Legutóbbi hozzászólások

[-Előre.-]

„..dalt dúdol a fülemülék nyelvén, dalt a fényről, neked”

Az egekért! Miért kell már annyit noszogatni? Puffogok magamban, és jobban szorítva kezét, aztán elmosolyodom. Legalább van kit noszogatni. Annyira jól esik érintenem őt, annyira kellemes végre valakit éreznem. Ő él. Biztosan él. Most nem elmém szórakozik, nem gondolataim űznek velem csúf játékot, ezúttal ő tényleg van. Igazi.

Sóhajom hosszan elnyújtottra sikerül, némi keserűt fröcsög a légbe, eleget, hogy rémült emlékezésbe kezdjek. Számomra ijesztő a fanyar, a kín, hisz volt részem belőle elég, hogy szívem kellően összeszoruljon, ha régi ismerőse hangját hallja. Ha lépteire lesz figyelmes, vagy csak mások vonásai mögött leheletnyin felfedezni véli, menekülőre fogja. És most, hogy az én ajkaim közül tépte ki magát, oly csendesen megbúvva leheletemben, de biztosan ő, a fájdalom, most gyáva lettem. Gyáva. Szívemben reszketeg dobbanások, melyek erősen csapódnak mellkasomnak, mintha torkomban is űznék kergetőzésüket, őrjítő, lassú, kínzó játékot játszva érzékeimmel, csalnak. Bódít, mintha még az idő is megállna kacagni nyápic sajgásomon, hogy aztán nyelvét öltve rám szaladjon tovább, és ne érhessem utol.

Közben ujjait egyre csak erősen markolom, nem szándékosan, muszájból. Kell, hogy fogjam, hogy ne hagyjam magam elfolyni, hogy bátortalanságom elhajszoljam. Csak kell. Borzongva inogok meg egy percre, próbálom kinyögni, hogy merre tartok, de még, ha tudnám, sem lennék képes közölni. Fejem konokul a földnek szegezem. Előre haladni. Ez a célom. Elhagyni a pillanatnyi gyengeséget. Levetni a fájó múltat. Nem engedni a lágyan simító relikviáknak magukkal vonni gondolkodó részem. -Előre.- mutatok végül valamerre szabad kezemmel. Előre.. Igen, Yo, csak előre. Nem nézel hátra, nem törődsz azzal, ami ott van, amit elhagytál, ami megsebzett, előre, te mafla, előre, te hasztalan.

Aztán hirtelen megállok. Arcom a felhők felé fordítom. Pajkosan borzol belé egy fuvallat. Folyik a szép. Élvezem. Kedves nekem a gyönyörű, fehér, habba mártott formátlanság. A jelen. A most. Tiszta, alaktalan, tökéletes, amilyenre mindig is vágytam. Szemeim lehunyom. Hagyom, hogy lélegzeteim szabálytalan törve fel garatomról, morzsánként bukjanak számból. Ott jelleget kapva, aranyló szárnyakkal csörtetve fúrják magukat a habszín kristályok közé. Újabb pillék. Napként folynak a liliomszínbe. A férfi felé fordulok, ezúttal már letörölhetetlennek látszó vigyorommal képemen, újra duruzsolva neki. -Látod? Őket követem.- bátorítón szorítok fogásomon, amikor a néhány általam kilélegzett kószából egy vállára libeg, ott kacag egyet, majd fénylőn karolja fel egy légáramlat, hogy magával sodorja és hamarosan már csak fakuló ragyogó pontként emlékezzen néhai magáról. -Nem hosszú életük. Sosem léteznek igazán,- magyarázom sejtelmesen –de tudod, valótlanságukkal együtt az enyémek.- csupán remélni merem, hogy nem vette észre a korábbi rémült szótlanságot, nyúlszívű énem kicsapongását, így terelek. Sustorgó mézesen töröm újra a csendet. -Nekik nincs nevük. Nekem van, Yo. Nem nehéz megjegyezni. A tied..?- kérdezném  tovább is, de bordáim közé fájdalom mar, hörögve tudnék csak nyögni neki, azt pedig nem akarok.

Lábujjhegyre állok, hogy parányival közelebb érjek a ponthoz, ahol fülét vélem, és suttogok. -Álljunk meg, kérlek! Pihenjünk kicsit, rettentő mód éhes vagyok!- hazudom bazsalyogva, édes hihetőn. -Kérlek.. kérlek egyél velem te is, rád fér egy csipetnyi..- elhal hangom. Hogy leplezzem, azonnal megálljt parancsolok lábaimnak, kelletlen engedem el kezét. Leguggolok, hátamról leemelem a batyut, majd törökülésbe szenvedve magam, ölembe öntöm a táska szerény tartalmát. Pár érme, tucatnyi üres üvegcse, egyetlen, ami félig van, és egy fésű, ami a Pacsirtáé. Felragyog tekintetem, ahogy megtalálom utolsó szelet kenyerem. Kemény már, de ehető még. Falatnyit török  belőle, majd a fiola tartalmával leöblítem, annak ízétől fintorogva nyújtom az élelem nagyobb részét az idegennek.
-Tessék, egyél csak!

