Sólyom-erdő

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak egy sanda mosolyt vet a lányra a kishitű hallatán. Sose érezte magát annak. Hisz ki griffet szelidit sbarátjaként tartja számon az már elért valamit. S kicsit elgondolkozott a dolgokon. Elmerűlt saját világában, nem is igazán válaszolt a lánynak bár lett volna mit mondania erről a kishitűségről. Messzi messzi tájakon járt s oly rég hallott más élőlényről mint az ember. Saját világában nem voltak ilyen furcsa szerzetek mint itt. Bár isteneiket tisztelték s adóztak nekik ők mégsem szálltak alá. Talán ők is kihaltak a földjükről s csak azt remélték hogy emlékük léphet csak tovább... Majd gondolatai visszatértek a témához.
-Sose voltam kishitű. Csak mindíg felfedeztem határaimat s még egy lépést próbáltam tovább jutni azokon.
*A vízcsepp lassan hullott alá s máris a lány arcára ért ki csak egy mosolyt viszonzott érte. S látszott szemében az öröm. Hiába volt ezer és egy éves. Lelke még mindíg csak egy gyermeké volt. S mint minden gyermek kis apróságoknak is képes volt örűlni.Zaken nem válaszolt szavaira csak szemeit becsukva mosolyodott rá. Tudta hogyha akarta volna biztos gőzzé változtatja azt a cseppet mi a kardról hullt alá. De mégse tette. Pont mint egy gyermek ki keresi a játék izgalmát. Majd a lány a habokra feküdt s arcát a napnak fordította. Ez Zakennek se volt nagyobb kihívás hisz mint minden ezis csak fizika. Mit egy kapitánynak tudnia kell. Hiába nem isten errő ő is képes volt. S hogy biztos legyen dolgában kardjai alá kúsztak lapjukat fordítva hátának s tartották fönn a víz tetején. Majd szemei oldalra fordúltak a lányra nézve.
-Sodródás... Igen oly boldogító hogy csak visz az ár. S jön egy dolog kibillent s máris nem tudod merre jársz. De minden hős neve így maradt fenn... Letértek a szokványos útról s olyat tettek mit elöttük kevesen. S minden út vége a szabadsághoz vezet ha nem hajtod meg a fejed... Mindenki szabad akar lenni s lám én is egyszer az leszek... Ha később veszek oda mint a mágus biztosan...
*Maj kicsit elgondolkozott ezen hisz nem akarta felhozni a mágust. Ő maga is csak keveset tud róla s neki az a legjobb ha rajta kívűl senki se tudja ki vagy mi is ő. De van ilyen mégis csak ember néha hibázhat. S nincs oly teremtmény legyen isten vagy nem hibázik. Lám világában is hiba volt az embert megteremteni hisz saját faján kívűl minden mást elpusztított s csak azt hagyta meg ami erősebb volt nála vagy kedvezett számára.
-Hatalmasabb mint a tenger napnyugtakór? Nincs oly erő s hatalom mi ahhoz lenne fogható...
*Majd nézett vissza a lányra aki épp kacsintott rá. Kis mosoly vetül vissza bár szemei már az égre meredtek. S gondolkozott kicsit.
-Tudod ha nem lennél halhatatlan s lenne olyan ki megölhetne téged csak nemes egyszerűséggel...-Akadt meg kicsit hangja- Sose ismertél volna meg annál jobban mint egy kalóz ruhás ember. Ki nem ölt meg mert nem téged keresett... Régóta nem szokásom szorosabb kapcsolatokat kialakítani élő teremtményekkel... Hisz ők mind meghalnak s átlagosan előbb mint én... Az évek és a rutin...
*Majd szemei továbbra is az eget kémlelték s szinte már érezte azt amit otthon érzett a hajó fedélzetén. A tenger lágy ringatózását. Mi csendben lopja az álmot szemére. Oly halk mint a halál s majdnem egy is vele csak ennek végén az újult erő vár s egy újabb nap mi megannyi izgalmat tartogathat. Zakennek nem sokáig tartott elaludnia e idilli állapotban. S bár az egész csak egy pár percig tartott ha a lány megszólalt egyből szemei nyíltak. S reá vezette őket.

[Tamrea]

Vajon tényleg tudja, hogy hol vannak a határai? Elgondolkoztató a tény, hogy talán még ő is áll olyan rejtélyek előtt, amiknek a kulcsát nem találja. Vajon őt is foglalkoztatja valami? Szokott unalmas óráiban valamin gondolkozni a régi időkön túl? Belül... Leges legbelül milyen ember lehet? Érdekes kérdések, ez tény, de a választ még nem találom rájuk. Talán nem is én vagyok a megfelelő arra, hogy megválaszoljam azt a sok kérdést, talán majd inkább valaki más, aki majd csak úgy mint én, átsuhan az életén, vagy talán tovább ottmarad, hogy segítsen. Talán.
Aden is felfekszik a vízre, akárcsak én, hiszen nem nagy ördöngösség, csak tudni kell ellazulni, és elmosolyodom, ahogy elképzelem milyennek nézhetünk ki felülről. Két test úszik a vizen, akár két fatönk, és gondolkozik olyasmiken tán, amik jóval fölöttük állnak. Láthatatlanul megcsóválom a fejem, hiszen lám, olyan szép ez a nap, kár lenne elrontani azzal, hogy ilyesmiken töröm a fejem. De a gondolat már befészkelte magát az agyamba, és akkor már késő, nincs visszaút.
-Csak higgy benne, és akard. Akkor úgy is lesz, Aden... -elmosolyodom.- Aden... Milyen szépen hangzik, ahogy a szél viszi a neved a tó felett. Suttogva is. Az A betűs neveket mindig is szerettem.
Kuncogok, és úgy tűnik tényleg. Akik eddig általában ilyen névvel köszöntek reám, legyenek bármilyenek, valamilyen szinten mindig megértettük egymást. Amion... Hát, igen, ő azon furcsa lények egyike, akiket nem elég csupán elbűvölni, velük nem elég mosolyogni. Meg kell érteni, és válaszolni, ugyanakkor kérdést is feltenni. Sóhajtok, mintha valami nagyon nehéz dolgok motoszkálnának a fejemben, majd ezen is továbblépek. Ez az előnye a hosszú életnek. Illetve ez is. Hogy nem kell mindenen annyira gondolkozni, behatóan és körültekintően, nem kell mindenképp kivesézni vagy megérteni. Ha átlépem, ugyan nem lesz megoldva semmi, de legalább nem fog idegesíteni, és ez mérhetetlen megkönnyebbülést jelent néha.
Aden újra megszólal, és bevallja nekem, amit talán eddig is tudtam, csak nem sejtettem, hogy tudom. Igen, ahogy először megláttam, már akkor az jutott eszembe, hogy milyen magányos lehet az élete annak, aki az egyetlen hozzá közel álló nő életét saját maga oltotta ki... És csak a kardjai vannak vele mint hűséges társai. Rápillantok, ahogy most olyan végtelen nyugalommal lehunyja a szemét, nem is fél tőlem egyáltalán, és nem akarom megzavarni nyugalmát. Egy bizarr ötlet kúszik át rajtam, hogy most kéne lerántani a mélybe és megölni... De elvetem. Ennyire nem vagyok vérengző. Halkan szólalok meg, olyan halkan, hogy hallja, de ez a békés pillanat ne tűnjön csak úgy el, hiszen olyan szép. Így a szél hangján sóhajtok.
-Tudom. De talán épp ezért kellett idejönnöd. Mindenkinek szüksége van arra, hogy egyszer tiszta vizet öntsön a pohárba. Nem jó ha mindent elfojt az ember, mert ha kiborul a korsó, akkor olyat is tehetünk, amit nem akartunk igazán. Amíg ezen a világon vagy, és segítségre szorulsz, vagy csak szükségét érzed egy beszélgetésnek, hát szólj. Seperc alatt megtalállak majd...
Mosolyodok el, újra felfelé nézve, majd elhallgatva a szelet, ami a fák leveleit birizgálta unalmában. Végül halkan a távolban lódobogást hallottam. Tudtam, még egy jó óra, míg ideérnek, ha erre tartanak, és Aden se hallhatja még a patákat, csupán a szél hozta nekem el a hangjukat. Lehetnek vagy hatan, könnyű léptűek, talán Tamreából. Van még időnk.

