A következő hetek teljesen összefolytak Harry számára; ideje nagy részében Ronnal igyekezett erőt önteni Hermionéba. A lány alig mozdult ki a szobájából, enni is csak azért ment le a konyhába, mert Harryék nem hagyták, hogy az étkezések helyett is odafent gubbasszon. Minden egyes reggel ki kellett rángatni az apátiából; Ron órákon keresztül győzködte, hogy egyáltalán kikeljen az ágyból, és felöltözzön.
Harry ráismert Hermione viselkedésében saját kedvetlenségére, amely Sirius halála után rátört. De most, ahogy napról napra végig kellett néznie a másik szenvedését, még nagyobb volt benne a tehetetlenség, mint akkor, amikor ő próbálta elfogadni a keresztapja elvesztését. Hermione alig evett, és csak néhány órát aludt. Harry emiatt komolyan aggódott az egészségéért, így egyre gyakrabban látogatta meg Madame Gardinert, hogy tőle kérjen valamilyen bájitalt Hermione számára. De a gyógyító határozottan megtagadta, hogy további gyógyszereket küldjön Harryvel, meggyőződése volt, hogy a pihenés jobban segíthet feldolgozni a sokkhatást.
Ezek után Harry és Ron minden igyekezetével azon volt, hogy ha rövid időre is, de eltereljék Hermione figyelmét a tragédiáról. Harry lassan betéve tudta a rúnákról szóló könyvet, amelyet Hermionénak ajándékozott karácsonykor, mert úgy tűnt, ha a lány ezzel foglalkozik, akkor valamivel nyugodtabb. Harry sose hitte volna, hogy valaha még ő maga is megismerkedik a rúnatannal, de rá kellett jönnie, hogy elegendő tanulmányozás után egészen érdekesnek találja.
Ahogy múltak a napok, a beszélgetésekből Harry számára teljesen összeállt annak az éjszakának a története, amely során megölték Mr és Mrs Grangert. Az előzetes megállapodás szerint a házaspár karácsony második napján, délelőtt érkezett volna meg Hermione nagynénjéhez, akinek házába a lány rendszeresen eljárt feltölteni a mobiltelefonja akkumulátorát. Hermione és McGalagony már előző este odamentek, hogy előkészítsék a ház védelmét.
Eleinte Hermione hallgatott az éjszaka eseményiről, később azonban inkább ki akarta magából beszélni mindazt, ami történt, így Harry megtudta, hogy már épp dehoppanálni készültek, amikor beállítottak a lány szülei. Szerettek volna legalább egy éjszakát eltölteni Hermione apjának nővérénél és a családjuknál. Hermione elhatározta, hogy ott marad ő is éjszakára, bár McGalagony egyiküknek sem javasolta, hogy hosszabb időt töltsenek abban a halálfalók számára jól elérhető házban.
Harryt dühös volt, ha erre gondolt. Voldemort egyszerűen csak kihasználta azt, hogy Hermione és a szülei számára fontosabb a család szeretete, mint a gyors menekülés. Az erő, amelynek Dumbledore szerint a győzelme alapját kellene adnia, eddig csak veszteségeket okozott neki, és minden ember elvesztése fájón nehezedett a szívére, még Hermione szüleié is, akiket pedig alig ismert.
Magáról a támadásról azonban a lány nem volt képes beszélni. Harry végül Ront kérdezte meg egyik éjszaka, amikor Hermione már elaludt, és ők ketten az ágyától kicsit távolabb húzódva, egy-egy fotelben, bár fáradtan, a szokásosnál mégis valamivel elégedettebben üldögéltek.
– McGalagony alig egy órával azután ébresztett fel, hogy elaludtam. Talán megbánta, hogy ott hagyta őket, nem tudom, de Tonksot, Billt meg engem odaküldött, hogy hozzuk ide őket már éjszaka. Egy közeli utcába hoppanáltunk, és amikor odaértünk, már a ház felett volt a Sötét Jegy… – Hermione halkan felnyögött álmában, s Ron szinte odaugrott az ágyhoz. Előbbi gyorsaságával ellentétben lassú, óvatos mozdulattal simította végig a lány arcát. Hermione halk sóhajjal a másik oldalára fordult, és úgy tűnt, már nyugodtabban alszik.
– De hát Hermione…
Ron leintette Harryt, mielőtt befejezhette volna, és halk léptekkel visszatért a fotelhez.
– Hermione nem tartotta magánál a pálcáját. „Muglik között élj úgy, mint egy mugli”. Valami hülye elv, ne kérdezz róla. Pedig hát sejthette volna… Vagy nem is tudom. – Ron felhúzta és karjaival átfonta térdét, majd elgondolkozva támasztotta rá az állát. – Szóval amikor észrevette a halálfalókat, felrohant a pálcájáért az emeletre. Aztán… hát nem nagyon tudott mit tenni, csak nekünk szólhatott. Amikorra mi is odaértünk, a szülein már nem tudtunk segíteni... – Ron hangja kicsit megcsuklott, s Harry is úgy érezte, mintha gombóc nőtt volna a torkában. – Az akkor nagyon rossz volt: az ő… holttestük mellett kellett teljes erőbedobással harcolnunk, hogy legalább Hermionét megóvjuk. – Harry kérdő pillantására hozzátette: – Úgy tűnt, őt nem akarták megölni, csak elrabolni... McGalagony szerint nyilván csalinak akarták használni.
Hosszú ideig ültek némán egymással szemben, a falakat vagy a padlót kémlelve; igyekeztek elkerülni egymás pillantását és elrejteni érzéseiket. A csendet végül Ron törte meg:
– Harry... – Megköszörülte a torkát. – Mit csináltál volna akkor…? Mit tettünk volna, ha tényleg Voldemort elé viszik, ha… – Elhallgatott, és megrázta a fejét, jelezve, hogy nem képes végig mondani.
Harry kiegyenesedett ültében, és lassan Ron szemébe nézett. Végül nagyon halkan szólalt meg, és magát is meglepte, hogy hangja enyhén remeg.