Kérdezd meg, miért, nincs ki felel

A téboly édesen mállik a nyelven. Nem izzik, csak melegít, afféle kedves langyossal. Noroi pedig mámoros gyönyörrel nyel. Hasított agyarai közé többféle íz keveredik. Szeme fehérje szinte már eltűnik a feketébe olvadó vörös erek mögött. Ahogy torkán hevült vér csorog le, látószerve aljából saját bíbora bugyog. Élvezettel felhörög. Nem tudja még, hogy a halál leheli így csókját szemhéjára, hogy a vég issza ily módon magát sejtjeibe, hogy ott mérget fakasszon és enyészetbe sodorja. Nem tudja még, nem értheti a miértet sem, amikor nem jut több lég tüdejébe, vagy megszűnik pumpálni a vért szíve. A penge könnyeden hatol húsába, levegőt bolygat légútjában, belülről hasít torkán. Az utolsó, amit érez: vér. Édes, vörös méz. Cukros lángok. Finom. Nem tudja, miért.
Etiru nem figyel társára. Mohón fúrja fejét néhai vezére bordái közé, szaggat, tép, levegőt sem véve fal. Nem undorodik a hústól, hiszen, ha beteg is, frissebb, mint, amit a napokban ehetett. Kell neki. Akarja az utolsó falatig mindet. Még akkor sem kapja fel fejét, amikor falkatársa is holtan rogyik mellette, még akkor sem, amikor annak teste puffanva ér földet, még akkor sem, amikor háta mögött a feketeség is mocorogni kezd. Nem. Akkor eszmél csupán, amikor az emberférfi lábai rogynak. Mintha csontok koccannának össze, porcok roppannának valahol inak mögött. Pofájából fehér hab pezseg fel. Vér folyik végig állán, a földre cseppen, összecsapja csorba fogsorát. Megzavarta. Felé fordul. Felvakkant. Támadni készül.

Vastag, koromszín bundáját most gennyes váladék teszi csapzottá. Pofája balján hasított bőr, karcolások, szurokba folyó skarlát. A test kimerült, elméjét tehetetlen szorítva csapdába. Gyűlöli tehetetlenségét. Felkelne ő, még, ha belül szakadna is, ha az lenne az utolsó tette is, de nem megy. A föld annyira simogatón, lágyan, magát kelletőn hajol alá, annyira gyengéden vonja magához, hogy nem akaródzik teste mozdulni. Nyúzza ő izmait, hogy jobb lenne úgy nekik, ha megtornáztatnák magukat, hogy most muszáj, hogy nincs más választás, de azok a talajnak hisznek inkább, a cirógató fűszálakat pártolják, hűségük lágyan folyik a földbe.
Aztán lépteket hall. Nem dulakodást, vagy mancsok süllyedését. A sóillatú lépteit. Falatjaiba életet olt a hang, elmúlik a gyep varázsa, semmivé lesz a tökély. Nyögve moccannak izmai, akárha olajozatlan masina lenne, de ha csúnyán berregve is, beindul. Észleli, ahogy tompán hull a földre egy test, és annak irányába indul. Magát is meglepő tempóval teszi meg a pár lépésnyi távolságot. Hatalmas koponyája előrebillen, hogy a levegőbe szimatolva biztos legyen abban, nem árt a sóillatúnak. Nem tudja, mitévő legyen. Csaholást szakít tétlenségén. Lendületet vesz, hogy koponyájával arrébb taszítsa a férfit -mivel beleütközik, ezért sikeresnek véli az akciót-, és hogy így a veszett farkas az ő bordái közé marjon sebet. Egy sajnálomot lehel a férfi elméjébe, majd szakadozva még annyit, hogy ne moccanjon.
Pulzálva szakít belőle a fájdalom, de még bírja..még egy kicsit. A következő ütemben szemfogait villantja a fekete, most rajta a sor, ő támad. Bosszantja, hogy olyan könnyeden sebet kapott a beteg állattól, közben pedig sajnálja őt, mélyen szánja. Nem tudja merre van. Vérszagot mos orrába a szél, sajátját, a farkasokét és a sóillatúét is. Megrázza fejét, a levegőbe kap. Amaz körmével tovább szaggat az éjszín bundából. Yunea némán vonít. Fejét csapja, véletlen talál, a másik állkapcsa reccsenve jelzi a sikert, a nőstény pedig fellelkesülve pillanatnyi diadalán, szédülten újra megrohamozza. Torkot találnak meg agyarai, hogy szaggassák, mintha ráérzéssel cselekedne, mintha, amit elvett tőle az átok, azt a természet ösztönökbe bújtatva adná neki vissza. Még egy utolsó reccs, halálnyögés.

Nea már nem hallja. Elindul arra, amerre a Sóillatút hiszi. Nem szagot követ, érzést. Nesztelen lüktetéseket egy mellkas mögött? Csak a sajátját érzékeli már, az is vonaglik a bordák közt, pöfögve zúgja, tam-ti-ti-tam, hosszú csend, majd tam-ti-ti-tam.
Léptei kajlák, mancsait keresztbe teszi egymás elé. Alig haladva, egyre jobban reszket. De még lép.. érezni akarja őt, érezni, hogy él, hogy rendben lesz. Végül pedig önkéntelen húzódnak vissza karmai, tűnik el szőre, lesz apró, törékeny, emberi. Tapogatózik. Mikor végre őt véli tapintani, már csak pár rezegő lépésre futja, aztán lerogyik. ~Sajnálom~ suttog fejében. Aléltan bújik egy talán csak képzelt mellkashoz, vacogva, remegő ajkakkal, kínt sóhajtva. Sajnálom.

