuk lőttek volna egy Stuport? – csodálkozott Mordon. – Na, én aztán senkinek se óvnám ennyire a jogait…
– A muglik persze védekeztek: kettőt is lelőttek a vérfarkasok közül – tette hozzá Kingsley, miközben egy adag krumplit szedett ki a tányérjára –, amitől a többi persze még jobban megvadult…
Harryt komolyan meglepte, hogy az elmúlt napok során semmit sem hallott erről a támadásról. Igaz, többnyire egyedül volt a szobájában, de hogy még a roxmortsi karácsonyi forgatagban sem beszélt senki a támadásról, azt egyáltalán nem értette. Hamarosan ennek az oka is kiderült: a minisztérium igyekezett titokban tartani a dolgot. A Varázslényfelügyeleti Főosztályon dolgozó varázsló és egyik munkatársa, akik mindketten a faluban tartózkodtak, továbbra is válságos állapotban voltak, és Scrimgeour úgy ítélte meg, túl nagy lenne a pánik, ha ez kiderülne.
Harrynek végleg elment az étvágya, és rosszkedvűen bökdöste villájával a sült húst. Hermione közelebb hajolt hozzá Ron háta mögött, s az elmúlt napok után szokatlanul csillogó szemmel szólalt meg:
– Még nem is tudtam megköszönni az ajándékodat – kezdte mosolyogva. – Pont nem volt még meg az a könyv és igazán… izgalmas.
Harry elhúzta a száját, egyrészt, mert el nem tudta képzelni, hogy mi lehet olyan izgalmas egy rúnákról szóló könyvben, amely az ősi kultúrák írásait vetette össze a „modern rúnatudománnyal”, másrészt, mert eszébe jutott, hogy milyen hosszasan keresett valami olyan ajándékot a lánynak, amelynek biztosan örülni fog, s erre ő egy manó-jogokról szóló kiadvánnyal lepte meg. Nem tudott visszamosolyogni Hermionéra, helyette halkan odavetette.
– Most már bánom, hogy nem egy, az igaz barátság mibenlétéről szóló könyvet vettem neked. Akkor talán tudnád, hogy mikor kell a barátaidat az árulók elé helyezni…
Hermione elvörösödött, és Harry elégedetten fordult vissza a tányérjához. Látványosan az evéssel kezdett foglalkozni, így volt oka nem észrevenni Hermione kitartó próbálkozásait, hogy szóra bírja. Egyrészt örült annak, hogy zavarba hozta a lányt, aki még mindig nem ismerte el, hogy Harrynek is igaza volt, és igenis kellett Sipor a horcrux legyőzéséhez. Ugyanakkor kicsit el is szomorította, hogy továbbra is haragban kell lennie Hermionéval, s legbelül egy kis hang mintha azt magyarázta volna neki, hogy egészen nyugodtan biccenthetett volna egyet a lány egyértelműen békülékeny szavaira, hogy legalább egy kicsit javuljon a viszonyuk.
Amikor újra Hermione felé pillantott (egy hatalmas hússzelet és egy adag krumpli legyűrése után), a lány immár tüntetően nem nézett felé, és gyorsan beszélgetést kezdeményezett a mellette ülő Hestia Jonesszal. Harry visszafordult a tányérja elé lebegtetett süteményhalomhoz, és elvett egy szeletet. Közben fél füllel hallotta, ahogy Mrs Weasley dohogva magyaráz a férjének:
– Akkor is tiszteletben tarthatná, hogy mindenkinek pihenésre van szüksége. Tudom, hogy fontos a gyűlés, de legalább ezt a két napot meg lehetett volna várni. Most persze senkinek sincs ünnepi hangulata, hiába dolgoztam annyit...
Mr Weasley könnyedén megfogta az asszony kezét, és halkan válaszolt valamit, amelyet Harry már nem hallott. Ahogy körbenézett, fellélegezve látta, hogy lassan mindenki befejezi az evést, s volt, aki már szedelőzködött. A gyűlésig még hátra volt két óra, és Harry épp elhatározta, hogy visszatér a szobájába, amikor elkapta Hermione pillantását. A lány közelebb lépett hozzá.