– Nem tudom... Nem hagyhattam volna, hogy kínozzák... – Elharapta a mondat végét, és lehorgasztotta fejét. Pár másodperc csend után folytatta: – Nem tudom, és nem is akarok ezen gondolkodni. Nem vagyok képes rá…
Harry Hermionéra pillantott, aki most, álmában, végre nem tűnt szomorúnak. A minden lélegzetvétellel ütemesen emelkedő-süllyedő paplan nyugalmat sugárzott. Harry boldog volt, hogy a lány legalább álmában nem szenved. Visszafordult Ron felé, és most ő köszörülte meg a torkát, majd alig észrevehetően kicsit megrázta a fejét, mintha így akarná helyükre kényszeríteni gondolatait.
– És a nagynénjéékkel mi lett azután? – kérdezte kicsit már hangosabban.
– Bill azonnal hívott hozzájuk gyógyítót, aki aztán a Szent Mungóba vitte őket, mi pedig Hermionét hoztuk ide. Bár szerintem ő is jobb kezekben lett volna ott, de ez volt McGalagony parancsa…
Harry fáradtan dörzsölte meg a szemét. – Mindenkinek jobb lett volna, ha nem maradnak…
– Ezen már igazán kár gondolkozni – jegyezte meg Ron ásítva. – Meg lehet érteni őket…
Harry nem válaszolt, tekintete elkalandozott a szobában égő egyetlen fáklya halvány fényének padlóra vetülő rajzain. Agya kikapcsolt, és már semmit sem fogott fel környezetéből, csak szeme követte továbbra is fél-vakon a fény és árnyék meg-megrezdülő játékát. Napok óta csak néhány órát aludt, amikor Hermionét végre elnyomta az álom, és általában azt is ugyanebben a fotelben.
Olyan lassan süppedt bele az álomba, hogy észre se vette, mikor váltott át agyában a fénycsíkok tánca az álom képeivé. A következő pillanatban már a nap táncoló fényeit látta a roxforti tó partján, és Ginny fürtjeivel játszott. Alig néhány másodpercnyi boldog pillanatra kapta vissza a lányt, és máris érkezett Voldemort válasza. Ginny arca eltorzult a fájdalomtól, amelyet Bellatrix Lestrange átka okozott, s Harry ugyanolyan erővel érezte a tehetetlenséget, mint akkor, Bill és Fleur esküvőjén.
Tudata küzdött, hogy kiszabaduljon az álomból, de valami nem engedte. Voldemort módszeresen kereste meg agya rejtett zugaiban mindazokat az emlékeket, amelyek fájtak, amelyeket el akart felejteni, és kényszerítette, hogy újra lássa maga előtt, újra végigélje őket. Mindent a saját szemszögéből látott – Voldemort csak a saját emlékeivel kínozta, azzal szórakozott, hogy újra és újra végignézze Harry gyengeségét. A vita Hermionéval, amikor úgy érezte, elvesztette egyik legjobb barátját, már a negyedik volt az emlékek között. Tekintete a Hermione mögött becsapódó ajtóról Sipor felé fordult, s onnan tovább siklott az asztalon álló kehelyre.
– NEM! – Saját dühödt kiáltására riadt fel. Zihálva nézett körül a szobában. Ron horkantott egyet, de aludt tovább. Az ágy felől azonban halk zizegés hallatszott, jelezve, hogy Hermione felült. A lány álmos tekintettel mérte végig Harryt.
– Megint a rémálmok? – kérdezte halkan. Harry bólintott, de szinte fel sem fogta Hermione szavait; még mindig zúgott a feje az álom képeitől. Ha Voldemort ugyanúgy látta, mint ő… Nem merte ezt végiggondolni. – A… a szüleid halálát…? – Hermione zavartan hallgatott el.
– Igen. Az övéket is – felelt Harry rekedt hangon, s átült a lány mellé az ágyra.
– Ez annyira… szörnyű – suttogta Hermione, és Harry vállára hajtotta a fejét. – Miért kellett elveszteni őket? Miért nem lehet megvédeni azokat, akiket szeretünk?
– Nem tudjuk mindig megvédeni azt, akit szeretnénk… – Harry szomorúan hunyta le a szemét. – Túl sok hibát követünk el.
Érezte, ahogy Hermione megrázza a fejét. – Meddig akarod mindenért magadat okolni, Harry?
– Talán igazad van – Harry felsóhajtott –, és inkább Voldemortot kellene okolni. Minden veszteség, minden halott egy jel. Jel, hogy nem halogathatom tovább, hogy közeleg a bosszú ideje.
– Nem a bosszú miatt kell legyőzni, hanem azért, hogy véget vess ennek a szörnyűségnek – vágta rá Hermione. – Én nem akarok bosszút állni, nem is tudnék. De azért szeretnék harcolni, hogy mással ez ne történhessen meg.
– Ez ugyanaz, csak másképp hívod – mosolyodott el Harry.
– Nem is tudom, nekem nem úgy tűnik… – motyogta a lány. Feje mintha nehezebb lett volna Harry vállán, s a fiú látta, hogy lassan elalszik. Óvatos mozdulattal visszafektette az ágyra, betakarta, majd az ablakhoz lépett.
Odakint pirkadt, s a dombokon olvadozó hó foltjait szürkére festették a hajnal első fényei. Harry fáradtnak érezte magát, de nem mert újra elaludni. Átment a saját szobájába, ahol őrzött néhány üres üveget a Voldemort elől elrejteni kívánt emlékeknek, de egy gúnyos hang a fejében mintha azt mondogatta volna, hogy ezzel már elkésett, s szavaitól összeszorult a szíve.
*
McGalagony elgondolkozva forgatta kezében a mobiltelefont. Harry biztos volt benne, hogy a boszorkány soha még hasonlót sem látott, nem hogy valaha is telefonált volna. Kingsley Shacklebolt az ablaknak háttal állt, láthatóan gondolataiba merülve, s üres tekintettel meredt a készülékre. Hestia Jones egy fotelben ült, és összeráncolt homlokkal követte McGalagony mozdulatait. Úgy tűnt, legszívesebben kikapná a kezéből a készüléket.
