Colett története

6. Út a végtelenbe

Kahlt a maga részérõl egyáltalán nem érdekelte az otthonát igazgató Mesterséges Intelligencia mûködése, de más dolgok annál inkább. Ezek közül Ratforth volt az egyik, míg egy másik egyértelmûen Dávid. Mindkettõ beavatkozást igényelt.

Dávidot a lebegõ folyosókon át kísérték vissza az Enklávéból a közeli városba. Az Enklávé õrei csendben, mint az árnyék követték, és õ nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezúttal többrõl van szó, mint szokatlan ellenszenvrõl, nem szólva, hogy küldetésére az Enklávé egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének kívánságára került sor.

Maga a folyosó pár száz méterrel a föld felett függött antigravitációs mezõjén, halkan zümmögve és sziszegve a nedves, párás levegõben. A fém a lába alatt különösen törékenynek tûnt, szénszálak tartották össze, és csupán egy vékony fémkorlát szegélyezte mindkét oldalon. Szórakozottan, egyúttal nyugtalanul ötlött eszébe a gondolat, vajon a korláton "szerencsétlenül" átbucskázva hányan lelték már halálukat az alant elterülõ mocsárban. Nem volt kétsége felõle, hogy az Enklávé õrök nagy örömmel rendeznének meg egy ilyen balesetet, ha a legkisebb okot is adná rá. Arra is emlékezett, hogy a folyosó egyes elemeit úgy tervezték, hogy vezérlésre leszakadjanak, amennyiben támadók próbálnának behatolni rajtuk keresztül az Enklávé területére.

Mikor végre az erõsen õrzött városi terminálon elbocsájtották, leintett egy riksát és egyenesen a Központi Adattár épületéhez vitette magát. Szürke, tiszteletet parancsoló épület, a kormányzati hivatalokra jellemzõ összes építészeti ismertetõjeggyel, közel az ûrkikötõ dokkjaihoz, hogy a zsúfolt kikötõbe érkezõ hajók rakományát azonnal nyilvántartásba lehessen venni. Az adatokban egy birka és egy ember rabszolga között csupán a 'fajta' bejegyzésben volt található eltérés.

Az asztal mögött ülõ lány rabszolga volt. Nem volt nehéz megállapítani a zúzódásról az arcán, és a vastag fém nyakörvrõl a nyakán. Talán ha 19 éves lehet, döbbent rá Dávid. Sehol nem látott számûz-pontokat, tehát valószínû csupán egy árva volt. A társadalom, mivel szabad emberként nem tartott rá igényt, helyénvalónak érezte rabszolgaságba vetni. Bár Dávid elfogadta, hogy ez még mindig jobb mint hagyni a lányt éhenveszni, semmivel sem volt kevésbé émelyítõ. A 7 cm széles és 2 cm vastag nyakörvet nehéz fémlánc kötötte össze az asztallal. Zár egyik végén sem volt. A lányt ténylegesen a munkájához kötötte.

"Jónapot." köszöntötte a lányt.

A lány arcára kiülõ meglepetés szinte komikusan hatott, de gyorsan felváltotta a gyanakvás. A lány már hosszú, fájdalmas tapasztalatok során tanulta meg, hogy a rabszolgákhoz kedvesen közeledõ emberek mindig akarnak valamit. Valamit, amit rendszerint egyáltalán nem akar megadni nekik.

Kis tétovázás után a lány felemelte a tekintetét, és megnyalta az ajkát. A zúzódás elég csúnya volt, és Dávid felismerte benne a korbács nyomát, amint mélyen belemart a húsba. Nagyon erõsen üthették meg vele. 'Miben segíthetek Uram?' A lány hangja durva és mûveletlen volt, amilyen egy utcagyereké, aki csupán a legalapvetõbb árvaházi/börtönbéli (tulajdonképpen nem volt különbség) oktatásban részesült.

"Szeretném megtekinteni az Adattár utolsó 3 havi bejegyzéseit" mondta a lánynak. "Van rá felhatalmazásom."

Ez utóbbi blöff volt. A törvény betûje szerint nem volt felhatalmazása, mivel nem konkrét bírósági ügyben nyomozott. Ha így lett volna, teljes hozzáférése lett volna bármely fájlhoz, de nem volt így. Remélte, hogy a lány ennyire nem tájékozott, és hogy nem fogják megbüntetni amiért becsapja.