– Azt hittem, hogy megérted végre – szólalt meg Hermione remegő hangon –, hogy ha felelős vagy valaki halálért, elvesztesz valami... valami nagyon fontos... – zavartan hallgatott el, a szavakat keresve.
– Valami nagyon fontos barátságot? – vágta oda Harry megnyomva az utolsó szót. Hermionéban láthatóan bennakadt a levegő.
– Meddig akarod ezt csinálni? Igen, lassan egy barátságot is. Harry, hát nem veszed észre, hogy már te is csak a csatlósaidnak tartasz mindenkit, minket is? Ugyanúgy, mint Voldemort.
– Ne nevezz engem ugyanolyannak! – kiáltott Harry dühösen, ügyet sem vetve a felé forduló arcokra. – Ha így gondolod, semmit sem tudsz rólam! Semmit!
Kiviharzott a konyhából, miközben megkerülte Ront, aki döbbenten meredt barátaira, és kirontott az ajtón. A nap fehéres fénye semmi hőt nem sugárzott, s Harryt szinte arcul csapta a váratlan hideg. Elővarázsolta szobájából kabátját, és gyorsan elindult a dombok felé, mielőtt barátja utolérhette volna. Oda sem figyelt, hogy merre viszik a lábai, amíg szinte rohanva el nem érte a Roxfort vaddisznókkal díszített kapuit.
Kifulladva állt meg a – természetesen – bezárt kapuk előtt, és végigfuttatta tekintetét a behavazott birtokon. Valahol, a kastély falai mellett mintha néhány diák hógolyózott volna. Harry szíve összeszorult, ahogy a legmagasabb toronyra tévedt a tekintete. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ismét fölötte lebegett volna a zölden izzó Sötét Jegy, aztán újra csak a hideg-kék, felhőtlen eget látta. Arrébb fordította a fejét, s megpillantotta a szürkén fodrozódó vizű tavat, amelyből az óriáspolip egy pillanatra kiemelte egyik lábát, majd azonnal vissza is rántotta.
Ostobának, és kicsit talán gyerekesnek is érezte, hogy volt iskolája bezárt kapui előtt rostokol, de nem tudott elmozdulni. Valami megtört benne; úgy érezte, mintha elvesztett volna sok-sok időt, sok-sok nyugodt évet az életéből. Tisztán érezte, hogy ő nem akar felnőni, nem akar tovább menni azon az úton, amelyen kénytelen volt elindulni. Szeretett volna újra egyszerű tanuló lenni, házi feladatokat írni az utolsó pillanatban, izgatottan készülni a vizsgákra, együtt enni a többiekkel a nagyteremben, vagy csak üldögélni és olvasgatni a klubhelyiségben. Gyerek szeretett volna lenni újra. Mint aki megtudta, hogy csak hónapjai vannak hátra, úgy döbbent rá, hogy mennyire keveset használt ki eddig az életéből, abból a hat évből, amelyet a Roxfortban töltött.
A recsegő hó hangja törte meg körülötte a csendet, s zavartan fordult meg a háta mögött felhangzó váratlan zaj miatt. Egy alak közeledett Roxmorts felől, fekete iskolai talárja szinte söpörte a havat, s köpenye csapkodta a hátát, ahogy az iskola felé sietett. Egy másodpercre megtorpant Harryt megpillantva, majd újra elindult, de immár lassabban.
– Harry? – Neville zavartan állt meg előtte. – Mit...
– Keresek itt? – fejezete be helyette Harry a kérdést, majd könnyedén vállat vont. – Csak erre jártam. De te?
– Londonban voltam. A… Szent Mungóban – suttogta a másik lehajtott fejjel, s mintha kicsit elvörösödött volna. Majd felpillantott, és Harry szemébe nézve folytatta: – Beszélnünk kéne. Már régóta el akartam valamit mondani, csak... Nem könnyű elérni téged.