Nejma Részére              

 Apró állat érkezik a partra. Kecsesen ugrik a patak közepén tanyázó nagyobb köre, mire bohókásan csap fel annak vize. Csíkos bundáját meg is nedvesíti. Hideg, kellemesen hűvös, mi végigrázza egész testét. Lerázná magáról szinte azonnal, de hagyja, hogy a hideg cseppek, beljebb cikázzanak, egészen bundája tövéig, ahol elérik bőrét, és kellemesen csípni kezdi azt, míg fel nem melegszik. Hideg víz... Csípős, kellemetlen... De olyan tiszta és gyönyörű, hogy nem állhat neki ellen.
 Egészen a kőre fekszik, hogy egyik mancsát, bohókásan bele nyújthassa annak habjai közé. Ez már nem fog felmelegedni... Végigborzongatja az átlátszó tükörnek minden cseppje, egészen farka végéig, mit nem idegességéből, csak játékból csóválgatni kezd.
Játszanak vele a cseppek, az éltető vízfolyam...
Karmait kifeszíti, és hadonászni kezd. Karmolja a vizet... Nem tenné, ha tudná érez a folyó, de mivel nem fáj neki, ezért mókásan játszani kezd vele. Csap fel, még több, még hidegebb csepp... Hideg. Olyan nagyon hideg.
 Lefordul a kőről, a víz alá bukik, és érzi, ahogy torkába szaladnak a folyékony, számára be nem lélegezhető oxigén. Fojtogatja. Köhögnie kéne, prüszkölni, de még nem... Pillanatok telnek el, majd hirtelen felugrik onnan, újra a kőre. Teljesen elázott, köhög... A szél csak gyengéden fúj, mégis számára, most pokolian hideg, és rázza egész testét. Fújtat, prüszköl, már-már tüsszög a macskaszerű lény...
 Milyen mennyei érzés...

 A parton hamarosan egy alakra lesz figyelmes. Rád...
Közeledsz, halkan, csendesen, meg sem zavarva a természet gyengéd dallamát, annak egyetlen lényét sem. Mintha csak Te is hozzá tartoznál, úgy lépsz. Mintha a fű sem hajolna meg lábad alatt, olyan kecses és mesésen lépsz. Te..
Dorombolás szakad fel a kövön köhögőből, ki hirtelen érdeklődve néz egyenesen Rád.
Dalok jutnak eszébe, ahogy figyel. Meseszép, csilingelő, szép dalok, mit legutóbbi gazdájától tanult. Azt mondta, hogyha énekel az szép, hogyha hullámzik hangja az vonzó. Vajon Számodra is vonzó lesz? Bár most csak dorombol...

Ül a kő tetején, mered Rád, és dorombol... Arról, hogy várt már Rád... Arról, hogy Téged akar...

"...és átpattan vállamra, hogy boldogságom leljem benne."                   

Határozott érintése kissé meglep, hiszen volt már szerencsém pár nőhöz, de mind gyengéd volt... Ő nem az. Határozottsága vetekszik talán még az enyémmel is. Csak méretünkben van különbség, de úgy tűnik, akaraterőben semmi.
Meglep, és mondjuk úgy kissé le is nyűgöz, hiszen, szeretem az új dolgokat, a különlegességeket. S úgy tűnik, neki nem csak haja különleges színű.

- Azt hiszem, nem lettem mocskosabb, mint amennyire már az voltam.
Válaszolok, szintúgy mosolyogva, bár még mindig számat nem láthatja. De tekintetemből leolvashatja... Tudom jól, megfigyeltem már, hogyha mosolyog az ember, a szeme is mosolyog. Így azt hiszem, senki nem fogja bánni, hogy még nem látja elcsúfított arcomat.
Talán meg is lepném vele. Lehet el is ijeszteném...

Én hallom csupán, hogy hangja trilláik a szélben? hogy különlegesen csilingel és dallamos annak minden hangsúlya? Micsoda hang... Olyan érzésekkel teli, mihez fülem, nos őszintén szólva nincs szokva. Főleg, hogy úgy tudtam, a nők nem igazán beszélnek idegenekkel, csak sejtelmesen kacarásznak. De ő... Megint csak másképp viselkedik.
Boldog... Vagy csak annak tűnik?
Netán ezzel akar kábítani?
Mégis szavait követve, felé indulok. Bár sebemből még mindig szivárog vérem, úgy érzem nem vészes, s azon kívül, hogy egyik tenyerem kissé rányomom, semmi másra nem lesz szükségem. Majd eláll...
- Parancsot teljesítek.
S ezzel az egy mondattal mindkét kérdését meg is válaszolom, úgy érzem. Talán még kérdezni fog... Mert már most kellemesen duruzsol.  Kellemes hallgatni. Mesélhetne még. Történetet, vagy akármit. Akár még énekelhetne is, ahogyan az előbb.