[Aden Von Zaken]

*Zaken szemei az égnek meredtek s félt volna bevallani de valamelyest nuygalom töltette el tőle. Oly édes is a kéklő ég a tenger felett. S a hullámok mik ringatják a hajót. Mint a gyermeket őrző anya ki babusgatja s közben kéklő szemei figyelik őt. Mily csendes s meghitt e gondolat. Majd Zaken gyorsan elkergeti. Majd szemeit a lány felé fordítja.
-Én régen útáltam e nevet... Aden ... Oly mérhetetlenűl nagy volt e név mit már ifju koromba is viselnem kellett... Sokkal többet vártak el tőlem mintsem tudtam nyújtani... Nehéz volt egy nyolcévesnek... Kibe ha belekötöttek vagy megverték... nem kapott segéd kezet-majd halk sóhaj- csak magára volt utalva... s apja nevét viselve magának kellett mindent megoldani... Egy átoknak tűnt számomra... S talán az is volt míg fel nem cseperedtem a kőkemény évek alatt...
*Majd egy hangosat sóhajtott s kardjain kezdett el járni az esze. Mindíg is azt gondolta hogy a kardoknak lelkük van. S mindegyik saját nevet visel. Nem csak gazdájuk természetőtől függnek hanem saját akaratuk is van. Hisz ha nem lenne most sem élte volna túl a pár órával ezelötti eseményeket... Majd szeme a parton várakozó kardra meredt.
-Hogy is nevezzelek...-Suttogta halkan, s megint hangosan gondolkodni látszott- hisz egyszerűen nem szólíthatlak... Hisz életem mentetted meg...
*Majd eme gondolatok röpködtek fejében s kereste a megfelelő nevet kardja számára. Még emlékezett apjának is ez volt a gondolata, hogy a kardok lélekkel születnek. S gazdájuk mellett a helyük s senki más nem képes úgy használni őt mint eredeti gazdájuk. Nehéz gondolatok voltak ezek hisz akárhányszór arra a vénemberre terelődtek gondolatai csak fejfájást kapott. Hisz tanította de közben vas kézzel verte. Megtanúlta az élet senkivel szemben se játszik fair kűzdelmet. Majd a lány kibillentette gondolataiból s nem nézett rá csak égnek meredve válaszolt.
-Tiszta vizet... Nehéz ilyen dolgot találni egy halandó életében... Mindent bemocskolnak s vérrel itatják át...
*Majd kicsit elhallgatott s tovább folytatta.
-Én nem folytok el mindent csak nincs ember vagy isten aki megérdemelné azt hogy mindenem megosszam vele. Benned se bízok hiába merek neked sokmindent mondani... De egy olyan ember mint én nem tud bizalommal fordúlni senkihez... Legyen az isten vagy egy másik halandó... De köszönöm ajánlatod s el is fogadom, s ha magányos leszek nefélj felkereslek... S addig nem állok az útra mit nekem szánt a sors míg meg nem lellek... De még egy gondolatom akadna itt mit szeretnék neked elmondani... Nem akartalak megsérteni azzal hogy nem bízok benned mielött bármi félreértés lenne... de attól függetlenül abban bízom hogy amit itt neked mondtam másnak nem adod tovább... Aden Von Zaken meghallt s már csak árnyék e világban... Nem akarom hogy tudja akárki is hogy ki vagyok...
*Majd a lány felé fordult s egy valódi mosoly futott ajkára. Ezen látszott nem megjátszott vagy kényszerített az őszinte valóság. S szemével kacsintott pont úgy ahogy az istennő is tette.

