Sólyom-erdő

[Tamrea]

Mosolygok az ifjún, ki fiatal kora ellenére lehetne sokkal bohóbb és játékosabb, elvégre ha én ,,vén" létemre képes vagyok kifigurázni magam, és a mindenséget pár szóval, akkor hát ő miért nem? Miért nem nevelik manapság.. Nem. Inkább az a kérdés,hogy mire nevelik a fiatalságot, akinek tovább kellene vinni a dolgokat, hogy örökül adják termésüket a következőknek, és így tovább... ? Nem válaszolok egy darabig a fiú szavaira, mintha elfogytak volna hirtelen, ám csupán csak gondolataimba merülve pergetem ujjaim közül a leveleket, hol mélykék, hol meg szélszín tekintetemmel, hogy aztán újra felnézzek rá.
-Tehát neked is van egy álmod. Egy jövő, ami miatt gürcölsz. Ez már egy álomnak bőven elég. Ott nem az leszel, ami most, nem kellesz küzdened, talán ölnöd se. Lehet lesz feleséged, gyerekeid, és majd tanítod őket íjászkodni, vadászni, földet művelni, úszni...
Mondom Adennek, és bár rá nézek, valahol a messzi távoli jövőben látom, ahogy egy kis sasszemű hős szőrén üli meg a lovat, és a madarat is röptében lövi le. Aki úgy úszik akár egy kis hal... Megint elkalandoztam... És hallgatva a történetet valamin megakadtam.
-Várj... Az ilyen isteneknek lehet gyermeke?
Ha tudnék, még nagyobb szemeket meresztenék, és még a fülem is forgatnám, de csupáncsak elsápadok,mert ennyi telik tőlem, majd majd kicsit megrázom magam.
-Ó igen, valami. Nos... Jófelé keresgélsz, bár mindenütt más legendák és mítoszok határozzák meg nevünk és létünk.
Vonok vállat könnyedén, és megvallva, hogy bizony jófelé tapintott az előbb, mert amolyan... istenféle vagyok vagy volnék, csak hát magam sem tudom, hogy mi a sorsom és hogy mit kéne tennem azokban a pillanatokban, amikor bizonytalan vagyok, és nincs kihez fordulni, mert hát nekünk nincs istenünk, hogy ahhoz fohászkodjunk. Vajon egy isten szokott ilyenre gondolni? Elnevetem magam. Hallgatom a szavait utána, és elmosolyodva bólintok, mert hát igaza van. Vagyok valaki... Bár még nem tudom, hogy egy magányos szellem a partról, vagy egy ékkő másik fele, de érzem, nem kell már sok ahhoz, hogy a választ megtudjam.
A válasza megint csak meglep, és kezdek úgy nézni rá, mintha valami föld alól kibújt manó lenne. Majd elgondolkozva vonom össze a szemöldököm, és újra meg újra fürkészve pillantok fel rá.
-Tényleg nincs? Egy... Forró csoki, vagy úszni tanulni, megölni a királyt, vagy gazdagnak lenni, mondjuk... Nem is tudom... Uralni a földet, vagy madárrá változni...
Sorolom és várakozva nézek fel rá, mert hát nem lehet, hogy valakinek nincs legalább egy aprócska, hangyányi vágya vagy álma! Szinte lehetetlen! Mert hát akkor mi hajtja előre? Valami kis motor? Vagy a szél? Elmosolyodom a  gondolatra. Aztán táncra kér, és amíg felállok, hogy fejem rázva megszabaduljak a levelektől amik a hajamban itt-ott alattomosan elbújtak, eldöntöm, mivel is folytatom. Újra pukedlizek, meghajlással.
-Akkor hát, illendő hogy érdekeset mondjak. Tamrea néven emlegetnek a hívőim, mert említettem korábban, istenféleség vagyok. A tenger és a szél minden formájáé. Ez azért érdekes... Mert bár az előbb feszegettük, mennyi idős is vagyok... valahogy néha úgy érzem, én nem is vagyok az, akinek hisznek. Néha napján teljesen másnak érzem magam, sőt, emberinek, talán ezért vagyok ennyire közel ehhez a néphez. Említettem, hogy többen vagyunk. Testvéreknek hívjuk egymást, és nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, csupán megjelentünk, és kész. Meséltem, hogy az egyikünk borzasztó dolgot művelt... Hát... Olyan erős volt a dühe, hogy csak többen összefogva tudták csak legyőzni, és aki túlélte, nos, azt elrejtettem. Száz éve egy háború robbant ki, akkor találták meg akit elrejtettem, pedig a Leviatán vigyázott rá és ez nem kis szó. Hm... A háború és a békekötés alatt egy kis tóban aludtam, és mint említettem, előtte még egy fontos embernek adtam hosszú életet, csupáncsak önző okokból. ha sok ez így egyszerre, szólj!
Nevetek rá, ámbár kicsit erőltetett, majd átgondolom újra a dolgokat, de csak nem látok olyasmit, ami még említésre méltó lenne hirtelen, így felnézek rá, és megcsóválom a fejem.
-Az élet nem könnyű, mi?  - kuncogok. - Rendben. Mi az, amiben szerinted a legjobb vagy. Mondjuk... kártya, vagy éneklés...

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak hallgatott s figyelte mit mond a lány. S látta a meglepődöttséget arcán. Kicsit megmosolyogta a dolgot.
-Ahonnan én jövök ott igen voltak gyermekeik. Legalább is azt állították. S ha valaki hisz az isteneiben ezt nem is kétli.
*Zaken ismét csak hallgatta a lány gondolatait. S kissé elgondolkozott a dolgokon. Az ékkő másik fele vagy csak egy szellem a partról. Vakarta meg fejét majd ő is elgondolkozott ezen a dolgon. S mivel jobbat nem tudott csak ennyit mondott.
-A sorsod a te kezedben van úgy alakítod ahogy akarod. Csak az irány nincs megszabva. Minden út egy külön sors s mindegyiken megvan a maga baja.
*Majd hallgatott s ismét a lányra terelte figyelmét. S saját gondolataitól kicsit eltávolodott. Nem akart belebonyolódni az útba amit kényszerből ró. S nem is igazán szerette volna felhozni ezt a dolgot.
-Nincs amit szeretnék. Se vagyon se nők se földek. Még a világot is meghagynám bárkinek aki kell. Egy cél sincs a szemem elött mire úgy vágynék mint egy rendes halandó.
*Majd keserű mosoly ült rá. S elgondolkozott szíve mélyén van e egy olyan dolog amit szeretne de úgy igazából amit senkinek se árulhatna el. De hiába a vesztegetett idő nincs ilyen. A szíve üres s fakó. Érzelmek már rég nem laktak odabenn. Az lett mint hajdanán volt. Egy kalóz ki nem ismer kegyelmet s a mának él. Hisz leszek aki vagyok s vagyok aki voltam. Majd meghallgatta a lány történetét az ősiekről. Bevallani nem akarta de nehéz volt ezt elhinni hogy egy isteni teremtmény dühödten pusztított. Az ő világában ha egy isten dühös volt vihar lett villámokkal a tengeren s aznap nem voltak hajók miket kifoszthattak volna. Ők ezt gondolták hogy aznap az isten is dühös volt s nem adja az égi áldást.Majd megvárta míg a lány befejezte mondandóját.
-Élet és halál. Háború és béke. Mindenütt csak ez megy... Mindegy hogy halandó vagy isten vagy. Ha jól látom a dolgokat.
*Majd megkapta a kérdést ami visszajárt.
-Amiben a legjobb vagyok?-Meresztette ki szemeit majd megállt a tánc- Ezt te se gondoltad komolyan... Egy kalóz... Csak egy dologhoz ért. Ha szolga is s azt teszi mit parancsolnak. Akkor is csak egy kalóz. Ha ránézel s azt hiszed kezei szeretetről tesznek tanúbizonyságot ő akkor is csak egy kalóz. Ha ajkaid összeérnek s érzed a forróságot ő akkor is csak egy kalóz. S nem ért máshoz csak ölni tud rabolni és fosztogatni. Nem csak azért mert mást nem próbált. Dehogynem próbált ő rendes emberként élni. De az út amire lekanyarodott volna járhatatlan vermekkel teli. Hegyen vezet ahonnan nincs tovább.-S már eltért a témától s szinte belekezdett életének elmesélésébe.- Ezért lesz kalóz a kalóz. Mert máshoz nem ért. Csak a vér látványa. Ahogy a szeretett nő vére folyik a kezén s kardjára s szemébe átokképként ég bele a holttest. S nem szabadúlhat tőle csak ha magával is végez valamilyen szinten. Egy kalóz ezért érzelemmentes. Legalább is szerintem.
*Majd egy kis leplező mosoly s tovább perdűlt a tánc márha a lány is megindúlt.
-Tamarea... Szerinted egy olyan ember mint te... Aki se nem élő se nem holt. S még maga se tudja mit keres... Meglelheti a boldogságot?
*Érezte hogy ez fájdalmas kérdés lehet, de nem csak a lánynak még önmagának is, hisz megjegyezte már hogy ez a lány szinte olyan mint ő csak egy kicsit más kivitelben. S várta a választ mélyen a szemekbe pillantva.

