Lamyare erdeje

[KáoszFöldje]

Különleges fák és különleges hangulat.

Ez az erdő messze nem emlékeztet a természet népének örökkön zöld erdejére és még is ugyan azt, a megmagyarázhatatlan érzést érzi bárki, aki a fák közé lép. Mind egyformák, színre. Sötétzöld törzs és halványzöld, hatalmas levele jellemzik őket, ahogy virágaik hihetetlenül apróak, ám termésük indaszerűen csüng alá és gyakorta meg is marad.

Nyugalom és meghittség árad szét eme erdőben, de van benne valami komorság is és rejtelem. Ahogy abban az istennőben is, aki után az erdő a nevét kapta.
Sokak szerint találkozni is lehet vele itt. Sokak szerint pedig a zúgóknál.

[Rocky]

Már nem tudni mióta tapossa a földet. Mint egy árny, egy csendes kísértet járt-kelt, egész Awat' Awanor földjén. Talán csak néhány pontot nem érintett hosszú vándorútja, mi úgy tűnik, most ér véget. Ugyanarra a helyre lyukad ki, honnan indult jó pár... Ki tudja már hány évvel ezelőtt. Nem számolta már hosszú-hosszú ideje, sem a nappalokat, sem az éjszakákat. Azt sem, mennyit lépett, azt sem mennyit sóhajtott, vagy éppen hányszor akadt el lélegzete.

Mit tehet valaki, ha életének már nincs célja? Volt neki, rengeteg, de mind-mind csak rövid távú. Pedig tudta jól élete hosszúra fog nyúlni, mégsem tervezett hosszabb célokat. Talán csak ezt a vándorutat, mi... Végére ért.

Hova tovább? Mit tehetne? Hiszen... Nincs rosszabb, mintha csak van az ember, minden elképzelés és gondolat nélkül. Mondhatni, már nem is él, csak létezik. Csak úgy van. Ezért döntött újra, hogy talán... Talán végre valahára feladja. Hogy eltűnik erről a földről, hogy valahol máshol veri le sátorfáját, vagy éppen az egész világról eltűnik. Egyszer már megpróbálta, de egy hang visszatartotta. Most nem próbálta meg csak gondolt rá. És mi történt?

Álma volt... Valakivel beszélt aki fiának nevezte, de nem tulajdon apja volt. Még ha nem is látta őt soha életében, azért tudja, hogy nem így nézhetett ki apja. Nem, neki vöröslő szemei voltak, és sötétszürke bőre, mit örökölt is tőle. De aki hozzá beszélt, az teljesen emberi volt. Túlságosan is emberi, semmi köze nem volt az ő kevert fajához. Egyikhez sem... De miért nevezte fiának?
És amit suttogott. "Folytatni kell." De mégis, micsodát? Mit kell folytatnia, mit kell tennie? Hiszen nincs már célja... Nincs semmi sem, mi ide köti, pusztán hosszú élete.

"Te vagy az első" De mégis mihez, minek az elsője?

Egy fa tövébe rogy le, kényelmesen, még gondolatait próbálja kizárni. Persze, ki lenne képes rá? Így maradnak az újabb, bár nyugodtabb gondolatok.
Nincs értelme ezen az álmán gondolkozni, nincs értelme a furcsa hang után koslatni. Vagy lehet, ez lenne az új cél? Megtalálni a hangot? Felkutatni, ki és miért nevezte fiának? De mégis hol lelhetné meg? Egyáltalán, miből induljon ki? Egy álomból? Egy egyszerű vízió után kezdjen kutatni?

A fák suttognak. Halkan, mocorognak és egyre csak viszik egymás közt a furcsa hírt, valaki van még errefelé. Nem tudni kicsoda, nem hallja pontosan, mert saját gondolatai elnyomják, kedves barátai hangjait. Így csak egy töredékkel képes beérni. Nincs egyedül.
Még mindig ül, de íját ölébe húzza, még egy nyilat vesz elő. Bármilyen szándékkal is közelít felé az akárki, a legrosszabbra már felkészült.

[Naae]

Rocky

- KO! – Zavarja meg az erdő csendjét kiáltásával, hogy szinte rögtön utána elvágódjék. Van ugyan mozgásában kecsesség és határozottság, óvatos bizonyosság, de most egyik sem ütközött ki, lába belegabalyodott egy hosszúra nyúlt, elvékonyodó indába és az egész helyzet már menthetetlen volt. Még nem volt ébren, érzékei még aludtak, annak dacára, hogy fél perce egy bokorból kellet előhalásznia magát, sűrű bocsánatkérések közepette, azt találgatva, hogy hogyan is került ide.
- Au.. He? – Úgy ugrott hátra, mintha tűzhöz ért volna, pedig ahogy kezdte össze szedni tagjait, valami egészen hűvösön siklott végig keze, apró pikkelyeket tapintva ki. Kígyó, ezt a felfedezést hivatott igazolni a mérges sziszegés is, de bármilyen bosszantó lehet, hogy hol mi langaléta alakok rá esnek, nem kapott utána. Naaenak sosem kellet tartania a vadon szülötteitől, legyenek bármilyen vérengzőek, de a kígyók .. nos azokkal valamiért az elmúlt néhány évben nem sikerült megbarátkoznia. Nem undor űzi, inkább valamilyen rejtett félelem. Most is hátrébb igyekszik, de egy fa nem engedi, ami meg is nyugtatja, ahogy elsuttogja a jószág távozását és segítségként nyújtja ágait. ~ Igazán köszönöm!~ Élt is a segítséggel, valamiért baljós előérzete támadt …

Megelevenedik a fák alatt húzódó árnyék, gomolyog és összesűrűsödik, mintha füst lenne, csak fekete, áthatolhatatlan és fojtogató és épp itt, annak a fának szembe szomszédságában, ahol az elf is pihen. Manccsal lép előrébb szürkére marva a füvet, pofája is kibontakozik, viccsorában, ahogy rámered zafír, tiszta kékjében lángoló szemeivel. Ölni akar! Felé kap messziről, kivillantva fekete agyarait és támad, ez pokolból szalajtott lény. A nyíl kétségtelen nem szegi útját és még is, ha eléri a hegy szertefoszlik, csak a vészjósló morgást hagyva meg maga mögött. Illúzió, kóbor álom rémkép? Eldönteni is nehéz, de ott a bizonyíték a földön, a fa fele elhalt, mihez hosszáért a baljós sötétség és lába nyomát is megőrizte a feketévé fonnyad fű.

- Ko? - Felismerte az a hátborzongató érzést, ami eluralta minden falatnyi árnyék körét. Már nem volt értelme azon töprengenie, hogy Lamy viccének lett áldozata, mert az erdő szelleme beszélni akart vele. Nincs is itt, ezt tisztán érzi, de talán jobb is. A bestia, akit egy másik testvére ébresztett fel, úgy látszik a mai napot szemelte ki arra, hogy tomboljon és erre a nem túl kellemes bulira rángatta magával Naaet is. ~ Ez így nagyon nem lesz jó, ha valaki jár az erdőben …~ Ezzel lökte el magát a fától és szíve szerint futott volna, de nem akart még egyszer olyan közeli kapcsolatba kerülni az anyafölddel.
- Ko! KOO!! Kérlek szépen, gyere elő! – Kiáltotta, minduntalan, ahogy haladt egyre beljebb s beljebb, bár lényegében ennek nem volt túl nagy szerepe. Egy ideje ugyan is fogalma sem volt, hogy merre jár, a növények sem tudtak sokat segíteni és abban is hiába reménykedett, hogy szava eleget nyom a latba a bestiánál. Alapból igen, de amikor ilyen  és ő sincs formában..~ Te sem választhattál volna jobb napot..~ Lemondó sóhaj hagyta el ajkait, aztán megtorpant, támaszt keresve az első útjába akadó fában: valaki van itt.
- Ha te vagy az. Kérlek! Ez már nem tréfa! … Ko? – De egyre biztosabb benne, hogy nem az árnyék bestia lesz itt és ez nem várt veszélyt rejt számára. Még csak bontja sincs kéznél, ami ez eddig hűséges társa volt, de ki alszik sétapácával? A könnyű, fakó, éjszakai ruházat pedig, hát, nem bizonyul fegyverek számára a legjobb rejtekhelynek. A helyzetet viszont nem dramatizálja rögtön túl, mert lehet, hogy csak egy egyszerű vándorral hozta össze a sors. – Öhm…