"Láthatnám a felhatalmazást?" kérdezte a lány. Ez jó jel volt; nem azt kérdezte, konkrét ügyben nyomoz-e. Dávid átnyújtotta a kis kártyát, amit a lány becsúsztatott az asztal beépített csatlakozójába. Az aljzat összeköttetésben állt a központi számítógéppel, és kevesebb mint egy nanoszekundum alatt Dávid azonosítása két, százezer jegybõl álló digitális szám összehasonlítása révén megtörtént. Ha a Földön vagy a Prataxison lett volna, semmi esélye nem lett volna, hogy megszerezze amit akar: az Adattár számítógépeit csak a bírósági hivatalok rendszerén keresztül lehetett elérni. De itt, a külsõ gyûrûkön sokkal elmaradottabbak voltak.

A kártya kijött, és a lány behunyta a szemét, hogy megvizsgálja az azonosítás eredményét. Úgy tûnt sikerült, mert a folyosó végén nyíló ajtóra mutatott, mely kinyílt, hogy bevezesse a belsõ szentélybe. Megköszönte a lánynak -egy újabb szokatlan esemény annak életében-, és próbálta palástolni keze remegését. Tisztában volt vele, hogy amit tesz az bûn, ahogy azzal is, hogy a lányt nagy bajba sodorhatja. Dávid azzal nyugtatta magát, hogy a külsõ gyûrûk világain csak nagyon ritkán ellenõrzik az adatbetekintést, még adatainak az ügyvédlistával való egyeztetésére sem fog valószínû soha sor kerülni. Amikor egyszer felkereste a bolygó bíróságát (udvariassági vizit, amit elvárnak az ügyvédektõl), még egy nyomtatott listát is látott valakinek a kezében. Nem a papír volt szokatlan -a legtöbb ember a mai napig szerette maga elõtt leírva látni a dolgokat- de a naptárbejegyzéseiket kézzel írták. A nyomtatott lista viszont olyan volt, mintha hirtelen visszazuhant volna a huszonegyedik századba.

Mindössze három terminált talált, és egyik sem volt foglalt. Ettõl máris jobban érezte magát, leült, és felemelte a csatlakozót. A kis mûanyag pöcök a a füle mögött kattant, lehunyta a szemét, és az "aktiválás" parancsra összpontosított.

Gyûlölte az ilyenkor feltörõ sötétséget. Egy másodpercig a szivárvány összes színe táncolt a szemhéján, majd feneketlen sötétbe zuhant. Nem közönséges feketeség volt ez, hanem a végtelen mélység iszonya, az összetöpörödött kis pont zuhanása a semmibe, és a tudatalattiból feltörõ, az elmét megragadó félelem.

Aztán a végtelen sötétbõl életre kelt az irányítópult gömbje, mely a szükséges adathozzáférést volt hivatott biztosítani. Fényburok ölelte körül, halványan derengõ, szívfájdítóan vékony, mégis teljesen áthatolhatatlan. Tisztában volt vele, hogy õ maga vörös fénypöttyként látszik mindenki más számára, aki a rendszerhez csatlakozik, és ugyanazt látja mint õ. Sokszor próbálta meg saját magát megnézni, de hamar meg kellett tanulnia, hogy egy nulldimenziós pont nem képes látni saját magát. A Földön most más felhasználók vennék körül: egy cikázó, nyüzsgõ szentjánosbogárraj közepén ülne. Amikor elõször lépett be a cybertérbe, nagyon kényelmetlen volt.

Elméjében megformált egy képet, a 'jelszó' gondolatot. Ezt a képet senki más nem ismerhette, de Dávid tudta, soha nem fogja elfelejteni. Egy öregember képe, hajlott hátú, reszketeg, amint egy padon ül és a járda repedését bámulja. A négyéves Dávid akkor találkozott ezzel az öregemberrel, amikor a szülei elvitték a belsõ gyûrû egyik üdülõbolygójára. Eltévedtek, és egy kis utcácskában kötöttek ki, melyet éjszakai klubok és olcsó motelek töltöttek meg. Az ember csak ült ott, és Dávid korábban még sosem látott hozzá hasonlót. Annyira ráncos volt, annyira öreg, annyira…. megragadó. Dávid köszönt neki, de az öreg nem is reagált rá. A szülei húzták volna tovább, de Dávid ellenszegült, kitépte a kezét anyja szorításából, visszaszaladt és az öreg elé állt.

"Miért ülsz itt?" kérdezte a fiatal Dávid. Az öregember meg sem moccant. Dávid bámulta.

Nem jött válasz.

"Miért nem válaszolsz?"

Erre sem jött válasz.

"Valószínû azért kölyök, mert halott" szólt a hang egy sötét ajtónyílásból.

Dávid ezt viccnek vélte, és felkacagott.

"Nem vagy halott" mondta az öregembernek, és megint felnevetett. Tréfásan, ahogy a gyerekek tréfálnak, megbökte az öregember karját. Jéghideg volt.