[Tamrea]

Elgondolkozok Aden válaszán. Ha lehetnek gyermekeik... csupáncsak azért, mert hisznek benne... Észre sem veszem, de kicsit elábrándozva forgok vele, szórakozottan nézve a kardokat, és valahogy egy másik világba csöppenve pár pillanat erejéig, engem mégis végtelenül boldoggá tesz a maga módján. Lehet hogy nem is lehetséges, sőt, megkockáztatom, ez több mint vad ötlet, de ki hallott már olyat, hogy én mindenben követtem a szabályokat és mindig rendesen éltem? Ajkam beharapva terelem figyelmem vissza a fiúra, majd megcsóválom a fejem.
-Hát, Aden... Jobb ha tőlem tudod, hogy ebben a világban vannak Sorsszövők, és legyen az a sorsod, hogy kard által halsz, ha ő megjelenik, lehet hogy két másodperc múlva csak a semmiért meghalsz, vagy eltűnsz. Itt a sorsod csak akkor a tiéd, ha elég szilárd vagy.
Mosolygok le rá, illetve fel, mert hát magasabb tőlem, és szinte észrevétlenül kúsztunk át a játékból beszélgetésbe, de hát ennek pont ez a lényege. Sosem ért véget úgy a játék, hogy ültünk kukán egymással szemben, és próbáltunk kérdéseket farigcsálni. Lám, itt is kérdezek és viszontkérdez, de ez már régen nem azért, mert játszunk. Legalábbis én úgy érzem.
-Igen, mindegy, hogy milyen fajba tartozol vagy hol születtél. Sajnos sokan vannak, akik szeretnek az életek felett uralkodni.
Vonok vállat, majd elgondolkozom, mert hát tényleg így van. Sőt, ha belegondolok, még néhány testvéremmel együtt is ilyen vagyok. Tény, hogy én nem a halálát kívánom a kis lényeimnek. De akkor is előfordult már, hogy például Altair... Felsóhajtok, majd kizökkent Aden a gondolkodásból, mert hirtelen megáll, és rámmereszti szemeit. Tény... Kalóz... Kifürkészhetetlen szemmel nézem őt, figyelve, szinte iszom szavait, de nem mert érdekes, hanem mert egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
-Én ismertem olyan kalózt is, aki képes volt egy kincset keresni egy nővel, és az a nő elég sokszor meg is mentette, hiszen rá nem hat a szirének bűbája sem. És a végén együtt hajóztak tovább, főleg mert a nőnek olyan éles esze volt, és olyan könnyedén változtatott alakot, hogy bámulatos volt. A kalóz állítólag mai napig kint hajózik a Nagy Medvével, és ámbár azt mondod, a kalóz csak ölni tud meg fosztogatni, én számtalanszor ültem vele egy asztalnál, és soha nem emelt rám kezet, sőt... Azt hiszem az, hogy két külön világban élünk... Azért van az, hogy szinte tökéletesen az ellentétét valljuk a dolgoknak. Mert hiszem, hogy mindenki attól olyan amilyen, amilyen lenni akar. És ha fél megváltozni, vagy gyenge, akkor meg nem is fog.
Vonok vállat, és kivételesen nem Adennek célozgatok, mert lehet hogy nem ilyen könnyű, én ilyen problémákkal nem küzdök, így lehet nem is érthetem meg, de hát... Lassan továbbtáncolunk, és figyelem a másik arcát közben. Annyira más... Talán nem kintről kéne betörni hozzá, hanem belülről megérinteni, mert ahogy látom, belülről ölték ki belőle önmagát. A kérdése kicsit meglep, és elgondolkozok azon, hogy mi mindent tartalmazhat még, és hogyan érthette, de végül csak a saját oldalamra állítom a kérdést.
-Persze. Akármeddig gondolkodhatnék rajta. Vannak, akik számítanak rám, vannak, akik emlékeznek rám. És van, akinek fontos vagyok. És amíg lesz élő lény, akinek szüksége van rám, addig én boldog leszek. Amíg fúj a szél és zúg a tenger, nem lesz okom a szomorkodásra. És jöhet közben ezer háború, még több halál... Érhet veszteség vagy fájdalom. Én nem hagyom, hogy bármi kedvem szegje, márt csak azért sem, mert vannak, akik hisznek bennem, és ha én összeomlok, akkor ki fogja őket felderíteni, és ki fog nekik a legnehezebb napjaikon is frissítő szellőt küldeni? -elmosolyodom -Nem tudom, hogyan vagy miért vagyok itt. Éppen ezért magam keresek célt. Ha a boldogságomhoz az kellene, hogy a Leviatánon lovagoljak, akkor addig könyörögnék neki, amíg meg nem teszi. Ha az kell, akkor vizet fakasztok kőből, vagy a testvéremtől csodakincseket kérek. Vagy mint most... Beszélgetek csupán. Nem kell nagy dolog szerintem a boldogsághoz. Nekem sose kellett. Elég volt, ha a kedvenc virágom kinyílt a parton, vagy ha a főpap egy finom füstölőt gyújtott a szentélyben. Elég volt egy gyermek születése, aki nem is volt az enyém, csupán láthattam felnőni és élni, majd békésen, boldogan meghalni. Igen. Meglelheti, csak jó helyen kell keresni. És mint mondtad, szívvel.
Mosolygok rá, megszorítva a kezét, hogy talán egy kis bátorságot öntsek belé, majd a homlokom a vállának döntöm, és lehunyom egy pillanatra a szemem. Hallom ahogy a szíve motorként zakatol, vagy talán csak én hallom így, és elgondolkozom, hogy lehetetlenség az, hogy legalább egyszer a létezése alatt ne zakatoljon bolondul és ne álljon el a lélegzete, hogy ne zökkenjen ki...

