A hosszúkardvívás rövid története

A hosszúkardvívás egy több mint hatszáz éves hagyományokra épülő harcművészet és küzdősport. Megjelenésekor a lovagság szimbolikus fegyvere, később elterjedt önvédelmi és párbajeszközzé vált.

A 15. század fordulójától kezdve, egészen az 1790-es évekig a szabad városi polgárság körében közkedvelt ’sport’ volt a hosszúkardvívás. A vívók eleinte szabad társaságokba, később vívócéhekbe tömörültek, és rendszeres, nyilvános, egy napos ún. vívóiskolák keretén belül tornákat rendeztek. Az ilyen tornák számát a legóvatosabb becslések is több százra teszik nyaranként, Európa-szerte.

Ez a harcművészet azonban élő mester hiányában kihalt. Szerencsékre a hosszúkard mesterei a 14. századtól a 18. század végéig könyvek, kéziratok illetve kódexek formájában, képekben és szövegesen örökítették meg vívótudásukat, vagy ahogy ők nevezték, a lovagi szabadvívás művészetét. Persze ez akkoriban rengeteg különböző fegyver használatát és pusztakezes küzdelmi irányzatot is magában foglalt (ezekkel tagegyesületeink külön is foglalkoznak), azonban tagadhatatlan, hogy a középkori vívókönyvek főszereplője a hosszúkard. Ez volt akkoriban a vívásoktatás alapja; ezzel avatták a mestereket; ez volt a céhek és testvériségek legfontosabb szimbóluma. Ennek talán az az oka, hogy a hosszúkard harcművészete a kardérzékről, a gyorsaságról és a mozdulatok harmóniájáról szól, nem a fizikai erőre épít.

A hosszúkardvívás újjáélesztése szakemberek, kutatók, sportolók és egyszerű fegyvergyűjtők személyében kisebb-nagyobb megszakításokkal már több mint 150 éve, a historizmus kora óta folyik. Az alapja egyik oldalról a modern sporttudomány és a sportszemlélet, másik oldalról a fennmaradt, kitűnő minőségű vívókönyvek, kódexek, feljegyzések és múzeális bizonyítékok.

Az elmúlt tíz évben óriási fejlődésnek indult ez a küzdősport. Évente több európai szintű nemzetközi tornát rendeznek, de megjelentek az első világbajnokságok is.

A hosszúkard, mint fegyver

A hosszúkard pengéje 90-110 cm hosszú, keresztvassal és véggombbal rendelkezik, markolata két kézre van kialakítva. A múzeumi darabok összsúlya 1,5 kg körül mozog.

A középkorban / kora újkorban nem volt jellemző a kardok tipologizálása, így az elnevezések néha más és más fegyvert takarnak. Spanyol nyelvterületen Espadón-nak vagy Montante-nak nevezték; német ajkú vidékeken Langes Schwert volt a neve; franciául Passot vagy Espadon, angolul Longsword vagy Two Hand Sworde, olaszul Spada Longa, esetleg Spada di duo mani. Fontos megjegyezni, hogy a 16. századtól kialakul egy, a hosszúkardnál nagyobb fegyver, ami ezen kifejezések közül néhányat átvesz: ezt a nagyobb eszközt a 16. század közepétől Spadonenak, Montanténak, Two Handed Swordnak nevezik.

Így erre az eszközre magyarul kizárólag a hosszúkard elnevezés a helyes. Köznyelvben és könyvekben teljesen helytelenül, de nevezik néha pallosnak, lovagi pallosnak is, de találkozni a lovagkard, fattyúkard és másfélkezes kard elnevezésekkel is. A fattyúkard név azonban nem kardtípus, hanem inkább kardjellemző. A francia épée bâtarde és az angol bastard sword 15-16. századi elnevezések, és a besorolhatatlan, furcsa fegyverekre használták, később leginkább az óriási kardokra. A másfélkezes kard elnevezés pedig kifejezetten modern, 19. századi név, forrásokban nem találkozni vele.

Modern Hosszúkard

Középkori mintára készült, modern, gyakorló hosszúkard

Harcművészet és küzdősport

Aki ma hosszúkardvívást tanul, találkozik a két szemlélet, irányzat eltérő megközelítésével, de ez akkoriban sem volt másként! A vívókönyvek egy része halálos technikákat és lovagi filozófiai irányzatokat, a szabályok nélküli küzdelem vérre menő realitását tartlamazza: vagyis harcművészetet oktat és azon át nevel is. Más vívókönyvek a tornákra készültek, technikáik élethalálharcban kevésbé hasznosak, szabályrendszerekben viszont elképesztően hatékonyak.

A szabad városok ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldották fel, hogy mindkét megközelítést szorgalmazták. Rezidens mestereiken kívül vándormestereket hívtak a városba, hogy oktassák a polgárságot, a város védelmét és a rendet szem előtt tartva; az előkelő házakban, illetve a nemesség körében pedig személyes felkészítésben tanították a kardhasználatot. Azonban a versenyeket, tornákat és az azokra való felkészülést is ugyanazok a mesterek szervezték, a városvezetéssel karöltve. Szabályaik, bár játékosak voltak, szintén a nevelést, és a harci képességek fejlesztését tűzték ki célul.

Így, ahogy a középkorban / kora újkorban, ma is mindkét megközelítés él és egymást kiegészítve fejlődik. Tagegyesületeink mindegyike harcművészeti képzésben oktatja a hosszúkardvívást, miközben külön versenyfelkészítés, tornavívás is oktatásra kerül.

Az MHS mint szövetség viszont, kizárólag mint modern sportirányzat, küzdősport szervezi a tornáit.

Modern és archaikus vívóeszköz

Harcművészetként, a hosszúkard több különböző eszközzel gyakorolható. A készítők árulnak fakardokat, párnázott kardokat, illetve modern fémkardokat is, hogy gyakorlni lehessen a technikákat.

A versenyszintű víváshoz azonban két speciális eszköz létezik: a műkard és a feder. Az MHS mindkettőben hirdet tornát.

A műkard, vagy Nylon, egy teljesen modern harcművészeti versenyeszköz. Hajlékony, könnyű, biztonságos, így az előírt védőfelszerelés is egyszerűbb, könnyebb.

Nylon

Modern műkard. Formahű, könnyű, biztonságos.

 A feder egy archaikus eszköz, hatszáz éve gyakorlatilag változatlan formában. Fontos megjegyezni, hogy ez a gyakorlóeszköz is több néven ismert, nevezik például Paratschwertnek is, máskor szimplán mint kard említik. A feder lényege, hogy bár fémeszközről van szó, ami hajlékonyra van elkészítve, a súlyát és súlypontját a formáján keresztül igyekeztek a rendes, harcra szánt hosszúkardéhoz hasonlóvá tenni. Ez napjainkban is kitűnő minőségű edzett acélból készül, így a védőfelszerelés előírása komolyabb, mint a műkardé.

Eredeti Feder

Eredeti múzeumi feder a 16. századból

 

Feder

Modern sportfeder