Dávid hátraugrott, miközben az öreg lassan eldõlt és a járdára borult. Az anyja a sarokról mostanra ért vissza, és szorosan a karjaiba zárta, túlságosan is örülve, hogysem tiltakozzon, túlságosan aggódva, hogysem megszidja, bár Dávid tudta, hogy késõbb még ki fog kapni ezért.

"Meghalt" mondta az anyja.

Anyja nézte az elõttük heverõ embert. Az oldalára borult, de a csöndes kifejezés még mindig az arcán ült. "Nem számít" mondta az anyja, mielõtt újra elhúzta volna onnét.

Bár a dolog ennél nyilván bonyolultabb volt, Dávid mindig úgy érezte, hogy valami elpattant benne attól a két szótól. "Nem számít". Az emberek nem számítanak? Vagy vannak akik számítanak? Ki dönti el ki számít ki nem? Senki, természetesen. Mindenki számít.

A végtelen virtuális univerzum közepén ücsörgõ Dávid az öregemberre összpontosított: az arcára a mély barázdákkal; a koszos, sáros ruhára; a cipõkre, a lyukkal a bal pár orrán; még az enyhe égett növényi szagot is felidézte, melyrõl jóval késõbb tudta meg, hogy illegális dohány. Az elõtte lévõ biztonsági gömbre idézte az öreg képét, minden részletében amire csak emlékezett, mire a gömb felhasadt, majd millió darabra tört, mintha egy magas falhoz csapták volna. A darabok elhalványultak majd kihunytak, egyre gyorsabban és gyorsabban pörögve, végtelenbe olvadó fénysugarakként.

Dávid belépett a rendszerbe, és egy fekete-fehér adatfallal találta szembe magát, mely mindkét oldalról megnyugtatóan törte meg a végtelenséget. Úgy vélte a háta mögött sincs más mint ugyanaz a feneketlen sötétség, ami a becsatlakozáskor fogadta, így hát szokás szerint inkább nem fordult hátra. Ami ezegyszer nem bizonyult jó ötletnek…

"Kérem a leválogatási feltételeket" szólalt meg egy hang a fejében. Az Õrzõével szemben ez nem egy értelmes, árnyalt hang volt, pusztán érzelemmentes, emberi beszédet utánzó szimuláció.

"Látni akarok minden bejegyzést, mely ennek a világnak az igazságszolgáltatásával volt kapcsolatos az elmúlt három hónapban."

"Kérés folyamatban" közölte a hang. "126.452 adatmozgás történt az elmúlt három hónapra visszamenõleg. Határozza meg a megjelenítési formát." A korábban csupasz falon információs listák jelentek meg, de Dávid nem törõdött velük. Soha nem nézett beléjük, a felükrõl azt sem tudta mit jelenthet. Például mi az ördög lehet az a Szélessávú Csomagkapcsolt Átviteli Arány? Biztos valami rendszerprogramozók által kitalált hatásos kifejezés elködösíteni azt, ami amúgy fájdalmasan egyszerû volna.

"Csökkentsd a leválogatást a szõke szõrzetû ember fajúakra."

"Kérés folyamatban" közölte a hang megint. "Az elmúlt három hónapban 92 bejegyzés felel meg a feltételeknek."

Még mindig túl sok. Hirtelen támadt egy ötlete abból, amit az Õrzõ mondott. "Minden azonosító változás feljegyzésre kerül?"

"Igen" válaszolta a hang.

"Rendben, akkor szûkítsd a 92 bejegyzést azokra, melyeknél az utóbbi három hónapban azonosító csere történt."

"Feldolgozás alatt" mondta a hang (miért nem kérés folyamatban mint eddig? Újabb rejtélye a rendszernek.) Aztán egyszercsak, minden figyelmeztetés nélkül, az információ ott volt a falon elõtte. A fénykép nem volt a legelõnyösebb, de rendõrségi vallatóasztalra kötözött emberek ritkán mutatják a legjobb formájukat. Minden szokásos adatot, súlyt, a végtagok méretét, orvosi vizsgálatok eredményét átugorta: amit tudni akart, hogy hol van most.

Ahogy számított rá, a lány még mindig Kahl birodalmában volt, de a neve megváltozott. Három bejegyzés változás is kint volt a falon, a kezdeti adathoz képest. Az elsõ Colette Mitchell elítélt regisztrációja volt (nem kevés iróniával vette észre, hogy nyilvános szeméremsértés bûnével ítélték el). Alfa osztályba sorolták, és egy nappal késõbb a neve "Nyakörvre" változott, de az osztálya Alfa maradt. Az utolsó bejegyzés még egy napos sem volt: az osztály és a név Béta 826-ra módosult.

"Ezt a ravasz szukát" gondolta Dávid rá egyáltalán nem jellemzõ módon. Nagyon ritkán használt ilyen szavakat, és a hozzá tartozó iróniát ebben a helyzetben az MI nem érzékelhette.