Most Harry hajtotta le zavartan a fejét. Semmi erőt nem érzett arra, hogy Neville-lel beszélgessen, de nem akarta megint visszautasítani. Beleegyezően bólintott tehát, s lélekben felkészült arra, hogy Ginnyről, vagy Neville szüleiről halljon, de a fiú egészen mással nyitott:
– Tudod, hogy mi az az Aetas Heroum?
Harry egy másodpercig döbbenten meredt Neville-re, majd nagy nehezen kinyögte: – Igen.
– Szóval, talán akkor te is rájöttél, hogy most egy ilyen időszak van... – Neville most már egyértelműen elvörösödött, s Harry kénytelen volt elismerni, hogy vitézül küzd zavarodottsága ellen. – És… hát a Scelus személye egyértelmű, gondolom számodra is, hogy Voldemort az.
Harry meglepetten pislantott a másikra. Neville olyan nyugalommal mondta ki a Nevet, mintha a legkevésbé se tartana attól, amit jelent. A másik, minden eddigi zavarodottság ellenére keményen állta a pillantását. Harry nem akart a Herosról hallani. Még mindig nem értette, hogy Neville miért akarja ezt elmondani neki – hiszen annyira világos volt, hogy éppen elég felnőtt és tanult ember van körülötte, s biztosan figyelmeztetik.
Neville vett egy mély lélegzetet, s érezhetően nyugalmat erőltetett a hangjára.
– A Heros munkája nagyon összetett, ezért szüksége van egy mesterre, még akkor is, ha alapvetően nagyon erős mágiával rendelkezik. Általában sok vita van arról, hogy kitől szerzi a tudását, és hogyan készítik fel. – Harry szíve hevesebben vert, és lélegzetvisszafojtva figyelte a fiú szavait. Megdöbbentette, hogy talán pont most, ennek a lehetetlen beszélgetésnek a segítségével tud meg valamit a Defensorról. – A Heroson kívül senki sem tudhatja biztosan, hogy ki ez a személy, de most...
– Mr Longbottom? Mr Potter? Mégis mit ácsorognak itt? – McGalagony szigorú hangja félbeszakította Neville mondatát. Az idős boszorkány alig észrevehetően intett pálcájával, mire a kapu halk nyikordulással kitárult, s a nő kilépett a két fiú mellé. – Mit keresett az iskola területén kívül, Mr Longbottom? – fordult McGalagony összevont szemöldökkel Neville felé. – Talán nem olvasta a legutóbbi intézkedésünket? Nem lett volna szabad elhagynia a kastély területét. Önnek, mint prefektusnak külön példát kell mutatnia.
Harry szemöldöke felszaladt. Neville, mint prefektus? A fiú bűnbánó arccal hallgatta az igazgatónőt, majd egy néma bólintással vette tudomásul a büntetőmunkát, s McGalagony intésére belépett kapun. Még vetett egy kifürkészhetetlen pillantást Harryre, majd elindult a kastély felé. McGalagony egy gyors intéssel bezárta a kaput.
Harry kettesben maradt az idős boszorkánnyal a kapu előtt, és ahogy teljesen elhalt Neville lépteinek hangja, mély csend ereszkedett rájuk. Lassú másodpercek teltek el, mire McGalagony megszólalt:
– Hamarosan elkezdjük a gyűlést. Vissza kéne menned a főhadiszállásra, Harry. – Most újra tegezte, mint az elmúlt hetekben mindig, csakúgy, mint a többi rendtagot. Ez, amire eddig annyira büszke volt, most újra csak összeszorította Harry szívét. Elszomorította az, hogy volt tanára a felnőttekkel hasonlóan beszél vele, hogy a kastély kapuja bezárult előtte, s a Roxfort igazgatója nem várja vissza, helyette elhessegeti. Neki már nem volt helye diáktársai között, bármennyire is bántotta ez.