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak mosollyal hallgatta végig a lányt. S csak nézte s nem igazán értette a sorsszövő dolgot de egyet tudott a sorsa csakis az övé s ha valaki ezt máshogy gondólja azt csak élete árán. S minden egyes porcikájának eltörésével érheti el.
-A sorsom az enyém... Az utolsó porcikámig kűzdök az ellen hogyha ezt valaki megváltoztatná. Az utolsó épp csontom is harcolna...
*De tovább nem is akart törődni ezekkel az úgynevezett sorsszövőkkel hisz még sosem látott senkit se belőlük s ha fog is nem tehet ellene hisz a sorsa olyan amin végig kell járnia s ha kiválasztja magának az utat arrol már sose tér le. S neki most érhetett el egy mérföldkőhöz.
-Élet és halál fölött még istennek se szabadna ítélkeznie nem hogy embernek vagy halandónak... Ezt már megtanultam...
*Kis mosolyt ejtett a lányra majd a tánc közepedte hallgatta a kalózról szóló regét. Hihetetlenűl hangzott számára hogy egy nő mentette meg a férfit s együtt hajóztak. Náluk a nők akik kalózhajóra léptek nem könnyen úszták meg az utat. Szüzességük s minden erélyük elveszett ott, s ha szerencséjük volt egy csonakban kirakták őket egy part mellett hogy megmenekülhessenek, vagy megpróbálják túlélni. De aki beöltözött nőként kalóznak... Annak nem jár eféle kegyelem. Meghurcolták s azok után csóknakba rakták a tenger közepén majd az ágyúk tüzébe égett el minden kis porcikája. S nem egyszer tette ezt ő is hiszen asszony ki kalóznak áll csak a balszerencsét hozta a hajóra...
-Más világ más szabájok... Ha te láttad volna azt amit én... A másvilágból elszörnyednél... Bár ebben nem vagyok biztos mert sokmindent láttál... de ezek az emlékek...
*Zaken végig hallgatva a lányt elgondolkozott hogy egy istenség hogy tudja ennyire másként látni a világot mint ő maga. Bár ez nem csoda hisz ő maga a hatalom. Ellenében Zaken csak egy porszem a világ porszemei között. S ő nem érezte azt hogy valaki is meg tudná neki adni a boldogságot s nyugalmat. Ilyen érzések teljesen távol álltak saját kis világától.
-Más a szemlélet mert mi is csak mások vagyunk. Te egy isten vagy kihez fohászkodnak én egy kalóz kit rettegtek. S ha nem volt elég kemény gyávának tartották s lógtak az árbócon mint a közönséges rablók vagy lázadók. A Barrakúdán is lógtak már elegen. S nem egyet húztam fel én... S ha érzelmeim lettek volna nem teszem meg s talán én magam lógtam volna odafönn... A boldogság csak annyit jelentett hogy fosztogatok s ölök. Ebben merűlt ki. De erről már leszoktam nincs az az izgalom mi volt, nem tehetem nem olthatok emberi életeket kedvemre... S ami volt kis boldogság is elveszett... Mindenki változik....
*Tekintetét emelte az égre mi kéklőn világított a fák koronája között itt ott. Nézte az eget majd érezte a lány szorítását a kezén s mellkasán fejét.
~Vajon mi az a szerelem... Boldogság az igaz boldogság? Léteznek e dolgok e világban? Vagy csak én nem tudom előhozni magamból.
*Zaken valami fura érzést érzett önmagában. S nem volt kellemes. Mintha szíve összeszorúlt volna, s jegesen vert volna tovább. S mint egy gép mi nem hagyhatja abba a munkát hiába is akarná dolgozott s minden mozzanata kínkeserves volt.
~Érzem ezt a jeges érzést... Mintha teljesen jég venne körűl odabent. Ez lehet az mikor a szív teljesen elutasítja az érzelmeket. S csak a józan észre hallgat... Vagy most olvadna le róla?-Csukta be szemeit majd összpontosított kicsit-Nem ez nem az... Még mindig csak a hidegség áraszt el...
*Arcára kiült a dolog az eddiginél is fehérebb lett s már csak szemeiben volt szín ajkai teljesen elkékültek. S valami spontán fagyás érhette. Kezei elkezdtek kihűlni. Szíve egyre lassabban vert s minden movvanata kínlódás hangjait hallatta. Zaken már ráncolta szemöldökét s érezte e gondolatok nem neki valók s ha ez így megy tovább hogy erőltetni próbálja rég halott szívét csak rosszabb lesz állapota.
-Ez nem megy-Mondta halkan az ég felé.-Bennem már nincs emberi... Csak a kinézet s nem több egy érzelmek nélküli test mi csak megy előre s csak...-Majd megszakadt a mondat.
*Zaken már teljes mértékben fehér volt szemeinek színe is fakulni kezdtek... S érezte mintha a vég érkezett volna el érte. A kardok megálltak a levegőben s lógtak lefele. Hanyatlani látszott ereje. S teljes koncentrációjának hiányában már csak a kardok akarata tartotta fenn őket a levegőben. S védték gazdájukat ameddig csak bírták. S az egyik úgy döntött ő képtelen tovább fennmaradni s lehullot Zaken háta mögé pár centivel. Egyik éppen Zaken válla felett állt meg s egyenesen felé repült pont oly szögben hogy bal vállát teljesen átszúrja. De a kardok kifűrkészhetetlenek s uticélja megváltozott s csak felkarján szűródott át. Feketés vöröses vér folyt ki karjából. Mi szinte már megalvadni látszott de pont oly híg volt mint egy normális embernek. Alig telt el pár másodperc míg a lány feje a mellkasán volt máris elkezdődött...
 Egy halk szisszenés majd keze a lány hátára vándorolt s megszorította. Hogy még pillantást se vessen a kardra mellette.
-Ti nők kifürkészhetetlen lények...
*A kard még mindíg ott állt zaken kezében amiből már szépen csordogált a vér. Nem bolt életveszélyes a sérülés köszönheti ezt kardjának. Majd a lányra csordult a vér aki érezhette az éppen csak langyos érzést. Lassan végigfolyt ruháján. Majd lassan csöpögött lefelé a földre.
-Ne haragudj elgondolkodtam kicsit a dolgokon.
*Majd nézett a kardra s jobbnak látta ha eltünteti. S a kard már kezéből a földre került. S az istenért se akart eltűnni mellőle.
-A szívvel csak egy bajom akad hogy nekem már régóta nincs. De te istennő ahogy mondod hatalmassal rendelkezel.
*Nézett még mindíg az égnek s szemei még mindíg fakók voltak de ajka már kezdte visszanyerni eredeti színét.

[Tamrea]

Kuncogok csupán azon ahogy szilárdan elhatározza: Az ő sorsát csak ő irányíthatja. Nem akartam eltörölni illúzióit, de aki ebben a világban van, afelett bizony nagyon ritkán ítélkezik önmaga, mert nagyon sok más is beleszól életébe, és ha nem is akarattal, hát akaratlanul, és így vagy úgy megváltozik minden ami csak megváltozhat.
-Van, amikor szükséges az ítélkezés, azért hogy a béke fennmaradjon. Néha kell, hogy valaki meghaljon, azért, hogy más az életet többre tartsa.
Szólalok meg csendesen, hiszen ha mindenki örökké élne, elveszne az élet értéke, és ez által minden más fontosabb lenne talán. Évekkel kereskednének, nem pénzzel, tudom jól, hiszen nem egyszer támadt vízióim főszereplője pont ez, hogy mi lenne, ha nem csak páran lennénk örökkévalóak. És tudom, hogy ez nem csak egy rémkép, mert ha így lenne, akkor az emberek, és minden más lény ezen a földön képes lenne még a saját szülőanyját is eladni a hatalomért.
-Igen. Ugyanakkor hiszem, hogy jó példával mindent meg lehet tanulni és tanítani. Ha mondjuk egy női isten szállt volna hajótokra, azt is kivetettétek volna? Ha az megmutatta volna olykor erejét, és hogy nem csak öléssel lehet megszerezni ami kell... Akkor is folytattátok volna?
KÉrdezem tőle, mert tényleg érdekel, hogy vajon mi lehet rá a válasza. Mert nem hiszem, kizártnak tartom, hogyha például Az északi jeges istennő a hajóra szállva mutatott volna valamit, azt ne látták volna. Ő sose tűrte hogy figyelmen kívül hagyják, és ha kellett, akkor durva eszközökkel verte az emberei fejébe az ő akaratát. Azért volt más az én világom. Talán szétesőbb, talán nem egy egész... De akkor is, az enyém, ami nem kergetett illúziókat, vagy ábrándokat.
-Talán egyszer megtalálod az igazi boldogságot. Azt hiszem... Ha nem lenne neked olyan fontos az, hogy mi vagy... és mit kell tenned, Nekot hívnám talán, és egy napra mindentől megfosztanálak, hogy megmutassam, milyen a világ, ha más szemmel nézed. Persze, attól hogy isten vagyok, ilyet nem fogok veled tenni, csak ha te kérnéd.
Mosolygok fel rá, mert ez csupán egy ötlet. Egyszer még az ókor felé volt rá példa, hogy egy emberfélét teljesen lecsupaszítottunk álmaitól, emlékeitől, vágyaitól és mindentől megfosztottan kitettük valahol, amolyan álomföldén, és megmutattuk neki azt, amit ő csinál, valamit azt, hogy milyen élete lehetne még. Számos dolgot mutattunk neki, és az utolsó pillanatokban feltettük neki a kérdést, hogy ha lehetne, melyiket választaná. Azt hiszem ez az emlékem egy igen tanulságos és kimerítő, meg persze érdekes is volt. Aztán hallgatom a fiú szavait, és nem szólok közbe, mert érzem ahogy lassan kihűl, és nem akarom megzavarni. A kardok megtorpannak, és mi is a tánc közepén, és hallgatta a fiú lemondó sóhaját az ég felé.
-Ha egy magamfajta képes rá, hidd el, neked is csak azt kell megtalálnod, aki megtanít rá, hogy a magad módján érezz. Ez nem olyan, amit erőltetni kéne, vagy tanulni, vagy ellopni... Ez olyan, hogy egyszercsak piszkál a gondolat. Először csak aggódsz a másikért, és nem akarod hogy baja essen. Aztán érdekel, hogy ki ő és honnan jött. Majd mellette akarsz lenni ha útjaitok elválnak. Rá gondolsz ha két méterre eltávolodik, és ha veszélyben van, kész vagy meghalni érte... Ugyanakkor olyan, mint a kagyló két fele. Kívülről keménynek és egésznek tűnik, de a lényeg benne van.
Mosolygok a ruhájára, majd lassan felemelném a fejem, de ő megszorít, és suttogva szól, hogy a női nem milyen furcsa. Kuncogok, és nem mondom el neki, hogy ez az alak csupán egy álca. Lehetnék vörös göndör hajú, vagy szőke akár eddig, vagy ében bőrű, de ugyanakkor lehetnék férfi is. Mert a lényeget nem a küllem határozza meg. De ettől még valamennyire igaza van, ez az alak közelebb áll hozzám sokféle ok miatt, és tényleg néha eléggé kiszámíthatatlan vagyok...
-Hiszen a tenger és a szél istennője vagyok. A szél percenként változik, és a tenger pedig mély és titokzatos, tud lenni szelíd, tud lenni alattomos, és tud lenni rettentő dühös is.
Búgom neki, mert eszembe jut a végtelen tenger, a morajló hullámok, amik a sziklákhoz csapódva a magasba csapnak, és tejlesen ellazulok, ám ekkor valami meleg folyik végig a karomon, én pedig kíváncsian pillantok le. Furcsa vér, annyi szent, bár a gazdája se kutya, és kezét elengedve simítom kezem felfelé, a sebet keresve rajta. Szavait is hallom, és mosolygok rajta, majd beszélni kezdek ahogy a sebre találok, talán hogy elterelem figyelmét.
-Hiszen ha egy istennek nincs szíve, akkor hogyan segít, nem? És hát... Szerintem neked is van. CSak még nem találtad meg. - mosolygok, és felemelem a fejem, hogy megnézzem, mennyire súlyos a seb.- Vérveszteség esetén kell valami különös, vagy én is elláthatlak?
Kérdezem tőle, míg a szél segítségével a seb felett elkötöm a karját, nehogy tovább ömöljön belőle a vér, és csupán azért kérdezem meg tőle, mert hogyha be tudja magát gyógyítani, akkor nem nyúlok hozzá, nehogy a becsülete vagy ilyesmi megsérüljön. Olykor túl büszkék tudnak ilyenben lenni a férfiak.