Harry felhúzta a lábát, s törökülésbe helyezkedett a süppedős fotelben. Miután elmondta a Rend fejének a készülék működésével kapcsolatos észrevételeiket, s a McGalagony hívására negyed órán belül megérkezett varázslónak és boszorkánynak is elismételte, úgy érezte, már nem tud és nem is akar többet tenni az ügyért. McGalagony szerette volna Hermionét is meghallgatni, de Harry igyekezett lebeszélni róla. Igaz, hogy már több mint három hét telt el a karácsonyi éjszaka óta, de Hermione lassan kialakuló lelki békéjét könnyen felboríthatta volna egy ilyen beszélgetés.
Harry még tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor a lány megtalálta a szüleinek vásárolt gyümölcsfacsaró készüléket. Hermione teljesen összeomlott, s órákon át folytak a könnyei, még azután is, hogy Madame Gardiner egy nyugtató bájitalt adott neki. Harry nem kért ebből még egyszer, és úgy gondolta, ha Hermionét most elkezdenék arról faggatni arról, hogy mikor honnan hívta fel a szüleit, hasonlóan rosszul érezné magát.
– A mugliknak tehát van arra eszközük, hogy megakadályozzák ezeknek a használatát…? – McGalagony kérdése kizökkentette Harryt gondolatai közül.
– Természetesen – bólintott azonnal Hestia Jones. – Igazából csak ott lehet használni, ahol elegendő térerő van. Ami természetesen itt, a hoppanálásgátló területeken belül nem adott. De annak alapján, amilyennek kint, a domboknál tűnt a telefon, nem ez lehet a baj.
– És az sem, hogy mennyi varázsló van jelen? – szólt közbe Kingsley, amire Harry csak megrázta a fejét. – A mugli minisztériumban sokaknak van ilyen készüléke, lényegében úgy használják, mint mi a főnix hangját. Volt már olyan, hogy ha valamit varázslattal végeztem el, akkor a közelemben lévő készüléket nem sikerült használni.
– Milyen varázslatot végeztél? – érdeklődött McGalagony.
A férfi pár másodpercig gondolkodott, majd megrántotta a vállát. – Nem jegyeztem meg. Nem gondoltam, hogy ennek jelentősége lehet…
– Na de van egyáltalán jelentősége? – kérdezte Hestia bizonytalanul. – Lehet, hogy csak ennek a hibája, vagy a társaságnak. Ez az egész annyira átláthatatlan még…
McGalagony halk koppanással tette le az asztalra a telefont, majd felállt és lassú léptekkel járkálni kezdett a szobában.
– A kérdés az, hogy ha a mugli technika megbízhatatlan a varázslók jelenlétében, akkor érdemes-e kitennünk annak a muglikat, hogy a halálfalók után kutassanak. – A férfi felé fordult. – Kingsley, más olyan eszköz is van, ami nem működik, ha varázsolsz?
– Egyre kevesebbet varázsolok az irodában, mert túlságosan felhívom magamra a muglik figyelmét, ha mindennel gyorsan kész vagyok – hangzott a férfi válasza. – De nem emlékszem, hogy komolyabb probléma lett volna…
– Hát akkor tényleg egyéni az egész! – vágott közbe Hestia.
– Bár, néha megzavarodott a… számítógép, aminek az eltüntetésére azóta se tudom rábeszélni a munkatársaimat, pedig csak a helyet foglalja az asztalon… – folytatta rendületlenül Kingsley, és néhány határozott lépéssel odament az egyik fotelhez, és elhelyezkedett benne.
Harry hátradöntötte a fejét, és nekitámasztotta a fotel puha, párnázott támlájának. Lehunyta a szemét és gondolatai önkéntelenül arra a szövegre terelődtek, amelyről délelőtt beszélgetett Hermionéval. A szerző szerint bizonyos fekete mágiáról szóló könyveket ősi rúnákkal írtak, s ezek még mindig megtalálhatók, bár egyre kevesebben értik meg őket. Hermione biztos volt benne, hogy Voldemort használ ilyen ősi mágiákat, de Harry nem tudta elképzelni, hogy ne őriznék alaposan ezeket a könyveket.
– Akárhogy is, ennek utána kell járnunk! – szólalt meg McGalagony szigorúan. Harry felpillantott. Míg ő elgondolkozott, a három felnőtt láthatóan tovább tárgyalta a mugli eszközök működését. – Kingsley, végezz el néhány kísérletet, hogy lássuk, milyen varázslatoknál nem működnek ezek az eszközök. Hestia, te vidd el ezt, és próbáld megnézetni egy mugli szerelővel. Harry, most ismét döntenünk kell arról, hogy mennyire vonjuk be a muglikat a háborúba. Ha a technika nem működik, akkor emberekre van szükségünk.
– Nem szeretnék még több áldozatot – vágta rá Harry gondolkodás nélkül. – A halálfalók még akkor is megtalálják az ártatlanokat, ha azok nem keresik őket. Ha ezek után külön megbízzuk az ismerőseinket, hogy kémkedjenek utánuk, csak elveszítjük őket.
– Megértem az érveidet – bólintott a nő –, de ez lassan már nem csak a mi háborúnk. Csaknem kétnaponta éri valamilyen atrocitás a muglikat, még ha a varázsvilág csak a leglátványosabb támadásokról hajlandó is tudomást venni. Újra gyakoriak a megmagyarázhatatlan tűzesetek, az összeomló épületek, és egyre gyakrabban tűnik fel az égen a Sötét Jegy. Természetesen nem emlékezhetsz rá, hogy milyen volt tizenhét-tizennyolc évvel ezelőtt az élet, de hidd el nekem, a halálfalók most, hogy a mesterük visszatért, még többet engednek meg maguknak, mint akkor. És egyre többen csatlakoznak Voldemorthoz, hiszen az, hogy nem halt meg a gyilkos átoktól, képes volt éveken át testetlenül életben maradni, újra testet öltött, s végül sorra aratja fölöttünk a győzelmeket, sokkal vonzóbbá teszi, mint amennyire a minisztérium vagy a világos varázslók vonzók lehetnek.
– Akkor az lenne a feladatunk, hogy megértessük azokkal az ostobákkal, akik csatlakozni akarnak hozzá, hogy Voldemort nem osztozik senkivel a hatalomban, és semmit sem kapnak majd a tudásából! – mordult fel Harry. Dühítette a gondolat, hogy ha valakit vonz a hatalom, akkor még azt is elfogadja, hogy egy másik ember talpnyalója legyen, abban a reményben, hogy valamikor őt is csodálják majd. Csak megvetni tudta ezeket az embereket.