McGalagonyt követve visszahoppanált a főhadiszállás konyhájába. Az ebéd maradékait Mrs Weasley már eltakarította, és a tányérok éppen magukat mosogatták. McGalagony Kingsley Shacklebolthoz lépett, és a konyhából kivonulva azonnal tárgyalásba fogtak. Az asztal mellett már csak Mr Weasley üldögélt, aki eddig nyilván feleségével beszélgetett. Mrs Weasley gyorsan biccentett a Rend vezetőjének, amikor Harryék megérkeztek a konyhába, majd felpattant s pakolni kezdte a már elmosogatott és szárazra törölgetett tányérokat. Egyértelmű volt, hogy még mindig neheztel McGalagonyra az ünnep elrontása miatt.
Mr Weasley azonban vidámabban mosolyodott el Harryt megpillantva. Intett a fiúnak, hogy üljön mellé. Harry különösebb érdeklődés nélkül helyezkedett el az egyik széken. Továbbra is a Roxfort és Neville szavai körül jártak a gondolatai. Elfogta a düh az igazgatónő iránt, aki megfosztotta attól, hogy talán végre megtudjon valamit a Defensorról. El nem tudta képzelni, hogy Neville honnan tudhatná, ki a titokzatos mester, és hol lehet megtalálni, de a fiú rengeteget változott az elmúlt hónapok során. Miért ne tudhatta volna akkor meg ezt is? Talán a nagymamája mondta el véletlenül, talán máshol hallotta meg. Ez Harry számára messze nem volt annyira fontos, mint az a kérdés, hogy miképp találkozhatna újra a fiúval, s fejezhetnék be a beszélgetést.
– Őszintén, Harry, lehet benne bármennyi igazság? – Mr Weasley halk kérdése zavarta fel a gondolatait. Rájött, hogy oda se figyelt a férfi szavaira.
– Hát…
– Harry, ha kiderülne, hogy ez nem csak egy ostoba hivatali pletyka, az nem csak rossz fényt vetne rád. Komoly törvények vannak arról, hogy mi a teendő ilyen esetben. És ha valami most nem kell a nyakunkba, az egy újabb tárgyalás a Wizengamot előtt…
Harry csodálkozva pillantott Mr Weasleyre. Egyre kevésbé értette, hogy miről van szó, de úgy érezte, ezt már nemigen vallhatja be.
– Erre nem kerül sor. Ígérem – mondta tehát, hogy megnyugtassa a férfit.
Mr Weasley bólintott. – Rufus Scrimgeour tegnapelőtt személyesen is felkeresett. Biztos volt benne, hogy én tudom, hol vagy, és rajtam keresztül akart üzenni neked. A minisztérium továbbra is fenntartja a különleges képzés ajánlatát. A miniszter szívesen beszélne veled, arra kért, hogy az ünnepek után keresd fel.
– Megmondta neki, hogy kapcsolatba tud lépni velem? – kérdezte Harry. Ha volt valami, amit biztosan nem akart, az az volt, hogy felkeresse Scrimgeourt minisztériumi szobájában. Fogalma sem volt róla, hogy a miniszter végül mennyire foglalkozott a betörővel, de abban biztos volt, hogy a portrék felismernék, és ezt nem is rejtenék véka alá…
Mr Weasley elmosolyodott.
– Az egyezmény szerint mi, akik a minisztériumnak dolgozunk nem árulhatjuk el semmilyen körülmények között sem, hogy a Rend tagjai vagyunk. Úgyhogy csak azt tudtam neki megígérni, hogy felveszem a kapcsolatot a fiammal, aki talán továbbíthatja a kérését. – Harry fellélegzett. – De, ha megengedsz egy tanácsot, Harry, szerintem el kéne fogadnod végre a minisztérium ajánlatát – hajolt közelebb a férfi. – A minisztériumnak nagyszerű tanárai vannak. És nagyon nehéz bejutni az auror-képzésbe. Ha neked most megadják ezt a lehetőséget, csak azért, hogy a varázslótársadalom úgy lássa, hiszel a minisztériumban, akkor ki kell használnod.
– Még akkor is, ha nem hiszek a minisztériumban? – kérdezte Harry elgondolkozva. Egy jó tanárra nagy szüksége lett volna, de nem bízott Scrimgeourban és az embereiben sem. Ráadásul továbbra is csak megvetni tudta a minisztérium eltussoló politikáját. Az emberek a Reggeli Prófétából feleannyi eseményt, támadást sem tudtak meg, mint amennyi történt. Harry szerint joguk lett volna informálódni, még akkor is, ha ez pánikhangulatot keltett volna.