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak hallgat s a kardok mögötte búbánatosan állnak a földbe. S belátva hogy egyikük mentette meg életét saját hatalmától.Egyszerre szomorú is meg örömteli ,hogy végső döfés előtt mi áthatólt volna szívén kardja erőt vett magán s inkább csak egy kissebb sebet ejtett karján. Hálás volt érte mi más is lehetett volna. Hisz saját ereje okozza halálát ki hallott már ilyent. Szemei lassan a kard felé terelődtek ki ott búsúlt közvetlen mellette.
-Hát te vagy az én védelmezőm nem de?
*A lány talán hihette hogy róla beszélt, de a kard tudta hogy neki szólt e pár szó s ékesen csendült fel. S a néma gyász abbamaradt. Zaken továbbra is érezte a fagyot. S nem volt hajlandó a lányhoz szólni. Nem is tudott mit hisz gondolatai most éppen máshol kószálltak.
~ Oly hideg van. S ez fáj. Ez már emberi érzés vagy csak én tenném annak pozíciójába. De fájdalmat s hideget akárki érezhet. Talán a démonok is érzik ezt... S lehet ez csak egy közös vonás.
*Zaken lelke furcsán háborgott. Szemei fakók s arca már a lányt kémlelte. Üres tekintet meredt a lány felé mi nem várt választ s nem tett fel kérdést. Csak nézte s kutatott a semmiségben.
~Érzem a kínt mi belűlről emészt... Talán ez érzelem vagy mégsem...
*Majd szája mozogni látszott s hamarosan hangok jöttek ki rajta. Szinte meghallani se lehetett őket csak a nagyon jó fülek is csak testközelből hallhatták.
-Nem érzem hogy éreznék örömöt... Csak a fájdalom s rettegés... Félelem saját mivoltomtól, ez lennék én egy szörnyeteg, mi csak magától retteg? A végzetem talán én magam leszek...
*S a szavak abbamaradtak jéghideg test állt a lány előtt s szorította őt mozdúlni sem bírt. A bőre hőfehér lett s ajkaiból is eltűntek a színek. Zaken most messze járt magától. Talán oly messze ha nem térne észhez sose jutna vissza.
-Nagyon hideg...
*Halk nesz ajkai közül. Majd szemei megmozdúlnak s érzékeli a lány kérdését. Lassan jönnek a szavak szájára s nem is igazán akaródzik ezt kimondani. Ő maga se tudja van e ilyesfajta ereje vagy nincs. A kardokat is csak véletlen szülte meg.
-Nem tudom talán... Sőt biztos hogy egy női istent nem tűrtünk volna meg egy hajón.
*Zaken gondolatai kicsit késtek s most oly furcsa volt ez számára mintha az idő megzavarodott volna benne.
-S ezt kalóz istenünk se tűrte volna szó nélkül...
*majd fehér pillantásai rávetődtek kezére... S a kötözésre a seb fölött. Amit gyirsan beterített a vér.
-hmm szinte már fekete... S nem hinném hogy lenne oly erőm mi meggyógyítana... De ha elvéreznék csak temess el... S így nyugodt vagyok hogy saját kezem által haltam meg s magamnak alkottam e sorsot...
*Majd szemeit behunyta. Mélyebb lélegzetet véve. Már szemei sem voltak oly fakók ahogy beszélni is elkezdett. Oly furcsál lettek a világoskéknek egy halvány fajtája mintha türkiszbe csapott volna át. Nyitja ki szemeit mik a lányra néznek.
-Egy isten szív nélkül... Kegyetlenség lenne... Hisz maga se tudná mi jó és mi rossz... Hisz azt a szíved dönti el hogy mi a jó. S mi lenne a helyes.
*Majd a kékes szemek kezdték visszanyerni eredeti formályukat. S a teste se volt már jéghideg. A kardok is halkabbak lettek abbahagyták sirató éneküket.
-Nehéz ez az érzelem dolog... Jobban fáj mint hittem... S mint emlékeztem rá.
*De a szív még mindíg oly ridegen vert mintha a lét kényszer lenne csupán. S percek elteltével is pont ugyan ilyen maradt.
-Sose volt érző szívem... S nem is lesz ezután sem...
*Mondatai még mindíg zavarosak. S nem maga sem veszi észre hisz míg távolnak mondhatta magát önmagától nehezen jutotak el a mondatok felé. S ahogy érkeztek úgy adja a válaszokat is. Most pedig csak áll és vár két kék szeme a lányra meredve. Mintha képtelen lenne megmozdítani őket s megfagytak volna abban a percben ahogy a jégvirág színét vették fel.

[Tamrea]

Egy pillanatig se veszem már le róla a tekintetem. Hiszen látom hogy nincs jól, sőt, eléggé furcsa, már ha szabad ilyen finoman fogalmazni. Kicsit tényleg groteszknek tűnik a pillanat, hiszen amíg egy pillanatig eljátszok a gondolattal, hogy tényleg meghalhatott volna a kardtól, akkor még a jóval korábbi jóslatom teljesedett volna be, miszerint kard öli meg, de hogy a sajátja lesz az, arra még álmomban sem gondoltam volna. A saját fegyveredtől meghalni, vajon milyen lehet? Olyan, mintha a szél lökne a tengerbe hogy megfulladjak? Egy pillanatig gondolkozok ezeken csupán, majd újra rápillantok.
-Ha fáj, az nem baj. Olykor mindenkinek fáj. Senki sem fogja mondani, hogy érezni könnyű. És a boldogság is ellenkezőjére fordulhat. -a nyaklánchoz érek. -De ezek miatt érdemes élnünk.
Susogom, talán nem is neki, inkább csak magamnak, de mégis úgy hogy hallja. Aztán a félelméről szól Aden, és én egy kicsit aggódva pillantok rá, majd gyengéd erőszakkal fogom, és vállamra terelem kezeit, hogyha összeesne, megtarthassam.
-Félj hát. Mert a bátorság nem a félelem hiányát, hanem a rajta való uralkodást jelenti. Hogy van annál fontosabb is. Fél önmagadtól, majd elmúlik, ahogy minden eső után kisüt egyszer a nap. Nem létezik, hogy örökké be legyen borulva. És ha végzeted tenmagad vagy, akkor boldog légy, mert mások lehet sokkal tovább kínoznának, míg a halál már kitüntetésnek tűnik...
Mondom neki, majd ahogy szól, hogy nagyon hideg van, szólok a tengeri szélnek, hogy hozzon már felénk langyos levegőt, így feltámad, és a fák közt sutyorogva gyorsan suhan, csak néha állva meg, és hamarosan kicsivel melegebb lesz. Tudom, nem kívülről fázik, de ha egy ember belül remeg, nem biztos, hogy kívülről kell ugyan felmelegíteni, de hát... Ha nem próbáljuk meg, honnan tudjuk, mi a jó, nem igaz? De azért meglepődök, amikor azt mondja, hogy nem tűrtek volna meg egy női istent a hajójukon. Közel lépek hozzá, arcát megfogva hogy rám nézzen, és nyaka köré fonva kezeim, hogy melegítsem.
-Még engem sem?
Súgom kérdezve, és amikor mondja, hogy csak hagyjam őt meghalni, akkor ellépve tőle törlöm képen, de úgy, hogy szinte visszhangzik a csattanás, és az arca is egy pillanatra elpirosodik.
-Ha meg kell halnod, ám legyen. De nem engedem, hogy így eldobd az életed. Mellettem még soha senki nem halt meg, mert nem engedem. Ha kell, ezért négy másik istent hívok, ezt jegyezd meg! Nem áll hatalmamban ítélkezni élet és halál felett. De ilyen miatt... Szégyelld magad. Alkosd magad a sorsod, de ha ennyi lenne, amiért ide küldtek... akkor eddigi életed mire volt jó? Miért szolgáltál akkor?
Nézek rá, és bár dühösnek tűnhetek, igazából nem vagyok az. hallgatom, ahogy tovább beszél, és bizony igaza van. Lám, szükségünk van szívre valamilyen formában. A Legkisebb most megjegyezné, hogy inkább a lélek az, ami megmondaná a jó és a rossz döntésének végét, vagy a lelkiismeret... De szerintem a szívnek is igen nagy szerepe van. És ha ő azt mondja, hogy talán nem lesz, akkor lehet hogy tényleg nem lesz, mert nem hisz benne. akár egy mérges kislány, úgy ragadom karon ahogy megmerevedik, és csak erőmnek hála hogy a vízhez tudom őt húzni. Kardjait kint hagyom a parton, meg azokat a ruhákat, amiket még sebtében le tudok róla venni, majd a vízbe húzom, és kimosva azt kezdem gyógyítani. Nem, nem vagyok vajákos, csupán a test sok vízből áll, így könnyedén elérem hogy gyorsabban gyógyuljon meg, ám ugyanakkor elég nagy a érveszteség, így lehet nem fog azonnal magához térni.
-Azt mondod, nincs amire mindennél jobban vágynál. Miért nem akarsz egy új szivet?
Dünnyögöm neki, mert azt hiszem ez lenne az, ami mindent megoldana. Egy új lappal kezdeni.