– Erről nehezen győzöl meg egyesével minden bolond fiatalt, aki azt hiszi, hogy saját keserűségére és fájdalmára a legjobb gyógyír a bosszú.
– Nem csak a sötét oldalon lehet bosszút állni – jegyezte meg Harry.
– De igen. – Egy pillanatig némán farkasszemet néztek, majd McGalagony elkapta a pillantását, és az őket eddig csendben figyelő másik két ember felé fordult. – Köszönöm, hogy eljöttetek, és elmondtátok a véleményeteket. Kérlek, hogy amint megtudtok valamit, értesítsetek. Ha szükséges, én is kereslek titeket.
Kingsley bólintott, majd dehoppanált. Hestia Harryre pillantott, majd halkan megszólalt:
– Az én családom bármikor segít, ha úgy döntötök. A muglik is ki tudják és akarják venni a részüket ebből a háborúból… – McGalagony némán bólintott, jelezve, hogy megértette. Harry nem viszonozta a boszorkány pillantását, helyette az ablakon túli, immár hótakaró nélküli, csupasz faágakat nézte. Hestia egy másodpercnyi tétovázás után halk pukkanással eltűnt.
– Hestia családja talán tényleg szívesen segítene – szólalt meg Harry komoran –, de lehet, hogy csak úgy gondolják, ezzel menthetik meg őt. Ha háború van a varázslók világában, akkor persze, hogy az emberek szeretnének vigyázni a varázsló családtagjaikra…
– Nem csak a varázslók világában van háb…
– A muglik csak ártatlan áldozatok, ők nem háborúznak! – vágott közbe Harry meglehetősen neveletlenül az idős boszorkány szavaiba. De rögtön rájött, hogy nagyon durván beszélt, ezért enyhébb hangon tette hozzá: – Ők csak elszenvedői a varázslók erőfitogtatásának.
McGalagony bólintott. Látszott, hogy nem kíván tovább vitatkozni Harryvel.
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Ha valami pontosabbat megtudunk, természetesen értesítelek.
Harry bólintott, bár nem érdekelte különösebben, hogy Kingsley vagy Hestia mire jut. McGalagony a kandallóhoz lépett, s egyetlen biccentéssel jelezte, hogy Harry elmehet, de a fiú még gyorsan utána szólt:
– Kérdezhetek még valamit? – A másik bólintott és közelebb lépett a fotelhez, amelyen Harry ült. – A Defensorról lenne szó…
McGalagony arca megrándult egy pillanatra, majd a boszorkány lassan leereszkedett egy fotelbe, Harryvel szembe. – Nem sokat mondhatok neked róla.
– Mi történik, ha a Defensor nem keres fel?
– Fel fog keresni – vágta rá a nő nyugodt hangon. – Azt reméltem, hogy már felvette veled a kapcsolatot, de sokáig már nem késhet. Különben… különben nem veszthettük volna el Albust…
– Ezt hogy érti?
– Két teljes erejű Heros nem élhet egyszerre a világunkban. Ezért ha az utód már megfelelően felkészült arra, hogy szembenézzen a feladatával, akkor a Heros meghal.
– De hát én még nem készültem fel! – tiltakozott dühösen Harry. – Fogalmam sincs, hogyan győzöm majd le Voldemortot!
– Tényleg nincs? – érdeklődött a boszorkány, s mintha hangjában finom mosoly bujkált volna. – Akkor mi az, amit olyan nagy titokban csináltok Ronnal és Hermionéval? Mi után kutattok, milyen győzelmeket arattok? Még ha nem is mondod el, azért többet tudok róla, mint gondolnád.
– Ez akkor sem ugyanaz – felelt Harry immár nyugodtan. – Ha majd szemben állok vele…
– Hogy mit tegyél akkor, azt fogod a Defensortól megtanulni – szólt közbe McGalagony.
– Mi lesz, ha nem keres meg? – tette fel újra Harry a bizonytalan kérdést.
A másik arca elsötétült egy pillanatra.
– Akkor tévedtünk. – Súlyos csend nehezedett a szobára, s Harry úgy érezte, mintha a szíve elviselhetetlen hangerővel dübörögne. McGalagony halványan elmosolyodott. – De a Herosok szinte mindig tudják, hogy ki lesz az utódjuk, s Albus nem volt az az ember, aki gyakran tévedett.
– De akkor aztán nagyot… – motyogta Harry maga elé.
– Meg fogja találni a módot, hogy elérjen. Lehet, hogy éppen akkor, amikor nem is várnád, egy olyan helyen, amiben nem is bíztál eddig. Lehet, hogy egy olyan ember, akit már ismersz is, csak még nem tartotta jó ötletnek, hogy felfedje magát. De ha eljön az ideje, akkor tanítani fog.
Harry elhúzta a száját. – Talán addig, amíg fel nem keres, vissza kellene térnem a Roxfortba…
McGalagony egy pillanatig méregette, majd halkan szólalt meg. – Nem hozhatod vissza a múltat, bármennyire is szeretnéd néha. Még nem fejezted be a feladatodat, és amúgy is, nagyobb az esélye annak, hogy a Defensor a kastélyon kívül elér.
Harry bólintott. Tulajdonképpen maga is erre a válaszra számított. A Roxfortba nem térhetett vissza, egyelőre nem. McGalagony felállt, láthatóan most már tényleg menni készült.
– Mikor jöhetnek le legközelebb a diákok Roxmortsba? – Harry kérdése megállította a boszorkányt, miközben éppen a hopp-por felé nyúlt. Lassan fordult meg. – Van még néhány barátom, akikkel aznap tudnék beszélni – kezdett Harry magyarázatba.
– Február második szombatján – felelt McGalagony, majd felmarkolt egy adagot a kandalló peremén lévő dobozban található porból, s belépett a lángok közé. Harry még hallotta, ahogy elkiáltja magát: – Roxfort! – Majd az egyre gyorsabban pörgő alak eltűnt a kandallóból.
