Hamony - kert

[KáoszFöldje]

Minden a sárkányok kedve szerint alakul itt.

Kellemes vízcsobogás és bódítóan illatozó virágok, színpompás levelű bokrok és hatalmas fák, melyek alatt jól esik a pihenés, az elmélkedő séta. A Tóparton akad is jó néhány kő, amelyre kiülhet a nyugalomra vágyó és a hely sem szűk, legyen akár kétlábú vagy eredeti alakjában a sárkány.

[Naae]

Legkedvesebb nővérekémnek

Későre jár, az ég ugyan nem mélysötét és a csillagok fénye sem elég erős, vagy inkább túl tompa még, hogy felragyoghassanak a szürke égen. Csak a Hold az, mely már himlős, kerek arcát megmutatva útra kelt, hogy a Nap után ős is bejárja a végtelent, de még az ő alakja is halvány, még sok a fény. De annál több a hangos szó, a pagoda szinte zeng, olyan akár egy megvadult méhkas, a fiatalok az idősek szavába vágnak, amazok pedig érces hangukon követelnek figyelmet. Ég, Föld és Mennyei ez alkalommal, tengernyi idő után, végre egy asztalhoz ültek, mert a segítség, a bajok most összefűzték őket, de különbözőségeik most is kirínak és karmok helyet, most csak szavakkal csatáznak.
Naae pedig csak hallgatta és hallgatta őket, egyre inkább a szoba sarokfalának tartozékaként funkcionálva, őt nem kérdezték, a véleménye ez ügyben nem számított, hiszen sokak szemében ő csak egy a sok ifjú sárkány közül. S akik tudták, hát akárhányszor szólásra nyitotta száját, csendre intették. Terhessé vált számára az egész légkör, ha szavakba kellet volna öntenie az érzést, mintha egy hegyet toltak volna a mellkasára, s torkát is sárkánymancsok szorongatnák. Csendben felállt, ügyelve minden mozdulatára, alig szülve neszt húzta el az ajtót, majd megkönnyebbülten csukta be maga mögött. Az egyre hűvösebb levegő egy pillanat alatt felfrissítette, kedve is egy árnyalattal jobbá vált, de a hangoktól képtelen volt szabadulni és bár vetett egy sóvárgó pillantást szállása felé, kizártnak tartotta, hogy nyugton tudna most pihenni.
Kézenfekvőnek tűnt hát, hogy azt a helyet válassza, mely a legfeldúltabb viszonyok között is békés, a kertet. Ez volt az igazi megnyugvás, ahogy magabiztosan haladt a puha földön, a kikövezett út mellett és egyre halkult a veszekedők zsivaja, majd az utolsó lázongó hangok helyét is átvették mások. Madarak lágy éneke, ahogy az estét éltették, e világ ezüstösen világító, duruzsoló kis bogarai, akik öröm-körtáncot jártak a tó, lágyan hullámzó színe fölött. Naae nem állt meg a vendégváró kövek mellett, messzebbre akart menni, mélyebbre, hogyha valakinek is eszébe jutna, még itt álljon meg és ne eredjen keresésére. Át a hídon. Ahol meglepett egy darupárt, kik szétrebbentek, majd szárnyra kaptak, hamar eltűnve a sötétbevesző horizonton.
- Mh. – Megrezzen, ahogy az oly kedves fűzfa megérinti, majd kezébe veszi a vékony vesszőt, mintha csak egy barátságos kézfogást ejtenének meg. De beszélgetnek, az öreg fűz, elmeséli, hogy a feketék legöregebbike mai is itt járt és újra és újra elharsogta az imát, hogy segítséget kérjen a tengerek Úrnőjétől, de ahogy sok-sok éve már nem felet, úgy most sem. De mást is mesélt neki, méghozzá, hogy ma igen különös a tó, mely a tengerből merítkezik, de még sem sós. Ezért tartja sok sárkány úgy, hogy ez a tó Tamrea istennő el nem hullajtott könnyeivel van tele, ezért mindig kristályosan tiszta és friss illatú, de nem hordja magában a veszélyt, mert édes és üdítő. Naae magára hagyja a fűzet, de annak halk dala elkíséri a következő hídig, minek közepén meg is pihen, lábait a víz fölé lógatva, tükörképe visszanéz rá, haloványan összeolvadva a Holddal.
- Hah, talán .. nem! Nem hiszem, hogy sikerrel járnék, pont én. – Megrázza a fejét. Szeretett volna segíteni a sárkánynak, ki csak egyszer látta a tengerek hírhedt bestiáját, de abban a pillanatban el is lopták szívét, valamiért megértette, talán mert az őszívét és ellopták, de nem tudja, hogy ki. És még sem csak ez volt az oka. Egy ideje vágyott már beszélni valakivel testvérei közül, Damar ugyan olykor meglátogatta, de Naae számára csak fájó volt látni a bűntudatot az arcán és Esrihal is olykor megszólította álmaiban, de mindig rossz érzés fogta el, ha vele beszélt. Voltak még ketten, akik mellett mindig jobban érezte magát. – Amion .. Tamrea, tényleg jó volna, ha most egy kicsit segítenétek, de… – Mogorván nézett tükörképére, majd egy sóhaj után elmosolyodva fel az égre. - .. oldjam meg magam, ha már bajt kevertem. Igaz?

[Tamrea]