[katt a nevedre.. meglepi ^^]

[Rocky]

A furcsa rémképtől megijed. Bármennyire is megélt már éveket, bármennyire is látott már sok mindent, egy ilyen furcsa jelenségtől, mégis összekapódik a gyomra. A kék tekintetet, szinte azonnal jéggé fagyassza, és annak ellenére, hogy felpattant ültő helyéről, hogy lőjön, keze mégsem engedelmeskedik, csak fogja felajzott íját, és a furcsa valamire célozva vár. Amíg nem támad, ő bizony nem bántja... De látja rajta, hogy bizony őt akarja. Vagy csak illúzió? Hiszen árnyékból született.
Szemét becsukja, lélegzetét visszatartja...
Lőni kell.
Lő.
De a lénnyel nem történik semmi, s ahogy felé kap, újra a földön köt ki, ugyanott a fa alatt. Sajog dereka, és egész háta, ahogy végigdörzsölte annak durva kérge, mégsem tétovázhat tovább. Az a valami még itt van, és nem sok esélye van ellene, hogyha ilyen szánalmas módon, a földön, mint feltálalt vacsora várja halálát.
Ösztönből újabb nyíl után kap, és már szegezi is a valamire, mi még mindig morog! Hallja valahol itt kell lennie! Hát szemét is kinyitja végre, s bár tudja jól, a legostobább cselekedete volt mindközül, hogy zöld íriszeit, szürke héjuk mögé rejtette, nem tudott gondolkodni. S úgy tűnik, még mindig nem tud...
A valami eltűnt, nyílvesszője, a vele szemben, tőle nem olyan messze lévő fából meredezik ki... Szegény fa, de... Nem véthetett célt, hiszen nem volt tőle messze, sőt...
De még mindig morog.
Idegesen kapkodja, a még mindig felajzott íját, keresve a furcsa valamit, hogy bemérhesse, és egyetlen lövéssel végre valahára a földre teríthesse.

Egy másik hang is megszólal, valahol messziről, mi nem morgás. Nem is hasonlít ennek a fekete valaminek a hangjához, inkább kedves, és szó szerint hívogató. Már-már akár kedvesnek is mondható, mégsem túl bizalomgerjesztő. Már csak azért nem mert előbb még itt volt valami, ami... Ami nem tudni mi, és akkor hirtelen jön valaki, aki keres...
Netalántán, ezt a furcsa lényt keresi? Vagy valami teljesen mást, és nem tud erről az árnyékszerzetről, és szólni kéne neki, hogy vigyázzon, mert hamarosan letépi valami a fejét, és akkor már végképp nem lesz meg amit vagy akit keres?

- Ha te vagy az. Kérlek! Ez már nem tréfa! … Ko?
Egyenesen mellőle szól, és íját, még mindig rémülettől ködös gondolatai miatt, azonnal rászegezi, és majdnem el is engedi nyilát, mi még mindig ott feszeng kezében.
Majdnem... Még szerencse, hogy ott az a majdnem, és nem lőtt ennek a valakinek homloka közepére egy kisebb lyukat.
Zavart a másik... Saját magát pedig maj’ megeszi a szégyen. Szép fogadtatásban részesíti, ezt a nagyon úgy tűnik, fegyvertelen erre járót, annak ellenére, hogy inkább igyekezett mindig is kedves, és valamennyire nyitott lenni mások felé. Főleg, az ilyenek felé... Szőke haj, és hasonló kék szemek, mint a bestiáé, mi előbb rá kívánt támadni. Bár be kell látni, van különbség kettejük megjelenése között.
- Ne haragudj, hirtelenségem miatt, nem áll szándékomban bántani.
Halkan beszél, miközben minden fegyverét igyekszik, minél hamarabb szem elől eltűntetni, hogyha már elsőre nem is, de másodjára, valami barátságosabb képet festhessen le magáról.
Lassan még a fa alól is felkel, óvatosan leporolva ruháját, bár inkább sietősen mozdul, semmint, hogy még percekig azon tétovázzon, hogyan is fest öltözéke.
- Szerintem, jobban tennéd, és talán én is, hogyha innen most azonnal távoznánk. Furcsa lény ólálkodik erre, és nem éppen szelídségről árulkodott, mikor láttam.

S mikor közelebb lépne a  másikhoz, hogy legalább egy érintéssel is bizonyítsa, nem szeretne semmi rosszat, és akár azt is szívesen venné, ha együtt mennének tovább... Abban a pillanatban a furcsa feketeség, az idegen háta mögötti fa árnyékából kezd újra kikörvonalazódni.
- Gyere onnan!
S mi gyenge érintésnek indult, egy vad kézszorítás lett, s már rántja is maga mögé a másikat, hogy megvédhesse. Bár való igaz, újra csak félelem szökik minden porcikájába, de... Nagyon úgy tűnik, a szőke hajú fegyvertelen.
 

[Naae]

Az állandó motozásba elvegyül az a finoman rezzenő hang, ahogy megfeszül a húr, megremeg a tollak végén, készen, hogy repítse a vesszőt. Naae joggal ijedhetne meg a látványtól, összerezzenve, talán az újabb esést is megkockáztatná, de nem látja. Tekintete megtalálja a vándort, sőt csalfa módon annak tekintetét is megleli, elmerülve benne, ám szándék nélkül és így nem tud meg többet róla. Hogy bőre szürke, mint a hegység tengerhez közeli szikláinál, ahogy azt sem, hogy a szeme annyira más és hogy mit rejtenek.
- Nem történt semmi. – Valóban és még is. Óvatlanságnak hat, ahogy tétova módon tesz egy lépést előre, viszonylag könnyedén lelve meg a gyökerek között a járható utat. Támaszául meghagyva a fát, még nem akaródzik az anyaföldön kívül a másik biztos pontját csak úgy feladni. Miközben gondolataiban messzi és még is közel jár, Kot keresi, találgatva merre is bújhatott el, már körbe is rohanta az erdőt és keresztül-kasul vágott rajta, de végül rá kellet döbbennie, hogy egy kósza porszem mögött suhanó parányi sötétség is tökéletes rejtekhely az Árnyak Őrzőjének.
- Láttad? – Nem, messze nem tűnik riadtan, inkább aggódónak, hangja is és az arca is. – Remélem neked nem esett bajod, elég veszélyes, ha megérint .. Mond csak, mekkora volt, mint egy kutya? Vagy inkább ló?– Emlékszik, még nagyon-nagyon régről, mikor olyan megszokott volt ezeknek az elátkozott lényeknek a jelenléte, mint ahogy télen esik a hó és hideg van. Ennek megfelelően érdeklődött, legalább tudja, vagy legalább is sejtse neki mennyi esélye van  most ellene, mivel a nyilvánvaló segítség igen csak messzi van és .. a Jégvilág úrnője nem is szokta csak úgy önként, vagy egyetlen segélykérésre a kezét nyújtani, legalább is régen így volt, de majdnem biztos benne, ahogy észak szigetén állandó a fagy. Úgy nővére sem változott. Letörten hajtja le a fejét, nem kell megnéznie merre indul, emlékszik még merről jött a hang és bár némileg nehéz szívvel, búcsút int a fának és végleg ellép mellőle. Nem maradhatnak, az idegen sem, de Naae sem.
Szólásra nyitja a száját, de megelőzik és a felhívásra inkább hátra pillant, a jó öreg megszokástól vezérelve. ~ Észre sem vettem! ~ Lepődik meg, másodszorra már erre sincs ideje, érzi a szorítást és az erőt, amivel oly könnyen mozdították el helyéről. Mintha csak tollpihét fújnának odébb. Pördül, valami felcsikarta mezítelen talpát is és még is kész szerencsének érezte, hogy oly sok bonyodalmat okozó bokája, most nem hagyta cserben. Megállt a lábán, noha az idegen vállába kellet kapaszkodnia, hogy el ne dőljék, de igyekszik megtartani magát, hogy magával ne rántsa az idegent. Szorításán viszont azonnal enged, ahogy érzi a mozdulatot s most már egész közelről hallja, az íj húrjának rezdülését.
- A szemei között…– Nyugodt, még nyugodta a hangja, pedig megremeghetne az indulattól, ahogy minden gondolati szavára, csak acsargás a válasz. Nem az előttük tornyosuló bestiára dühös, inkább arra, aki felpiszkálta ezt az elemi erőt, amit közönséges fegyverrel aligha lehet megállítani. Ennyire még ő sem feledékeny, viszont, ahogy az istenek gyengepontját is ismeri, úgy a bestiákét is. ~ Sajnálom barátom, de ha szép szó nem hat… ~ Elkeseredett gondolat. Olyan sokszor civakodtak, néha egy csepp vízben képes lett volna megfojtani a kis szőrgolyót, de mindig-mindig, megbékéltek egymással, talán mert kicsit hasonló a sorsuk. Megrázza a fejét, a most, nem alkalmas arra, hogy a szép napokra gondoljon. Megérinti az elf nyakát, most érzi csak színét, hiszen a halandók szeme nem láthat olyat, amit egy isten adományozott. Egy kis kölcsönadott erő viszont, olykor csodákra képes. – …látod a jelet, azt találd el és egy időre nyugtunk lesz. – Hogy mennyire? Biztos nem csak Naae fejében fordul meg a kérdés, de a válasz vára magára. Az árnybestia viszont megértette a szavakat, s dühe talán nem is lehetett volna ennél nagyobb, a morgásba vegyülő idegen szavakat sem kell hozzá érteni, annyira nyilvánvaló. ~ Csak találd el! ~ Fohászkodott a jó szerencséhez, s már csak arra várt, hogy a nyíl útjára keljen és akkor mindennemű hezitálás nélkül, kézen fogva a vándort, futásnak ered. Legalább is szándékai szerint.