[Tamrea]

A szemeit nézem, amivel engem figyel míg hozzám beszél. A név átkát bizony nagyon sokan cipelik magukkal, lehet hogy olyanok is akikről én nem tudhatok még ennyi év után sem. De vannak, akiknek elég a nevét említeni ebben a világban, és beengednek a legmélyebb körökbe, vagy éppen az első eresztéssel húznak fel lógni. Kiszámíthatatlan dolog az élet, ettől olyan szép és stílusos.
-Hát, az én nevem se mindig ez volt. Az eredetire szinte senki sem emlékszik már. Én meg ezt szeretem. Az emberektől kaptam, mert megmentettem egy várost. Tamreát. Együtt kaptuk a nevünk, és nem bántam meg. A másik név csupán egy név, ami valahová köthető. De mi hát a név itt? Nem a kezed, vagy a lábad, nem a szived, hogy ne tudnál élni nélküle. Név akad ezer ha nem is hinnéd. Mégis általában aminek nincs neve, attól félnek, tartanak, csak titokban suttognak róla. Ha nekem se lenne, talán én is egy árny lennék, vagy egy kísértet talán a többiek számára. De ettől én lehetnék ugyan ilyen. Féktelen, és makacs, és persze olyan, hogyha a fejembe veszek valamit, akkor véghezviszem.
Nevetek, és felsóhajtva fordulok meg, hogy lassan a víz felé ússzak, mert bár pillanatok alatt meg tudom szárítani a ruháim, azért elkell egy kis idő ahhoz, hogy teljesen víztelen legyek varázslat nélkül. És most nem hiszem, hogy szükség nélkül hókuszpókuszolni kéne. Várom, amíg a fiú egy néven gondolkozik, én meg mosolyogva simítok ki egy arcomba lógó tincset, és úgy nézek rá.
-Lehetne Vitam. Azt jelenti, élet... De ez csak egy ötlet. Névadásban csak ott vagyok jó, ahol hazai terepen vagyok. Én nem lehetek te és nem is dönthetek helyetted. Legfeljebb ha épp mellettem akarsz meghalni.
Kuncogok, és bár eszembe jut, ahogy felképeltem szegényt, mégsem kérek érte bocsánatot. Azt mondják, hogy a váratlan dolgok furcsa helyzetekben mindig megmaradnak. Talán... Talán ha egyszer megint valami hasonló helyzetbe kerül, akkor majd becsüli legalább annyira az életét, hogy ne akarjon arról beszélni utolsó erejével, hova vagy hogyan temessék el. Nem szeretném azt hallani majd egy szép napon, hogy lám, oda földeltek egy idegent, névtelen alakot...
Aden újra szól hozzám, és én kissé komolyabban pillantok rá, ahogy finoman, árnyaltan közli, nem szeretné ha róla beszélnék akárkinek is. Hát, embereknek nem is. De testvéreim úgyis a fejembe látnak, és ők akkor veszik el a nekik kellő információt, amikor csak tetszik. Feltéve, ha el nem ásom elmém legmélyére.
-Nem sértesz. A bizalmat nem adják csak úgy, akár mások a halált. És jól teszed, hogy nem bízol bennem. A helyedben én sem tenném. Nem mintha olyan sok mindenki lenne, akiben én megbízok és akivel én leülök beszélgetni. Nekem te csak Aden vagy, ha akarod, akkor egy név vagy egy arc másoknak. De ettől én mindig melletted leszek, ha úgy ítélem, az a helyes. De jegyezd meg, hogyha ártani akarsz azoknak, akik nekem fontosak, és akik hozzám tartoznak, úgy a kezeim által hullsz alá, és a tenger lészen sírod.
Nyugodt vagyok, és annak ellenére, hogy akár ez lehetne fenyegetés is, a végére egy mosolyt nyomok, hiszen ez csak egy tény. Ezt ugyan így mindenkinek elmondom. Soha, de soha nem engedem, hogy ami nekem fontos, azt bántsák. Itt mindenkinek megvan a saját ,,köre" és helye, de ha elhagyja, úgy nem biztos, hogy bárki is kezeskedik érte. Aden kiváltságos helyzetben van. Élvezi a ,,kegyet" amiben részesítem, de amilyen könnyen kapta, olyan könnyedén el is vesztheti. Elmosolyodom, azzal a gyermeki mosollyal, mint amikor először szóltam hozzá. Mintha előbbi komoly, és tényleg magabiztos nő, a többszáz éves tapasztalattal, tudással, és hatalommal csupán egy kép lett volna. Pedig leges legbelül ez vagyok én. Az az igazi arcom. Csak ritkán villantom más felé, mert nem akarom, hogy féljenek tőlem.

[Aden Von Zaken]

*Lassan a lány elkezd távolodni s Zakent ez egy cseppet se aggasztja hisz tudja nem telik bele pár perc s utol fogja érni. Hisz a lány nem diktál erős tempót.S lá már Zaken is érezte ideje meindúlni a part felé. Nem sokáig melegít már a nap s balszerencséjére nem a tüzek istene áll mögötte s így pont uyan úgy meg kell izzadni azért a tűzért amit majd meg kell raknia. S egy gyors alámerüléssel követi a lányt majd ér ki mellé. S kilépett a partra.Hajából csurgott a víz, s testéről is. Lassan keze hajához ért s kifacsarta belőle a vizet. Majd elővett egy szallagot csizmájából. S kontyba kötette haját. Majd nyúlt kalapjáért mit kardja hozott neki. S ekkor kínálta fel neki a nevet.
-Élet... Ez nemm illik hozzá... Lehet megkéne kérdeznem tőle mit szeretne kapni vagy mit választott magának...
*Lassan végig húzta ujját  a kard pengéjén, s az zúgni kezdett... Éles női hanghoz hasonló dallamot játszott. Mint egy hercegnő éneke. Egyszerre volt gyönyörű s szomorú. Mintha csak egy csepp vérben zúgna végig az élet.
-Karmazsin hercegnő... Hát ezt választottad...
*fúrcsa egy következtetés volt ez s tán a lány nem is értette, de ő maga tudta mit csinál s miért. Első kardját is ő nevezte napokon keresztűl gondolkodott. S egy csendüléséből ítélte meg mit szeretett volna. Szemeit a lányra veti ki éppen elkezdett egy mondatot. Szelíd mosollyal hallgatta.
- Ártani a te hívőidnek... Senkinek se ártanék csak azon esetben ha ő támad előszőr vagy ártatlan vért ont. De ama esetben, ha akármelyik bekövetkezik nem érdekel hogy a te kegyelted e vagy sem vére fog hullani. S erről hercegnőm gondosodik.
*Majd e mondatokat nem követte mosoly csak a kőkemény valóság látszott hogy szándékai igazak, nem volt ő gyilkos csak olyant ölt ki igazság nem ért utól , s kit muszályból kényszerítettek rá. Kardjai eltűntek mind nyugovóra tért, kivéve egyet ki odaszegődött oldalára.