Kezem után kap... Nem ellenkezek, érintésére mégis egy pillanatra agyam visszakozni kezd. Elvégre, úgy tanultam, hogy kerüljek mindenféle ilyeneket, főleg olyan hölgyekkel, akik ennyire különösek. De nem érzek veszélyt... Nem, egyszerűen nem...
Vagy lehet pont a csilingelő hangja miatt kéne tartanom tőle? Már el is kábított volna?
A lényeg, hogy le kell jutnom, addig pedig...
- És te hogy kerültél ide? Merre tartasz?

[- Nos, hogy könnyű... Hallottam már, hogy Lamyare szereti az erdejét, de még egyszer sem sikerült találkoznom vele. Még látni sem véltem, érezni sem nagyon. Pedig sokszor jártam már errefelé. Lehet valamiért engem szeret elkerülni. Bár az is lehet, hogy nem is igazán vágytam még arra, hogy összetalálkozzak vele. Ki tudja, sajnos az ilyenek az életemből kimaradtak.]

Kissé félrehúzza száját, ahogy az Istennő szóba jön. Könnyű Istennőre lelni? Nem is tudja, hányszor fordult már meg ebben az erdőben, talán azt sem, hogy hány évet is töltött már el itt.
- Nos, hogy könnyű... Hallottam már, hogy Lamyare szereti az erdejét, de még egyszer sem sikerült találkoznom vele. Még látni sem véltem, érezni sem nagyon. Pedig sokszor jártam már errefelé. Lehet valamiért engem szeret elkerülni. Bár az is lehet, hogy nem is igazán vágytam még arra, hogy összetalálkozzak vele. Ki tudja, sajnos az ilyenek az életemből kimaradtak.
Mondata befejeztével pedig félrehúzott ajkai mosolyra váltanak, és úgy néz újra Naae-ra. Ő nagyon úgy fest, igencsak ért a mágiához, és annak mindenféle fortélyához. Talán azért is könnyű neki bármilyen istenséget is meglelnie. Lehet saját magának is ideje lenne már, tényleg nekikezdenie tanulni, valami olyat is, mihez talán konyítana egy kicsit.
A dallam szinte melengetően hat rá, így el is veszik fülében a furcsa megjegyzés, hogy "két isten". Hiszen eddig, csak egyről van szó, másikról nem tud, kicsoda is lehetne erre. De Naae jól formálta szavait, és ügyesen elterelte Rocky figyelmét erről. Inkább az maradt szeme előtt, hogy...
- Ugyan. Örülök, ha valaki mesél nekem, hiszen... Ötven éve már, hogy nem igazán szólt hozzám senki. Csodálkozom, hogy beszélni még valamennyire tudok.
Felkacag kissé, bár nem a legkellemesebb, ha évekig csendben van valaki. Mégis, nem hagyott benne túl mély nyomot. A csend ébresztette fel, a tétlenség küldte erre. Így csak örülhet ennek.

- Várj! - Majdhogynem felkiált, ahogy Naae megszaporázza lépéseit. - Nem tudom, mennyire lehet veszélyes ez a bestia... - Kicsit elhallgat. De sejti, mennyire lehet veszélyes. - Talán van valami, amivel megbékíthet... Hooaaa! HÉ!
Sajnos nem tudja befejezni nagy gondolkozását, mivel éppen azon próbált megint csak agyalni, hogy hogyan is menthetné meg saját életüket, anélkül, hogy ártana annak a valaminek, mert beszélgetőtársa hirtelen eltűnt. Különös volt, talán még az ember fel is kacagott volna, egy ilyen láttán, de Rocky inkább megijed, és már szalad is a másik után.
A lejtőről kis homokkövek szakadnak fel, amik végül, azzal, hogy megcsúsztatják lábát, gyorsabban lejuttatják a "bajba került"-höz.
- Remélem is, de...
Ahogy lehajol, hogy felsegítse, furcsa sebek már nem kerülik el figyelmét. Zöld színű lé, mi véletlenül sem emberi... És nem is igazán tudja, semmi emberihez hasonló, elf vagy bármi más lénynek a véréhez hasonlítani. Szóra is nyitja száját, de... Illetlenség lenne ilyennel megrohamozni. Majd... Talán elmondja, hiszen, értetlenségét nem igazán leplezi, zöld tekintetéből tisztán ki lehet olvasni, hogy valamit nagyon furcsának talál.
Zsebébe nyúl, ahonnan egy kis szalvéta nagyságú anyagot vesz elő, és azt nyújtja, az egyre jobb illatot árasztó Naae felé. Virágok jutnak eszébe, színesek, mesések. Mintha csak elkábítaná, és agyban máris egy másik helyre cipeli. Az örömhírt így alig hallja meg, de szerencsére, csak egy kicsit késve, már sikerül is felfognia mit is "tátogott" a virágillatú.
- Akkor irány a puszta. Bár, ha gondolod, akkor elviszlek hátamon. Nem okoz gondot, és talán kiérünk időben... Bár a Holdra úgy tudom, ma éjjel nem igazán számíthatunk.
Aggódóra vált tekintete ismét, mert már most talált valami hibát tervében. Bár, ha csak arra gondol, hogy milyen erő volt benne, hogy a bestiát is el tudta űzni. Valamint még ez a furcsa zöldes vér.