*
Február második szombatján Harry elgondolkozva kaptatott fel a dombra, amelynek a túloldalán a Roxfortot a faluval összekötő út kanyargott. Köpenye a bokája körül csattogott, ahogy sietős léptekkel kerülgette a vizes sárral teli bemélyedéseket a fűben. Már napok óta esett, sártengerré változtatva a völgyet, amelyben a főhadiszállás állt, Harry mégis szívesen gyalogolt keresztül a nedves, csúszós dombon, még ha Ron fel is hívta a figyelmét arra, hogy a hoppanálást pontosan az ilyen kirándulások elkerülésére fedezték fel. Úgy érezte, szüksége van arra, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, s lélekben felkészüljön a beszélgetésre Neville-lel.
Őszintén remélte, hogy a fiú kijön Roxmortsba, és nem kell neki bemenni a kastélyba, még ha biztos is volt benne, hogy ilyenkor, amikor a diákok miatt amúgy is nyitva kell tartani a kaput, tud a legkönnyebben bejutni a Roxfortba. Elhatározta, hogy mindenképp megkeresi Neville-t, s befejezi vele azt a különös beszélgetést. Minden információra szüksége van a Defensorról. Még ha Neville nem is tud új dolgokat mondani számára, akkor is meg kell hallgatnia.
Gondolatai barátai felé kanyarodtak, akik megígérték, hogy szintén lejönnek a faluba, de nem volt kedvük gyalogolni. Végül abban egyeztek meg, hogy ha Harry megtalálta Neville-t, és mindent megbeszélt vele, akkor szól nekik, s ők odahoppanálnak a Három Seprűhöz. Hermione az elmúlt két hétben már jobban volt, sikerült elérni, hogy kimozduljon a szobájából, és amíg nem kezdett esni, addig szívesen sétált a környéken.
Az elmúlt hetekben Harry újult erővel kezdett kutatni a Defensor után, bár Hermione úgy gondolta, érdemesebb lenne a hatodik lélekdarabot rejtő tárgy után kutatni. Harryt azonban újabban nem kötötte le az Alapítókról szóló könyv, főként azért nem, mert volt már több tippje is, és úgy gondolta, előbb azokat kellene ellenőrizni. Másrészt azonban abban reménykedett, hogy ha találkozik a Defensorral, azt is megtudhatja tőle, hogy mi a hatodik horcrux, és hogyan pusztíthatja el azt és a kígyót.
Harry kicsit örült, hogy legalább egy kis időre egyedül lehet. Az alatt a hat hét alatt, amíg állandóan Hermione mellett voltak, Harry szinte egy percet sem töltött barátai nélkül, és most már úgy érezte, illene őket kettesben hagynia. Így is zavarba hozta az a tény, hogy időnként órákon át beszélgetett kettesben a legjobb barátja barátnőjével – még ha az az ő másik legjobb barátja volt is. Hermione jó barát volt, és Harry számára a tanácsainál és a tudásánál sokkal többet ért az, hogy bízhatott benne és számíthatott rá, azonban Ginnyt nem pótolhatta.
Harry nem akart és nem is tudott a jövőn gondolkozni, de amikor mégis megpróbálta eltervezni, milyen lesz az élete tíz év múlva vagy Voldemort legyőzése után, nem tudta elképzelni, hogy más lányt szeressen. Néha győzködte magát, hogy ez a ragaszkodás valakihez, akit elvesztett, gyerekes, és csak újra meg újra feltépi a sebet, de legbelül úgy érezte, más szerelemre már nincs lehetősége.
Miközben gondolkodott, lábai ösztönösen vitték az úton, anélkül hogy felnézett volna a nedves fűről. A szemerkélő eső lassan teljesen alábbhagyott. Harry hátravetette köpenye csuklyáját, és mélyet szippantott a friss föld illatát hozó tavaszi levegőből. A télnek olyan gyorsan lett vége, mintha a heves szél, amely elfújta az utolsó hófelhőket, magával vitte volna a hideget is. Néhány hét alatt elolvadt a hó, és a főhadiszállás körüli fák csupasz ágaikat a nap felé nyújtották. A levegő már kellemesen meleg volt, és tavaszt ígért, még ha az eső szomorúvá tette is az időjárást.
A fák túloldaláról cuppogó léptek hangja és beszélgetés foszlányai hallatszottak. Harry lelassított, és kikandikált az útra, ahol egy csapat harmadéves mardekáros nevetgélve masírozott éppen Roxmorts felé. Harryt magát is meglepte, hogy mennyire viszolyogva tekint a köpenyeikről a szemébe villanó, zöld-ezüst címerre. Belátta, hogy nem bölcs dolog a házuk alapján megítélni ezeket a gyerekeket, de ahogy elnézte az egyik szőke fiút, amint valamit suttog társai felé hajolva, nem tudta elnyomni azt az érzést, hogy éppen olyan rosszindulatú, mint Draco Malfoy volt harmadévesen.
A kis csapat eltűnt egy kanyarban, és Harry, amikor biztos volt benne, hogy senki sem láthatja meg, kilépett a fák közül, és követte őket a falu felé. Fejéből most már nem tudta kiverni Malfoyt, aki előző évben annyira rettegett Voldemort haragjától, hogy csak Hisztis Myrtle-nek merte elsírni bánatát, egy kísértetnek, akit mindenki más messze elkerült – még a többi kísértet is. Mégis beállt a halálfalók közé, mégis követte apját, akit Voldemort egy éven keresztül börtönben hagyott. Harry megvetette Malfoyt, aki még azt is eltűrte, hogy Piton terelgesse egy halálfaló-támadásnál, és úgy szidja le, mint egy elsős kölyköt, csak hogy halálfaló lehessen. És igazából nem is értette, hogy egy olyan fiú, aki már tizenegy évesen is talált magának két másik tizenegy évest, akik a talpnyalói lesznek, miért tűri el bárkinek is a fennhatóságát maga fölött.
Az út kihalt volt – a legtöbb diák már egy jó órája lemehetett a faluba –, és Harry gyorsan beért az első házak közé. Mivel nem volt jobb ötlete, elsőként a Három Seprűt látogatta meg. A helyiség most is tele volt diákokkal, akik egy-egy vajsör mellett üldögéltek az asztaloknál. Harry több évfolyamtársát is észrevette, s az egyik asztalnál Lavender Brown csókolózott Michael Cornerrel.