[Aden Von Zaken]

*Zakenhez lassan érnek el a szavak s nem is tudna mindre válaszolni csak áll s néma módjára csak nézi a lány száját s megpróbálja olvasni azokat. Így is lassan jönnek a szavak s maga se tudja miről volt már eddig szó. Csak annyit tud most itt áll s egy istennő szorúl melkasához. Lassú szavak gyötrik s már óhajtva várja mikor jutnak el azok hozzá. De csak vár és vár. Mígnem megérkeznek. A lány kezei arcára tapadnak s csak kis mosoly ül ki arcára e szavak hallatán.
~még őt se? Hisz nem is az én világom beli... Itt ebben a világban megtűrnénk mert normlis... De ahonnan én jövök... Ott nincsenek istenek soha nem jöttek közénk s mutatták magukat. Csak bíztunk bennük. S ahogy bölcs istenünk mondta nőt ne hagyj a feldélzetre lépni s ott maradni...
*Majd Zaken alaposan végiggondolta a következő mondatot amit szája ejtett ki.
-E világban ellenvetés nélkül engednélek fedélzetemre s nyujtanám neked legkényelmesebb szálásunkat... De az én világom más... Ott köt a törvény mit istenünk adott... Nem ismerheted történetét mert nem származol onnan de megosztom veled... Csak hogy érezzed át miért mondom azt neked hogy saját világomban téged se tűrnélek meg...
 Hajdanán mikor még az istenein a földön jártak s tanítottak minket gyarló népeket. Mindenre mit lehetett tanulni emberként... Volt egy isten ki annak szentelte tanításait hogy kell kalózkodni... S megmutatta nekünk... Mindössze egyetlen nő volt az kit felengedett fedélzetére, rettentő gyönyörű volt. S nem tagadta hogy szerette minden szívéből. Feladta isteni létét csak azért hogy vele lehessen s együtt halhassanak meg. De a nő elárúlta s hátbaszúrta miután minden tudását megkapta. Ő volt mindanyiunk anyja... Az istenek hatalmas haragra gerjedtek. Látva hogy egyikük az életével fizetett meggondolatlanságáért... S nem hagyhatták szó nélkül... A kalózok istene évek múltán visszatért a halálból... S megbüntette a nőt. Egy szörnyeteg lett belőle mi mindennél ocsmányabb lett. S a tenger mélyére száműzte hogy ott éljen tovább hol senki se láthatja... S miután lejött ősein közé megparancsólta nőt a fedélzetre csak addig engedj míg megrontod... S ne tovább...
*Vett egy mély levegőt majd folytatta.
-Ezért kell azt mondanom hogy Nem nem engedném meg hogy hajómra szálj a világban mellettem.
*Zaken miután befejezte a mondatot csak a lány elképedt arcát látta. S röpke másodperceken belül egy jókora pofont is kapott. Előbbi szavaiért mit haláláról ejtett. A bőre kipirosodott majd értetlen szemekkel állt a lány elött hogy mégis miért mentené meg őt. Hisz semmi kötődés nincs kettőjük között. Mi értelme lenne annak ha csak úgy megmentené.
-Miért szolgáltam... Mert kötve van a kezem... S ha csak meg nem halok tennem kell mit mondanak... Ezért szolgáltam...
*A lány megragadja majd értetlen szemekkel néz rá Zaken. S látja hogy a víz felé tart vele. Szinte vonszólta magával s ellenkezést nem tűrve vitte. Nem is tudott volna mit csinálni. Hisz egy jóval erősebb emberrel akadt össze mint egy átlagos lány. Majd a vízhez érve megértette mit is akart a lány. S sebei elkezdtek fornni érezte hogy gyógyul. Lassan de biztosan kezdett összenőni a seb s ő ott volt a lánnyal a tóban. Majd egy teljesen értelmetlen kérdést kapott a lánytól.
-Új szív?Nem lehet... Kötelességem az maradni ki vagyok... Emlékezni őseimre s azok őseire... Ebben a szívben van ezredévnyi múltam. S ha gyermeket nemzenék Ő is pont ugyan ezt a szívet örökölné. Fájdalmas s kűzdelmes szívet. De tudná hogy ebben a szívben van minden őse akarata. S ereje...
*Majd lehajtja fejét s tán egy könnycsepp lehetne arcán de ő még életében sose sírt s megnyugtatta magát egy egyszerű vízcsepp van rajta hisz mégis a vízben állt. Már kezdett attól tartani hogy elméje teljesen megborúlt s sírni kezdett akárki elött. Ő ki még halála pillanatában is csak egy kaján vigyórt meresztett az ellenfelére.
-Se istenek nem kellenek ide sem új szív. Elég vagy ide te is... Rég beszélgettem már oly teremtménnyel ki ennyire hasonlított volna rám... S egyszerre ennyire külömböző is lett volna. Tiszteletemet s hálámat nyújtom feléd mindazért amit most teszel.
*Majd a szemei a lányét kereste s röpke pillanatok múlva meg is találta.
~Ezek a szemek még mindíg megbabonázóak hol a tenger hol a szél. Félelmetes és vonzó, egyszerre óva int s csalogat... Lehet hogy belém lát azzal a szemekkel s épp kutat bennem valamit? Amit sosem találhat meg... Sajnálatos lenne ha itt törne össze a szíve azért mert bennem nincs semmi...
*Majd tovább nézte a lányt s várta válaszát.

[Tamrea]