Hamarosan gallyak repedése hallatszik, mintha valaki, vagy valami közelítene. Nem csörtet, nem vad, csak lassan, komótosan, kényelmesen. Mintha kutatna.
- Nem vitatkozom, biztos jön a Hold, de akkor te se, kérlek.
És már nyúl is Naae után, hogy hátára tornázhassa, és gyorsabb tempóban meginduljanak egyenesen a puszta felé. Talán sikerül így kiérniük, mihamarabb, és akármi is jön, még ha nem is a bestia, de sikerül előle elmenekülniük.

Ki lehet ő? Jön ködön át...

Régen érzett már hasonlót. Fogak mélyednek húsába, szaggatva annak szálait, tépve az inakat... Talán még csontot is kívánnak reccsenteni, hogy azzal bénítsák áldozatukat... Avagy őt. Áldozattá lett, mocskos állatok tápláléka, akik csak két lábon járó ebédet látnak benne. Hiába a jel rajta, hiába hiányzik ujja, ezek nem tudják, hogy ki, vagy éppen mi is ő.

Földre vetődik, feje keményen ütődik a földnek. Kezéből tőrje kihull, és egy pillanatra, mintha minden elcsendesedett volna. Csak távoli zajként hallja, egyik farkasszerűnek vonyítását, mi egyértelműen jelzi, rejtett pengéje célt talált. De vajon elég jót ahhoz, hogy egyel kevesebbet tudhasson? Eleget ahhoz, hogy most még földön van, ne támadjon azonnal rá, egyetlen egy sem?
Morognak fölötte, újra támadni akarnak, hiszen egy állatnak a vér mit jelent? Csak jelzést, merre talál még többet. S most az övé ritmikusan folyik.

Hirtelen mintha kisebb lenne. Így sem egy magas férfi, de most mintha még apróbb lenne. Egy apró gyermek, aki a földön fekszik, és száján kapdossa a levegőt, mert már annyit szaladt, hogy nem bírja tovább. És koppannak a karmok a földön, közelítenek felé... Még mindig olyan távoliak. Visszhangoznak, mintha fejére valami különös burok lenne húzva, amin megtörik a hang.
De most nincs mester, ki végignézze, hogyan marják le róla a ruhát... Nincs mester, aki utolsó pillanatban, megmentse egy jól időzített "farkasvacsorával"... Nincs itt, hogy csak egy sebhellyel ússza meg szája szélén.

Nagyot ordít. Torka szakadtából.
Erejét összeszedve felugrik, tőrjét földön hagyva. Homályos... Mintha fátylat eresztettek volna szeme elé, úgy látja a civakodó farkasokat, kik idő közben visszavonulót fújtak. Pontosabban egy felé támadnak.
Sötétebb színű állat, nagyobb is valamivel. Miért? Kicsoda az?

Hullámzik az állatok teste, ugranak, vicsorognak. Elfuthatna. A hang is ezt mondja fejébe, "menj".
De a farkasok földre hullanak. Egyiket vadul tépni kezdik, még a másik erőtlenül vonszolja magát. Hangok a fejében... Ez az egy legalább tisztán cseng, nem úgy mint a külső zajok, mi még mindig visszhangot vernek a nem létező búrán feje körül.
Bizonytalanul hajol le, nyúl tőrje után, hogy legalább csak azt teljes erejéből megszorítsa. Más nincs amiben vagy akiben ennyire bízna, mint ez a tőr. Nincs...  Mégis, most meg fog szabadulni tőle...

Bizonytalan léptekkel közelebb lép, s mint aki a verejtéket törli homlokáról, úgy törli le, a kis ércben megindult vércseppeket arcáról. Nem repedt koponyája, nincs törés... De valami mégis sérült.
Homályos, még mindig a kép, de jól látja, hogy melyek azok, kik falnak, és mely az, aki a lány. Akit szemfényvesztés miatt lát most farkasnak... Egy számára gyűlölt lénynek.

Keze lendül, tőrjét elengedi. Ha meg akar menekülni, a futás már nem fog segíteni. Sem neki, sem a földön fekvőnek.
 Egyenesen az egyik falatozó állat tarkója felé céloz.
Rejtett pengéje is elősiklik hiányzó ujja helyére, és már szalad is neki, hogy a másikra vethesse magát, hasonlóan torkára célozva.
 De minden olyan homályos. Lábai meginognak.