Mr Weasley szomorúan tárta szét a kezét. – Én sem hiszek a minisztériumban. Azért álltunk be Rendbe, mert a minisztérium módszereit nem tartjuk megfelelőnek. Mégis fenn kell tartanunk az együttműködés látszatát. Neked pedig ki kellene használnod mindazt, amit nyújtani tud neked.
– Még meggondolom – felelt Harry, s lassan felállt. Mr Weasley komolyan nézett rá.
– Scrimgeour eddig mindig elérte, amit akart. Inkább ülj le vele tárgyalni, és akkor te kerülhetsz ki győztesen…
Harry bólintott, de fogalma sem volt róla, hogy mit tehetne. Csak abban volt biztos, hogy nem akarja meglátogatni Scrimgeourt a minisztériumban. Azonban azt is sejtette, hogy ha a miniszter mégis rájönne arra, hogy ő járt a szobájában, akkor már nem adna neki sok lehetőséget a választásra. Kénytelen lenne mindenütt a minisztériumot reklámozni, és talán még a beígért tanítást sem kapná meg cserébe. Ennél azért jobbnak tűnt az, ha saját önszántából, saját kikötéseit elmondva áll a szolgálatukba.
Úgy ment fel az emeletre, hogy ügyet sem vetett a körülötte nyüzsgő emberekre. A rendtagok a szalon előtt gyülekeztek. Az ünnepi hangulat végleg lefoszlott róluk; ismét mugli újságokat nézegettek – ezek között ugyanis volt olyan, amely megírta a farkastámadást, ellentétben a varázslók újságaival –, s halkan beszélgettek.
Harry megállt a csoport szélén, és némán figyelte a társaságot. Ron váratlan felbukkanása kizökkentette mélázásából.
– Meddig akartok még vitázni Hermionéval? – szólalt meg Ron halk, szemrehányó hangon. – Szörnyű, hogy még ebédelni se tudtok úgy leülni, hogy ne tőletek zengjen a ház…
Harry dühösen mérte végig barátját.
– Á, megjött az az ember, aki sose volt haragban a barátaival… De talán ezt nem csak nekem kéne mondanod. Hermione azt hiszi, csak neki lehet igaza, már annyira megszokta, hogy a legokosabb mindnyájunk között…
– Honnan veszed, hogy nem ad neked is igazat?
– Hát mindenesetre nem látszik rajta. – Hermione elvonult mellettük. Vetett egy gyors pillantást Harryre, majd odalépett Fleurhöz, és vele kezdett beszélgetni. Harry elfintorodott. – Úgy látom, nem szívesen beszélgetne egy gyilkossal…
– Ember, állj már le! – Ron olyan dühösen mordult fel, hogy Harry összerezzent. – Azért nem akar beszélni veled, mert ebédnél is a fejéhez vágtál egy csomó szörnyűséget…
– És ő mit vágott a fejemhez? – szólt közbe Harry. – Azt inkább nevezném szörnyűségnek…
– Szörnyűség, de lassan úgy tűnik, hogy van benne igazság…
– Ez az! Nagyszerű! – Harry érezte, hogy lassan teljesen elragadja a düh. – Nem is vártam tőled mást, több mint hat év barátság után!
– Mindenkit el akarsz marni magad mellől? – kérdezte Ron halkan, és faképnél hagyta a füstölgő Harryt.
A szalon ajtaja kiárult, és a rendtagok elindultak befelé. Harry kedvetlenül követte őket, s csaknem utolsónak lépett be a szobába. Hermione és Ron az ablaktól nem messze ültek és összedugva fejüket beszélgettek. Nem volt mellettük üres hely. Harry előhúzta pálcáját, és egy dühös intéssel elővarázsolta szobájából kedvenc foteljét. Elhelyezkedett az ajtó mellett, és újra végigmérte a társaságot. Bárhol szívesebben lett volna, mint ezen a megbeszélésen.