///szóval a sok csapnivaló ötlet közül, ezt sikerült kiválasztani -.-/

[Rocky]

 Nem fordul a másik felé, csak reméli, hogy annak nem esik baja, ahogy durván elrántotta. Talán még ezért is bocsánatot fog kérni, hogy így bánik vele, akár még egy engesztelésről is szó lehet, mondjuk... Valami ajándék, amit csak úgy cakk-pakk el tud készíteni. Amit csak megkíván a másik, elvégre már egy ideje nincs társasága, és nem lenne szép, most így elveszíteni. Ki tudja, neme hasonlóan érzékeny ő is, mint ahogy egy régi szőke ismerőse volt. Az már valószínű, hisztiben tört volna ki, egy ilyen rántás miatt.
 Egyre csak szegezi íját a valami felé, és próbálja összerakni, amit eddig megismert belőle. Köddé válik, elpusztíthatatlan, valami teljesen ismeretlen... Lény? Mondható ez rá? Lehet, hogy pusztán csak egy erő, valami hatalmasabb, mit az ő esze talán csak tanulásokkal töltött hosszú órák után lenne képes felfogni.
 - A szemei között, látod a jelet, azt találd el és egy időre nyugtunk lesz.
 Az utasításra óvatosan biccent, miről nem is gondolná, hogy a másiknak hiába is teszi, az bizony nem sokat lát belőle. Sőt mondhatni semmit, de annál inkább érezheti nyakának megfeszülését.
 Gyengéden ér hozzá, meg se érezné, hogyha csak egy teljesen hétköznapi érintésről lenne szó. Annak ellenére, hogy vándornak tűnik, kezeit puhának érzi, semmint olyannak, amit már igazán megviselt volna az idő. Nem úgy mint az övé, mi inkább érdes tapintású, durva. Csak mozdulatai, és szavai varázsolhatják újra kellemessé saját érintését.
 De visszatérve, az idegen tenyere nyomát, mégis megérzi, mert furcsa érzés járja át tőle. Mintha hirtelen ereibe beszökött volna valami más, és végigrohanna testén, hogy lehűtse és megnyugtassa. Olyannyira, hogy egy hosszabb pillanatra a szeme is lecsukódik, s mire felnyitja.
- Látom!
Hangjában valami más is megcsillan, meglepettség, az újtól való felismerés. Hiszen eddig miről beszél, hiába is biccentett, nem igazán látta, de most... El is gondolkodna a történteken, hogyha nem éppen támadni készülne az árnylény.
 Nyilát szabadjára engedi, és ennek az érintésnek hála, még célba is talál. A lény hirtelen köddé válik, ismét, mint ahogy korábban is, bár mintha fájdalmasan morgott volna valamit. Lehet valaki meg is érti szavát, de Rockynak nincs ekkora szerencséje.
 Hosszút fújva fordul a másik felé, és bármennyire is csak egy időre lesz nyugtuk, mégis sokkal jobban érzi már magát így.
- Akkor, ha szabad azt mondanom, ideje lenne elhagyni ezt az erdőt, és valami nyugalmasabb helyet keresnünk magunknak. Ha van kedved hozzá, tarthatunk együtt is.
Inkább megérdeklődik, semmint bármibe is belerángassa a másikat, mihez talán nincs is kedve. És illem-illem... Arra nem is gondol, hogy a "csak egy időre" akár másodpercek is lehetnek...

[Naae]

Pendül a húr és a süvít a vessző, s még mindig úgy kívánja: Pontosan találjon célba! Valami ismeretlen rátelepedik nyílra, először csak a tollakba fogódzkodva, aztán elterülve rajta, mintha ezüstszín kelmét szúrtak volna fel rá, mert libben, hangtalan tart, nem akadályozva a nyíl röptét és elérve a bestiát, rátelepszik. S hiába menekül a csapda elől, az követi beleakadva füstbundája minden foszlányába, beletekerve, altatva, bár ő nem Amion, hogy csak úgy szendergésbe sodorja a lélekdarabot, de megvannak hozzá a módszerei, hogy felbuzdítsa az akaratot, az érzést. ezúttal az alvás mámorát adva a dühöngőnek. Pedig őt még ezek a lények sem bántják, kivéve őt, pont őt.
Ellép a sötételftől, megrogynak térdei, így könnyebben támaszkodik rájuk, fejét is lehajtja. Gondolatai még mindig sebesen folynak, mert kétségei vannak hatalmával kapcsolatban, amúgy is ingatag, hát még a mai napon. ~ Ibiame most már nem csak hogy elfogadni nem fog, de biztos, hogy fel is vési a nevem arra a bizonyos papirosra, amin az ezen évszázadban fagyhalált halók nevei szerepelnek. ~ Beleborzong a gondolatba, bár dühe még most sem párolgott el és bár a háta közepére sem kívánja a káosz urát, sort kerít vele egy igen rövid, de annál kellemetlenebb beszélgetésre. Túl sokszor meri venni a bátorságot, hogy beleszóljon az életébe. Lehunyja szemét, majd döbbenten eszmélt, hogy nincs egyedül. Valahonnét kerített egy elnézést kérésnek szánt mosolyt és felbiggyesztette a helyére, így emelete fel arcát, ami fáradságról árulkodott. S mi lesz később? Az éjszaka közeledtével, csak újra része lehet abban, amit majdnem önként vállalt, mikor az indasárkányok mára letűnt népét erre a golyóbisra vezette. A ma éjszak, egyedül a törött testéé, álcáját ma elfedi a sötét pasztel, amire felfestették azon a napon és mint a Hold szökött lelke, hát hatással van rá.
- Szívem szerint nem mondanék, mert ő, Ko, engem követne. – Sóhajt, kiegyenesedve és most nem túlzottan összpontosítva pillantva újra az elfre. – De mivel téged is kiszemelt és még rá is lőttél,.. biztonságosabb együtt. .. Sajnálom, az én hibám, hogy belekeveredtél. – Mert ha előbb ráakad Ko nyomára, akkor talán, mostanra már szerezett volna egy nem csekély méretű karcolást valamelyik testrészére, ám meglehet meg is szelídítette volna most nem annyira kicsiny barátját. Igyekezett barátságosa arcot festeni, lenyelni haragját és kevéssé engedni a lelkifurdalásnak, kérdés mennyire sikerült.
- Tényleg jobb lenne menni. – Tesz is egy lépést, tétován. – Öhm. .. Csak nekem fogalmam sincs, hogy merre van a kivezető út. – A tökéletes helyzet, amiben talán csak az ismeretlen vándor minősül nem várt tényezőnek. – Oh, a nevem Naae. – Illem, az nyújtatja vele előre a kezét, csupán csak hajszál centikkel tévesztve el a vándor hollétét, erre a röpke pillanatra arról is megfeledkezve, hogy talán a mérges szörnyecske, nem merült álomba és néhány perc múlva talán újra feltűnik. Bár, ha nem is merült álomba, az idő kaotikus szövetét, még egy bestiának is nehéz áttépnie, van még idejük, nem bőven, de azért van.