Egyik legkisebb és legtisztább testvéremnek

Álom az álomban. Vajon létezik ilyen? Amikor csak lebegsz a semmiben, és nem ágálsz az alvás ellen, mert tudod, hogyha felkelsz, még rosszabb vár rád. Mégis olyan, mintha mindeközben kívülálló szemmel látnám a dolgokat. Látok ezernyi képet bevillanni, amiket nem tudok hova rakni a legelején, de amikor már nagyon sok ideje ez meg állandóan, találok köztük rendszert. Igen. Megkértem a félvérű szirént, hogy segítsen, és bár ő nem rendelkezik olyan hatalommal, mint én, mégis megtalálta a módját, hogy eltűnhessek minden kereső szem és kéz elől, amíg le nem tisztul a felkavart víz. Akkor feldúltan merültem alá, menekülve, zúgó fejjel, akkora tenni akarással, mint talán még soha. De az évek alatt ezek lassan lecsillapodtak. És ahogy a gondos halandók szokták a befőtteket elspajzolni, úgy az én erőm is lassan gyűlt bennem. Mert mindenki, mindenki akire én valaha gondoltam, mindenki akinek segítettem, lám most rám gondol, imádkoznak hozzám. Hallom tengermélyről is a hangjukat, ahogy a fesztiválon minden évben várják visszatértem. De ismerhetnének már, nekem nem kell egy ilyen belépő ahhoz, hogy megjelenjek. Hiszen olyan vagyok akár az általam uralt erők: a szél és a tenger. Akármikor megváltozhat, akár ellenirányba is fordulhat... Mégis annyi éven át nem jöttem elő. Nem hívott senki, csupán a segítségem kérték. És lassan kezdtek elpártolni a hitetlenek, eltűntek a szemfényfesztők és a hízelgők, ennyi idő után csupán azok maradtak hűek, akik tényleg csodálnak és bíznak bennem. Odalent ezerszer megsirattam már azokat a pillanatokat, amiket elmulasztottam. De nem féltem egyedül ennyi éven át. Hiszen a Leviatán, akit annyi évig rejtegettem a kalózok, és hírvadászok elől, ott volt velem. Ő volt a megtestesítője annak, ami éltetett engem. Hogy vannak még, akik nem felejtettek el. És talán jobb is, hogy ennyi ideig nem voltam a színen. Minden féle szempontból. Hiszen ha így lemorzsolódik a felesleges talpnyaló réteg, egy igazi gyémántot kapok, ami csak az enyém, nem?
Vajon... Vajon Altair itt van még? Vár még rám, vagy már régen elfelejtett, netán valaki vagy valami életét vette, és én még csak nem is tudok róla, segíteni se tudok... Felsóhajtottam... Azt hiszem hosszú ideje ez az első jel, amit adtam magamról, megremegett minden általam uralt víz a feszült várakozástól, a szél, - legyen erős orkán, vagy gyengéd szellő- megtorpant, csendben figyelve, majd tovább folyt az élet, de új irányt vettek a dolgok. Eleget bújkáltam. Ideje, hogy az legyek, aki vagyok.
Ahogy a víz legmélyebb bugyraiban kinyitottam a szemem, mellettem alvó szépség felemelte a fejét, és figyelmesen végignézett rajtam. Végül finoman az orrára fektetett, és a felszín közelébe vitt engem. Ahogy egyre feljebb mentem, egyre inkább hallottam a hívást, a sóhajt, az érintést, a sóvárgást, és mindazt, amit a sűrű víztükör visszavert jótékonyan, hogy ne zavarja álmomat. Ahogy egyre inkább vágytam a felszínre, olyan érzésem támadt, mint amikor először törtem át a felszínt, és amikor még az Első várt rám a parton... Vajon most vár rám valaki? Kezem türelmetlenül nyújtottam ki, az tört át először a levegőre, és beleborzongtam. Eleinte alaktalan jéghegynek tűnhettem, ahogy kibukkantam a víz alól, de ahogy egyre inkább kikerültem a vízből, úgy lettek a vonások lágyabbak, és tisztábbak. Végül a Leviatán orrán ücsörögve, a Hold fényében fürödve a felszínre jutottam, és mohón szívtam magam tele levegővel. Testem még olyan volt, akár egy darab agyag, formázható, leginkább tömény vízből, áttetszően, csillogóan. De ahogy én is kiemelkedtem a vízből, úgy a hozzám tapadt énem is jött velem, és bár belül ugyan az maradtam, a változást szemlélendő új alakot tapasztott rám. Hosszú ében tincsek surrantak körém, belefolyva az éjszakába, csupán a szemem maradt akár régen, tiszta kék, akár a legragyogóbb hajnalon a csendes tenger. Valamivel karcsúbb lettem, érettebb formát öltöttem, és mégis, ezt jobban magaménak éreztem.
És végre Körbenéztem. Nem csak néztem, de láttam is. Láttam itt és láttam távol történő dolgokat, hallottam újra mindent, hallottam ahogy akkor régen... Megváltozott szinte a levegő összetétele is, de én nem. És örömömben táncraperdültem. A Leviatán pofáján, puha léptekkel, amivel talán még a víz tükrét se fodroznám, és a hatalmas bestia rezzenéstelenül várt. Lerogytam rá, és boldogan rámosolyogtam, megöleltem, és csak ekkor tett le a partra. A szellők egymást túllihegve rohantak hogy üdvözöljenek, megrázták a hely összes fáját és fűszálát, minden tincset megcibálva. Felébredtem. Bőröm alatt is bizseregve, tettre készen, és akkora szomjúsággal, amit ritkán éreztem még létem során. Megcsókoltam újra a kis bestiám orrát, majd hagytam útjára menni, én pedig mosolyogva forogtam. Megszédültem a sok dologtól, ami elárasztott, és hiába akartam, nem tudtam magam kifárasztani. Ekkor kezdtem érzékelni, hogy valaki itt van, és figyel. Akár a szél, olyan hirtelen torpantam meg, és kíváncsian billentettem oldalra a fejem, hogy vállam felett átnézhessek.
-Ki az?
Altair? Ugyan, ő nem tudja, hogy hol vagyok. Megperdülve libbenek közelebb a finom illathoz ami felém száll, és ha kell, hát a vízen vágok át, akárha szárazföld lenne. Valaki itt várt rám?

[Naae]

Várta a választ, hiába tudta rá már akkor, mikor csak megfordult fejében, hogy feltegye a kérdést. Különös ez a sehol sem kezdődő és véget nem érő labirintus, amiben botorkál,mert hogy határozott léptekkel lépne elő, azt nem lehet mondani, a múlt mozdulatainak árnyai ugyan megtelepednek rajta, de nem mindig tudja elég e annyi. Egy valamivel még is tisztában van… S csak nézi azt az álcát, ami mögött igazi valója bújik meg, szilánkokra hasadva, törötten még is hevenyészve együtt, hiszen odafent nem fúj a szél, egy apró szemet sem hordhatott el. A hamis fény eluralja pillantását, még is ő szakad el a valóságtól, elmerülve abban a kosztengerben, ami várja és elboldogul, talán születése jogán ismeri ki magát, ebben a képlékeny világban.
- Két test és egy lélek .. nehéz. – Megmozdítja jobbját, hiszen csak egy karnyújtásnyi az egész, kívánnia sem kell, csak hagyni, hogy elenyésszen a hús csontjairól, azok pedig elporladjanak, csak azért, hogy visszatérhessen a végtelen hideg és sötét helyre. Ami még mindig kedves számára, hiszen ott született. Összefonja ujjait, elég csenni a hatalom folyásából, pusztán csak hagyni, hogy a sóvárgó törött részek, elmerülhessenek a sok ezer éve kihunyt türkiz fényben, hogy cserébe csalfa képet fessen itt a sárkányok szigetének legmisztikusabb tavánál. Naae még érezni is véli a vállaira telepedő hosszú-hosszú éjszín tincseket, s érzi bőrének árnyalatnyi változását, homlokát sem kell érinteni. Tudja, hogy most egy időre, régi önmaga, de ez is csak egy forma, amit levedlett és teljesen elhagyott. Hiszen minden vonása csak az isteni léthez fűzte. Bűne, nagy hibája és kívánsága, halandó akart lenni. Vágyott a melegségre, mert az ő érintése mindig jéghideg volt és a szeretetre, ami oly félelmetes átka, mindüknek.
– Csak külsőség .. – Mintha, meg akarna győzni valakit igazáról és ez valóban szándékában is áll. Változik a szél, s furán fodrozódik a víz, mintha mind örömtáncot lejtene és ő még sem tőlük tudja meg, mert nem érti szavukat, hogy nővére megébredt. Komor vonásai szinte azon nyomban megenyhültek, szerette őt, talán mert kicsit mindig hatással voltak egymásra, de valamiért aztán még is távol kerültek. Nem számít, annyi minden történt azóta, változtak, ha nem érezné, akkor is tudná. Pillantása elszakad a Holdtól, közel van a tenger és még is elérhetetlenül messze felpattanva ered még is futásnak, az ösvényt követve egy darabig, aztán letérve róla, a „rövidebb” úton haladva tovább. Kövek között és át rajtuk, még biztosan lépve, hiszen ismeri már mindegyiket és megszenvedett már minden lépésért, hiszen még mindig nem lát. Ebből is csak másoknak akad gondja, féltés költözik szívükbe és megóvják, de igyekszik bebizonyítani lát, méghozzá azt, ami fontos. Talpa alatt megcsúszik a kő és vizet ár, de a hű barát egyike önzetlen nyújtja ágát a magasba lendülő kéznek, megfogva és tartva, míg egyensúlyát meg nem leli. Naae nem látja a különös jelenséget a víz felszínén, ahogy a cseppnyi tenger összeolvad a sok mérföld messzeségben lévő igazival, a hatalmassal, mely körbeölel oly sok ismert és ismeretlen földrész. Tesz néhány lépést a borsónyi kövek között, melyeket a víz kitartó munkával faragott gömbölydedre, érzi, ahogy körbeöleli lábát a hűvös víz, még is boldog mosollyal arcán nyújtja a nyílt víz felé kezét.
- Rég találkoztunk! – Köszönti az érkezőt. A Hold csalfa varázsát is elengedi, hiszen már nem az, akit Rea valaha ismert, eltűnik az ében zuhatag és fakószürke bőr, az egyszer volt alak. – Hehe, egy kicsit megváltoztam .. biztos meglep, hogy életben vagyok. … Hiányoztál, ám! – Naae hangja ellágyult, merőben több érzelem mutatkozott meg rajta, mint istenként valaha. Nyoma sem volt szemében, annak a komor szomorúságnak, míg akkor is itt csillant, mikor nevetett. – Damartól már bocsánatot kértem, mert megbántottam. Még elég kevés dologra emlékszem, de remélem téged azért nem sértettelek meg túlságosan. Ha még is, akkor igyekszem jóvátenni! – Csak néhány szó volt, mikor maga Inferiet akarta összefogni mindannyijukat Éféilel ellen, távozása előtt, intve a közelgő baj ellen, bár akkor még másként fordult a jövő, még nem látta akkor saját végzetét.