McGalagony határozottan nyitotta meg a gyűlést. Elismerte, hogy nem szerencsés karácsonykor itt beszélgetni, ahelyett, hogy ki-ki a családjával ünnepelne, ezért gyors akart lenni. A vérfarkas támadásról Harry időközben már lényegében mindent megtudott, főleg Mordon és Kingsley beszélgetéséből, de a mugli újságok fölött tárgyaló rendtagok is kiegészítették egy-egy újabb adalékkal a történetet.
A rendtagok egyöntetűen megegyeztek abban, hogy egy újabb kémre van szükség a vérfarkasok között, aki időben megtudja az ilyen támadásokat. Harry tenyerébe támasztott állal, félig oda se figyelve hallgatta őket. Nem tudta most lekötni a vérfarkasok kérdése, mint ahogy az utána következő beszámoló sem Mrs Granger Amerikába költöztetéséről. Barátait figyelte, akik feszülten hallgatták McGalagony szavait a lehetséges amerikai szövetségesekről. Hermione arca lelkes volt és kicsit boldog is. Harry emlékeztette magát, hogy a lány mindig is fontosnak tartotta a nemzetközi máguskapcsolatokat.
Ron odasúgott valamit barátnőjének, mire Hermione gyorsan vetett egy pillantást Harry felé, de aztán elfordult. Arcán most zárkózott kifejezés jelent meg. Harry kényszerítette magát, hogy figyeljen arra, amit McGalagony mond, hogy meghalljon és felfogjon minden szót. Most már nem fordult barátai felé.
– Van még egy dolog, amit alaposan elő kell készítenünk. – Úgy tűnt, mintha hosszú órák teltek volna el, mire McGalagony végre rátért az utolsó témára. – Hermione szülei holnap érkeznek a főhadiszállásra. Meg kell változtatnunk a biztonsági varázslatokat, hogy tudjanak mozogni a házban. Otthonosan kell érezniük magukat. Hoppanálással hozzuk ide őket, holnap délelőtt. Nem az otthonukból, mivel véletlenül sem szeretnénk felhívni a halálfalók figyelmét arra a helyre, hanem a rokonaik házából. Ebben Hermionén és Ronon kívül Tonks, Fleur és Bill lesz a Rend segítségére. Őket kérem, hogy maradjanak kicsit itt a gyűlés végén. Most pedig a megváltoztatandó varázslatokról…
Harry nem volt képes tovább figyelni a nő szavaira. Arcát elöntötte a forróság, és érezte, hogy elvörösödik a szégyentől. Hermione annyira sem tartotta már magához közel állónak, hogy részt vehessen szülei idehozásában. A fájdalomtól elakadt a lélegzete egy pillanatra, s valami összeszorította a torkát. Barátai nem néztek most rá, mindketten maguk elé bámultak, s szinte süket fülekkel hallgatták a Rend fejét.
A gyűlés végén Harry felpattant, és azonnal elindult szobája felé. Nem tudta, mit mondhatna nekik, hogy egyáltalán vissza lehet-e még fordítani ezt az egészet. Levetette magát az ágyára, és üres tekintettel követte a függöny mintáit. Hosszú percek teltek el, míg valahogy megnyugodott, s elhatározta, hogy megpróbál végre normálisan beszélni Hermionéval.
Az ajtó halkan nyikordult, és ahogy Harry felült az ágyon, tekintete Ronéval találkozott. A fiú leült mellé az ágyra, nekidőlt a támlának, s karjával átfonta felhúzott térdét.
– Hermione nem tudta, hogy… akarsz-e segíteni – szólalt meg halkan. – Sajnáljuk.
– De miért… Miért gondoltátok egyáltalán, hogy… – Harry elhallgatott, és csak legyintett. Lassan, unottan játszani kezdett a Mrs Weasleytől kapott pulóver ujjával. Úgy érezte, nincs mit magyarázni ezen a továbbiakban. Most már inkább az érdekelte, hogyan tudna kibékülni végre Hermionéval.
– És Hermione most hol van?