Kicsit csalódott vagyok. Na jó, eléggé. Azért vigasztal a gondolat, hogy annak ellenére, hogy máshol nem tenné meg csupán azért, mert kötve van keze a múlt és sok más által, itt felengedne. Annak ellenére, hogy hogy nevelték, hogy mihez szokott. Már ezt is nagy becsben tartom, és bár kicsit bánt, hogy még engem sem engedne fel, beletörődve értem meg, hogy ez egyszerűen lehetetlen annál fogva, ahogy elmesélte. Igen, valahogy mindig a nőket állítják be gonosznak, de talán csak mert meg sem próbálják megérteni. Lehet hogy tényleg olyan volt a nő, mint ahogy megemlékeznek róla, mert hát ennyi év után ki is emlékezhetne rá? De... Mi van ha nem ilyen? Elgondolkodtat, de azért boldogan mosolygok fel Adenre.
-Tudtam. -suttogom. -Belül igenis van benned valami... jó.
Ragyogok rá átvitt értelemben, mosolyogva és csillogó szemekkel, mert hát tényleg... boldog vagyok. Már ezért megérte talán leállni beszélgetni ezzel a vándorral.
-Mesélj még a világodról egy kicsit. Miben különbözik még? Vannak ott is királyok? Vagy más állatok vannak? Milyen?
Kerekedik a kíváncsiság, mert lám, ahogy a sziréneknek valahonnan kapniuk kellett ezt, hát úgy megvan bennem is a csírája ennek a jó vagy rossz tulajdonságnak. Igen, néha eléggé kíváncsi tudok lenni, máskor meg oly önző hogy mással nem törődök csak azzal, mi számomra fontos. Furcsa dolog, és mégis... elsiklok felette, mert nekem ez így természetes.
Kicsit, annak ellenére hogy morcos vagyok amiért olyan könnyen adná életét, mulattat, ahogy elképed a pofonom után, és elképedve nézi, ahogy kezdem a sebét ellátni. Furcsa egy lény ez az Aden, akárhonnan is jött és bármi is legyen a sorsa, de nem hinném, hogy egy kardtánc okozná a halálát. Én meg vagyok olyan, hogy egy távoli, általam nem ismert világban az első sántát megszánva gyógyítom meg, vagy bárkit, legyen az apró madárka, vagy maga a király. Sosem láttam különbséget élő és élő között. Mindnek van álma, vágya, vagy célja, amiért élnie kell. Aztán arra is megfelel Aden, hogy miért nem kérne új szivet, és azt hiszem, valamennyire... kezdem csodálni ezt az embert.
-Furcsa vagy. Persze, neked én lehetek az, de... Annyira szép belegondolni, hogy amíg csak él a nemzedéktek, addig mindenki emlékezni fog. De vajon csak emlékezne? Nem lennének érzései? Nem haragudna valakire vagy szánná a másikat?
Tűnődöm el, amíg lassan sikerül begyógyítanom, és aztán egy hajszálamból szalagot varázsolva átkötöm a karját, hogy azért biztos ami biztos. És amikor rólam szól, nekem... Tiszta szemekkel nézek fel rá, kifürkészhetetlennel, talán kissé kíváncsian, boldogan és hálásan szavaiért, mert ugyan nem dicsért meg, se semmi... Mégis mintha a szavak mögött kicsit több... és más is rejtőzne. Lassan mosoly úszik ajkaimra, és a seb helyére simítom a kezem.
-Itt azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megtenné. Fogadom, mit nyújtasz, és köszönöm. Aden... A tenger és a jó szél kísérjen, járj bárhol.
Áldom meg itten szokások szerint, mert ha marad még egy darabig, vagy ha egyszer majd visszatér ide, akkor majd remélem  lesz alkalma tapasztalni, hogy tényleg elég nagy szerencsével jár majd a tengerparton vagy a nyílt vizen, mert nem tudom, hogy ott, ahol ő él, mennyire érvényes az erőm. De ha a nyakláncom megmarad, talán a hite is, hogy odaáig elkíséri őt erőm, és amíg hiszel valamiben, vagy bízol, addig rettenthetetlen vagy. Mert az akarattól függ nagyon sok minden. Aztán hogy ezt a furcsa ünnepélyes, és hozzám nem nagyon illő komoly-szerű pillanatot megtörjem, játékosan lespriccelem a vízzel, és kacagva dőlök el, hogy a habok elnyeljenek, és elúszva előle odébb bukkanjak fel. Csintalan játékossággal pillantok rá, majd egy mozdulattal, mintha csak legyet hajtanék, újra egy hullámot küldök felé, és alaposan fellocsolom őt. Kicsit azt hiszem ki akarom rázni ebből a gondolkodásból, egy kicsit... Látni akarom... játszani.

[Aden Von Zaken]

*Zaken kicsit eltöpreng ezen a dolgon, hogy jóság benne. Hisz erről talán még ő is tudott sok mindenen ment keresztűl s megfogadta nem életet vesz el hanem segíti azt s megvédi ki gyengébb. Zaken csak egy kisssebb mosolyt enged ajkaira.
-Jó az meglehet... Sok minden volt ami megváltozott. Régen gyilkos voltam vezető nagyúr. Most egy szolga ki kényszerből öl s elítéli amit csináltatnak vele. Ezek vagyunk mi változunk. S érzem te se olyan vagy már mint ifjú korodban. Tapasztalatokkal s mimással térsz ivssza ide időről időre.
*Majd Zaken  kicsit elkomorodik. A világa oly szépnek s kedvesnek mint ez nem lehetne leírni. Tele háborúval s kűszködéssel pár évecske talán amit a nyugalomnak lehetne felírni.
-Az én világomban. Királyok élnek s vezetik a birkákat kik feláldozzák az életüket pár ezüstért. S azt mondják hősi neveik fenn maradnak örökkön örökké. De én sose voltam bírka megfizettek bőségesen minden cselekedetemért. Az állatok viszont javarészt itt is megtalálhatóak. Talán amiben kételkednék s itt még nem láttam azok a griffek. Nem sok helyen jártam de még mendemondát se hallottam. Azok nálunk inkább az itteni madarakhoz hasonlóak csak nem tűzből van a testük hanem jég és hó. Egyetlen sikításukra a tenger fagyba borúl s vethetett magára az ki felbőszítette őket. Volt velük szerencsém találkozni. De jó cselekedetért csak jót várjon ellenkező esetben nem sok esély van a túlélésre. Egy madár ha meghal tojássá válik s ha rossz helyen a tojás elolvad s a griff végleg meghal. Én egyiken segítettem. Napokat utaztunk a fagyos óceánig... S rettentő nehéz hidegen tartani egy jégdarabot. Bár mindez önös érdek hisz tudtam ha túléli bőséges lesz a jutalom s így is lett. Ahányszor a fagyos tengeren estem fogságba a jég hátán mindíg ott volt s segített kiszabadúlni vagy túlélni az éjszakákat. Ők amolyan istenségek mint te. Csak épp nem ilyen emberi alakban. A fagyos jeget használják s vihart keltenek. S ahogy meséltem isteneink se tűrnek ellenvetést rossz szél sziklák vagy esetleg véletlenszerűnek tűnő tűz a fedélzeten. Ami épp a lőporraktárban fakad. S itt mások a fegyverek. Primitívek kardok lándzsák... Nyilak... Mi egy szerkezetet használtunk amolyan kicsit ágyut mi egy vasgolyót lőtt ki magából mi oly sebet ütött az emberi testen hogy feltépte annak húsát majd egészen a csontjaiig hatolt. Itt még csak kezdetlegesen sem láttam ilyesfélét. Egyszóval fejlettségben elmaradt e világ a mienktől.
*Majd kissé talán szégyelte hogy ilyent kellett mondania de mégse túlzott mert ami igaz az igaz. A világa pár száz évvel ezelött jár.Majd a lány ismét szólt s ő rá vetette minden figyelmét.
-Furcsa igen az vagyok. De mint mondtad te se külömbűl S a nemzedéket fenn kell tartani. Az ősök nagyon fontosak. S azért hogy megőrizd a szívedben őket s mindenek tudd a nevét s hogy mit tett ezért a családért valamit el kell dobnod. Én az érzelmeket kaptam miket el kellett dobnom. S ez így van ezredéve ebben a családban.
*Majd elmosolyodott s tudta hogy ez a lánynak fúrcsa lehet de ő ezzel már megbékélt s tudta hogy ez a sors mit atyái szőttek neki. Ez mivel kezdett s már csak ő alakíthatja magának az elkövetkezőket.
-Köszönöm a kedves szavaka...
*S már be se tudta fejezni. A víz az arcára ért s kissé meg is szeppent majd látja ahogy az istennő arréb úszik s mégegyszer beteríti egy kicsit nagyobb hullámmal. Ami levette lábait a kővekről amin éppen állt s a vízbe esett háttal. Lassan felállt s látta hogy kalapja még mindíg fejében. Kicsit elkomorodik mikor látja hogy vizes lett bár nem bánja de jobban örűlt volna ha nem lett volna az. Csak intett egyet s egyik kardja rögvest repült felé.
-Védelmező hmm vidd ki a partra s figyelj rá...
*Majd tápászkodott fel s szinte rögvest futott a mélyebb víz felé. S mikor már elég mély volt alámerűlt a haboknak. Látszott rajta hogy a tenger volt az anyja s a vihar az apja hisz tényleg tengerre született. Úszása inkább egy delfinére hasonlított mi nem volt lassúnak nevezhető. S egy jó öt percel késöbb már fehér haja lebegett a víz tetején. Kiengedve s most hogy a tű ami összetartotta kalapja alatt kiessett már nem is volt mit tenni vele. Úgy válláig érhetett. Hófehér haj mi nem volt természetes az ő hazájában. S ez is egy ajándéknak számított az őseitől.
-Nem volt éppen a legszebb dolog csak így váratlanúl lefröcsölni.
*Bukkant fel a tó közepe felé. S a lányt nézve kéklő most már teljes színpompájában csillogó szemeivel. Majd a lány felé mutatott s kezével jelezte ha ő méltőságának kedve van mellé szegődhetne.