[Rocky]

Hosszasan figyeli frissen szerzett társát, ki nagyon úgy tűnik, mintha hirtelen meggyengült volna. Ki tudja, mi volt ez az érintésével kapcsolatban... Bár így már egyre biztosabb, valami mágikus erővel bír, ami... Talán most ennek köszönhetően kissé cserben is hagyja.
Rocky felszerelését igyekszik gyorsan hátára esősíteni, nem tudni, mikor rogy térdre, mikor kell segítőkezet nyújtani. Az is lehet, hogy nem lesz rá szükség, de inkább gondoljon erre is egy elf, semmint majd később rimánkodjon amiért nem tudott segíteni neki.
Közelebb is lép hozzá, s talán már fejben meg is volt, hogy gyengéden vállához ér, és meg is kérdezi, miben segíthet "barátjának", de ő hamarabb feleszmélt erőtlenségnek látszó tűnődéséből. S bár szavai egyáltalán nem megnyugtatók, fel is kéne háborodnia Rockynak, hogy egyről a kettőre szerzett magának, egy egyenlőre legyőzhetetlennek tűnő üldözőt. Nos még ha próbálkozna vele, sem menne a harag vagy bármilyen ehhez hasonló indulat. Csak rá kell néznie a másikra. Egy ugyanolyan érző lény, mint ő maga, nem érdemel, sem haragot, se semmi ehhez hasonlót.
- Ugyan, ne emészd magad emiatt, kérlek. Biztosan oka van, hogy így alakult, nemde? - Mosollyal fűszerezi meg szavait, hogy még jobban oldja a másikban a rossz érzéseket, miket ez az egész szerencsétlenül elsült helyzet szülhet belé.
Majd ahogy indulni készül a szőke hajú, úgy ő is már lép nyomába, ám kis híján hátára kenődik, ahogy hirtelen megáll előtte. Ehelyett inkább hátrébb szédeleg, és nem sokon múlik, hogy egy ágnak köszönhetően földre zuhanjon.
- Hát... Akkor már meg is kaptuk a választ, hogy miért keveredtem ebbe bele, hogy a te szavaiddal éljek. - Motyogja, még próbálja pillanatokra elvesztett egyensúlyát újra összeszedni, hogy végre már tisztességesen megálljon, és visszasiessen a másik mellé. Az kell még, hogy pont most fessen le magáról, egy szerencsétlen képet, mikor éppen "vezetővé" kéne hogy váljon.
- Ismerem ezt az erdőt, régebben nagyon sokat bujdostam itt. S bár azóta biztos változott már, azt hiszem a fákkal még megmaradt a baráti viszonyom, ők biztosan segítenek, ha már számomra is új helyen lyukadunk ki.
S eljött az idő, hogy az első érintését is megintézhesse az idegen felé, mi természetesen egy vállra hajtott nagy szürke kézben nyilvánul meg. Nem tudni miért, Rockynak mindig első dolga, hogy az ismeretlen vállát megérintse. Jó szokása, hiszen eddig még nem találkozott olyasvalakivel, ki durván ellökte volna kezét. Talán, ezért is merte most is ilyen fesztelenül megtenni.
Csak akkor emeli már le tenyerét, mikor neve elhangzik az idegennek, s immáron keze után kell kapnia. Mosolyog, még mindig... Ha már nevet kap, biztos benne, hogy sosem felejti el.
- Különös neved van. Ismerősen cseng... Egyébként Rocky vagyok. - Rocky... Milyen hosszú ideig nem merte saját nevét használni, de most, hogy már nincsenek üldözői, végre valahára, használhatja azt mi valójában az övé, és nem kell füllentenie, ennek a szimpatikus alaknak.
- És ha neked is jó úgy, előbb szerintem érjünk ki az erdőből, és utána induljunk város felé. Így kicsit hosszabb lesz az út, de rövidebb ezen a helyen.
A kezet óvatosan engedi el, és igyekszik kissé tétován megindulni. Nem a saját tempójában szeretne járni, hanem a másikhoz igazodni. Ki tudja, lehet gyorsabb Naae-nél, és kellemetlen lenne már induláskor lehagynia. Főleg, hogy segíteni szeretne neki, hogy kijuthasson innen.
- Ha nem bánod, egyébként, megkérdezhetem, hogy pontosan ki is ez a Ko? - Bár szíve szerint inkább "mi is ez"-t mondott volna, de ha már valaminek neve van, akkor az bizony már inkább valakinek számít, semmint, hogy állatias jelzőt ragasszon rá. Pláne, ha már arra is képes hogy üldözze. 

[Naae]

Bólogat, természetesen egyetértően, ám bár nem feltétlenül kell egyet is érteni ezzel. Ágál még egy kicsit a dolog ellen, de úgy is belenyugszik, hogy a döntések sorozatát, rengeteg „ha” kövezi ki, amik közül persze az ideálisak rögtön ott dörgölőzne az emberhez, mutogatva, hogy így kellet volna és nem úgy. Bűntudat, de hát ezt is az élethez adták és meg is kell tanulni élni vele. ~ Csak remélni merem, hogy más nem futott össze vele. ~ Aggódva a gondolt az erdőben járó többi ismeretlen, akik közül kettőnek bizony nem alakult ilye szerencsésen a sorsa.
- Minden rendben? – Látni nem, csak hallotta a sasszés lépéseket, roppanni, azt a fránya ágat, ahogy igyekezett összehajtani magát, nehogy beleütközzenek. Naae arcán mosoly játszik, mert csak elképzelni tudta a látványt s az még így is mulatságosnak hatott, kinevetni viszont nem lett volna szíve az íjászt. Meg aztán vaj kinek a meggondolatlan megállja késztette erre bravúros mozdulatsorra a másikat? Hát igen-igen, pontosan az övé, Naeeé. – Nem gondoltam, hogy ennyire közel vagy, néha vannak ilyen hirtelen mozdulataim. – Minden esetre ezt azért jó tudni, de még mindig fél bénán áll, félig előrenyújtott kézzel, valahol a mozdulat közepe tájékán fordult meg fejében a gondolat, hogy kell e a segítőkeze, vagy talán el sem éri a vándor. Inkább visszaengedi maga mellé, utána járt, nagyjából megszámolva a lépéseket, amiket tett, messzinek, kartávolságnál nagyobbra saccolta a közöttük lévő helyet.
- Áh, így már értem. – Valahogy nem teljesen a válasznak illő mondat, de talán, ahogy neki árulkodtak a fák, úgy talán az elfe is kap néhány elsuttogott mondatott, ha már mindketten értik a természet beszédét. A vállára telepedő kéz egy pillanatra meglepi, fel is pillant, az arcot keresve, amit nem láthat és akaratlanul is egy bizonyos démon jut eszébe. Ő kapott mindig válla után, úgy mutatva az utat, most és alán régen is. Bár érzi, utólag persze, hogy ez üdvözlés volt. Elszokott ezektől a formaságoktól, sárkányéknál minden másképpen zajlik, mint itt a földi lényeknél, arról meg aztán szót sem érdemes ejteni, hogy annak a népnek, melynek fia, milyen köszönési szokásaik voltak. Válláról eltűnik a kéz, amiben majdhogynem elveszik sajátja, pedig sosem érezte aprónak kacsóját, most is meglehet inkább az a baj, hogy vékony. Ujjai és tenyere is, ahogy egész lénye ilyen kis törékeny részekből összerakva, legalább is látszatra.
- Bár más lenne a helyzet! – Könnyen görbül barátságosabbá mosolya, pedig újabb kérdést születnek a szavak nyomán. Talán őt is ismerte? Találkoztak már? Száz esztendő bizony sok, de tudtával, saját vonásai egy hajszálnyit sem változtak, bár az emlékezetben megfakulhattak, kiveszhettek, csak egy sugalmat hagyva meg. – Tökéletesen megfelel. – Lép újra, de most már Rocky nyomában. Viszonylag könnyű követni, bizonytalansága ellenére, bár óvatosságból azért előrébb vonja kezeit. A fákban megbízik, hogy időben hajolnak meg ágaikkal kedvvéért, a bokrokkal és gyökerekkel viszont már más a helyzet. Az előbbiek hajlékonyabbak, de kevesebb figyelmet szentelnek útmutató kérésének. Utóbbiak, hát mély földvermükben pihennek, ha moccanni tudnának, megtennék, de így csak csapdaként szolgálnak az óvatosan lépő lábak útjában.
- Ha bánnám is, de nem bánom! Jogod van tudni mivel is állsz szemben. – Figyelme megoszlik, de magabiztos, legalább is abban a tekintetben, hogy nem hasal el. Nem is, csak megbotlik. – Nem tudom, mennyire ismered a régi világ mondáit. Nos, ő egy bestia. Egész pontosabban, őt nevezik Árnyéknak, megfoghatatlan, a fénytől tart valamennyire, de mivel annak a nyomában is sötétség jár .. sebezhető pontja is csak az a jel. Hacsak nincs véletlenül egy istenek által megáldott fegyvered. ..Mhh. .. Általában sem kellemes személyiség, hatalmaskodik, nyafog és beleszól mindenbe .. Eh. – Belelovalta magát a dologba, de azért legalább észrevette. – Egy ideje ismerem, de ezt az oldalát még nem tapasztaltam meg. .. Bízom benne, hogy míg összeszedi az erejét, megnyugszik. .. – Reménykedik ebben. Saját szavai nyomán el is gondolkodik. Elvégre ő is isten, talán meg tudná „áldani” az íjat?! De azok után mennyi esélye lenne letagadni kilétét, mert ugyebár az nem csak számára lenne veszélyes, hanem Rockyéra is és ez utóbbit nem kockáztatná meg. Lehorgasztott fejjel lépdel tovább.
- Egy kérdés. Milyen napszak van? – Azt érzi, hogy a Nap sugarai még átszüremlenek a levelek között, de hogy pontosan merre is tar az izzó golyóbis- az égbolt teteje felé, vagy azon már átbukva a horizont felé-, azt nem.