"Kérés folyamatban" mondta a hang. "657.324 nõstény ebbel kapcsolatos bejegyzés található erre a bolygóra vonatkozóan. Kérem szûkítse a keresést."

Dávid felnevetett, de ez a csatlakozón át nem számított. Már éppen be akarta fejezni a kapcsolatot, amikor egy felmerülõ gondolat megállította.

"Van-e az Õrzõnek nevezett MI-nek Kahl rezidenciáján hozzáférése ennek a hivatalnak az adatbejegyzéseihez?"

"Nincs" jött a monoton válasz.

"Tehát… nem lesz képes megtudni, hogy ez az adatbetekintés megtörtént?"

"Nem" válaszolta megint a gép. "a névváltozási adatokba való betekintési információ szigorúan bizalmas, és csak bírósági felhatalmazás alapján lehetséges, ahogy most is történt. A városi regiszterhez mindazonáltal az adott MI emberi felhatalmazásra hozzáférhet."

Kahl kétségen felül adhatott ilyen felhatalmazást, de vajon miként tud rájönni, hogy Dávid utána kémkedett? Nem, a kutatás teljes titokban történt. Lám, megintcsak milyen nevetséges, hogy a tulajdoni adatokban való keresés privát, míg a szabad emberek adatai közt majdnem korlátozások nélkül lehet turkálni. Errõl egy újabb ötlet jutott eszébe…

Miután végzett, Dávid felkészült a távozásra. "Kapcsolat bontása" gondolta, és a külvilág újra visszatért. Ott ült a hátsó, poros terminálszobában, fájó, viszketõ füllel. Mindig viszketett miután kicsatlakozott, senki sem tudta megmondani miért. Egy másik ember is ült az egyik terminál elõtt, becsatlakozva és a külvilág számára érzéketlenül. Bizonyára akkor jött, miközben Dávid az adatokkal volt elfoglalva.

Dávid eltette a kártyáját, és az ajtó felé indult, mely engedelmesen kinyílt, hogy kiengedje. A lány felnézett az asztalától, a nyakörv lánca elöl lógott le róla, olyan volt, mint egy hosszú -láncos nyaklánc.

"Végeztem" mondta neki. A lány semmit sem szólt, régen megtanulta már, hogy a felesleges beszéd jutalma mindig fájdalom, vagy így vagy úgy. Dávid végigmérte a lányt: amaz soha nem volt szép, de egész csinos lehetne, ha megmosdatnák és elengednék. A széles, szürke pánt sem állt neki jól. "Kérdezhetek valamit?"

"Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megakadályozzam" válaszolta a lány. Tõle ez nem hatott szemtelenségnek, csak egyszerû ténymegállapítás volt.

"Mikor oldoznak el az asztaltól?"

A lány majdnem elmosolyodott. A száj ebbe az irányba mozdult, de a szemek ugyanolyan kifejezéstelenek maradtak mint mindig. "Sosem. Itt ülök a pórázommal, és itt töltöm el az életem. Van egy mosdóm, az ételem idehozzák, és kétszer egy héten kapok tiszta egyenruhát."

Dávid szóhoz sem jutott. Csak meredten bámulta a lányt.

"Nem bánom" tette az még hozzá. "A legutóbbi helyem sokkal rosszabb volt ennél." Dávid ezt el tudta képzelni. A Szövetség az Emberiségért egyik szórólapján látható volt egy kép, a külsõ gyûrû egyik reform iskolájáról, ahol minden fiatal lányt meztelenül, egy soha le nem vehetõ hámban tartottak, melyhez a kezüket hátul hozzákötözték. Mindent meg kellett tanulniuk hátrakötött kézzel csinálni, ami még a legkönnyebb feladatnál is kellemetlen volt, vagy még inkább, hogy miként láthatják el a feladataikat anélkül, hogy használnák a kezüket.

Mit lehetett volna erre mondani? Dávid kisétált.

Mögötte a terminálszoba ajtaja kinyílt, és a másik férfi jött ki rajta. Egy oldalajtóban, melyet egy oszlop takart, két másik ember bukkant fel, rendõr egyenruhát viseltek. Odaléptek a lányhoz, aki páni félelemben esett térdre elõttük, miközben egyikét azoknak a hámoknak máris rácsatolták tehetetlenül hánykolódó testére.

Dávid túl messze volt már, hogy hallja a hangos csendülést, ahogy a láncot levágják, vagy a kétségbeesett segélykiáltásokat, miközben a lányt a rendõrautóba tuszkolják.

Ahogy azt sem, amint a rendõrök csodálkoznak. "a végén a saját rekordját is megnézte. Miért untatta magát ezzel? Semmi értelme."

vissza                tovább