[Tamrea]

A parthoz érek lassan én is, ám én nem sietek olyannyira, lassan lépek ki, lehunyt szemmel, és búcsúzva azoktól a cseppektől, kiknek még valami dolga van a vízben, azok könnyedén végigsiklanak rajtam és visszahullnak a vízbe. Hajamon csupán végigsimítok, mert hát a vizes hajkorona nem mindig könnyű, és ezzel a könnyed mozdulattal az utolsó kicsiny cseppet is kisajtoltam, így most játszadozva egy kicsit velük visszaengedem őket, hadd menjenek utukra. Végül hajam szétengedve rázom meg fejem, és újra libbenve, kecses léptekkel lépek távolabb a víztől, hajamba rakva a ki tudja honnan elővarázsolt éket, majd a fiú felé fordulok, figyelve csendben ahogy a kardját kényezteti. Megmosolyogtat kissé, hogy az, aki ilyen magányos, kénytelen volt megtanulni olyan nyelvet, mit kevesen értenek igazán. Talán meghitt kissé, én pedig akaratlanul is szemtanúja voltam.
-A Karmazsin tényleg gyönyörű.
Súgom, majd arrafelé fordítom arcom, amerről az érkezőket várom. És ahogy megnyugtat, milyen szabályok szerint játszik, én nem akarom eltörölni az illúzióit, hogy az én lényeim szinte soha nem kezdenek ki senkivel. Mert vagy egyházi személyek, vagy a tengerben élnek, legalábbis a legtöbbjük. Altair meg... Még ha ő is kezdené az egészet... Elképzelhetetlennek tartom, hogy csak úgy hagynám, hadd döntsön a sors ebben a kérdésben. De ezt nem fogom neki elárulni.
-Ám legyen. Csupán szóltam, hogy ebben a világban is vannak szabályok, és jobb, ha tudod, hogy hol van a helyed és mit keresel, különben elveszel.
Nézek rá aggódó tekintettel, mert nem egy olyan elveszett lélek van, ki bolyong a világ mocsarain keresztül értelmetlen álomszerű lényeket hajszolva. Nem, nem mindenki érdemli ez a halált. Inkább akkor magam süllyesztem álomba, semmint akár ilyesmi is megtörténjen vele. Majd elvetem a gondolatot, és hozzá lépve simán kiszívom ruháiból a nedvességet, nehogy megfázzon, hiszen vicces lenne, ha egy súlyos seb ellátása után pont egy náthában halna meg, és nem viselném el ha a lelkemen száradna az élete.
-Nem sokára társaságunk lesz. Ne kérdezd, mifélék, csupán szólok, mert még van időd menni, ha úgy gondolod. Engem félteni nem kell. Isten nem jár lovon, vagy ritkán, így meghalni nem fogok.
Nézek rá utána, hiszen meg kell adni mindennek a módját.

[Aden Von Zaken]

*Zeken csak áll némán s érzi hamarosan valami történni fog. Minden zsigere fellángólt s a nemrégi nyugalom helyébe egy izgalmas érzés lépett. Kardja halkan csendűlt meg. S örömének adja hangját.
-Ahogy érzem karmazsin köszönetét jelezte a névért s elismerésedért... Hát ez a kardok lelke, mit te lehet nem értesz mert ezeket csak harcos ember értheti...
*De továbbra is maradt az a fúrcsa érzés mi keringett eddig is a levegőben. Zaken nagy levegőt vesz orrán keresztűl s szinte érzi hamarosan itt van amiért ideküldték. Ha gyalog fojtatta volna tovább útját estére érik be őt.Ekkor a lány odalépett s ruhája teljesen megszáradt. Majd csak egy mosoly köszönet képpen. Majd visszatért eredeti gondolatához. De így hogy eltelt a napja s az istennő kegyeit élvezte még világosban utól fogja érni saját prédája. Majd a lány szól s közli vele mit már érzett. Kérdő tekintet jelenik meg a szemébe s akármilyen fájdalmas is lesz ezt meg kell kérdeznie a lánytól. S bármi is lesz a válasz az út már elötte van s mindenképpen rá kell lépnie vagy az a szabadság mit elé raktak nem fog elérkezni hozzá.
-Te hozzád tartoznak? Ezt most fontos tudnom... Hisz valószínű ő a préda kiért küldtek s ha egy istennő segít neki sokkal nehezebb lesz a dolgom mint Avarath gondolta. S én se gondolom hogy a te védelmed alatt akármit is tehetek ellenük... De meg kell tennem...
*Zaken szemei komoran nézik a lányt s látszik rajta hogy teljes mértékben komolyan gondolja mit mondott.

[Tamrea]

Értem én hogy nem érthetem, hiszen annyi dolog van a világon, ami nem az enyém, és ha megfeszülök, vagy más bőrébe bújok, akkor sem lesz, mert nincs megírva az én sorskönyvemben, hogy az megtörténjen. Így csak mosolyogva nézi inkább Adent, mert valahogy olyan érzése van, hogy ha most történik valami, akkor lehet elválnak útjaik. Kár... Olyan jó játék.
-Egy szóval sem mondtam, hogy meg akarom érteni, vagy egyáltalán. Ami emberi élet kioltására képes, azt sosem fogom megérteni, remélem.
Nézek rá őszintén, miután elmondtam, mi motoszkált szavai nyomán bennem. Mert ha az a sorsom, hogy ilyenek által nem halhatok meg, úgy nem kell értenem, nem kell tudnom, hogy milyen lenne mégis, miért vannak, vagy hogy forgatják őket. Persze, ennyi idő lét után vannak bizonyos fegyverek, amikkel jól bánok, de a tökéletestől persze elég messze állok. Ha valaki olyat fog a kezébe, amit utál, akkor nem biztos, hogy kibarátkoznak, nem igaz? A kérdés után csak vállat vonok, és az érkezők felé fordulok, mert nem sokára itt lesznek.
-Ha hiszed ha nem, gőzöm sincs. De mivel sokan jönnek, lehet csak őrjárat, vagy küldöncök valamerre.
Válaszolom neki, majd feltűnnek nem messze tőlünk. Tamreai lovakon valami banditák, én pedig egyre csak gyanakodva nézek rájuk. Miért lennének rajtuk? Lám, ott csordogál alá a lovak oldalán a vér, talán nem azért kapták, mert valami jót csináltak. Nagy levegőt veszek és lassan fújom ki, mielőtt még elhamarkodottan cselekednék, és egy lépést hátrálva belesúgom a levegőbe.
-Megállj...
A lovak mintha falnak ütköztek volna, hirtelen torpannak meg, páran leesnek a nyeregből, akik meg nem, azok minket észrevéve egy kicsit méregetnek minket, majd lassú léptekkel közelednek hozzánk.
-Mi dolgotok, hogy ezeken a lovakon ekkora hévvel mentek? -kérdem az első ideérőtől.
-Hát, hölgyem... Szerintem semmi köze...
Nincs ideje befejezni, hiszen a szétengedett hajam úgy libben meg, mintha én ráztam volna meg a fejem, és a szél is feltámad figyelmeztetően. Az illető meg egy kis levegő nélküli buborék miatt fuldokolva esik le a lováról, én meg odasétálva hozzá a mellkasára lépek, hogy ne szökhessen. A kardját akarja belémszúrni, de ahelyett, hogy a kés belémhatolna, olyan sebességgel kezd el rozsdásodni, hogy mielőtt bőrömhöz érne, elporlad. Egyre nagyobb gyanakvással néz rám.
-Velünk nem lehet packázni! Meghaltok!