[Rocky]

 Szinte issza Naae szavait, nem csak azért, hogy több tudást szerezzen, vagy éppen vad kíváncsiságának szomját oltsa. Lelkében is volt valami, mi szavakra éhezett már hosszú, hosszú ideje. A magánynak az a furcsa kis ördöge, aki, szinte egy csapásra képes volt most elbújni, és helyére már küldte is a lelkesedést, még jó hogy ilyen könnyen meg lehet állapodni Rocky ördögeivel.
 Lelkesen fordul többször is új társa felé, kinek így észrevétlenül is képes figyelni, lépteit, mik néha, kissé esetlenül követnék egymást. Lehet most jár először ilyen helyen? Nem az képtelenség, hiszen már eleve olyan dologról mesél, mihez egy emberöltő, hogy így megismerje... Nos lehet elég, de inkább kételkedne ebben.
- Hallottam már a bestiák hírét, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleborzongok majd, hogyha egyszer is találkozom valamelyikőjükkel.
Hangosan gondolkozik, hogy véletlenül se hagyja ki a másikat, bármiből is mi fejében jár. Hiszen apró gyermekkorában is ilyen volt. Fecsegett a számára szépnek tűnő idegeneknek. Bármiről... Csak később némította el az idő, de nem tudta sokáig. Főleg, hogy megint egy kedves külsejű valakit küldött felé. Már hogy tudna nem fecsegni?
- Istenek által áldott fegyver... - Elgondolkodik pár pillanatra, s csak kissé félszegen folytatja. - Kétségkívül, nehéz lenne most gyorsan felkutatni egy istent vagy istennőt, hogy azonnal áldja meg a fegyveremet. Bár... Nem is szükséges, hiszen nem szeretnék ártani neki. Vagy az egyenesen életét is venné? Bár én úgy hallottam, hogy nincs ellenük semmi, mi képes erre...
Kicsit össze is húzza szemöldökét nagy gondolkodásában, hogy minden emlékét felidézze, hiszen... Régen volt már, hogy bármi okosságot is hallott volna. Elmúlt éveit túlságosan magával ragadta a szerelem heve, majd annak bánata, s csak szívével foglalatoskodott, még elméje, mondhatni, kissé megporosodott. Szégyen, szégyen, de talán még van ideje, hogy évtizedek lemaradását behozza... Pláne akkor, hogyha van valaki, ki nem szidja meg tudatlansága miatt, sőt, segít is neki némiképp.
- Remélem én is, hogy nyugalomra talál. Nem szeretném, hogy bármi baj is érjen.
S őszintén mosolyogva zárja mondatát, mi teljes lényét átjárja. Hiszen, ő csak másodfokon üldözött, talán a lény el is felejti, de mivel Naae-t, szavaiból vélve, még ismeri is, könnyebben meglelheti. Egyszóval, számára fontosabb, hogy megnyugodjon ez a bestia.
 Ám a kérdése jobban megtornáztatja Rocky elméjét, mint eddigi bármilyen szavai. Nem látja? Vagy nem érzi, hogy mégis hol járnak már időben? Miért nem hiszen, annyira egyértelmű. Vagy netán...
Lábaira téved tekintete, és újra észre veszi, hogy a másik léptei, hiába hogy határozottak, van bennük valami félsz.
Vak lenne? Nem, az nem lehet, hiszen mindig olyan jól eltalálta, merre is van az elf... Akkor, lehet csak gyengén lát? Ez már inkább... Teljesen vak nem lehet.
- Dél elmúlt már egy ideje. Talán egy óra múlva, már el is kezd sötétedni... Akkor még erősen valószínű, hogy itt fogunk az erdőben téblábolni, de azt tudom garantálni, hogy a teljes sötétség már a Sytar fennsíknál fog elérni minket... Bár ha gondolod, megpróbálkozhatunk azzal is, hogy eljussunk Shiratába, bár akkor gyorsítani kéne a tempónkon. És még akkor sem biztos, hogy eljutunk sötétedés előtt oda, de... Ott biztonságosabb lenne, nem?
Fák suttognak, némelyik hangosabban valamelyik halkabban, némelyik inkább Shiratát ajánlja, másik Sytar puszta felé küldi, s bár eddig úgy gondolta, jobb lenne kerülővel... Talán nem éppen célszerű mégsem, hiszen árnyék a fennsíkon is van, sőt, mindenhol, és egy városban talán mégis egyszerűbb lenne lerázni, ahol több ember él.
- Zavarossá vált az erdő, bizonytalanná tesz...
Teszi hozzá, szinte suttogva, hogy magyarázza miért is kezdett más irányba gondolkozni. Netán, már ilyen hamar kezdene éledni Ko, és már maga az erdő sem tudja, hogyan is lenne helyes, hogy a két vándor megmeneküljön?
- Ko... Gondolom nem helyhez kötött lény, és el tudja hagyni az erdőt ha kedve tartja... Igazam van?