~Túlságosan utálom őket, hogy most hagyjam, hogy legyőzzenek!~

Amint észrevette a rókát rögtön rá is szegezte számszeríját. Ilyen helyzetekben ez már önkéntelen reflex, még ha most nem is lőtte le a rókát. Fölöslegesnek találta, hisz túl gyenge volt, hogy bármit lehessen tenni akár érte, akár ellene, és hamarosan már úgyis érkezett a vessző odakintről. Nem tudta, hogy mi fog következni, s bár sok mindenre számított, arra nem, hogy valami a lábának ütközik, valami amit nem lát, s vélhetően ugyanez a valami elkezdi befelé húzni a rókát. Pár másodperc múlva rájött, hogy a félszerzet volt az, de nem tudta összekötni a gondolatokat a fejében, amik leginkább most akörül forogtak, hogy hogy a fenébe vált láthatatlanná. ~Lényegtelen! Majd megtudom tőle ha túléljük. HA túléljük...~  Nyomatékosította magában, hogy inkább az ellenfeleivel kéne törődni, főként azért is, mert előkerült egy kutya is, ami zavaróan jelezni kezdte gazdái felé a jelenlétüket. Rögtön célba is vette, de a farkas gyorsabb volt, s elsuhanva mindkettejük mellett ki is végezte a kutyát. Természetesen meglepte ezzel, hisz egy normális farkas előbb őket támadta volna meg már jóval ezelőtt. Fel is merült benne, hogy ez nem egyszerű farkas, de nem nagyon akarta elhinni, ugyanis ebben az esetben nagyobb bajban lennének mint szeretné. Sajnos viszont erre adott bizonyítékot a kísérteties vonyítás, s a hirtelen, semmiből feltámadó erősebb szél. De nincs idő ezzel most foglalkoznia. Terv kell, hogy túlélhessék. A róka csak útban lenne, így odamegy a lányhoz, s előhúz a csizmájából egy kést. ~Shion ha emiatt is bosszús leszel...~
-Csak szenved és már nem lehet neki segíteni, jobb lesz ez így.- Súgja a tolvaj fülébe, majd ahogy befejezi, egy gyors mozdulattal elvágja az állat torkát. -Requiescat in pace.- Mormolja az orra alatt, ahogy leteszi a fal tövébe egy kő mögé, s ő is leül a félszerzet mellé. Behunyja szemét és mély levegőt vesz. Koncentrálnia kell, de még így se biztos, hogy ki tudja következtetni ellenfelei lépését. ~Nem egyszerű róka volt ez, s lehet, hogy a farkast is kiszemelték prédának, főleg hogy megölte a kutyát is, és valahogy pótolni kell a vörös elvesztését. Az is lehet, hogy megijednek tőle, de ha sokan vannak, és erős a vezetőjük elég kis esély van rá. Tárgyalásra már esélyünk sincs. Nagyon úgy áll a dolog, hogy harc lesz. Az íjászuk, ha csak egy van az jó, de így is elég pontos ahhoz, hogy meglője valamelyiküket, bár ha nem állnak útba sokan meglőheti őt, s még ha nem is hal bele, a méreg elintézi, hogy ne legyen használható. De még így is, a pontos létszám, és a négylábú erejének tudta nélkül képtelenség megjósolni. Még akkor is, ha csak barbár, fegyelmezetlen harcosok, nagyon kemény csata lenne, ha pedig szervezettek, akkor jószerivel esélyük sincs, de legalábbis nagyon kevés.~ Nagyon nem örült a körülményeknek. Előszedett egy kis üvegcsét, minek tartalmát egy rongy segítségével felvitte mindkét kardjára. Olcsó trükk, de hasznos, és eredményes, főleg hogy másodperceken belül hat, s még ha nem is öl, de bizonyos szinten kábít, ami a hasznukra válhat. Lehet, hogy fölösleges így felkészülnie, de mindig is szeretett felkészülni minden eshetőségre, ennélfogva még istenéhez is szólt, amit azért nem ritkán tesz meg, de eddig mindig segített, mikor szorult helyzetben volt.
-Hatalmas Uruhan kérlek add, hogy ellenfelem legyőzessék pengéim által, dicsőséget hozva Rád, s mindannyiunkra.- Mormogta könyörgését népének ősi nyelvén, remélve hogy meghallgatásra talál egyetlen uránál.

[Tamrea hatalmas és feledhetetlen kikötője után a második legnagyobb Arwat'Awanor földjén.Mesterműként sikerült megoldani, hogy a tenger vad áramlatai ne veszélyeztessék a kikötőbe ért hajókat, de finoman el is választották a tengerről és a folyóról érkezőket. Mindezt azért, hogy az itt élő mohó kereskedők kedvük szerint szemrevételezhessék az átrakások alatt az árút és ízlésük szerint lássák el vámmal. Hát egy város sem lehet meg némi rossz nélkül.Kevesen lakják a várost, szinte csak azok, akik képesek fenntartani magukat a kikötői munkából, rakodómunkásként, révészként (szerencséjükre elkel az ismeretük a rejtett zátonyok miatt), ácsként, kereskedőként.A Lapos Harcsa az egyetlen fogadó, a városban, ami természetesen tengeri étkekkel várja az ott megszállókat, kicsi de kényelmes szobákat adva, viszonylag megfizethető áron. Hiszen a tengerész szinte csak rumon él, a hal meg meg van majdnem ingyen, így az elfogyasztott alkohol behozza a kívánt nyereséget.]

Tamrea hatalmas és feledhetetlen kikötője után a második legnagyobb Arwat'Awanor földjén.