– Elment McGalagonnyal előkészíteni a varázslatokat. Harry, ő tényleg nem akarta, hogy valami bajod essen. Egyszerűen csak… Hiszen te is tudod, hogy hogyan gondolkodik a házimanókról… – Ron arrébb lökte kezével a Hermionétól kapott könyvet. – De amúgy vannak jó ötletei, talán máskor hallgathatnál rá is…
– Eléggé meghallgattam – jegyezte meg Harry morcosan. – De hagyjuk – intette le Ront, mielőtt válaszolhatott volna. – Csak azt szeretném, hogy újra olyan legyen minden, mint a Roxfortban…
– Nekem is hiányzik – vallotta be Ron. Ettől Harry kénytelen volt belátni, hogy barátja is felnőttebb lett valamivel. – Bírom a főhadiszállást, meg minden, de néha azért jó lenne egy kis kviddics meg dumálni a többiekkel. Túl sok itt a felnőtt… – felsóhajtott. – Már én is kezdem annak érezni magam. Elég gáz, nem? – nevette el magát.
Harry elmosolyodott.
– Hát ti Hermionéval megszokhattátok, hogy felnőttként kell viselkednetek. Prefektusként sok kis tízévesért voltatok felelősök… – Egyszerre nevették el magukat.
– Tényleg, képzelem, hogy mi folyik most a klubhelyiségben Hermione nélkül – jegyezte meg Ron.
– Jut eszembe, tudod, ki lett az egyik új prefektus? – nézett rá Harry elkomolyodva. – Úgysem találod ki…
– Jaj, ugye nem Lavender? Az a buta liba folyton azzal nyaggatott, hogy milyen remek ötletei vannak a prefektusi teendők kibővítésére…
– Mi a csuda? Beszélgettetek is, Ron? – vigyorodott el Harry. Ettől Ron elvörösödött, de ő maga is vigyorogva mondta:
– Hát, néha…
– Na mindegy, szóval van még tipped az új prefektusra?
– Seamus? Parvati? Te jó ég, csak nem az a fekete hajú hatodéves lány, aki tavaly állandóan beleszólt abba, hogy mit csinál Hermione? – találgatott Ron. Harry minden névre megrázta a fejét.
– Nem, nem. Sosem találnád ki. Neville.
Ron eltátotta a száját, majd egészen lassan bezárta. Harry elnevette magát barátja reakcióját látva.
– Neville Longbottom? Az a Neville, akinek gondot okozott a legelemibb bűbájok összehozása?
– Hát már nem okoz neki gondot – vont vállat Harry. – Vagy a személyes meggyőző ereje lett igen jó, mindenesetre McGalagony alkalmasnak találta a dologra…
– És ezt mikor tudtad meg?
– Találkoztam ma Neville-lel – kezdte Harry és elmesélte a Roxfort kapujánál történt eseményeket barátjának. Ron lelkesen hajolt előre.
– Gondolod, hogy tényleg tudja? Tudja, hogy ki a Defensor?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Harry. – McGalagony pont a legrosszabbkor bukkant fel. És nem tudom, hogy mikor fogok tudni beszélni vele. Mi már nem jutunk be egykönnyen a kastélyba…
– Akkor írj neki, vagy valami. Beszélnetek kell. Le kell győzni Voldemortot, amilyen gyorsan csak lehet…
– Tudom. Majd meglátjuk. – Harry felsóhajtott, és anélkül kezdte lapozgatni az egyik ágyán heverő könyvet, hogy valójában odafigyelt volna rá. Félt is a félbehagyott beszélgetéstől, és bánta is, hogy nem hallgathatta végig Neville szavait.
– Csak egyvalamit nem értek – gondolkozott közben hangosan Ron. – Hogy jutott ki Neville a Roxfortból, ha tilos elhagyni a birtokot? Ha már ott maradt karácsonyra, pedig máskor mindig hazament, épp a szülei miatt, akkor hogy mehetett ki?