[Naae]

Halkan nevet csak a szavak hallatán, mellé lágyan bólogat is, egyet ért. Bestiák, csodálatos lények, még is oly sokan tartanak tőlük, bár csak hírüket ismerik még is félik, rettegik őket, pedig minden bennük található rossz szokás, mert csupán ennyi, szokás, gyönyörűek. Természetük egyedivé teszi őket, talán kicsit hasonlítanak, ők és az istenek. Egy a félelmük és egy a végzetük is. Végül is mi különbség van közöttük, hatalom és értelem, talán az istenek összetettebbek, jobban, könnyebben alkalmazkodnak.
Néma tépelődéssel esik tekintete az előtte elterülő járatlan útra, min kevesebb már a gáncsot vető akadály. Meglehet vadcsapásra tévedtek? De nem érzi a mancsok, vagy paták lenyomatát, inkább csak köz lehet a fák között, esetleg kiszáradt meder, abból akad itt bőven. rengeteg forrás fakad ezen a vidéken, de ugyan olyan váratlan el s apad. Zúgók, szíve előhúzza a vízesésnél szerzett emlékeit és rögtön mosoly terpeszkedik el arcán, lelkesebben lép és szelídebben szólal meg.
- Jól esik az aggódásod, de még inkább az, hogy megmarad ilyen szelíd formában. – Igen, hiszen szívesen kapják föl és rejtik hét lakat alá csakhogy baj ne érje, a személyek változnak, a módszereik is hozzájuk igazodnak, Naae még is csak egy féltést fogad igazán szívből, Sybarisét és most már talán Rockyét. Nyújtózik, hogy feltűrhesse ruhájának hosszú ujját, meg is áll egy pillanatra, leguggolva, csak lopva érintve felsértett talpát. Nem fáj, sajogni is éppen csak érzi. Aztán felveszi újra a tempót, könnyebben, az alig percnyi megállásból is erőt merítve. Jobban figyel kicsit az egyre kavargó erdőre, hogy távolabb engedhesse hangjaikat, előrébb véve a közvetlenebbeket, akik irányba segítik, elárulva mi van előtte. Merőben könnyebb.
- Am. .. Meglepődnél milyen könnyű itt istenőre lelni. – Kacag halkan. Lehunyt szemmel idézi maga elé a versike néhány kicsiny sorát.– Elfeledett boldogság,.. mélyzöld erdőben folyó bús komorság,.. éltetője a kék érnek. - Ritkán fog dalba, hangja most még is dallamosan formálja a szavakat, aztán csak csendesen vár, hiszen az erdő utána dúdolja, tovább szőve, egésszé téve a versikét és még is megmarad minden átlagosnak. Az erdő szellem tényleg nincs itthon. – Úgy látszik a sors úgy határozott, a magunk erejére vagyunk bízva, de talán jobb is. Semmi jó nem származik abból, ha két isten egy bestia miatt összekülönbözik … Bár talán a hozzáállásod sokat segítene, mások már biztos azon törnék a fejüket, hogyan pusztítsák el, pedig ahogy hallottad, nem lehet. Fájdalmat lehet nekik okozni, de létezésüket csak egy isten képes eltörölni, vagy más formába önteni. – Állát vakarva, mosolyodik el szélesen. – Sokat voltam a krónikások közelében és rám is rám ragadt a mesélhetnék, úgy látszik.– Persze ez hazugság és talán nem is az utolsó, de amíg ilyen apróságokkal elkerülheti a nagyobb bajt, megteszi. De részigazságokat is elhelyez benne, hiszen ő az, aki képes locsogni bármiről, hosszan, kuszán és szinte már majd nem bosszantóan.
~ Egy óra múlva talán már sötétedik? .. Nem csoda, hogy kezdem magam egyre kellemetlenebbül érezni, de eljön még az én időm! ~ Diadalittasan, rosszat ígérve emeli fel arcát, tekintetét a fényjátékot űző levelek közé fúrva. Kellemes volt a szelő, mi arcát simogatta és megnyugtató volt hallani Rocky minden egyes lépésének, szavának hangját. Ugyan akkor nyomasztó is volt egy kicsit előre gondolni. Szíve a városba húzza, kedves számára az a hely, a bajt viszont nem zúdítaná a városra, a puszta kietlensége viszont rájuk veti a veszedelem acélos hálóját.
- Érzem. Talán ők sem tudják, melyik lenne jobb. – Megszaporázza lépteit annyira, hogy alig egy-két lépés válassza csak el őket. – A város célszerűbb lenne, de nem hinném, hogy tudnék gyorsabban menni és az is könnyen meg lehet, hogy csak még nagyobb bajt okoznék azzal. Van néhány mágiaűző kövük, de kétlem, hogy áldozatok nélkül meg tudnák fékezni .. Hah, a pusztán viszont semmi menedék. – Töpreng, tovább áskálódva, a jó megoldást keresve gondolatai között. – Mibe kevertelek! – Motyogta maga elé, de tisztán érthető és hallható volt, miközben saját szénakazlát tette még kuszábbá. Meg is téphetné magát, de egyetlen jó ötlete sem akadt.
Aztán nemes egyszerűséggel, egy rossz irányba tett fél lépés után eltűnik a bozótosban, ugyan hallani lehetett, lefelé tart, de nem hosszan. Túlságosan figyelmetlenné vált és most ez lett a veszte, szerencséjére, nem ütötte meg magát nagyon, csontja sem tört és álnok bokája sem ficamodott ki. Néhány horzsolás, ami most minden mágia ellenére, vörös helyett zöld vért könnyez.
- Jól vagyok! – Kiálltja, hajból leveleket, száraz indadarabokat halászva elő, majd ruhájáról söpörve le azokat. Az alig virágillat viszont végre előcsalta a jónak ígérkező megoldást, amihez nem lesz másra szüksége, mint a holdfényre és talán néhány csepp vérére. – Azt hiszem találtam megoldást. – Újságolja, nagy örömmel, ahogy két lábra kecmeregve, kipróbálja mennyire is nem sérültek meg lábai. Megáll, nem is inog. – Egy rét elég is lesz hozzá és az, hogy ne legyen felhős az ég, mikor felkell a Hold. – Aminek, a mai éjjelen nem is kéne az égen lenni, de sokaknak okoz majd talán meglepetést a látvány.

[Rocky]

Kissé félrehúzza száját, ahogy az Istennő szóba jön. Könnyű Istennőre lelni? Nem is tudja, hányszor fordult már meg ebben az erdőben, talán azt sem, hogy hány évet is töltött már el itt.
- Nos, hogy könnyű... Hallottam már, hogy Lamyare szereti az erdejét, de még egyszer sem sikerült találkoznom vele. Még látni sem véltem, érezni sem nagyon. Pedig sokszor jártam már errefelé. Lehet valamiért engem szeret elkerülni. Bár az is lehet, hogy nem is igazán vágytam még arra, hogy összetalálkozzak vele. Ki tudja, sajnos az ilyenek az életemből kimaradtak.
Mondata befejeztével pedig félrehúzott ajkai mosolyra váltanak, és úgy néz újra Naae-ra. Ő nagyon úgy fest, igencsak ért a mágiához, és annak mindenféle fortélyához. Talán azért is könnyű neki bármilyen istenséget is meglelnie. Lehet saját magának is ideje lenne már, tényleg nekikezdenie tanulni, valami olyat is, mihez talán konyítana egy kicsit.
A dallam szinte melengetően hat rá, így el is veszik fülében a furcsa megjegyzés, hogy "két isten". Hiszen eddig, csak egyről van szó, másikról nem tud, kicsoda is lehetne erre. De Naae jól formálta szavait, és ügyesen elterelte Rocky figyelmét erről. Inkább az maradt szeme előtt, hogy...
- Ugyan. Örülök, ha valaki mesél nekem, hiszen... Ötven éve már, hogy nem igazán szólt hozzám senki. Csodálkozom, hogy beszélni még valamennyire tudok.
Felkacag kissé, bár nem a legkellemesebb, ha évekig csendben van valaki. Mégis, nem hagyott benne túl mély nyomot. A csend ébresztette fel, a tétlenség küldte erre. Így csak örülhet ennek.

- Várj! - Majdhogynem felkiált, ahogy Naae megszaporázza lépéseit. - Nem tudom, mennyire lehet veszélyes ez a bestia... - Kicsit elhallgat. De sejti, mennyire lehet veszélyes. - Talán van valami, amivel megbékíthet... Hooaaa! HÉ!
Sajnos nem tudja befejezni nagy gondolkozását, mivel éppen azon próbált megint csak agyalni, hogy hogyan is menthetné meg saját életüket, anélkül, hogy ártana annak a valaminek, mert beszélgetőtársa hirtelen eltűnt. Különös volt, talán még az ember fel is kacagott volna, egy ilyen láttán, de Rocky inkább megijed, és már szalad is a másik után.
A lejtőről kis homokkövek szakadnak fel, amik végül, azzal, hogy megcsúsztatják lábát, gyorsabban lejuttatják a "bajba került"-höz.
- Remélem is, de...
Ahogy lehajol, hogy felsegítse, furcsa sebek már nem kerülik el figyelmét. Zöld színű lé, mi véletlenül sem emberi... És nem is igazán tudja, semmi emberihez hasonló, elf vagy bármi más lénynek a véréhez hasonlítani. Szóra is nyitja száját, de... Illetlenség lenne ilyennel megrohamozni. Majd... Talán elmondja, hiszen, értetlenségét nem igazán leplezi, zöld tekintetéből tisztán ki lehet olvasni, hogy valamit nagyon furcsának talál.
Zsebébe nyúl, ahonnan egy kis szalvéta nagyságú anyagot vesz elő, és azt nyújtja, az egyre jobb illatot árasztó Naae felé. Virágok jutnak eszébe, színesek, mesések. Mintha csak elkábítaná, és agyban máris egy másik helyre cipeli. Az örömhírt így alig hallja meg, de szerencsére, csak egy kicsit késve, már sikerül is felfognia mit is "tátogott" a virágillatú.
- Akkor irány a puszta. Bár, ha gondolod, akkor elviszlek hátamon. Nem okoz gondot, és talán kiérünk időben... Bár a Holdra úgy tudom, ma éjjel nem igazán számíthatunk.
Aggódóra vált tekintete ismét, mert már most talált valami hibát tervében. Bár, ha csak arra gondol, hogy milyen erő volt benne, hogy a bestiát is el tudta űzni. Valamint még ez a furcsa zöldes vér.