Mesterműként sikerült megoldani, hogy a tenger vad áramlatai ne veszélyeztessék a kikötőbe ért hajókat, de finoman el is választották a tengerről és a folyóról érkezőket. Mindezt azért, hogy az itt élő mohó kereskedők kedvük szerint szemrevételezhessék az átrakások alatt az árút és ízlésük szerint lássák el vámmal. Hát egy város sem lehet meg némi rossz nélkül.

Kevesen lakják a várost, szinte csak azok, akik képesek fenntartani magukat a kikötői munkából, rakodómunkásként, révészként (szerencséjükre elkel az ismeretük a rejtett zátonyok miatt), ácsként, kereskedőként.

A Lapos Harcsa az egyetlen fogadó, a városban, ami természetesen tengeri étkekkel várja az ott megszállókat, kicsi de kényelmes szobákat adva, viszonylag megfizethető áron. Hiszen a tengerész szinte csak rumon él, a hal meg meg van majdnem ingyen, így az elfogyasztott alkohol behozza a kívánt nyereséget.

[Shirata a folyó nélküli város kikötője, mi alig egy órányi járásra van.Kis falu öleli körbe a meglepően kiépített kikötőt, legalább húsz nagyobb hajó kényelmesen lefér és biztonságosan ki is tud kötni, hála, hogy a medret "segítő" kezel mélyre vájták.A kisebb dereglyéknek külön hely van fenntartva, van is belőlük bőven, hiszen magát a falut halászok lakják és kereskedők. A házaikről is könnyedén meg lehet állapítani, az előbbieké jól elkészített, erős, de egyszerű szerkezetű, míg utóbbiak sokkal nagyobbak és jelentősen meg s vannak erősítve, de hiányzik belőlük a napi kényelem megszokott elemei. Itt szinte csak az árú cserél gazdát, egy kereskedő sem olyan botor, hogy ne élvezze a város vastag falainak védelmét.Meglepő módon, csak a két napnál tovább veszteglő hajóknak kell kikötő díjat fizetni, bár ez nem azt jelenti, hogy a kikötés alkalmával ne kérnének egy néha jelképes, olykor tetemes összeget. Mindezt azért, hogy nehogy elússzon "véletlenül" a hajó.Két ácsmester is kínálja itt munkáit, ami természetesen hajó javítás. Famunkák, vitorlák és nem is túl drágák, mivel a hölgy és az úr szimplán vetélytársak, így mindent megtesznek az ügyfelekért, de lehetőleg úgy, hogy hasznuk is legyen]

Shirata a folyó nélküli város kikötője, mi alig egy órányi járásra van.
Kis falu öleli körbe a meglepően kiépített kikötőt, legalább húsz nagyobb hajó kényelmesen lefér és biztonságosan ki is tud kötni, hála, hogy a medret "segítő" kezel mélyre vájták.
A kisebb dereglyéknek külön hely van fenntartva, van is belőlük bőven, hiszen magát a falut halászok lakják és kereskedők. A házaikről is könnyedén meg lehet állapítani, az  előbbieké jól elkészített, erős, de egyszerű szerkezetű, míg utóbbiak sokkal nagyobbak és jelentősen meg s vannak erősítve, de hiányzik belőlük a napi kényelem megszokott elemei. Itt szinte csak az árú cserél gazdát, egy kereskedő sem olyan botor, hogy ne élvezze a város vastag falainak védelmét.

Meglepő módon, csak a két napnál tovább veszteglő hajóknak kell kikötő díjat fizetni, bár ez nem azt jelenti, hogy a kikötés alkalmával ne kérnének egy néha jelképes, olykor tetemes összeget. Mindezt azért, hogy nehogy elússzon "véletlenül" a hajó.

Két ácsmester is kínálja itt munkáit, ami természetesen hajó javítás. Famunkák, vitorlák és nem is túl drágák, mivel a hölgy és az úr szimplán vetélytársak, így mindent megtesznek az ügyfelekért, de lehetőleg úgy, hogy hasznuk is legyen

.