[Tamrea]

Valaki fut felém, és vízszín tekintetemmel óvatosan mérem végig. Igen, érzem az erejét. Érzem, ahogy meglibbent ereje, akár a szél, ami róla sutyorog fülembe. Szinte táncoló léptekkel, ruganyosan lépkedek közel, majd még közelebb, és bár kifelé lépkedek, a víz olyan hűségesen követ engem, nyomomban jár, akár egy háziállatka, aki régen látott gazdáját oly soká, de nem hiába várta haza... A felé nyújtott kézre simítom enyémet, végigcirógatva, gyengéden, mintha csak egy ritka szobor alakját követném ezzel a mozdulattal. Hitetlenkedve nézek magam elé, alaposan végigmérve őt, majd kuncogva bújok oda hozzá egy ölelésre. Érdekes, hogy a legtöbb testvérünk gyűlöli az érintéseket. Damar... Ő már csak ilyen, az északiak túl hidegek, a sötétföldiek túl magányosak és maguknakvalóak... Amion meg... Ő valahogy mindig túl sokat látott, többet látott bennem,mint ami voltam. Szóval egy ideig tartottam tőle. Tartottam, mert féltem hogy az a kép, amit magában felépített rólam, egyszer összetörik. Most már mindegy, nem? De Naae... Őt valahogy mindig öleltem. Első pillanattól kezdve. Hogy szerette-e vagy sem, nem tudom, nem kérdeztem tőle soha, ő meg nem panaszkodott. Finoman öleltem, és véletlenül se szorosan, szinte úgy tűnhetett, mintha én üdvözölném őt, és tényleg én lennék az, akit ,,óvni" kéne. Nem mintha ezt a kis karcsú alakot kéne.
Pár percig még eltűnődök azon, hogy a hangom kicsit más lett, eddig ez nem tűnt fel, pedig kicsit mintha... nem mélyebb... Inkább érettebb lenne. Elvetem a gondolatot, majd a vállánál fogva kicsit eltávolodom Naetől, hogy megvizsgáljam alaposabban. CSillogó szemekkel, és boldogan nézek rá.
-Kicsit? Eléggé megváltoztál. Persze... Én, aki annyi időre eltűntem, nem szólhatok. Hogy meglep? Ó, dehogy. Szóbeszéd járta, a szél suttogta, nem voltál egyedül, és sose voltál veszélyben igazán. Nem is tudod, hogy milyen szerencsés lehettél... Drága holdsugaram, nekem mind hiányoztatok. - mosolygok rá, majd a hajába túrva borzolok játékosan a szőke tincsek közé, végül visszahúzódom, hogy ne legyek túl közel hozzá.- Hát nem vagyok egy feledékeny lény, de sehogy se rémlik, hogy megsértettél volna. Nem vagyok gyerek vagy hercegnő, hogy évezredekig ezen trónoljak. Vannak ennél fontosabbak is, nem?
Eresztek meg egy mosolyt, végigpillantva újra rajta, mintha nem hinnék a szememnek, hogy még mindig itt van, majd mélyet sóhajtva felpillantok az égre, és onnan el a horizont aljáig, ahol már csak a víz látszik, vágyakozva.
-Mi minden történhetett, amit nem tudok? Amionnal, vajon ő hol lehet, és mit gondol... Valahogy... A legutóbbi találkozásunkkor is úgy véltem, túl sokat lát belém. Mintha egy csillogó tárgyra bökne, és azt mondaná, arany. -halkan nevetgélek ezen. -És vajon... Van, aki még vár rám? -persze egy konkrét emberre gondoltam eközben, de hát kimondani nem lehet még, talán mert tényleg kezdem másképp látni a dolgokat. -Bocsáss meg. Mindig elkalandozom. Látod, vannak amik nem változnak. Hát inkább mesélj, mesélj el mindent, ami történt, ami érdekel, ami bánt vagy ami foglalkoztat. Olyan szivesen hallgatnálak megint... És időnk is végtelen.

[Amion]

Stolen hearts

*Nem volt könnyű. Újjászületni, anélkül, hogy lett volna héj, amibe zárnak. Nem igazgyöngyként ragyogtam nélküle, hanem érinthetetlenné váltam. Az, hogy testem van, nem nekem köszönhető- az egyszerű, de brilliáns ötlet mástól származott és más is tanította meg, hogy kérjem azok erejét hozzá, akikkel kapcsolatban állok. Árnyékokból gombolyítom a szálakat, amikből tincsek lesznek, s a fövenytől lopom színét, hogy sima bőröm a homok meleg árnyalatát hordhassa. A fű, a falevelek és a tenger adják szemem zöldjét, a felhők mosolyomat, virágsziromtól oroztam néma ajkaim selymes színét, s ruhám ezernyi apró lény segít ránconként megalkotni. Megtanultam, hogyan tegyem szilárddá, hogyan járjak, mozogjak, s érzékeimet elhalmozta az új világ. Mégis, az anyag nem vonzott- a háború megmutatta, mily múlandó, mily rabságban tartó, mennyi szenvedést okoz. Összegyűjtöttem gyermekeimet és elrejtőztem hát a világ elől, újrateremtve és építve, rengeteg szív és kéz segítségével segítve a paradicsomot újjáéledésében. Éltettem, tanítottam és körbevettem magam szeretetükkel, mely segített távol tartani a világot, melynek hangjai és képei mégis elértek, minden lélek érzései és gondolatai keresztülfolytak rajtam, még ha csak tudatalattimon is. Nem zárkózhattam el, a lélegzetvétele, mindent átjáró matériája voltam Arwatnak, minden rezdülése, érverése bennem pulzált. Ami élt, hozzám fűződött s ha lehunytam a szeme, néha elvesztem a két part között, anyag és a lelkek szövedéke egyaránt távol került.
A vízen sétáltam- nem olyan nehéz, ha az ember félig áttetsző és nem nehezebb a fénysugárnál- csak hangulatomtól függött, melengettem-e vagy csak hidegen cirógattam, de nem volt szinte súlyom. Alkonypírt gyűjtöttem a felszínről, mielőtt elszóródtak volna cserepei, s  közben hallgatóztam, mert a vita egyre erősödött és sürgetőbbé vált, ahogy a hívás is. A partról figyeltek, várakozóan, s ahogy megtelt egyik kezem, könnyedén futottam oda hozzá, szabad balommal övébe fogódzva és felnézve a titokzatos színű szemekbe. Nem jöhetett velem, tudta, s ahogy kisiklottam ujjai közül, csak ugyanazok a magányos vonások szóltak hozzám, amiket oly sokáig néztem. Várnia kellett, s elrugaszkodtam, két tenyerem közé zárva a fényt, hogy sebesen, olyan sebesen suhanjak, hogy ne legyen ideje elhalványulni, alig szemvillanással később felbukkanva a sárkánytó felett, lábujjhegyre ereszkedve. Nem én vertem a hullámokat, de ahogy kinyitottam a kezem, az elszökő vörös, narancs és arany fények sziporkázva törtek miszlikbe rajtuk. Nem hívtak szóval, épp csak nevem bukkant fel egy lélekben, épp csak gondolatként, mely megérintett. Félrebillentett fejjel fürkésztem őt, Tamrea ölelésében, fülem mögé tűrve egy kószáló tincset, várakozva.*