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak elgondolkozik majd szóra nyílik a szája.
- Te azt látod hogy emberéletet ont... Én azt hogy megvéd. S megmenti az életet... Milyen kéz forgatja csak az a döntő.
*Majd várta válaszát a lánynak az idegenek felől. Kicsit meghökkent hogy nem tudja kik közelednek hisz gondlta ha már a szél a pártfogoltja akkor biztos suttog neki némi információt. De nem is volt oly érdekes hisz akik eddig közeledtek már szinte oda is értek. Zaken csak a háttérből nézte a dolgokat s nem is gondolta hogy a lánynak szüksége lenne segítségre. Majd mikor az első lovasok leestek s Rea közeledett az egyik felé majd a mellkasára lépett gondolkozott azon hogy most már tényleg közbe kell avatkoznia hisz ez az ő feladata itt. S mégsem hagyhatja hogy egy leány ki végtére is isten bemocskolja saját kezeit. Lassan lépdel a lány mögé majd keze a lány vállára ér. Kardja tűnnek elő a lányt körbevéve. S most nem úgy mint legutóbb hegyes részükkel épp ellenkezőleg markolatuk fordúlt felé. Bár a haramiék vezére csak beszél de esélytelen a közeledés. A kardot pörögtek körülöttük.
-Kérlek Rea...-Majd keze már a lány kezére csúszott s emelte fel szeme elé-Ne mocskold be kezedet. Nem való ez neked, hisz te egy hölgy vagy végtére is.
*Még mindíg a lány mögött állt, s mindezt úgy tette, majd másik keze is a lányhoz ért s közelebb lépett hozzá.
-Had lássuk hogy táncol a hercegnő táncát nem igaz?
*Majd a következő másodpercekben már senki se élt a hordából csak az kire Rea lépett s ha még le nem szállt róla még mindíg rajta áll, ha viszont igen a hercegnő épp kellemetlen részeken szorongatja, s nagy veszélyben van nem csak élete de férfiassága  is. Zaken csak egy elégedett mosolyt vág a lány háta mögött, pont olyant mint régen mikor még saját kedvéért gyílkolt. Nem akarta bevallani de valahól legbelűl élvezte, s nehéz a saját démonainkkal kűzdeni s van pillanat mikor azok nyertek. Szemei a lentire néztek de nem szólt semmit. Várta hogy Rea mit lép tettére.

[Tamrea]

Nem válaszolok a kardjait védő szavakra, hiszen voltam már egy hasonló vitában, és végül döntetlen lett. Leginkább talán azért, mert mind a kettőnknek igaza volt. És hát lássuk be, semminek sincsen csupán egy oldala, mindennek megvan a maga árnyas és napos arca, akár tetszik, akár nem. Így nem állhatok le győzködni, hogy az, amiben eddig hitt, bízott, és aki eddig társa volt a sok hosszú úton, az csak egy hideg fém!
Inkább megfordulva tartottam a talpam alatt azt a szerencsétlent, és bár tudtam, hogy Aden mögém lépked, mégis ahogy hozzámért szinte fesztelenül, megremegtem. Valahogy sose fogdostak, kivéve ha játszottam, vagy valami oka volt, talán mert annyira rettegték a címem, vagy a hatalmam, hogy mindenki egy törékeny üvegbabaként ért hozzám, vagy inkább egyáltalán. Csak úgy voltam, és kész. Sokáig válaszolni sem tudtam, mert fejemben nagyon kicsiny idő alatt végtelen gondolatok pörögtek ide-oda, és szanaszéjjel, meg nem állva. Végül csak bólintottam, és nem néztem mit csinál, legszivesebben még a füleim is befogtam volna. Gyűlöltem azt a pillanatot, igazán gyűlöltem, amikor az élet egy kicsiny lyukon át úgy párolog el, ahogy a melegben a víz, és még ha hangtalan lett volna... De nem. Hallottam a kicsike neszt, ahogy kibújt a lélek, és elsettenkedett a fák alatt. Aden újra mögém lép, és a rémület növekedését látva a férfi arcán csak állok, és bele sem merek gondolni, mit művelhet.
-Ha még találkozol azzal, aki küldött, vagy akihez mész... Mondd meg neki, hogy Tamreában nem engedem a vérontást.
Suttogtam végül, amikor megtaláltam a hangom, és a halk hang ellenére tudtam, hogy hall engem, főképpen azért, mert annyira nagy volt a csend az egész erdőben, mintha csak mi lennénk itt, és egy darab bogár vagy állatka sem. És hogy mondandóm végére értem, a torkára léptem, míg egy hátborzongató reccsenés után a rémülten csillogó- forgó szemek ki nem aludtak, akár a gyertya, aminek lángját elfújták. Sóhajtva néztem a lovakra, akik engem megérezve közelebb merészkedtek, én meg elkezdtem őket leszerszámozni.
-Segítesz? Ha kell, vigyél magaddal, úgyis visszatalálnak, ha akarnak. De azt akarom, hogy újra szabadok legyenek, míg valaki be nem fogja őket.
Mondom, úgy pillantva Adenre, mintha semmi sem történt volna. Aztán lehull az első lóról a nyereg, a pokróc, a kantár, a zabla, a farokkötő, és minden más, ami gúzsba kötötte. Szerencsére ezeket pont a kovácstól lopták el, így patkó sincs még vagy már rajtuk. Odabújok az elsőhöz, és halkan suttogok neki, majd orrát végigsimítom, és az sarkon fordulva, ágaskodva, prüszkölve vág neki a sűrűjének.
-Szerinted mit kereshettek Tamreában? Bérgyilkosok lennének?