Arcán valóban a döbbenet ül ki tökéletesen, legalább is csak szemein látni, hisz arcát a kötés takarja. Elég szorosra sikeredett, így nagy valószínűséggel még akkor sem esne le, ha netán megszólalna. Kipróbálhatná, sőt, nagyon is morfondírozik ezen, de gazán nem szeretné bosszantani a sötét elfet, így inkább jónak látja csendben maradni. Tudta jól hogy a sötét elfek kegyetlenek, azaz nem tudta, csak úgy hallotta, de az hogy megölte saját családját és testvérét nyilván halálra ítélte kissé sokkolta és igazságtalannak is találta. A lány nem örülne semminek se jobban, mint egy igazi családnak. Kicserélné rá a világ összes csecsebecséjét. És ő pedig az igazi családját csak úgy lemészárolja. Lemészárolja... Nem akarta őt mindjárt így elítélni, hisz nem tudja az egésznek a hátterét. Kissé irónikusnak találta az egészet. Lassan a farkas felé pillant, kin látni, nem támad, csupán saját magát védi. Igazán nem örül annak, hogy fogságba jutottak. És egyáltalán nem tetszik neki az sem, hogy valószínűleg rabszolgahajcsárok kezére kerülnek. Nem, másodszor életében már nem. Igaz, otthagyhatná a társaságot, a barlang elég sötét ahhoz, hogy képességét felhasználja s eltűnjön, megvárva az éjszakát. Megtehetné. De nem teszi... Kardját óvatosan előhúzza, szeme sarkából még mindig a farkast figyeli. Elég nagy termetű. Sőt, kezét a tűzbe tenné azért, hogy képes lenne a farkas egy harapással talán nem hogy a torkát, de a fejét bekapni. Ha cirkuszban dolgozna még eléggé csábítónak is tűnne ezt kipróbálni. Óh, hogy Lork-al olykor ezzel a mutatvánnyal mennyi aranyat tudtak keresni! Keveset... Pont annyit hogy fél napra elegendő kaját tudjanak belőle venni. Manapság az emberek nem értékelik a cirkuszi mutatványokat. Halkan sóhajt fel, szinte alig halhatóan. Lélegzetét felfogta a fásli, kellemetlenül melegítette arcát. Úgyis elég meleg volt még ahhoz képes hogy hamarosan leszáll az éjszaka. Ahogy figyelte az eget, már csak két-három óra hiányzott hozzá. Hegyes fülét éles hangok és láncok csörgése ütötte meg. Legszívesebben kikukkantana a barlangból, hogy lássa mi is történik odalent, de nem merészkedik akár megmozdulni sem. A hangokból ítélve valaki szökni készül. Ostoba dolog. Ezt még ő is tudja... Itt sehol se lehet úgy elbújni, hogy teljes biztonságban legyen, hogy eltűnhessen. Hirtelen motoszkálásra, inkább futásra lett figyelmes. Egy róka. Egy vörös ravaszdi jelenik meg a barlang szájában, ki nyilván nem várta, hogy itt ráakad valakire. Nyöszörgő hangja, segítség kérését egy nyílvessző szakítja félbe. Elhanyatlik a földre, elhallgat talán örökre. Felnéz a sötét elfre, majd a farkasra, de nem tesznek semmit. Semmit... Szíve megszakad az állaton, de talán csak önző módon. Sajnálja, hogy ilyen sorsra jutott, hirtelen eszébe ötlött a vadállatok istene. Mi hogyha ez is egy próba? Már szinte kinézi belőle. Ha nem segítenek a rókán, talán ismét feldühödik és elátkozza őket. Hisz milyen gyakran látnak beszélő rókát? Nézi őt kicsit, majd úgy dönt nem hagyja ott. De hogy tud hozzáférkőzni az nélkül hogy a kintiek meglássák?  Ostoba kérdés... De még süt a nap. Elég nagy kockázat lenne... Nincs mit tenni. Mélyet sóhajt, s igyekszik nem habozni. Alaposan végigméri a terepet maga előtt. Hol milyen kavics vagy szikla van, hol fekszik  sötét elf, nehogy belé ütközzön. Megjegyezte alaposan. Lehunyja szemeit és összpontosít. Rég csinálta, igy eltartott egy apró ideig, mire teljesen eltűnt. Igen, teljesen eltűnt. Nem folyt bele az árnyakba, nem lett fakóbb, nem lett láthatatlan. Eltűnt ebből a világból. Testét nem lehetne megfogni, ő mégis képes gyilkolni a halandók világában. Veszélyes, mégis tökéletes képesség, mely azért hatalmas rizikóval jár mindig, főleg ha fényforrás van a közelben. Fényforrás... ebben a pillanatban a nap volt a gond. De szemét becsukva tartja, így addig a pár másodpercig nem lesz gond. Remélhetőleg. Négykézlábra állva tapogatódzott előre vakon. Megérezte a köveket, Shadhon cipőjét. Közel van. Mikor ujjai megérintették a róka bundáját, mohón kulcsolta össze s beljebb húzta. Ezzel a róka viszont nem vált láthatatlanná. Csak látni lehetett ahogy valami húzza... Érezte ahogy teste kezd gyengülni. Sőt, már lihegett is. Beljebb rántotta a rókát, mely karjaiban landolt. Ülve ismét teste látható volt. Teljesen látható és fogható. Felnézett s észre vette hogy alig pár miliméterre ül a farkastól, melynek bundája lágyan csiklandozta nyakát. Kezében a rókát tartva már azt is észrevette, épp időben húzódott el onnan, hisz egy kutya merészkedett a barlang elé. Csaholt vadul, figyelmeztetően. Most már biztos tudni fogják, valakik vagy valami van itt. Ahogy elnézi a farkas egyáltalán nem tétlenkedik. Azonnal nekiugrik a kutyának, végre elhallgattatva őt. Viszont nagyon nem tetszik neki az, hogy ki akarják őket onnan füstölni. A farkas furcsa dolgot tett. Kísérteties hangokat csalt elő torkából. Hátborzongató volt az egész. Talán, remélhetőleg azt fogják hinni, a rókát valami nagy állat húzta be, szint úgy mint a kutyát, tápláléknak használva. Csak remélni tudta hogy ez a kis csalafinta játszma elüldözi a rabszolgahajcsárokat...