[Naae]

Az érintés nyomán vált igazán bizonyossá, hogy annyi év telt el és erejében most sem kell csalatkozni, ismerős a kecses kéz érintése és szinte tudta mi is fog következni, még is váratlanul érte. Tiszta, friss illat ölelte körbe, amitől elvárhatta volna, hogy hordja magán azt sós esszenciát, ami minden tengerparti kőbe belemarta magát, de nem, édes volt. Mintha csak a tengerek mélyén nyíló illattalan rózsák, mint Tamreanak adták volna illatukat. Mélyen szívta be, kicsit emlékezve is a régi időkre. Nem bénultan emeli karjait, hogy viszonozza az ölelést, amiben részesítették, ugyan azzal a szeretettel fonja nővére köré karjait, mint régen. Sosem volt ellenére, pedig mennyire tudott fájni, még a legapróbb érintés is. Jó így, tudna még maradni, hogy ne keljen újra a gondolatai közé lépnie, de nem marasztalja Reat, hagyja hogy eltávolodjon, egy kicsit. És szavai hallatán egy újabb mosoly költözik arcára, szereti ezt a testet nem tudja megmondani, hogy pontosan miért, csak egyszerűen szereti és ragaszkodik hozzá, még a hajnalokon meg is üli bőrét a harmat cseppjei, ha szomjazza a Nap melengető fényét és a vizet, mindig azokhoz van kötve. Nem bánja, ezt sem, ahogy sok mást sem.
- Élő lettem. – Nem csak létezik, valami anyagtalan akaratot öntve formába, hanem él is. Szüksége van levegőre, hogy meg ne fulladjon, óvnia kell magát a sérülésektől, mert teste törékeny, s nem csak egy pont kínálja őt a halál markába. Akit eddig kijátszott, hányszor is menekült meg karmai közül? Háromszor? Szomorúbbá válik pillantása. – Ennek igazán örülök, csak … sajnálom, hogy tényleg nem tudom, néhány évnyi emlékem van csupán és azok is leginkább még, .. akkorról.  – Megvonja vállát, megadóan mosolyogva, köszönettel. Meglehet csak elejtett szavak voltak, nem Rea nem olyan, aki fél szavakkal vezeti meg társait, mindig őszinte volt, de, már tudja, hogy nem magányosan tengette földi életét és azon a rejtélyes alakon kívül, mások is voltak mellette. Érezte, de most már tudja is.
- Hé, Tamrea! – Ellenkezik finoman a hajborzolás ellen, kezei közé fogva a bűnös kis kezet, hogy megrázhassa fejét, igazítva a mindig káoszban tobzódó tincsein. – Látom hátrányát a rövid hajnak. – Halkan még kacag is mellé. – Mély megkönnyebbülés, valahol számítottam is erre, hogy te nem tagadod meg magad, érzem rajtad a változás. – Elengedve Rea kezét válla felé nyúl, érintve is kicsit, hogy óvatosan vonjon ujjai közé egy vékony tincsnyit a fekete zuhatagból. – Sötét lett a hajad színe és tisztább a hangod is, talán erősebb is lettél, de még is … minden fontosat megtartottál. – Tekintete a földre siklik, arcát is a kövek felé fordítva sóhajt. Úgy belevágna az egészbe és lám, Tamrea még kéri is, meséljen, de valahogy képtelen rávenni magát, hogy megszólaljon. Az ében szálak kifolynak ujjai közül, mint annak az ismeretlenek alaknak a képe, hiszen tincs semmi, amibe belekapaszkodhatna. Csak egy szellem, hangtalan és alaktalan, illata sincs, csupán megannyi érzés, amik nem engedik megnyugodni. Most sem, egészen azóta, mióta megébred az előttük elterülő tóban. Rea vállának dönti a fejét, összehúzva magát, mint egy kisgyerek, aki védelmet keres édesanyja ölében, a sárkányok előtt képes tartani magát, de az előtt, ki vele volt legszörnyűbb óráin, nem. A szavaiba kapaszkodik, inkább beszél másról .. elódázhassa a pillantott.
- Van egy férfi, aki sokat fohászkodik a holdfényes tengerparton. … - S folytatná, de bőréhez ér a fény melege és megdobban a szíve. Alig pillanat kellet csak, hogy ráismerjen a jövevényre. Újjáéledő mosollyal arcán lépet el Tamreától, hogy inthessen testvérének, aki kedves ajándékkal érkezett noha nem látja a színeket, érzi azokat. – Emelgetett … - Nem fejezi be a mondatot, szándékosan, mert a szamár leírás sosem illet rá Amionra. – Látod Rea, most már meg tudom mondani, hogy Amion hol van, a többit meg, megkérdezheted tőle.


//Rea, Mio,(csontropogtató ölelés) telhetetlen vagyok, mindketten keletek! *.* //

[Tamrea]