[Tamrea]

-Mert néha azt is megtehetjük, amiről azt hisszük, hogy soha nem leszünk rá képesek.
Mosolygok rá, és elgondolkozom. Végülis tényleg előfordul úgy ezerévente, hogy álomra hajtom a fejem, és akkor mindig a Leviatán vigyáz rám, Egyedül és csakis akkor vagyok képes aludni, mert nekem pár emberi óra alvás nem elég, és akkor sem lenne elég, ha eloszlatnám, akár egy ember és minden nap aludnék. Mert az olyan, mintha egy embert aki elaludt, azonnal felkeltenénk, és nem hagynánk alaposan pihenni.
Aztán végre mesél nekem, én meg elszörnyedve hallgatom, milyen világból jött. A királynak arra kell törekednie, hogy jót tegyen, és azt tegye, ami az érdeke a királyságnak. De ez így... Megborzongok már csak annak hallatán, hogy az emberek ott ilyen vakon követik ezt, és nem lázadnak fel... De hát miért nem? Nincs szabad akaratuk? Griffek... Ó igen, azok szépek, és tényleg így belegondolva hirtelen nem is tudom, hogy hol találhatnánk őket... De hallgatva ahogy ő leírja, és elmeséli őket... Kis mosoly úszik végre arcomra.
-Akkor gyönyörűek lehetnek. Griffek... Nos, itt sokmindent megtalálhatsz, lehet még azt is, bár itt a főnixek elterjedtebbek. Ismerek egy olyan lányt, akinek anyja szirén volt, apja meg démon, és így át tud változni csodaszép főnixszé. Csak az a baj, hogy a lányra minden férfi szemet vet, hiszen szirén vér folyik ereiben. És mutattam már, milyen csodás és csábító lények is. Igaz, ő senki vérére nem áhítozik, mint az igaziak...
Szusszanok közbe, és aztán hallgatom, hogy milyen fegyverekkel harcolnak itt és ott. Kezdem úgy érezni, hogy az ő világa egy rémálom, egy olyan szörnyűséges, torz, és borzalmas világ, ahol nem is tudom, hogy hogy tudják az emberek túlélni... a napot. Elakadó lélegzettel nézek fel rá, szemem összevonva, és elszörnyedve, hogy milyen pontosan tudja Aden, hogyan hat a fegyverük... És belegondolni, hogy egy olyan harcosnak, aki karddal vagy ostorral a kezében kell megküzdjön az ilyennel... Megborzongok, és fázósan rezzenek össze, mert ha csak belegondolok, hogy akár Alrair is állhatna ilyennel szemben, és meghalhatna... Lehunyom a szemem, és mélyet sóhajtok, mielőtt még eluralkodna rajtam a rémkép, majd nyugodtan pillantok fel újra rá, és kicsit keményebben, éles hangon válaszolok.
-Ha ez a világ is olyan lenne, griffek ide vagy oda... Akkor én lennék az első, aki feláldozná magát, csak hogy ne kelljen látni, ahogy az emberek pusztítják egymást.
Nem, én sosem voltam a háborúzás híve. Gyűlöltem a viszályt vagy az egyszerű veszekedést, és éppen ezért van, hogy az én teremtményeim nagyon ritkán veszekednek mással, vagy másokkal, ahogy én sem szoktam szinte soha hangot emelni senkire. Nem is emlékszem, volt-e olyan, hogy összetűzésbe kevere... Hát igen. Még akkor, amikor az Első elpusztításáról volt szó, amikor az összes isten összeült. Megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezeket a fejemből, mert nem is akarok ezeken gondolkozni, és inkább témát váltok.
Ezer éve egy családban, és mindenre emlékezni, tudni, mekkora felelősséggel és mi minden mással jár egy nevet cipelni hossú éveken át, és megfelelni, és nem lázadni... Azt hiszem ez lehet amolyan családi átok is, legalábbis ahogy elnézem, megfelelne a megnevezés... Lehet, hogy ők dicsőségként fogják fel, hogy emlékeznek mindenre, és hogy tényleg van bennük elég spiritusz... De... mivel én nem tudom igazán, mi az a család, vagy mi egy anya ölelése, így nem is ítélkezhetem efelett, mert amiről nem tudom, milyen, azt nem bélyegezhetem meg.
Tehát örülök, hogy odébbúszva loccsantottam rá vizet, és figyelem, ahogy módszeresen eltávolítja a kalapját, majd a tó közepére úszik. Morcoskán pillantok rá, és bár közelebb úszok, még mindig elég távolról nézek rá. Lám, olyan a haja, akár Nekonak. Kuncogok, mert mindig is fehér hajam volt, legalábbis eddig, talán ha sejtené... na jó, némi narancs vagy rózsaszín tinccsel megbolondítva, mindig amilyen éppen a horizont volt a tenger felett... Igen, olykor kék is...
-Lehet hogy nem volt a legszebb, de hát... A játék nem mindig vicces annak, aki nem játszik... Te például miért nem fröccsentesz vissza?
Újra rálocsolok egy kis vizet, bár most vigyázva hogy ne az arcába lötyköljem, majd nevetve fekszek rá a vízre. Én nem is úszok, inkább csak sodródom az árral, pedig a tóban igazán nincs nagy mozgás. De hát vízből és szélből vagyok. Ha kell, szétfolyok a felszínen, és soha többé nem állok eggyé. Lebukok a víz alá, és élvezem, ahogy a hajam szétterül körülöttem, kuncogok, és nézem, ahogy a buborékok felröppennek. Persze, én kapok lent levegőt, istenként ez is amolyan kiváltság, így mindig imádtam a buborékokkal játszani. Ha locsolni nem fog... Vajon lejön értem?

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak gyermeteg szemekkel néz a lányra.
-Igaz néha azt is megtehetjük.
*Majd kicsit megmosolyogta a lány riadt képét amit világa mesélyénél vágott hiába ez neki mókás hisz ő onnan jött s nem is érezheti át annak érzéseit aki hallja ezeket. Lehet az szenvedés vagy kín. Neki ez mind mind öröm a régi hazája mikor még a vér határozta meg azt hogy ki vagy s merre mehetsz tovább. A véred kötelezett mindenre minek lenned kellett s ezredéve a családod is volt. Neves egy családja volt hisz Aden népe már az ősök feljegyzéseiben is szerepeltek mint kíméletlen gyilkosok. Ódák zengték végig nevüket. S mit itt csupán gyilkolásnak neveztek ott a dicsőség volt.
- Lehetséges Griff ide vagy oda az egy szörnyű hely neked de viszont ezredévek dicsősége nekem. S nem tudom mi lehet most a világgal hogy Aden utolsó sarja meghalt s nem hagyott hátra örököst. Amit te itt gyilkosságnak s barbárságnak tartasz ott ódák zengik végig mikor Aden Von Ziliász egymaga mészárólta le Karuma városának helyörségét majd tűzte ki királyuk fejét a kapu fölé s ezzel átadva az utat akkori bérlőnknek. Hősök voltunk mindannyian. Ott mindenki tisztelt s lábunk nyomát is csókolták. Minden kalóz kutya velünk akart szolgálni mert tudták Adeni vér dícső halál s mindenki benne lesz hősi énekeikben.
*Majd mosolyodott el s szemét az égre meresztette s kicsit eltöprengett hogy vajon hogy létezhet az ottani világ most hogy meghalt. Nehéz a sors s most ezernyi viszály lehet az Adeni család helyéért. De megnyugodott hisz tudta ő már ezekben nem kell hogy részt vegyen.
 Majd a lány hangjára figyelt fel s kicsit zokon vette hogy kevésbé fair játékot játszik a lány vele hisz neki nincs ilyen ereje.
-Igaz ami igaz aki nem játszik de mondtam én ilyent?
*Majd nézte ahogy a lány alámerűl a víznek s lenn tölt egy huzamosabb időt. S roppant gondolkodásba kezdett.
-Nos szemet szemért...
*Zaken intett a kardoknak majd azok követték lefele a tó mélye felé. Zakent sose zavarta ha zavaros volt a víz adottsága volt hogy megérezte hol találja meg benne amit keres. Lassan már a legmélyén van s látta a lányt aki éppen hátat fordított neki s nem is láthatta közeledését. Lassan aláúszott majd hagyta hogy a fizika tegye a dolgát s a levegő hanyat fekve elkezdje felfelé vinni. A kardok már körbe fogták Zakent aki fentről nézve pont úgy hatott mint valami nyolc karu szornyeteg aki épp próbálja elkapni áldozatát. S nem is tévedett volna sokat az ember hisz volt már rá példa hogy így süllyesztettek el hajókat. Csak akkor egy adag robbanószer volt a késre függesztve s azt ahogy belevágták a hajó oldalába már gyulladt is az ütéstől s ha valaki nem volt elég gyors könnyen veszett az ellenféllel együtt. Zaken csak emelkedett majd közvetlenúl a lány alá ért s átkarolta hírtelen s a kardok mint börtön rácsai keresztezték szeme elött az utat.
~Nem vagyok benne biztos hogy ezt hallod de ha igen akkor megvagy.
*Nem tudhatta mire képes az istennő de azt tudta hogy vízalatt még ő se képes beszélni így egyszerűen csak gondolkozni tudott. S máris egy ötlet jutott eszébe. Lány kezeit megfogva engedte szabadjára hatalmát. S a kardok cselekedtek s egy szót írtak le saját testükkel, lassan hogy a lány mindenképpen el tudja olvasni.
-MEGVAGY.
*Majd Zaken érezte nem sokáig lesz még víz alatt hisz 10 percnél tovább még ő se nagyon bírt lenn megmaradni hiába is hitték azt róla hogy félig halbol van.