[Aden Von Zaken]

*Zaken a lányt érintve érezte ahogy ő megrezzent. S nem is értette a dolgot hisz tudta hogy mögötte áll. De jobb ha nem is tudta miért volt oly rideg a lány az érintéstől. Lehet csak rossz emlék vagy egyszerűen nem számított rá de mindegy is. A lány szemei lecsukódtak s ő úgy döntött nem nézi a mészárlást. Pedig míly csodálatos volt a pengék csak úgy suhantak s szemernyi esély se volt ellenük. Pörögtek a levegőben s egymást segítve végeztek mindenkivel egytől egyig. Zakeb arcán még mindíg ott volt az az ábrázat. Az arc mi mutatja valóját mi volt hajdanán s még most is mi szeretne lenni. Ha tehetné sose hagyta volna abba. De a sors közbeszól s neki a jobbik utat kell választania. Majd a lány szavai csendűltek a füleiben majd letörőlte azt az ábrázatot magáról. S a lányra nézett.
-Ezt nem tudom megígérni... Ha oda küld csak úgy tudsz megállítani ha megölsz... S ezalól talán csak egy kibúvom van...
*Szakította meg a mondatot. Majd halk reccsenés s a földön fekvőnek elkezdett kialudni a fény a szemében. Lám az istenek itt is pont ugyan úgy ölnek mint az ő hazájában csak itt vannak olyanok kik nem mindennapos dologként teszik. Majd a lány odébb lépdelt a lovakhoz. Zaken nem is figyelt teljesen a mondatára hisz meglátott valamit a bandita fölsőlyének belső zsebébe. Lassan legugól mellé s benyúl a rejtekhelyhez. Lassan húzza ki onnan a követ, s vet rá egy pillantást.
~Furcsa zafírkék szín de mégse zafír...
~Ez azzz...-Szolt egy hang némán a fejében.
-jajj de útálom ezt...-Jegyezte meg nagyon halkan.
*Majd a ló prüszkölésére figyelt fel. S a lányra vetette pillantását. Nem válaszolt kérdésére sőt nem is hallotta azt. De ahogy a lányt nézte sejtette mi volt az. Keze lassan indúlt meg felsőjének mellzsebéhez majd csúsztatta be a követ.
-Bérgyilkosok... Nem nem hinném inkább tolvajok s olyant loptak el mi kell Avaratnak...-Majd körbetekintett s keze legyintett egyet. S kardjai oly precizitással hámozták ki a lovakat rabigájukból hogy nem hogy nem sebezték meg őket de még csak szőrszálat se vágtak le róluk.- De még valamit meg kell tennem mert az átjáró nincs itt...
*Zakennek eszébe jutott az elöbb félbehagyott mondat. A kibúvóról kapcsolatban, sose akart itt szerződést kötni istennel mint ősei hisz hozzá kötné a szava. Hiába ez a lány ki a kalózok istene e földön akkor se szeretne egy isten alá sem tartozni. Sok a gond vele, bár ha a lány felhozza ezt ellenkezés nélkül teszi meg.

[Tamrea]

Szavai után csak rápillantok, és nem tudom elszakítani onnan a tekintetem. Tudom jól, hogy mi forog neki kockán, és hogy miért küzd. És olyan szivesen segítenék, ha lenne rá mód. De hát... Én nem szabhatom meg, hogy egy ismeretlen világ ismeretlen mágusa mit és hogyan csináljon! Ennek ellenére ahogy a mondatot félbehagyja, tudom, hogy valami a fejében motoszkál, és bár most elvonja valami a figyelmét róla, és nem tudom kiolvasni mi lehet az, biztos vagyok benne, hogy még visszatér hozzá.
-Amíg nem követsz el valamit, nem öllek meg. Ok nélkül nem.
Pillantok rá sokat mondóan a vállam felett, lábam alatt a széttaposott torokkal. Nem kíméletes, és nem is emberbarát, de még nagyon régen megfogadtam, hogy az olyanok, akik az én városomnak ártanak, nem emberek, csupán elkorcsosult állatok, akik a földön kúszva, életükért könyörögve sem nyerhetnek kegyelmet. És azóta is megtartottam az elhatározást, mert sikerült végig megingathatatlannak tartanom magam. Azt hiszem, ez azért dicséretre méltó. Látom, amíg a lovakkal foglalatoskodom, hogy Aden lehajol valamiért, de nem tudom, mi lehet az, hiszen odaáig nem érnek el a szemeim... ugyanakkor... Motoszkál bennem a kíváncsiság, és a dac, hogy amit onnan vittek el, az oda való. Tehát vagy visszaadja, vagy maga viszi vissza.
-Találtál valamit?
Kérdezem csak úgy mellékesen, majd hátrébb lépve nézem, ahogy a felszabaduló lovak fejüket lóbálva ficánkolnak köszönetképpen, majd eltűnnek a fák között, és már csak halványan lehet hallani a nyerítésüket távolról.
-Tolvajok? Mit loptak el?
Fordulok hátra olyan gyorsan, hogy maga a mozdulat elmosódik, és csupán annyi látszik, hogy egyszercsak hátrafelé nézek. Kíváncsian nézem a fiút, míg az a környéket pásztázza tekintetével, de lemondóan sóhajt, tehát amit keresett azt még nem találta meg. Közelebb lépek, és úgy pillantok körbe. Szanaszét holttestek és szerszámok a lovakhoz. Most én sóhajtok fel, és egy mozdulattal levéltakarót söprök rájuk, hogy az erre járóknak ne tűnjön fel. A tetemeket majd elintézik az itteni vadak, és a szerszámokat meg ha valaki még most megtalálja, szerencsés, ha csak később, akkor meg lehet, hogy az élete fog rajta múlni, hogy talált valamit ott.
-Szóval említettél egy kibúvót. -pendítem meg a húrokat- Lássuk be, ezek után én nem szivesen ölnélek meg, talán csak közvetve.