Tekintetével végigcirógatom a vékonyka arcot, és halkan sóhajtok. Látom, ezernyi olyan dolog bántja, amit nem fog most elmondani, hiszen ennyi év után lehet vannak olyasmik is, amiket illenék tudnom ahhoz, hogy elmesélhesse. És vannak, amik bántják szegénykémet. Talán nem kellett volna elmennem? Furcsa érzések buggyannak bennem. Mivel a tenger naponta új arcát mutatja, egészen olyan, mintha lennének mély érzései, ugyancsak a szélnek, és a lényeknek, így bizony nekem is osztályrészül jutott, és eddig még soha nem véltem hátránynak igazán, habár megéltem már egyet s mást. Ae kijelentése után oldalra billentve felem mosolygok rá újfent szélesen, és végigcirógatok arcán könnyedén, fesztelenül.
-Élő... Ne sajnálj te semmit! Ha tudnád, mennyire irigyellek! Lehet még azt a sok évnyi emléket is feláldoznám ezért. Nem lehetett könnyű, igaz? A vén, begyepesedett csökök teszik hogy tudnak mindent. -forgatom meg a szemem. -Ha élsz, akkor érzel is, igaz? Vajon mekkora lehet a különbség? -tűnődök el hirtelen, majd felpillantok rá.- Nem kérdem, miért tetted, szíved joga, és tudod jól, ha kellek, itt leszek melletted. És az emlékekkel meg ne törődj. Véletlenek nincsenek, tehát ha valaminek el kell jönnie, akkor el fog. Csak légy türelemmel. Annyi évet leéltél már, igazán nem lesz nehéz... Majd segítek, ha kell...
Kacsintok cinkosan rá, és kissé talán úgy tekintek erre a dologra, mint egy új szórakozásra. De én szórakozásnak tartottam a szirénekkel való találkozást, az emberekkel való barátkozást, azt, hogyha segíthettem akárkinek, nem szerettem ha a dolgok túl komolyak voltak, valahogy nem találtam hozzám illőnek. Mintha valami durva, szűk és fojtogató ruhát akartak volna rám húzni ezzel. Így örömmel csillant fel a szemem, hogy hátha segíthetek neki, hiszen ha ennyi évig nem voltam vele, legalább most hadd pótoljam... Megkeresem, akit meg kell, és onnantól...
Felháborodottan szól rám ahogy a tincseit borzolom, majd a kezem is lefogja, én meg halkan, csilingelve nevetek fel, nem őt nevetve ki, csupáncsak a helyzetet és a mozdulatokat... Annyira magától értetődőek, annyira emberinek tűnnek hirtelen, hogy egy aprócska sóhajt el kell nyomnom. A kijelentésen újfent erősödik a nevetésem, szabad kezemmel a szám tapasztom be, hogy ne törjön ki.
-Ne könnyebbülgess itt nekem... Hiszen ígyis olyan könnyű vagy hogy rádnézek és elfúj a szél... -kuncogok újfent jókedvűen, viccelődve. - Nos, vannak, amiket csak úgy kinövünk, mint egy ruhát. De ettől amit beleteszünk, nem kell feltétlen megváltoztatni. Talán kicsit nyugodtabb lettem, és egy hajszálnyival átgondoltabb. De ettől még várhatóak az árvizek, ha hirtelen felbosszantanak. -nevetek fel. - Úgy gondolom, hogy aki a megváltozott külsővel nem tud megbirkózni, az nem tartozik hozzám. Kíváncsi vagyok, ennyi idő után ki maradt meg. Mert csak az az igaz barát, az igazi hívő, aki hisz. Sokáig jártam köztük, így hozzám fordultak. Most újra itt vagyok. Vajon megismernek még? - nézek rá a válaszért talán, amit nem is várok igazán.
Aztán kérésem nyomán Naae lehajtja a fejét felsóhajtva, mintha valami nagyobb lenne a vállán, mint amit el tudok képzelni, és csak figyelem minden mozdulatát, amik hátha elárulnak nekem valamit. Sápadt ujjai között peregnek tincseim, majd finoman nekemdől, én pedig úgy ölelem át óvatosan, hogy ne érezze karjaim fogságát, mintha csak a szél simogatná. Hihetetlen nyugodtnak érzem magam, annak ellenére, hogy aggódnom kéne miatta. Most, hogy itt van a karjaim között, nem tud izgatni semmi más. Van, aki még bizalommal fordul hozzám és aki nem felejtett el annyi mindenen túl sem.
~Emlékszel, hogy mi volt az, ami miatt szerettünk még együtt lenni? A Naae és a Rea nevekből kreált kis Ae-Ea nevek miatt, mert olyanok voltak, akár a Jing és Jang. Mert kicsit mi is így éreztük magunkat... ~
Nosztalgiázok újra, de mielőtt még belemerülhetnék igazándiból az emlékekbe, Egy olyan választ kapok, ami egy hosszú pillanatra kitaszít ebből a helyzetből, és egy másik univerzumban találva magam kábán hunyom le a szemem. ... Sokat fohászkodik... Megremegek, és úgy érzem, válaszként nekem  ennyi is bőven elég. Nem kell több. És ekkor sem szólok erre a kis csibészre, hogy megint nem magáról beszél, mert lehet tényleg nem akar... És talán azért sem, mert érzem a szélben a változást. Ahogy felpillantok, úgy lép el tőlem a kis szertelen, és egyszerre nézünk rá a jövevényre. Nem is tudom, mit érzek vagy gondolok attól, hogy itt van. Annyit töprengtem rajta, és kicsit még mindig megfejthetetlen számomra. Úgy éreztem, nem kedvelt engem soha, és mégis, amikor megkértem őt, amikor létem során talán legelőször fordultam hozzá egy kéréssel- ő teljesítette. Pedig talán semmi oka nem lett volna rá, hiszen eldugtam, és még ki tudja, milyen hanyagság vagy figyelmetlenség ártott neki akaratomon kívül... Elmerengve rejtettem el karjaimat magam mögé, és az ében tincsek közé, nehogy lássa bárki is, mennyire megkövültem a hirtelen érkezésétől. Vajon ő mit gondol rólam, pláne azok után, hogy most eltűntem? Nem... Akkor eltűntem, és most meg fel-... Aprócskát, észrevétlennyit sóhajtva rázom meg a fejem, hogy kirázzam ezeket onnan, majd a másik két alakot nézem egy kicsit, hogy onnan a ruhámra pillantva figyeljem a szél játékát a ruhámmal.

[Amion]

*Kicsit furcsa grimaszt vágva, kezeimet fejem tetejére tartom, megbillegetve őket, mintha tényleg szamár lennék- elvégre a nevembenn is ott a szamárordítós "io". Tudom, hogy ezt csak Tamrea láthatja, bár küllemem nem egészen szilárd, különben elsüllyednék. A part felé sétálok, hátam mögött összefűzve ujjaimat, tenyereimet lefelé fordítva- kihúzhatom ugyan magam, mégis a legkisebb maradok, mindketten legalább egy fejjel magasabbak és nincs kedvem formát váltani. Oly mindegy, hisz ez is csak lopott köntös, kölcsöngúnya. A part egyik kövére ugorva behozom a magasságkülönbséget, bár úgy festek, mint az óvodás, aki magával hurcolja a sámliját, hogy felérje az ajtókilincseket. Egy pillanatra arra tartom arcom, amerről a sárkányokat érzem, megkeresve köztük a nagy Fehéret, egyetlen pillanatra érintve lelkét, hogy átadjak egy üdvözletet, pár szót súgva fülébe. Mezítláb vagyok, s ahogy alakom áttetszőből valódivá válik, érzem a napfény megőrzött melegét a sziklában, apró repedéseit a kerek, síma felületen.
~Tudod, nem lehet megtalálni azt, aki egyszerre van jelen mindenütt.~ Válaszolok gondolatban egy nem is nekem szánt szóra. Nem vagyok mindenható, de valódi test nélkül nincs pont, amire rábökhetnél a térképen, hogy itt állok. Csak egy pillanatra felbukkanok az áramlásból, s aztán újra eggyéolvadok vele. Egy pillanatra felbukkanok, hogy végigcirógassam a két régen látott arcot, bár álmokban gyakorta találkozom képükkel. Álmodnak rólatok, testvéreim. Szólongatnak titeket, mégsem halljátok, az én fülemben visszhangoznak csak. Vajon mertek-e kérdezni? Úgy és azt, ami bennetek él? Zöld szemeim őszi fénnyel átitatott tükrök, felvillannak, mint ha a sugarak áttörnek a lombokon.*

[Naae]