[Tamrea]

Furcsa világból jött furcsa idegen, ki ebbe a világba csöppent, ahol minden két részre oszlott. Volt ami jó, és volt ami nem, és persze mindenkinek megvolt a maga sorsa, mert ha egyszer ölt valaki, akkor az már el lett könyvelve az Éjfölde küldöttének. Próbálom csupán elképzelni a helyet, ahol az teszi naggyá az embert, ha öl, de képtelen vagyok. Túl.. Bizarr, és kétségekkel teli. Hát ott senkinek nem számít egy élet? Sóhaj szakad fel belőlem, és figyelmen kívül hagyom inkább ahogy mosolyog rajtam Aden. De legalább értem, hogy miért érez így, és miért olyan, amilyen. Így persze sokkal jobban belelátok, és nem akarok mindenképpen ráerőltetni valamit, ami nem biztos hogy jó ötlet, már ha ebből az új szemszögből látom.
Ezzel a gondolattal úszok el tőle, főleg ahogy bejelenti, hogy ő igenis játszik.. És egy pillanatra megállít a gondolat, hogy vajon a játék neki is ugyan azt jelenti-e mint nekem. Mert lehet, náluk egy valami öldöklős, vagy véráldozós... Végül úgy döntök, ez az én világom, és itt a szabályok ha mások, akkor nem nekem kell alkalmazkodni, nem igaz?
És ahogy ott lebegek várva a víz alatt, érzem, hogy közelít, és lassan két erős kar fonódik közém, sőt, hallom a gondolatot is, ahogy szól hozzám, és mivel ő szólított meg, ezzel meghívott a fejébe, tehát most már néhány erősebb gondolatára is vevő vagyok, ámbár ő csak azt fogja hallani, amit én üzenek neki. Aden... Nem baj, hogy ezzel egy kicsit kiszolgáltattad magad? Minden esetre tetszik, ahogy a kardokkal is kiírja a vízben, hogy megtalált, sőt meg is fogott, ám még egy halat is megszégyenítő, sőt egy angolnát lepipáló ügyességgel kúszok ki a kezei közül, és ránevetek, hogy megöleljem utána.
-Lám, tényleg...
Mondom neki, ám lehet az ő fülének kicsit érzékeny ez így, így hát átváltok másféle beszédre.
~Látom, azért te is játékos vagy. Megtaláltál. De hogy elkapj, több kell... Ne félj, hallom amit gondolsz, mármint amit üzensz, én meg majd válaszolok ha kell... ~
Mondom neki, majd kézen fogom, és felhúzom a víz felszínére, mielőtt még itt fullad meg nekem. LÁtszik, hogy nem először vagyok emberrel a víz alatt, hiszen ha már tudom, hogy meddig bírja valaki odalent, az nagy rutinra vall, főleg ha vesszük, hogy én egyáltalán nem igénylek sem levegőt se semmi mást a víz alatt. Felérve a tincseim kisimítom az arcomból, és vizet pöccintek a fiúra.
-Tessék, itt már újra van levegőd is. De ha ennyire ügyes vagy, hát locsolj vissza. Ne csak odalent fogj meg... Játssz velem.
Kacagok rá, és folyamatosan spriccelgetem őt, persze úgy, hogy levegőt kapjon meg minden, de közben ügyelek arra is hogy ő engem semmiféle képpen ne találhasson el. Mondjuk már ígyis tiszta víz vagyok, nem tudom, miért töröm ennyire magam.

[Aden Von Zaken]

*Lassanként a Víz tetején találja magát s meg sem lepődött hogy a lány ilyen ügyeséggel csúszott ki kezei közül hisz ha a kardján csak úgy átment az ő testén mért ne tehetné meg. A viz felszínére érve mély lélegzet következik. Majd alábukik még egyszer fejével hogy hajár egy egyszerű mozdulattal kivegye szemei elől majd ismét feljön.
-Hogy elkapjalak több kellene de nekem nincs másom mit amit látsz.
*Mutat végig testén. S nyaka mi eddig takarásban volt ruhájának köszönhetően most jól látszott. Egy éles forradás végig a nyakán. Annak a helye ahol lefejezték s az alivlágba került. Testét ezernyi seb borította. Látszott ama golyó ütötte nyom bal keze alatt épp bordái tájékán. Csúnya forradás s nem csak az volt de félig a halálba is vitte. De ő nem az az ember volt aki az első kis karcolásnál feldobta  a bakancsát. Mellkasán egy vágás nyoma egészen mellétől átlósan a hasa feléig.
 Zaken megpróbálta hát lelocsolni a lányt ahogy azt kérte de az unfair játékok egyike volt ez ahol egy vízistennőt kellett volna lefrocskölni. S míly meglepő is a dolog ez képtelen egy feladat. Erre kicsit elhúzta száját. S ha már csak egy csepp hozzáért volna a lányhoz sikerként koronázza a napot. Lassan nesztelenűl egy kard tűnt fel a lány háta mögött majd óvatosanfölé repűlt s egy vízcsepp zuhan a lány arca felé Zaken már mosolyra húzta száját s mind egy gyermek úgy várta hogy az a csöpp a lány arcán landoljon s még mielött leért volna már szólalt is meg.
-Most tényleg elkaptalak.
*Majd várta a lány mit tesz eme kis sunyi s alattomos tettére, vajon megállítja a cseppet vagy észre sem veszi hogy ráment?

[Tamrea]

Nézem ahogy úszik a vízben, akár egy hal, és láthatóan teljesen természetesen viselkedik. Nem mintha kételkedtem volna abban, amit eddig mondott, de látva, hogy a víz tényleg gyerekkora óta mellette és körülötte volt... olyan, akár egy lény, aki hozzám tartozik. Lehet ezért, és csak ezért nem kaptam fel a vizet, amikor először láttam, hogy rámszegezi a kardját, és láthatóan nem bántó szándékkal köszöntött, de kész volt megölni ha kell. És ennek ellenére én barátságosan köszöntöttem. Azt hiszem már akkor sejthettem volna. De isten létemre még jós nem vagyok, és a jövőbe is csak nagyon ritkán látok, ha a Sors akarja valamiért, vagy valaki megmutatja.
-Bőven elég az, amid van. Ne légy kishitű. Ha tudnám, hogy nem vagy rá képes, akkor nem is hívtalak volna.
Nevetek rá, mert leginkább kíváncsi vagyok még, kíváncsi, hogy vajon azon kívül amit látok és mondott mire képes. Mert nem hinném, hogy csupán a hajókon szaladgálni és kardot forgatni, avagy csavarni a szót, és úszni. Valami még van benne, és ha kell, akkor én megtalálom azt. De az is lehet, hogy nincs semmi. Nekem akkor is látnom kell. Hogy a kíváncsiság nem mindig kifizetődő, azt régen megtanultam, de úgy látszik, még mindig ismétlésre szorulok.
Nekiállunk locsolkodni, és habár tényleg nagyon ügyes, ha nem járnék egy lépéssel előtte, akkor lehet el is találna. Látom, nem tetszik neki, de én nem azt akarom, hogy rendesen, ember módjára spriccelgessük egymást és közben nevessünk amíg a másik fuldoklik... Nem... Én várok. És lám, nem is kell olyan sokáig, a fiú agya helyén van, és nem fűrészporral megtömve, így amikor egy kis csepp közelít felém, én hagyom. Mosolyogva állok meg, sőt, szinte ragyogva az örömtől. Ki hinné, hogy a tenger istennője attól boldog lesz ha valaki egy csepp vízzel eltalálja... Az élet nagy rejtélye talán.
-Tényleg megvagyok. És lám, nem lehetetlen...
Kacagok, majd ráfekszek a vízre, hogy csak úgy lebegjek a tetején, és véletlenül sem törlöm le a kis cseppet arcomról, hagyom hogy a napfény és a szél csókolja le onnan, én meg lehunyva a szemem élvezem a simogatásukat.
-Régen imádtam sodródni. De aztán olyan dolgok jöttek közbe, ahol nem hagyhattam magam. Örülök, hogy ezt megérted. Hiszen neked is ki kellett lépned önmagad világából, és teljesen mást csinálni, mint amihez szokva voltál... -közlöm vele.- De tudod... A világon a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Valahogy.. Szabad lettem általa. Addig csak az voltam, akinek lennem kellet, amilyennek engem talán megteremtett valami tőlem is nagyobb... -felbámulok a fák között a tiszta égre. - De így mintha felébredtem volna. És én azt hittem, tudom, mi a szabadság. Hiszen a tengerre ha ránéz valaki, a végtelent látja és még tovább... Hát lehet ennél nagyobb? És lám... Ahelyett, hogy a víz mellett őrködnék minden kis csikóhalon, itt lubickolok. Időnként jár egy kis szabadság mindenkinek.
Nézek rá, és kacsintok játékosan, majd úgy terelem a vizet, hogy a hajam befonják, mert úszás közben néha elég zavaró tud lenni hogy mindenütt ott vannak a hosszú fürtök, és néha beleakadnak ebbe-abba.