[Aden Von Zaken]

*Zaken állát vakarja majd ismét körbe néz, semmi sehol semmi. Csak a fák s a levelek, a lovak távolodnak s már nyerítésüket se hallani. Már csak nyomaikat látja s kissé elgondolkodik, Rea hiába mond most akármit gondolatai pont azon az úton járnak amerre a lovak szaladtak, a szabadság nyomában. Jaj de szép is volt az az idő mikor még azt tette amit akart. Oly rég volt már mikor kiélvezhette azt amit szeretett nőket étket sört és mi egyéb dolgot mit szeretett. Csak kis biccentést vet fejével köszönet képpen Rea őszinteségéért. Majd zsebére teszi a kezét a kérdés hallatán. Mit feleljen hazudni fölösleges hisz tudja hogy a lány látta s úgyse hagyna békét neki ha azt is mondaná hogy semmi érdemlegeset. Mély levegőt vesz hát majd a lányra pillant.
-Valamit mi Avaratnak kell, tudom mert már megsúgta nekem hogy részben ezt kerestem... De csak részben.
*Majd egy újabb mély lélegzettel felel konkrétan a kérdésre.
-Nem biztos hogy lopott a dolog... de nagy rá a valószínűség... mert ha ezek bérgyilkosok nagyon amatőrök....
*Majd nyúlt be zsebébe hogy kivegye a követ mit a rablónál talált. A kő fényesen kezdett világítani ahogy a lány közelébe ért. Mintha megérezte volna erejét s sírt volna azért hogy ellophassa azt. Zaken csak nézte hisz nála ilyeneket nem csinált, sőt egy egyszerű kőnek mutatkozott...
-Fogalmam sincs hogy mit loptak el de ahogy látom szeret téged...-Majd zárja össze kezeit s rakja vissza zsebébe- De fájdalom enélkűl kudarcot vallok s nem adhatom oda neked. Tudom visszavinnéd jogos tulajdonosának de gondolj csak bele... Én elmennék érte s kénytelen lennék ismét ölni... Hisz sikertelenűl nem maradhatok... sajnálom
*Vékonyodott el hangja Majd a lány másik kérdésére koncentrált inkább. Megint egy istenhez kötni a lelket... Épp hogy felszabadúlt s csipán ezért csak meg kellett halnia... S e tettel örök hűséggel lenne Rea iránt. Hisz kötné a vér amit szavai mellé adott. Behunnya szemeit majd lassan nyitja ki remélve hogy ez csak egy rémálom, megint egy istentől függni s ha olyant tesz mi neki nem tetszik megbűnhődni érte. S szó nélkül tűrni minden parancsát s minden kérésének eleget tenni. Akármekkora is Avarat ereje a vérét nem bírálhatja felül. Hisz köti a szava ha meg is kell halnia érte.
-Réges régen volt egy dolog amolyan szertartás. Mit őseim kötöttek... Az első Adeni a családból... Nem hiába ez a nevünk...
*Nem is tudta hogy mondja el a dolgot hisz maga is csak nehezen hitte el.
-Nos az első Adeni azért kapta e nevet mert egyezséget kötött egy istennel. Egész nemzedéke minden szülött, szolgálni fogja őt... S egy egyszerre volt átok s áldás. Leány gyermek sose születhetett a családban, tudom ez kevésbé hangzik átoknak... De mégis az, ezért cserébe az édenbe csöppent a családunk... Ezért Aden. De ennek is volt árnyoldala csak halál után nem köt a szavunk az istenhez s nem csak szavunk de vérünk is... S ki ezt teszi örök hűséggel tartozik annak az istennek. Mindíg kényére kedvére kell tennie akármekkora is az a kérés...-Majd nagy levegőt vett s felkészült az érem másik oldalára- De! Az isten ki kötötte vele a szerződést pont ugyan olyan felelőséggel tartozik érte. S csak az ő keze által halhat meg az illető... Akivel ezt kötötte... Ezért lettünk az éden kegyeltjei az ősöm egy csatába se szerzett sérülést... se sebet, de viszont ahogy látod ez a nezedékek alatt megtörik s már a vér keveredésével is megtörik e dolog... Legalább is a halandóra nézve, az istent pont ugyan úgy imádnia kell a leszármazottaknak s pont ugyan úgy hat rájuk az átok is mint elődjére... Egyszóval engem utána már csak te ölhetsz meg. Saját két kezeddel de azt akármikor, hisz ezzel elfogadtam a feltételeket s semmi büntetés nélkűl kionthatod vérem...
*Majd zaken egy kicsit abbahagyja hisz ennyi mese után már neki is kell egy kis szusszanás.
-Egy a lényeg. Én a kezedbe adom mindenem életem... Mivel csak ez van már nekem... Te ha úgy ítéled megölhetsz akárhol is járok akármit is teszek s minden szavadnak eleget kell tennem ha persze tudok... De félő hogy megidézőm szavának is tartozok... Egyszóval az győz kettőtök közűl aki erősebb... S nem vita te volnál az. Csak annyi a külömbség tőle szabadúlhatok de a vérem kötelez hozzád akármit is mondasz. Elmehetek szabad vagyok vagy akármi. Utána én a te hívőd s szolgád maradok...
*Zaken nem akart ebbe ennyire belebonyolódni de szavai nem vitték egyszerűségre úgy gondólta szükséges tudnia a lánynak mit tehet, s mivel jár a dolog. Persze azt nem mondta el hogy az átkot maga a lány szabja meg. Mégse akart nüntetésűl csak lány leszármazottakat netán ha ez lenne kívánsága. Látszott is arcán hogy még mindíg magában tartja a dolgot. S magától nem is fogja ezt elmondani.
-Nos mi a kérésed? Megkössük hát az alkut?
*Nézett rá semmit mondó szemekkel, hisz egyszerre örült is volna az alkunák másszór viszont nem hisz így megint csak az lesz mi a másik világban volt. Istenek alá fog tartozni s imádnia kell őket. Ez esetben is csak egyet a sok közűl de a lényegen nem változtat semmit.

[Tamrea]