– Talán külön engedélye volt – találgatott Harry. – Végül is McGalagony meg szokta érteni az ilyen kihágásokat… Emlékszel, hogy amikor másodévben Hermionét kővé dermesztették, és mi azt mondtuk, hogy őt látogatjuk meg, McGalagony elnézte, hogy éjszaka sétálgatunk…
– Akkor viszont nem kapott volna büntetőmunkát azért, hogy élt vele – jegyezte meg Ron. Harry elgondolkodva bólintott.
– Hát akkor nem tudom.
Nem ez volt az a kérdés, amire a leginkább kíváncsi volt, így nem is gondolkozott tovább rajta. Ron töprengve az ablakhoz sétált, és a behavazott dombokat kezdte nézegetni. Harry egy intéssel magához hívta az Alapítókról szóló könyvet, s olvasgatni kezdte.

*

Valami felriasztotta. Riadtan kalapáló szívvel ült fel az ágyán. Az éjszaka sötét volt, az eget vastag felhőréteg takarta, így semmi fény nem szűrődött be a szobába. Harry néhány másodpercig hallgatta  saját szívének hangos kalapálását, s próbálta kitalálni, hogy mi ébresztette fel.
Aztán újra megérezte azt a sürgető hívást, valahol a fejében. Nem olyan volt, mint a főnix hangja, de ugyanúgy tudta, hogy szükség van rá, mennie kell. Kipattant az ágyból, és gondolkozás nélkül rohant ki a folyosóra, le a lépcsőn.
A konyhában hangos pattogással égett a frissen felszított tűz, s az asztal körül kisebb csoport állt. Harry megtorpant az ajtóban.
Hermione az asztalra borulva zokogott, így Harry alig értette meg a szavait.
– Megkínozták őket, de… fogalmuk sem volt… hogy hol lehetünk… végül megölték mindkettejüket…
Ron gyengéden átkarolta a lányt, és egy pillanatra Harry felé villant a szeme. – Sss… Nyugodj meg… Most már vége…
– Soha többé nem lesz vége – Hermione felemelte a fejét, és egyenesen Harry szemébe nézett.
Harry dermedten állt. Valami azt súgta neki, hogy egyszer, nagyon-nagyon régen már látta ezt a pillanatot, hallotta ezeket a szavakat, s elöntötte a rémület és a fájdalom. Alig tudta elhinni, hogy tényleg megtörtént az, amitől Hermione hónapok óta rettegett. Az elmúlt hetekben megpróbálta azzal bíztatni magát, hogy sikerül elrejteni Hermione szüleit, s végül sikerül elkerülni, hogy a halálfalók megöljék őket. Most már tudta, hogy amit Voldemort elhatároz, az meg is fog történni.
Zavartan lépett közelebb az asztalhoz, amire Mrs Weasley épp egy bögre forró teát tett le Hermione számára, miközben Tonks egy zsebkendőt nyomott a lány kezébe.
– Gyerünk, Nymphadora, szólj Madame Gardinernek, és Ron, téged McGalagony már jó ideje vár a Roxfortban – adta ki az utasítást Mrs Weasley. Ron dühösen grimaszolt, de aztán feltápászkodott, s elindult a lépcső felé.
– Harry? – Hermione kinyújtotta a kezét Harry felé. A fiú odasietett, és leült a lány melletti székre, ahonnan Tonks most állt fel, hogy lehívja a gyógyítót. Hermione arca nedves volt a könnyektől, és a keze még mindig remegett. – Én… én nem tudtam tenni semmit… nem tudtam megvédeni őket…
– Sajnálom – suttogta Harry. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna most a lánynak, de Hermione szó nélkül a karjaiba borult. Olyan erősen szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni.
– Hogy… hogy lehet ezt kibírni? – suttogta Hermione elcsukló hangon.
Harrynek elszorult a torka. Nem tudott tanácsot adni a lánynak, hiszen ő nem így veszítette el a szüleit. Nem lehettek mellette, amióta az eszét tudta. Igazából fogalma sem volt arról, hogy fel lehet-e dolgozni egy ilyen veszteséget. Lassan, óvatosan simította végig Hermione hátát.
– Ki lehet – felelte halkan. – Segítünk. Itt vagyunk melletted…

előző fejezet

következő fejezet

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!