Hamarosan gallyak repedése hallatszik, mintha valaki, vagy valami közelítene. Nem csörtet, nem vad, csak lassan, komótosan, kényelmesen. Mintha kutatna.
- Nem vitatkozom, biztos jön a Hold, de akkor te se, kérlek.
És már nyúl is Naae után, hogy hátára tornázhassa, és gyorsabb tempóban meginduljanak egyenesen a puszta felé. Talán sikerül így kiérniük, mihamarabb, és akármi is jön, még ha nem is a bestia, de sikerül előle elmenekülniük.

[Naae]

Könnyen alkalmazkodik a helyzethez, élve a segítséggel, amit a felé nyújtott kar jelentett számára, amit viszont túlzás lett volna annak mondani, hogy észrevett. Nem, messze nem, inkább nemes egyszerűséggel beleakadt. De nem ez volt az első ilyen alkalom, így természetességgel tudta kezelné és valószínűleg, ha nem az a nap lenne, az sem kerülné el figyelmét, hogy Rocky valamit igen csak furcsáll. Érthető módon, legalább is számára, nem tűnik fel a furcsaság, elmondták és így tisztában van vele, hogy vérét mágia festi át pusztán azért, hogy ezzel segítsék eltitkolni kilétét. És hiába töredék, apróra morzsolt hatalom, még most is képes felülkerekedni a halandók mágiáján. Bár erről Naaenak is van fogalma erről, de jellemzően tudomást sem vesz róla, igaz nem szándékosan teszi.
Rocky felé fordul, bocsánatkérő mosolyt engedve meg felé. Aztán még egyszer végigtapogatta tagjait, hihetetlen, de a mellet, hogy csak néhány karcolást szerzett, a ruháját sem szakította el. Noha mélyebb csikarást hordó csuklóját óvatosabban tapogatta meg, de ez is inkább ragacsos volt, ahogy illő módon alvadt a vére. Hogy felé nyújtottak volna egy kendőt? Nem, ezt sem vette észre, pedig átsiklott pillantása rajta, mikor karjáról söpört le egy kevés még ragaszkodó töreket. Barátságos tekintete azonban egy cseppnyit sértődötté vált a szavak hallatán.
- Menni fog a saját lábaimon is. – A nagy nekiindulás azonban hamar kifújt és teljesen el is halkult. – Bár .. Bár lehet, hogy legalább a válladat megfognám, hogy kellően lépést tudjak tartanai. – Toldotta meg. Túlságosan hozzászokott a szabadsághoz és ahhoz is, hogy boldogul egymaga, a mai nap viszont inkább a korlátai érvényesülnek, amibe kénytelen beletörődni, ha nehéz is. Egy mély, lemondó sóhaj is kikívánkozott, de inkább elfojtotta.
- Valóban a soka által ismert Holdra … Ha? – A reccsenés, mintha csak azt hivatott volna megakadályozni, hogy óvatlanul is valami olyat mondjon el, amit nem kellene. Felfigyel és könnyedén a hang irányába fordul, tesz is egy lépést felé, de visszafordul, ahogy társa megszólal és szinte azonnal érzi is karján a határozott fogást. Csak egy cseppnyi ellenkezés van tagjaiban, le kell nyelnie azt a fricskát, mert hiába van ellenére, el kell fogadnia Roocky ajánlatát. Csupán csak az vigasztalja, hogy súlya a látszólagosnál jóval kevesebb, így még annyira sem lesz megterhelő az elf számára. E mellet igyekszik úgy megkapaszkodni benne, hogy ne akadályozza a mozgásban és túl szorosan se ragadja meg.
- De csak a tisztásig és, ha még is elfáradnál, akkor gyalogolok. Rendben? – Persze, hogy nem adta fel ilyen könnyen. – Amúgy meg sem látszik a beszédeden, hogy ötven évig nem használtad ezt a formát és örülök, hogy örülsz, alapból véve, mikor senki sincs a nyomomban elég beszédes vagyok. .. De azt hiszem, most inkább jobb lesz csendben, neked is könnyebb lesz úgy. – Halk nevetés bujkált a hangjába, fejét is kissé lehajtotta. Pihenni fog, kihasználva ezt a kis időt és elveivel ellentétesen, most próbál valamiféle tervet összehozni, amibe kénytelen belevenni azt, hogy Kot nem bánthatja és ha lehetséges Rocky előtt pedig titokban kell tartania a kilétét. Talán ez nem is lesz oly nehéz feladat, ki is emlékezhet még a ritka Holdvirág és a Hold istenének legendájára? Nem sokan, az biztos. A nagy tervezgetésben viszont, ha csak szóval nem tartják egészen elcsendesül.

//nulla ihlet : (//

[Rocky]

Kicsit meglepődik, mikor kendőjét elutasítják. Nem, nem fog semmiképpen sem megorrolni rá emiatt, hiszen saját döntése, hogy mégis milyen segítséget fogad el, vagy éppen milyet nem... Jó egy bizonyos mértékig, ameddig belefér. Most úgy tűnik, ez még nagyon is belefér.
- Csak nyugodtan, az én vállam, a te vállad is.
Kicsit furcsán hangzik ez most, főleg, hogy az ember nem éppen vállakon szokott osztozni, de legyen. Ha Naaenak ez is elég, akkor ezer örömmel tartja vállát. Sőt, amilyen, többször is késztetést érez, a pár lépés alatt, hogy vállán pihenő kézhez nyúljon... Csak úgy, talán egy kis nosztalgia képpen, mikor még egy másfajta kéz pihent rajta. Vagy csak azért, hogy emlékezzen, milyen is valakire úgy igazán vigyázni. Lehet, most is ezt teszi, mondjuk Naae még idegen számára, mégis... Valami benne sosem fogja hagyni, hogy bárkit is maga mögött hagyjon. Akárki is legyen.
- Hát, még ha sokan ismerik is, nekem nem igazán sikerült megismernem a Holdat, azon felül, hogy sokszor mutatott utat, és adott egy kis fényt éjszakánként, mitől úgy éreztük biztonságban vagyunk, bármi is történjen. Szeretem a Holdat, a Csillagokat...
Széles, kissé zavart mosoly húzódik arcára, és egész lényét átjárja a szégyenkezés, amiért olyan sokat beszélt, mindenféle kérdés ellenére. Főleg, hogy nem is tudja, vajon mit is szeretett volna a szőke valójában modnani, ő pedig csak mesél, mesél... Már-már majdnem olyan részletekről is, mit azért semmiképpen sem illik idegenek orrára kötni. Talán még egy nagyon jó barátnak sem.