Csendben hallatja a válaszokat, s úgy adná a feleletet rájuk. Semmit nem bánt meg, legalább is úgy érzi, talán csak egy vértől mocskos éjszakát, amikor elsőként leheltek igazi életet lelkébe, de az is olyannak tűnik, mint maga a Hold, mikor még javában nappal van, de még is az égen jár már. Áttetsző. Élt, nem is egy életen keresztül járta útját, de azok nincsenek meg, csak az ajándékok, rengeteg hasznos és haszontalan tulajdonság, amivel felvértezték csupasz lényét a későbbiekre, hogy olyanná válhasson, mint most. vagy inkább egy száz esztendővel előbb élt lénnyé, ki csak nyomokban van meg? Neki kéne megválaszolnia ezeket a kérdéseket, de akad olyan és ez pont az, amire ég ő sem képes felelni. S hogy mekkora a különbség, leírni sem tudná, nem hogy szavakba önteni. Élni és érezni, egyszerre boldog és fájdalmas dolog, messze nem olyan, mint mindig tudni és elsiklani mellette, ahogyan azt ő tette, mikor még nevét más betűk alkották. Mikor csak kevesen szólították azon a kedves néven, mi szívéhez is közel esett és most még az is csalfán áll a második helyen, de az első ismeretlen, betűi folyton elolvadnak, akárcsak az égve hagyott gyertya törzse.
- Köszönöm.. – Motyogja, egyenesen a kelmével félig fedett vállnak. Régen sem volt készséges, ha magáról kellet beszélnie, elejtett egy két szót, s inkább hallgatagon mosolygott, úgy fűzve a szavakat, hogy azok másfele vigyék a gondolatokat. Vagy táncolt, elszórva léptei nyomán a parányi fehér virág magjait, hogy virítsanak, bizonyítékul, jól van, ő mindig jól érzi magát. Csalfa, s erre emlékszik. Sokkal tartozik Reanak, ahogy még néhány testvérének, de csak szépen lassan halad, velük igazán, úgy ahogy a halandókkal tette, sosem tudott olyan közvetlen és őszinte lenni. Egyszerűen nem ment, s ennek okát sem ismerte. Valamiért hozzátartozott ez az idegenség, az első perctől kezdve.
~ Nem, azt hiszem erre nem .. de megmaradt az érzése. Valahogy mindenfelé csak azok maradtak meg. ~ Válaszolt egy gyengédebb mosollyal. Lehet valóban szemet kéne hunynia az emlékei fölött, hagyni nyugodni őket, ahogy azt mindenki más is tanácsolja buzgón, de a része, hiszen temérdek áll rendelkezésére. Minden élőé és holté, mindenkié, akinek valaha lehetett emlékezete, még akkor is, ha feledésbe merültek már. Számára fontos, ezért ágálhat, makacsul.
Leperegnek vállairól a súlyok, míg ő is lép a part felé, tudva hová is pillantson. Igen, mesteri ügyessége hogyan kutassa fel másokat, megamaradt, így vet pillantást a kőre telepedő bátyára. S felsejlik egy alak, neme egészen apró, de alacsony, valahonnét a leghomályosabb kupacból. Letelepedik, ott, ahol már szárazak a kövek, egy nagyobbnak vetve hátát.
- Milyen különös, nem? Rátok gondoltam és itt vagytok. – Mosolya kicsit erőltetett, de megállja a helyét, ahogy a vonásai hozzásimulnak. – Önző vagyok, rátok akarok támaszkodni, mert soha nem voltam még ennyire bizonytalan … a sárkányok befogadtak és tudom, hogy míg meg nem erősödöm, így van rendjén, így jó. Érzem, hogy sokszor volt börtönöm, de egyik sem volt ennyire fojtogató .. – A folyton kószáló, talán Naaenak tényleg parányi ez a sziget, hiszen sosem volt egy-két napnál sohasem többet egy helyen. Egyszerűen mennie kellet, mert keresett valamit, valakit, akit aztán meg is lelt, de most ismét elveszítette. A hívás, de lehet ösztönnek, a lélek maradékának kívánságának, megint menne és kutatna. ~ Ő is hív, visszavár .. ~ A Holdra pillant. ~ De megtartottam ezt a testet, pedig elengedhettem volna, így nem térhetek meg hozzá, viszont itt nem találom a helyem és a sárkányok nem értenek meg. Az nem esik rosszul, hogy fennmaradásuk zálogának tekintenek rám. ~ Oldalra dönti a fejét, egy kicsit könnyebb, noha nem halotta még testvérei válaszát, akkor is nyugodtabb egy kicsit.
- Többet nem nyafogok, ígérem! Meséljetek valamit, mert én maximum a pikkelyes barátaimról tudok történeteket mondani. – Noha, igen kevés tapasztalata van, még velük kapcsolatban is.

[Tamrea]

Nem igazán vártam a kérdéseimre választ, valahogy mindig úgy esik, hogy a válaszokat nem attól szoktam kapni, akitől várom, teljesen mások válaszolják meg, mint kéne. Talán nem vagyok elég türelmes, vagy csak elég figyelmes, nem tudom, bár a hiba bennem keresendő, ebben biztos vagyok. Lehet nem jól teszem fel a kérdést. De minden esetre azt érzem és látom, hogy nem is keveset civódik magában Ae amíg vajúdik a válasszal, amit végül nem kapok meg, vagyis csak egy aprócska kis köszönöm formájában. Végülis ez bőven elég, ennyit se vártam. Sokkal többet olvasok le a sokat változó aprócska jelekből. De ahogy elnézem, élőnek sem könnyebb lenni mint istennek. Nem csodálom. Egyedül a gyerek nem tartozik felelősséggel, és csak az tehet meg akármit, ami csak az eszébe jut, mégsem rójják meg érte úgy, mintha mondjuk minket vonnának felelősségre most.
-Akkor csak ne erőltesd. Ha kell, majd jön. Úgy van ezzel is, mint ahogy mondják: Ha keresed, nem leled, de megtalálod nem kutatod. Ha meg végképp nem megy, amit tudok, segítek. De végülis... Ha semmit sem kutatsz, akkor mit keresel, nem igaz?
Nyakatekert mondat, azt hiszem teljesen hozzám illő, de a magam módján értelmezve teljesen értelmet nyert, és még csak örülni is lehet annak, hogy nem folytattam, mert általában ha folytatom, csak vadabb dolgok sülnek ki belőle. Nae végül a köveknek dőlve helyezkedik el odébb, én meg a páros felé lépkedek, némi furcsa ötlettel dacolva egy darabig, majd ahogy újra felszólal a szöszi, ráemelem tekintetem. Persze a gyermeteg alkat éppen ekkor szamárfülezi fel magát, ami annyira vicces látvány, hogy felkuncogok. A komoly, és néha túl fura jellem egy ilyen testben és viccelődik... Az, aki mindig a dolgok velejét ragadja meg, és annál fogva rángatja őket... Grimaszolva fojtom el végül nevetésem, hogy Naaenak válaszolhassak.
-Hát légy önző. Nem emlékszem, hogy az lettél volna bármikor is, néha te is megteheted. -simogatom szavakkal.- Támaszkodj. Ha kell, elviszlek néha egy pár órára, csak körbejárni,  akár itt a szigeten is ha messzebb nem engednek a sokat bölcselkedő repkedők, akik szeretik a dolgokat szerintem néha túlbonyolítani...
Mosolyodok el, mert nagyon régen voltak tényleg olyan sárkányok, akik szerettek a dolgokon túl sokat gondolkodni, így lettek a kősárkányok is, megkövültek a sok sok év alatt, amit elmélkedéssel töltöttek, és amikor felkeltek, már kemény sziklák borították őket... Legalábbis én így hallottam egyszer régen, és túl szép gondolat ahhoz, hogy elvessem mint olcsó mesét. Minden esetre ahogy befejezi a magát mindig örökvidámnak mutató kis Nae, valahogy belül kicsit felmelegszem. Bízik bennem is annyira, hogy engem hívott, és elmondta. Olyan ritkán nyílik meg ennyire, olyan kevésszer engedi láttatni ezt az arcát is, pedig ez is hozzátartozik, és ha sokszor elfojtja, és nem adja ki magából, bizony félek nem lesz túl jó vége, még akkor se, ha azt mondják, nincs nagy ereje, és legyintenek rá. Én tudom, hogy nem így van.
-Meséljünk? Én most hosszú időre elvonultam az elől, hogy híreket halljak. Legfeljebb egy százéves üdvözlettel szolgálhatok, amit még Gid küldött neked annak idején, amikor elváltatok. Vagy még régebbi mesékkel. Szólj, és mondom.
Mosolyodok el, majd tétován sóhajtok, és végül a megfogant ötlet nyomán nagy levegőt véve a másik alakra pillantok, kicsit tartózkodva, de végülis már eldöntöttem, nem? Hát gondolatban belekezdek a megfogalmazásban...
~Amion... Valahogy úgy érzem haragszol rám... Persze, van rá okod, többször fejemhez vágtad okok százait, csak... Mintha ezeken túl lenne valami... És mégis segítettél... ~ egy pillanatra beharapom ajkam, még jó hogy rajta kívül ezt a furcsa bizonytalanságot nem látja senki... ~ Altair... Ő jól van? Mit csinált? Ugye jól van? ~
Buknak ki belőlem a kérdések, akkor is ha megfékezném, mert túl fontosak és égetőek ahhoz, hogy bennem rekedjenek, és egyedül ő tud most rájuk válaszolni. Lassan újra felnézek rá, kérlelve a válaszért, szinte úgy vágyva a megnyugtatásra, mint éhező a falat kenyérre. Ezer kérdés ég bennem még, de nem engedem már őket el, hiszen ha él, majd tőle kérdezem meg egyenesen... Embereket biztosan ölt, és talán sokat változott is. De csak ő maradt, és az előbb hallottam, hogy vár rám...