Miután sikerült átlátnia a helyiségben tartózkodó diákokat, és megbizonyosodott róla, hogy Neville nincs köztük, sarkon fordult. Az ajtóban azonban csaknem beleütközött Seamus Finniganbe.
– Szia Harry! – kiáltott fel a fiú lelkesen, amelynek következtében az összes közelben ülő odakapta a fejét, és a beszélgetést félbehagyva Harryt kezdte méregetni – különös tekintettel a homlokára. – Nem is gondoltuk, hogy megint itt leszel! Megiszol velünk valamit?
– Ne haragudjatok, de én… igazából sietek – kezdett Harry szabadkozni, miután végigmérte a Seamus mögött lelkesen integető társaságot, és újra megállapította, hogy Neville nincs köztük.
– Egy kis időd csak van, végül is nem találkozunk túl gyakran – döntötte el Dean Thomas a kérdést, és az egyik szabad asztalhoz húzta Harryt, majd lenyomta egy székre. – Hozok vajsört – tette hozzá, majd elindult az asztalokat kerülgetve a pult felé.
– Tényleg nem nagyon kéne maradnom… – motyogta Harry, miután Seamus és Parvati Patil leült a két oldalára. Közben letelepedett még az asztalhoz Parvati ikertestvére, Padma, és egy hollóhátas fiú.
Seamus közelebb hajolt Harryhez, és halkan szólalt meg.
– Gondolom, te most elég sokat tudsz a háborúról – kezdte suttogva, bár a közeli asztaloknál amúgy is hangosan beszélgettek. Harry zavartan vonta meg a vállát. – A Próféta alig ír meg valamit, de azért hallani sok mindenről. Tömeges vérfarkas-támadásokról, meg muglik elleni merényletekről. A minisztérium nem tartja fontosnak azokat a híreket, amik nem érintik közvetlenül a varázslókat.
– Minden esemény közvetlenül érint minket – jegyezte meg Harry rosszkedvűen, és nyikorogva kinyíló ajtó felé pillantott. De csak néhány fiatalabb lány jött be rajta, és a bejáratnál megtorpanva keresni kezdték ismerőseiket.
– Mi is így látjuk – szólt közbe Parvati. – Szeretnénk részt venni a háborúban.
– Nem hiszem, hogy valóban részt akartok venni – jegyezte meg Harry mogorván. – Ez nem csak olyan játék, mint a DS edzések voltak…
– Persze, nem játék, de talán már mi is elég felnőttek vagyunk hozzá! – vágott közbe sértődötten Padma Patil. – Legalábbis nem kevésbé felnőttek, mint Ronald Weasley.
Harry felvonta a szemöldökét. Élt a gyanúperrel, hogy Padma még mindig azért haragszik Ronra, mert negyedikben tönkretette öltözékével a lány számára a karácsonyi bált, de ezt a nézetét inkább nem hangoztatta.
– Rendben, szeretnétek harcolni, és rendben, tudnátok is. Akkor is: ezt a minisztérium embereivel kéne megbeszélnetek, nem?
– A minisztérium semmit sem tesz ebben a háborúban – magyarázta Seamus. – Tudjuk, hogy létezik egy társaság vagy rend vagy ilyesmi, amit még Dumbledore alapított. Gondolom, ti benne vagytok…
Harry igyekezett bizonytalanul megmozdítani a fejét, ami sem igenlést, sem tagadást nem fejezett ki.
– Akárhogy is, nem hiszem, hogy a R.A.V.A.Sz.-ok megszerzése előtt csatlakozhatnátok egy ilyen rendhez…
– Márpedig ti is csatlakoztatok hozzá – jegyezte meg Padma, akit láthatólag nem zavart meg Harry fejmozdulata.
– Rendben, mit vártok tőlem? – sóhajtott fel Harry, és elhatározta, hogy olyan gyorsan itt hagyja őket, amilyen gyorsan csak tudja.
– Szólj nekik, hogy mi itt vagyunk, és szívesen a segítségükre leszünk – szólalt meg Parvati. – Gondolj a DS-re. Mi tényleg sokat tanultunk melletted, és meg is tartottuk az ígéretünket.
Harry igyekezett nem gondolni arra, hogy amikor egy évvel később tényleg szüksége lett volna a DS tagjaira, az asztalnál ülők egyikét sem tudta elérni, és csak bólintott.
– Rendben, megteszem. De ne számítsatok semmire sem, amíg nem fejezitek be a sulit. – Padma rosszallóan szisszent fel, de Harry nem vett róla tudomást, helyette feltápászkodott. Ekkor ért vissza az asztalhoz Dean, pálcájával hat üveg vajsört lebegtetve maga előtt.
– Bocs, csak hatalmas a tömeg – szólt oda, mialatt mindenki elé odaküldött egy-egy pálcaintéssel egy üveget. – Te meg mit csinálsz? Máris mész? – kérdezte döbbenten, amikor észrevette, hogy Harry felállt.
– Igen, sajnos dolgom van – bólintott Harry. – De azért jó volt látni titeket. Talán még beszélünk, ha elintéztem, amit akartam. Jut eszembe, Neville hogyhogy nincs itt? – igyekezett könnyedén feltenni a kérdést, amire már percek óta készült.
– Venni akart pár könyvet, meg új lúdtollakat – felelt Seamus.
– Esküszöm, többet tanul, mint régen Hermione! – vigyorodott el Dean. – Biztos a prefektusi cím mellett az iskolaelsőt is be akarja zsebelni…
De Harry már oda sem figyelt a fiúra, helyette amilyen gyorsan csak tudott, elindult kifelé. Reménykedett benne, hogy sikerül még valamelyik boltnál elcsípnie Neville-t. Szinte futólépésben érte el a könyvesboltot, és körbenézve éppen megpillantotta a fiút, amint táskájába könyveket tömködve bekanyarodott az egyik mellékutcába.
Harry nem akart utána kiabálni, ezért újra megszaporázta a lépteit, hogy utolérhesse a másikat. Neville jócskán megelőzte; már az utca végénél járt, amikor ő bekanyarodott, és letért egy még szűkebb utcácskánál. Harry végül kénytelen volt rohanni, hogy utolérje. A néptelen sikátorban Neville megállt, végre minden könyvet elrendezett a táskájában, s mielőtt Harry megszólíthatta volna, egy halk pukkanással dehoppanált.