Aden egy kis gondolkozás után végül megmutatja, mi az amit rejteget, és azt hiszem szavai nyomán igazat kell neki adnom. Akármennyire is szeretném elvenni tőle és visszavinni... Valamiért mégsem nyúlok ki érte, a széllel sem csalóm magamhoz a tenyerén fekvő követ. Mintha a ragyogásával csak győzködne, hogy most jó helyen van, és ha majd kellesz, akkor úgyis visszakerül. A sors... Nagyot sóhajtok, mintha ezzel is lemondanék róla egy időre, és lehunyt szemmel bólintok. Vigye hát, ha ez kell a szabadulásához, vagy életéhez, talán majd úgyis visszakerül. Bár a kíváncsiság fellobbant, hogy vajon mire fogják használni. Talán egy fellegkő, vagy ki tudja, annyi féle ilyen csecsebecse van ezen a világon, mi a jelenlétünkre reagál, nem azért, mert ez a dolga, csupán majdnem egyidősek vagyunk, és így köszönnek nekünk. Hát nem foglalkozok különösebben vele, csupán elraktározom, hogy ő vitte el, ha esetleg majd keresnénk későbbiekben.
De mielőtt még elkezdhetnék valami máson is gondolkozni, Aden újra beszélni kezd, és egy elég hosszú mesét mond el, aminek ugyan kezdem érteni a lényegét, sőt, a döbbenettől tágra nyílt, de tiszta tekintettel nézek rá, szótlanul faggatva, hogy tényleg ezt akarja-e. Többször megmozdulnak ajkaim míg mesél, mintha én is szeretnék hozzászólni, vagy mondani valamit, ki tudja... Nagy érdeklődésem akkor sem csitul, amikor befejezi a történetét, és felteszi a nagy kérdést, és eléggé gondolkodóba is ejt. Kérhetek akár mit? Pár lépést mászok fel és alá, míg alaposan átgondolom, végül felnézek rá, kissé értetlen szemekkel, és újra fordulok egy kört. Aztán megrázom a fejem.
-Nézd, Aden. Lehet hogy nálatok ennyi minden kellett egy ilyen szerződéshez... Ez itt nem ennyire bonyolult, és mégsem olyan könnyű. -végiggondolom, majd nagy levegőt véve lassan beszélni kezdek. - Aki hozzám tartozik, az olyan... Olyan, mintha valami pappá válna mondjuk. Ó, nem, nem... Várj! -kiáltok fel. -Szó sincs arról, hogy imádnod kell, vagy imádkozni, áldozatot sem kérek, se ilyeneket. Nem is tudom... Inkább egy egyezség ez a... szerződés. Legfőképpen azt tudom, tőlem mit lehet várni. Segítséget. Mindig, és bárhol, de az életed felett nem rendelkezem. Nem hinném, hogy akár isten létemre is jogom lenne ahhoz, hogy én döntsem el, mikor jön el az utolsó pillanat. Ahogy meghosszabbítani sem tudom, mert nem áll hatalmamban. Kapsz egy láthatatlan, kicsiny jelet, mely csak vízben látható. -felnézek az égre, hogy összeszedjem gondolataim. - És persze valamilyen szinten a tengert vagy a szelet uralni fogod, de ez legfőképpen azért, hogyha bajban vagy, akkor védve légy. Nem kell semmit sem tenned, amolyan ösztönszerű a dolog. -nézek rá, majd elmosolyodok, és oldalra billentem a fejem. -Amit neked kell tenned? Térdre hullva esküszöl a szavadra, és a nevedre, hogy hozzám tartozol. De ezen kívül nem hinném, hogy olyan sűrűn kérlek majd meg bármire is, vagy akármikor is... Azt akarom neked megmagyarázni itt, hogy tulajdonképpen az itteni, én szövetségem nem áll feltételekből, csupán szabályokból. De azokat már úgyis ismered. Ami az enyém, azt nem ölheted meg, hacsak nem ő kéri. És amíg az én oldalamon vagy, addig a hajód vitorláit az én szelem dagasztja.
Összegzem kissé lerövidítve neki azokat, amiket az itteni ,,alkuról" tudni kell. Nem nagy dolog, nem is kell szinte semmit csinálnia. Mert mit csinálnak azok, akik hozzám tartoznak? Élik a világukat, és ha kell, hát segítek. Nagy ritkán kérek egy aprócska szivességet, hogyha már úgyis arra járnak, amerre, akkor... Tisztán nézek a fiúra, kérdőn, hogy érti-e, én mit kínálok neki. Nem azt, hogy örök életében a közelemben kell legyen, vagy hogy minden újholdkor csakis ilyen vagy olyan lelket vagy vért áldozhat nekem... Én csupán... Egy barátra vágyok. Egy barát kötelezettségeit kell csupán teljesítenie annak, aki mellém áll, de akkor megrendíthetetlenül.
-Persze, elméletben csatlakozhatsz már istenekhez is. De ha bármelyiknek hátat fordítasz, úgy félj. Rettegj. Mert a halál egy olyan ajándék tud lenni, ha egy isten haragszik rád, amekkorát még akkor sem tudsz elképzelni, ha már egyszer meg is haltál.

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak nézte a lányt s végighallgatta, majd szemeit összehunyorította. S kicsit száját is elhúzta s már tudta hogy nem tudja meggyőzni a lányt a felől hogy a szokások s hagyományok nem megváltoztathatóak. Ez nem úgy megy mintha zsemlét vagy kiflit sütnék ki. Ezek a törvények egyszerűen vannak. S ezeknek így kell lennie. Bár a lány szerződés után azt tesz mit szeretne. Ha szabadjára engedi akkor is a vér kötelezi. S akkor is ugyan azt kell tennie amit elmesélt neki. Arcán végighúzta a kezét majd kicsit elgondólkodott.
-Rea ez nem olyan dolog amiben vitatkozhatnánk... Ez így van megírva... Ha szövetségre akarsz lépni vagy én akarnék veled... Vérem kell venned... S megízlelned azt... S így leszek én a te úgymond hívőd... Ezen nem lehet válatoztatni, ez nálunk a törvény. Akár elhiszed akár nem...
*Majd Zaken megint csak hallgat, s a lány azt hisze több istent is szolgálna. Csak ingatja fejét e elveteműlt gondolatra, az embernek csak egy szíve van hát azt csak egy istennek tudja felajánlani. S az az egy isten ki irányíthatja sorsát s tetteit. Ha más isten kerül útjába se engedelmességgel se hittel nem viseltet iránta.
-Rea kedves... Mi nem hiszünk több istenben nekünk csak egy van ahogy egy szívünk is... Egy szív csak egy istent imádhat. S ismétlem magam ha a szövetséget meg kívánod kötni Tamarea védve van minden tőlem származó támadástól most s míg élek míg gyermekeim élnek ha lesznek. De a szertartás egy s ugyanaz... Sajnálom de ezeket légy isten vagy ember nem tudod megváltoztatni.
*Nézett a lányra kinek fel se tűnt milyen odaadó Zaken. Persze mi más lehetett volna mert náluk akivel isteni létforma szövetséget akart kötni kénytelen volt vagy belehalt elutasító válaszába. Ez az Adeniakra nem vonatkozott. Hisz talán az elsők között voltak kik esküdtek s köteléket alkodtak.
-Én elmondtam mit nekem kellett s a kulcs nálam van már csak a te szavadra várok...
*Mosolygott Reára s nézte kéklő szemeit.