[Amion]

Soulweaver


~A nagy Fehér szava itt nem sokat ér, az Égiek még mindig nem tudnak hatni, túl könnyűek hozzá. Keynau'mra szavai még ma sem jutottak el hozzájuk, pedig ha látnának is, nem csak néznének, észrevennék, hogy Ég most a legerősebb, annyi üldözés és átok után.~ Menny és Föld oszlopai rendültek meg, s a törékeny, sok csapást eltűrt nép most, kettejük közt, állva maradt. Könnyűek voltak, de tudtak sodródni és alkalmazkodni, kisebbek voltak, de gyorsabbak és szárnyaik biztosabban viselték, ha megtépázták tollaikat. A sárkányok egy része értené, de nem akarnak vele nagyon szoros kapcsolatot- ahogy ő mondta, zálog, s mint ilyen, kissé fogalomszerűvé, tárggyá vált. Én változtathatom alakom, így ha szeretné, átvehetném helyét, észre sem vennék, hogy eltűnt, de neki kell akarnia és kérnie. Az ametiszt szemű engedelmes és mindenre kész, de az ő szava köti, nem szólhatok bele. Tudnia kell ezt. Aztán Tamreára néztem, nyíltan és harag legkisebb jele nélkül, újra kicsit félredöntve fejem.
~Tévedsz. Ahogy tévedsz abban is, hogy többet látnék, mint ami benned lakozik. Te csak tükörben szemlélheted magad, így teljesen nem láthatod soha. Számomra dallam vagy, hallom minden hangod- számomra egész vagy, minden apró töréssel együtt.~ Távolságtartó volt, és tudom, hogy azon az ünnepélyen elvetettem a sulykot. Csordultig voltam keserűséggel, és én vagyok az, akinek nincs hova öntenie. Nekem meg kell emésztenem, nem löttyinthetem ki, s a viszontlátás magával hozta azt a számtalan kérdést is, amit akkor nekiszegeztem. De dühöm elmúlt, elporlott- sokat visszakaptam abból, amit elvesztettem, bár azokat az éveket többé senki sem tudja kezembe nyomni. Egy kavicsot ragadtam fel, kacsát dobva- a kő sokszor felugrott a vízfelszínről, mire jóval beljebb elsüllyedt a tóban. hullámok gyűrűi indultak meg és fonódtak egymásba, akár gondolataim és azok, amik megérintettek.
~Nappal szüntelen keres és éjjelente rád talál, hogy hajnalban reményt és téged vesztve rója tovább útját. Megfakult, megfáradt és felgyülemlett benne a magány és a fájdalom. Jól van, amennyire lehet.~ Őszinte voltam, igyekezve annyira kíméletes lenni, amennyire csak a szavak engedték. De hogy lehetne egy száz éve elhagyott lélek? Valaki, akit olyan nehezen sikerült megnyitni, hogyan viselhetné könnyedén, hogy pont az tűnjön el egyik pillanatról a másikra, akiben leginkább bízott? Altair erős volt, de rosszul viselte halhatalanságát- ha erősebb is volt annál, akit én vigyáztam, nem tudhatta, milyen így élni, s ha volt is mellette valaki, elmarta. Naae kérésére én talán tudok egy keveset mesélni, de nem kért konkrétat, így csak felvázolom a Fekete Nap évszázadának történteit, egyszerűen és tisztán.
~A háború elmúlt, a kristálytollasokat gyűjtöttem össze, hogy őrizzem és visszaadjam nekik, amit elvesztettek. Újra van kertem, amit betöltenek az illatok és a neszek, nekik újra van otthonuk és menedékük. Messiah nem tér vissza, de mását sikerült megalkotnom, hogy nyugalomra leljek, távol az emberektől. Hallgattam, figyeltem a világot és békés álomra helyeztem azokat, akik megtértek hozzám.~ Nehéz lenne ezt elmagyarázni, jobban kibontani. Ezek nélkül a szemek nélkül az, amit látok, annyira más, a világ kifordul sarkából és megmutatja azt az arcát, amit olyan szívesen rejt el a szemlélődők elől. Bennem ez a kép él, ez a megmutathatatlan vonásokból összeálló arc vagyok, lennék, idegen alakba burkolózva. A gondolataim gyakran elsodródnak, elmosódnak. Most itt tartanak testvéreim, odalent fogják a kezem az adrák...de mi lesz, ha mindenki elenged?*

[Naae]

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy világéletemben ellene voltam az ilyen görbe mondatoknak, még ha hatalmamnál fogva illene elsőrangú szövevényeket gyártanom. De valljuk be, a rejtelmes szövegek nem tartoztak sosem az erősségeim közé, legalább is, így rémlik. – Megmosolyogja a mondatot, de nem veti el, újra rója a szavait és értelmet keres benne, mert van. S mikor ölébe hull a tiszta célzattja, hát kénytelen belenyugodni, mert neki nem ilyen a természete. Igaz, ő egy hihetetlenül egyszerű lélek, de mesteri ösztönökkel képes mindent bonyolulttá tenni, most is saját dolgát bonyolítja. Pedig micsoda egyszerű megoldások hevernek a lábai előtt, válogatnia ugyan kéne benne,mert akad egy intő figyelmeztetés és egy hátborzongató érzés, a káosz ura ugyan is figyel.
~ Meglehet, eztán nem egyszer kérem majd, mindkettőtök segítségét! ~ Ugyan arcán csak halovány a mosoly, de a hangján lehet érezni, hogy vigyorog. Jó kedv, ingen, erre van nagyobb dózisokban szüksége, mert az itteniek elnyomják, ráterpeszkednek elvárásaikkal, érzelmeiktől sem kímélve meg. Ezért jó olyanok közt lenni, akik önként nem adják kézre magukat, tőlük kérni kell, vagy csenni, hogy megtudja, mi lakozik odabent. ~ Talán most összefognak, bár tény, ennyi sok akaratot egésszé gyúrni nem könnyű feladat, most azonban a létük forog kockán. .. Ez a világ is úgy járhat, mint régen Messiah, csak ezt kezek tennék tönkre. Bár a részletek nem tudom, kevés derült ki belőle … most meg ugye itt ülök és nem akarom ellopni annak az időnek a fonalát. Eléggé kimerítenek az ilyen cselekedetek. ~ Akaratlan is visszakalandozott a terembe, sorra járva az ott lévő lelkeken, emlékeik közt ténferegve, a jelentől csak alig pillanatokra elmaradva. Szinte magától jött és most már tudja, hogy még mindig nem jutottak dűlőre, ott is hagyja őket, visszatérve a partra.
~ Gid? ~ Kérdez rá, megragadt ez a név, a barátságként összesűrített érzéseket cibálva ki a poros kupacból. ~ Azt hiszem rá sem emlékszem, de talán legközelebb mesélhetsz róla és régebbiekről is, nekem még az is új. ~ Ének, eső, vízből született gyöngyök. Váratlan teszi a felfedezést és kérdezne, de a beszélgetés ama fonala, mi éppen folyik, kevéssé tartozik rá, nem csukja be ugyan a fülét és nem is veszi meg nem történtnek, de hallgat. Magában próbálva a névtelen kirakós összeilleszteni, tényleg komplikált, ha csak a darabok parányi szilánkjai állnak rendelkezésre és ebben a pillanatban szívesen hajítaná az egészet messzire, de sajátjai, igazán megválni sem akar tőlük. És Amion mesél, ő is szerette azt a szigetet, noha partjára sosem volt mersze lépni, sem pedig engedélyt kérni, hogy mehessen, mindig csak távolról csodálta, elképzelve milyen is lehet.
~ Emlékszem rá ..~ Kristály.. szárny, s keze már meg is indul, de csak lenge ingének szabadon hagyott szalagjával tudott eljátszani. hiányzik! ~ .. azaz rájuk, mindig szerettem volna közébük lépni, de túl békésnek éreztem, hogy megzavarjam. És tényleg örülök, hogy újra együtt vagytok. Te is így vagy teljesebb, vagy tévednék? ~ Összeráncolja homlokát, a morcos tekintett nem Amionnak szól, de még Reanak sem a levegőbe szimatol és olyan gyorsan pattan fel, hogy meg is a kövek között, pehely súly ide vagy oda. Némileg, mintha pánik uralkodna el rajta, mert érzi azt a jellegzetes mézes és csípős illatot, ami a szigeten egyetlen lényre igaz csak. Megtámaszkodik a kövön, aminek eddig hátát támasztotta. ~ Azt hiszem jobb lenne, ha mennénk! … Van egy bestia is idefent, Ibiame kis kedvence .. nem tudom, ti mennyire örvendeznétek egy váratlan látogatásának. ~ Naae csak nagy vonalakban emléskzik arra, mikor észek fagyos hercegnője itt hagyta kis kedvencét, mondván nem képes elfogadni halandóként és amint valamit tesz a testvérei ellen .. szóval az árnyékbestia személyében egy őrszemet, bírát és hóhért kapott a nyakába. ~ Tudok egy helyet, ahová a minden kincséért sem menne!~ Reménykedve pillantott testvérei felé, némileg sürgetően is.