Harry kifulladva lihegett, és döbbenten meredt a másik hűlt helyére. Igyekezett összeszedni gondolatait, és éppen elhatározta, hogy lesz ami lesz, követi Neville-t, amikor érezte, hogy valami megakadályozza: hoppanálásgátló átkot küldtek rá.
Rémülten kapott a pálcájához, és abban a pillanatban eltalálta egy lefegyverző bűbáj. A felröppenő pálcát egy, az egyik ház falától ellépő alak kapta el, aki azonnal Harry elé lépett.
– Á, kedves Harry, csak hogy végre találkozunk – szólalt meg negédes hangon, de sárgás szeme fenyegetően villant meg. Harryt dühítette a varázslat bénító ereje, s ahogy végigmérte a borzas hajú, idős varázslót, végleg elöntötte a harag.
– Miniszter úr… – vetette oda a lehető legkevesebb tisztelettel a hangjában. – Megkérdezhetem, hogy miért fegyverzett le, és akadályoz a szabad távozásban?
Rufus Scrimgeour könnyedén intett kezével, mire két auror lépett elő Harry mögül, és szorosan megragadták a karját.
– Általában ez a szokás, ha elfogunk egy bűnözőt – felelt a miniszter komor hangon. – Kérem, uraim, hozzák Mr Pottert az irodámba! – adta ki az utasítást az auroroknak, majd dehoppanált.
Harry érezte, hogy megszüntetik az őt körülvevő hoppanálásgátló bűbájt, majd két őre karját szorosan markolva vele együtt dehoppanált. Egy pillanatra minden levegő kiszorult a tüdejéből, miközben agya kétségbeesetten tiltakozott a hoppanálás ellen, amelyre cseppet sem volt felkészülve. A fullasztó érzés után köhögnie kellett, amikor megérkeztek a minisztérium folyosójára – ugyanoda, ahova Harry is hoppanált, amikor eljött a horcruxért.
Agyában lassan álltak össze az események, míg az egyik auror pálcáját az oldalához nyomta, társa pedig bekopogott a miniszter ajtaján. Harryt elöntötte a félelem, ahogy az ajtóra meredt, amely rövid várakozás után kitárult. Az aurorok belökték a miniszter szobájába, majd az ajtót bezárták, és távoztak.
– Ez az! Igen, igen! Ő tette, Rufus, ő volt! – kezdett rikoltozni a portrébeli idős asszony, amint megpillantotta Harryt.
A miniszter egy finom mozdulattal csendre intette:
– Köszönöm, anya. – Majd Harry felé fordult. – Foglalj helyet – intett az asztal túloldalán álló szék felé. Harry alig tudta rávenni a lábát, hogy megmozduljon. Végül maga sem értette, hogy juthatott el a felkínált székig, amelybe nagy nehezen beleereszkedett.
A miniszter egy látványos mozdulattal az asztalra helyezte Harry pálcáját – természetesen olyan távolságba, hogy a fiú ne érhesse el, és sajátját egyértelműen Harryre szegezve tartotta.
– Mit… – Harry elharapta a kérdést, mivel nem látta értelmét megérdeklődni, hogy mivel is vádolja Scrimgeour. Ez éppen olyan egyértelmű volt, mint az, hogy nem lenne értelme tagadnia.
– Harry – kezdte a férfi ismét nyájas hangon –, a szemtanúk megerősítésével végleg bebizonyosodott, hogy múlt év október 30-án betörtél az irodámba, feldúltad személyes szekrényemet, és egy tárgyat magaddal vittél.
Scrimgeour elhallgatott, mint aki várja a hatást. Harry érezte, hogy megrándulnak az arcizmai, de nyugodtan nézett a férfi szemeibe. Bár nem volt értelme tagadni, mégsem akart rábólintani a vádakra.
– Van valamilyen… magyarázatod? – kérdezte a másik megtörve a rövid csendet.
– Nincs, uram – felelt Harry szilárd hangon. – Kerestem valamit, és meg is találtam. Az a tárgy az én családi örökségemből származott.
– Talán mégsem az a tökéletes megoldás egy ilyen helyzetben, hogy belopódzó tolvajként veszi el az ember – vetette oda Scrimgeour fagyos hangon, majd Harry legnagyobb meglepetésére egy pálcaintéssel elővarázsolt egy csésze teát, és kortyolgatni kezdte. – Bár meg kell jegyeznem, hogy Albus Dumbledore-ra mindig is jellemző volt a szabályok... hmm… egyéni értelmezése. Mit is várhat az ember az ő tanítványától…
Az épp csak odavetett becsmérlő szavak telibe találtak, s Harry érezte, hogy ismét egyre dühösebb. Vett pár mély lélegzetet, és továbbra sem fordította el tekintetét a férfiétől. Scrimgeour kiélvezte szavai hatását, majd elgondolkozva folytatta.
– Mindemellett hiba volt ilyen meggondolatlanul cselekedned, Harry, nagy hiba. Meglehet, hogy te járatlan vagy a pontos jogszabályokban, úgyhogy most elárulom neked, hogy a miniszter irodáját féltve őrzik törvényeink. Egy ilyen betörés és lopás ügye a Wizengamot elé kerül. És a testület az ilyen háborús helyzetekben hajlamos különösen kemény ítéleteket hozni… – folytatta a férfi könnyedén, időnként belekortyolva italába. Harry továbbra sem volt hajlandó felelni. – Ilyen időkben ez nem ritka. Persze te még fiatal vagy ahhoz, hogy ezt tudd, de ilyenkor hajlamosabbak vagyunk példát statuálni. És beláthatod, hogy az, hogy a mágiaügyi miniszter irodáját csak úgy fel lehet forgatni, mindenki szerint meglehetősen rossz fényt vetne ránk. Így egy ilyen bűntett nem maradhat megtorlás nélkül.