Csak akkor tűnnek el belőle szép emlékei, és természetesen szégyenkezése is, mikor újabb fenyegető hangokat hall nem olyan messziről, és kénytelen sietésre bírni a másikat, immáron kissé akaratosabban. Szerencséjére, végre már nincs nagyon ellenkezés, ennek ellenére, még mindig érzi azt a halovány, talán "nem akarom"-ot, amit még szava is "csak a tisztásig" is alátámaszt. Kár, hogy az emberekben, mindig van egy ilyen félsz, hogyha valakitől segítséget kérnek, akkor azzal ártanak a segítőnek, pedig... Nincs is így! Főleg most nem.
- Persze, szólok amint egy kicsit fáradok. - Nyugtatja meg, bár van egy olyan érzése, hogy akkor sem szólna, ha már remegnek lábai.
Egy halovány, nagyon rövid kis kacajjal köszöni meg a dícséretet, mit kapott, mert sajnos már el is lett úgymond hallgattatva. Amit természetesen egy percig sem vesz rossz néven, hiszen helyzetük érthető, sietni kell amennyire csak lehet.
Minden erejét megfeszítve, nem futásba, de egy gyorsabb tempót megütve veti előre magát. Igyekszik minden ágat-bokrot pontosan elkerülni, hogy ne essen egyikőjüknek sem bántódása, ám valamikor úgy érzi, csak időhúzás lenne, és elfhez nem méltóan, csak átvágtat rajtuk, törve testén, vagy éppen lába alatt repesztve a szerencsétlen gallyakat. Az is lehet, hogy véletlen szegény Naae is kap egy két ágat arcába...
- Sajnálom... - Suttogja, alig hallhatóan, mégis elég tisztán, minduntalan, ahogy egy újabb kis csemetén, vagy virágon tapos át.

Egyre csak próbálja az a gondolat nyugtatni, ami egyben félelmet is kelt benne, hogy a valami a nyomukban van, és okkal kell menekülniük így. Főleg, hogy a hang egyre közelít, a tisztás pedig még távol, a nap meg már erősen nyugovóra hajlik. Már csak éppenhogy bevilágít halovány vörös fénye az ágak között, ami Rocky szemében egyre szürkésebbé, és kopárabbá kezdi világítani a tájat...
- Félek, hogy nem fogunk kiérni.
A világ legkellemetlenebb hangnemében mondja, hiszen... Akármennyire is, kudarcot majdhogynem gyűlöl beismerni.

[Naae]

sárkánydal

Annyira szeretne többet tenni, mint málhaként a háton pihenve leledzeni, de nem képes többre. Gondolatban még belekapaszkodik abba a néhány mondatba, amit társától hallott, megnyugtató és jól eső melegséget hagy benne. Szereti a Holdat és megannyi udvaroncát, a Csillagokat is, amik alatt mindig megalhattak .. megalhattak, igen, ő és az a másik kedves idegen, kinek csak nyugvó lelkét érinthette meg a holtak mezején. Ujjaihoz tapadt képekben azonban még eleven volt, s ketten adtak egy egészet, jó érzés volt átsuhanni azon a pár foszlányon, nem sejtve, hogy akad majd, mi rátelepszik a bohókáshangok és szívet sanyargató szólamokat ad meg, ahogy elért az utolsó epizódhoz, belül fellobbant benne valami. Ő mindig csak figyelt, nem értette egészen a közelség lényegét. Ujjai közt pergette az idők gyöngyét, nem volt rá szüksége, hogy bárkit kérdezzen hallott és látott réges-régen és azok az ezerszínű golyóbisok csak- isten léptékkel mérve- rövid időre hullottak ki ujjai közül és most is, ott tolonganak, törleszkednek hozzá, de még nem elég erős hozzá, hogy bármelyiket tenyerére vegye hosszabb időre és megsimítva elhelyezze az idő végtelen tengerében. Pedig közéjük kaphatna és láthatná, hogy töri át magát a bestia, sűrű feketeséget és holttá mart füvet, lombokat hagy maga után és tudhatná, hogy mi várja őket az elébük kerülő, már sötétbevesző részen.
Fogy a fény, melegre szomjazó, egyre hűvösebb tagja még néhány percnyi melengető lepelért fohászkodnak, finoman rezzenve. Fejét hajtja a közelebb eső vállra, mérhetetlenül elfáradt, kezei sem hajlandóak tovább markolni a vállakat és az azokat fedő anyagot. Rocky vállai elé hullnak, mellkasa előtt fogva össze ujjait, aláz, hogy ne boruljon véletlenül se hátra kizökkentve az elfet lépteinek üteméből. Lehunyja szemeit, nem csak testét lepte el a kellemetlen zsibbadtság, eddig éber elméjére is rátelepedett, de nem akarja magára hagyni társát. Nem teheti meg! Mélyre kell nyúlnia azért, hogy felülkerekedjen a varázslaton, amely megóvni hivatott és ahogy elszakítja a mágia szálait belekapaszkodik abba, amit elér kezével, markába gyűrve az anyagot.
A hajdani sebek felrepedtek szellemi testén, nem látni és nem is érezni, ahogy elhullajtja illatos vérét, csak az a gyenge esszencia marad meg a levegőben egy elenyésző pillanatig, majd az is tovatűnik. A Hold, a Csonka Hold már az égen van! Szabdalt testét mutatja minden földön élőnek, ugyan még halványan, alig rajzolva az égre egy sarló hézagos alakját a szürkületi fényben, de Naaenak fáj már minden repedés, beleborzongva a megannyi nyilallásba, erősebben markolva bele az anyagba, arcát fúrva az izzadságtól hűvös nyakhoz. Csendesen tűr. Mit számít ez mellet az a néhány ág, mely megkapaszkodik sápadt szőke tincseiben, felkaristolja a ruhába rejtett tagjait? Elenyész, ahogy elfogy a fény is előttük, csak távolabb táncol még édesen, a csupasz ágaktól cirmosan.

Egy mancs, hatalmas, mi eddig türelmetlen kajtatott, most lecsap, oldalról találva és sodorva el prédáit, Gomolyogva, apránként olvasztva magába minden falatnyi árnyékot alkotja meg testét a bestia, ez úttal türelmesen, fenséges léptekkel indulva meg a földre került két test felé. Szemeiben, azokban a vadul csillogó kékekben, mintha az idő csak elmélyítette volna a vágyat, öljön, vért ízleljen agyaraival, karmaival marjon a lüktető húsba. De töretlen haladásában a választás ténye akasztja meg, melyiket? Melyiket fossza meg előbb a csordogáló élettől? Alig fordul feje, ahogy felméri, melyikük alkalmasabb első fogásnak.

A kék ékek nem kutatnak az örök sötétben a bajtárs után, szemfedél zárja el őket, egészen élettelenek tűnik, ahogy a felkavart avarban fekszik, mozdulatlan. De elég a töredék figyelem, hogy megnyugvást leljen a társ, mert lélegzete könnyen sodorja odébb a millió darabra tört száraz leveleket és bár erősebben érezni a zöld lé össze nem téveszthető illatát. Sebei nem vészesek, bár ruháján nem csak zöld, de vörös vér is virít. Hát nem volt elég széles karja, hogy felfogja a karmok hegyét, vagy más szerencsétlen levét kente a csatakos mancs rá. Nem tudja, de akarja! Mozdulni akar, de sem karjai, sem lábai nem engedelmeskednek! Ébredni akar, de elméje tiltakozik, de Naae nem nyugszik, tovább hadakozik, pedig tudja, valahol elméje egy eldugott kis zugában tudja. Megpihenhet, mert minden rendben lesz!
Ahogy eltűnik a Nap fénye, egy másik áll helyére, a megszokottnál világosabb ezüsttel hinti meg a tájat, különös hideget csempészve a levegőbe és megannyi fehér virágot fakasztva a földből. A vékony szárak egymással versengve nőnek néhány elenyésző centinél nem magasabbra, hogy aztán lehajtsák bimbós fejük, de türelmetlen bontsák ki hófehér szirmaik. Mintha frissen hullót hó borította volna be az erdőt, de nem csak azt, Rocky karján is sarjad  néhány, bőrén, ruháján eresztve gyökeret, de azok finom porrá hullnak, alighogy kivirágoztak. Naaet, szülőjüket sem hagyják magára, gyengéd derengéssel emelik sziromágyukra.

És a bestia? Felvonyít, fájdalmasan, mordul és mint a tébolyulttan rázza fejét. A szelíd virágok az ő megfoghatatlan testébe is megfogantak. De nem csak mancsán hajtottak, kivirágoztak szerte mindenhol, szövevényesen fonva be, maguk alá tiporva az Árnyékot. Csak percek, talán súlyosak, lassan múlóak, míg az erdő megnyugszik és tovatűnt hatalmas lény helyén, egy apró szőrgombóc piheg már.

spirit..