[Tamrea]

Kicsit kuncogok ahogy Naae elgondolkozik és kissé talán tiltakozik a furcsa mondatok ellen, de nem szólok közbe, hiszen nem az én kenyerem az ilyen féle sok, komoly és furcsa mondat egymás mögött. Ezek mind összeszedettek, és sok dolgot ölelnek fel. Amiket én szoktam általában sokáig hablatyolni, azok kissé szétszórtak, félszegek vagy túl őszinték, és szinte mindig kissé darabos, meg valami furcsa logikát követ, tehát senki sem látja értelmüket. Ami csupáncsak annyit tesz, hogy kevesen értenek meg, és sokat kell magyaráznom ahelyett, hogy egyszer és világosan mondanék el valamit.
-Teljesen nyugodtan. Időm... -kuncogok -Akár a tenger.
Nevetek ezen a hasonlaton, és valamiért mindig is szerettem ezt mondani. A tenger, ami olyan szép és végtelen, akár az idő. És attól függ, milyen lesz, hogy mit csinálunk vele. Aztán újra elgondolkozom kissé az én furcsa mondataimon, amik  mindig valamiért mintha vagy túl sokat vagy semmit akarnak jelenteni, és kicsit elgondolkozom, hogy milyen könnyű lehet mégis Amionnak, aki soha semmit nem ért félre, mert képtelenség lehet egy lelket félreérteni azt hiszem... Amíg ezt bogozom, halkan beszélgetnek a háttérben ketten, és gondosan elraktározom a szavakat, hogy majd később újraszemezzem és átgondoljam azokat is, de jelen pillanatban azt hiszem, nem nekem szólnak.
-Persze hogy mesélek neked róla. Neked köszönheti csupán azt, hogy együtt maradtatok sokáig.
Kuncogok Naaen, és amíg látom, hogy furcsa kis emlékek villannak fel benne, apró szemecskék, addig elfordulok, hogy a vízre tereljem tekintetem, ám megállít Amion szava, és elgondolkoztat. Tehát ha egészen lát... Akkor tényleg van bennem olyasmi, amit én nem találtam még meg? Pislogok párat, majd ezt is felcimkézve elsüllyesztem magamban, mielőtt még belezavarodnék.
~Köszönöm, Amion. Csupán bizonytalan voltam, merthogy mindig olyan voltál kicsit nekem, akár azok a szines üveggolyók. Gömbölyűek, egészek, tökéletesen gyönyörűek, de képtelenség megérinteni belül, vagy megérteni. ~ mondom neki, és ahogy a ki nem mondott kérdéseimre válaszol, csupán ennyit mondok neki: ~Végtelenül hálás vagyok... ~
Mindezt nagy hangsúllyal, hiszen... Megborzongok, hiszen él, és nem felejtett el... És most már én sem fogom magára hagyni, már végleg ott leszek, hiszen ha ennyi időn át is keres, akkor lehet még nincs minden veszve... Két kezem a hátam mögé rejtve szorítom össze, hogy a bennem felbolydultak ne látszódjanak, csupán a szél lendül meg, ami érzi a bennem felgyűlő feszültséget. Távoli morajként hallom a másik kettő beszélgetését, és a nyelvemen van, hogy Ybának is volt olyanja, de képtelen vagyok megszólalni. Lehunyt szemmel hajtom le a szemem, mintha megragadta volna a figyelmem valami a földön, számon valami ingatag mosoly billeg, vagy inkább vonaglik, amögé rejtve minden érzelmet. Végül Naae ment meg, kiragad ebből, én meg lelkesen bólogatok, hogy követem a halálba is ha kell, csak most kicsit tenni kell nekem valamit, hogy lecsillapodjak.

[Amion]

~Néhány dolgot nem lehet értelemmel felérni. Érezni kell.~ Sosem vezérelt hideg logika. Volt eszem és használtam is, de sosem váltam rabjává a tervezésnek és a rejtvényeknek. Ha bonyolultnakk is tűntek szavaim,, azért volt, mert azt mondtam, ami bennem élt, amit éreztem és mondatokba öntve nem lehet igazán visszaadni ezt. Rég tudom, hogy felesleges is vele próbálkoznom, de testvéreim nem értenek az én nyelvemen- meg kell hát csonkítanom gondolataimat, hogy legalább árnyékát láthassák mindennek.
~Ők azok, akik elég tiszták hozzá, hogy megértsenek, szavak és gondolatok nélkül. Ők adták a nevem, az álmaim, a békémet. Ők tartották meg emlékemet, bennük éltem, míg mások elfeledtek és enyészni hagytak.~ kötődöm hozzájuk. Én teremtettem őket, nem játéknak és nem kedvtelésből. Én adtam alakjukat, hegyek gyomrából vágva ki a kristályokat, melyekből megformáltam halhatatlan testük és megtöltöttem lélekkel. Démonok lettek, az emberek szemében mindenképp, nekem azonban még mindig ugyanaz az egy szavam volt rájuk- aiorywdra. Nem lehet lefordítani, vagy túl hosszú lenne.
~A sziget menedék, pont azért, mert békéje szinte megtörhetetlen. Jöjj, és lásd saját szemeddel.~ Nem kutakodom lelkében, szándékosan mondott-e teljesebbet teljes helyett, de rátapintott a lényegre. Ha vágyta is Messiahot, többé nincs módja meglátogatni- a névtelen sziget  viszont várja, ha úgy dönt, nem fél birodalmamba lépni. Azonban valaki megzavar minket, s ahogy Naae felpattan, nem ajánlom fel, hogy távoltartom, megakadályozva, hogy bármit is meghalljon vagy megneszeljen a beszélgetésből.
~Ott leszek.~ Egy mosoly, és szertefoszlok, az én nyomomat senki sem fogja követni, ahogy lehányom magamról az illúziókat. Nem nehéz követni a gondolatok fonalát, megmarkolni és megtalálni, hova vezet, melyik helyre gondolt az imént. Ott öltök újra formát, mielőtt még odaérhetnének, körbenézve.*