Harry kezdte megunni a férfi fenyegetését. Úgy érezte, hogy pontosan tudja, hogy mindez mire megy ki, és jobban örült volna, ha Scrimgeour egyszerűen csak rátér a beszélgetés üzleti jellegű részére. De úgy tűnt, a varázsló szeretné alaposan megértetni vele, hogy mit kerülhet el, ha hajlandó egyezkedni. Csak éppen azt nem tudta, hogy Harry már hónapokkal ezelőtt számot vetett ezzel a lehetőséggel, és döntött. Most a miniszter szavai inkább fárasztották, mintsem hogy megijesztették volna.
– A betörés és lopás, azt hiszem, még miniszteri közbenjárással is másfél év azkabani fogságot jelent neked, Harry. Talán ennyit nem ér meg a családi ereklye visszaszerzése… – A férfi gúnyosan mosolyodott el. – Az Azkaban pedig nem a legszívderítőbb hely. Bár a dementorok már nem dolgoznak nekünk, sikerült néhány olyan varázslatot létrehoznunk a sziget körül, aminek hatása nagyon hasonló a dementorokéhoz. Pálca nélkül továbbra is kínszenvedés ott a rabság…
Harry alig tudott elnyomni egy unott sóhajt. Bármily meggyőzően adta is elő Scrimgeour a mondókáját, Harry biztos volt benne, hogy sosem zárnák őt be másfél évre, éppen a közvélemény miatt. A miniszter rövid szünet után úgy folytatta, mintha olvasott volna a gondolataiban:
– Természetesen mi is tudjuk, hogy milyen demoralizáló hatással lenne a varázslótársadalomra, ha hónapokig börtönben tudnák a hősüket. Ugyanakkor szeretnénk, ha sem te, sem a jövőbeli Herosok nem gondolnák azt, hogy a törvények fölött állnak, mint ahogy nem egy elődöd hitte már így…
– És akkor mi a terve? Egy hasonmásomat teszi ki annak a felelősségnek, hogy másfél éven keresztül eljátssza a világ előtt Harry Potter szerepét? – csúszott ki Harry száján a gúnyos kérdés. Scrimgeour szeme összeszűkült.
– Bár kétségkívül az lenne a legcélravezetőbb – szólalt meg dühtől izzó hangon –, mégsem élünk vele. – Egy pillanatig hallgatott, majd újra nyugodtan folytatta. – Senkit sem szeretnénk kitenni annak a veszélynek, hogy Tudjukki helyetted támadja meg.
Harry már nem is igyekezett elrejteni gúnyos mosolyát. – Vagy inkább nem találtak egy olyan lelkes embert sem, aki kitenné magát ennek a veszélynek a minisztérium kedvéért.
– Nos, Harry, a varázslótársadalomra nem csak az van demoralizáló hatással, ha börtönbe kerül a Herosuk, hanem az is, ha nem hihetnek a minisztériumukban.
– Ezt nem velem, hanem saját magával kellene tisztáznia – jegyezte meg Harry direkt unott hangon. Scrimgeour pálcát markoló keze megfeszült egy pillanatra, majd újra lazább lett a szorítás.
– Ha téged ez ennyire szórakoztat, még meggondolhatom magam, fiam – szólalt meg fenyegető hangon. – Talán mégis jól jönne neked pár hónap az Azkabanban!
– Mért, elképzelhető, hogy nem zárnak be? – kérdezte Harry megjátszott kíváncsisággal, jelezve, hogy a miniszter erről még egy szót sem ejtett. Scrimgeour elvörösödött egy pillanatra, majd bólintott.
– Ha végre abbahagyod ezt az ostoba húzódozást, és hajlandó vagy rendszeresen ide jönni, képviselni minket és népszerűsíteni a munkánkat, akkor esetleg eltekintünk a börtönbüntetéstől.
– És mit nyerek én? – kérdezte Harry kihívóan.
– Hogy mit nyersz? Tizennyolc szabad hónapot, ostoba kölyök! – förmedt rá dühösen Scrimgeour.
– Ha rám hallgatsz, igenis bezárod – szólt közbe a portréról a nő. – Láthatod, hogy csak az tudja megnevelni…
A miniszter a portrék felé pillantott, majd újra Harry szemébe nézett.
– Nos, nem volt könnyű erről meggyőznöm azokat a szakértőket, akik segítettek a nyomozásban, de a börtönbüntetésedet, sőt, a kis betörésedet is elfelejtjük, ha ezentúl nekünk dolgozol. Csupán néhány nyilatkozatot, rendszeres minisztériumi látogatást és egy-két fogadáson való részvételt kívánunk meg a szabadságodért és a jó híredért cserébe…
– És mit tehetek a rendszeres minisztériumi látogatások során? – kérdezte újra Harry. – Kapok auror-képzést?
– Még mit nem! Szemtelen kölyök! – kiáltott fel a portré.
– Elsőként felmérjük a tudásodat, majd, ha úgy látjuk jónak, elkezdünk tanítani. Egy kedves munkatársam egyébként már régen jelezte, hogy foglalkozna veled, ha végre kegyeskednél a minisztériumnak dolgozni. – Harry kíváncsian hajolt előre. A beszélgetés végre olyan fordulatot vett, amely számára is érdekes volt. – Egyébként sokat segített nekünk a betörés körüli nyomozásban, tulajdonképpen ő vezetett rá minket arra, hogy te jártál az irodámban… – A miniszter egy intéssel kinyitotta az ajtót, és a belépő aurornak kiadta a parancsot: – Kérem, küldje be Mr Weasleyt.
Harryt kettős érzelmek öntötték el a név hallatán. Egyrészt meglepte a gondolat, hogy Mr Weasley úgy segédkezett a nyomozásban, úgy derítette ki, hogy ő volt a behatoló, hogy mindeközben nem figyelmeztette sem őt, sem a Rendet. Másrészt azonban a gondolat, hogy egy olyan embert kap felügyelőnek, akit nem csak, hogy jól ismer, de ráadásul a Rend tagja, kicsit megnyugtatta. Úgy érezte, így már kevésbé lesz csapdában a minisztériumban.
Ösztönösen fordult meg az ajtóban felhangzó léptek zajára, és arcára még egy huncut mosoly is kiült. Ami abban a pillanatban lefagyott róla, ahogy meglátta a küszöbön tisztelettudóan megálló, vörös hajú, csontkeretes szemüveges fiatalembert, Percy Weasleyt.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!