Sytar fennsík

[Daren Shadhon]

~Legalább van valami hasznuk... Néha mégis érdemesnek tűnik egy társsal menni.~ Gondolkodik, mikor észreveszi a felé tartó párost. Bár van realitás a gondolatmenetében, az nem az orgyilkosok világa. Az ő életük a magányról, és az egyedüllétről szól, hisz nem maradhatnak egy helyen sokáig, és sehol sem kedveli őket a világ, legalábbis így mutatják, de mindezek ellenére az uralkodók sem vetik meg a "használatukat", sőt. Nem egy csatát, avagy egész háborút nyertek meg az uralkodó, vagy egy hadvezér kiiktatásával.

-Remek.- Válaszolt a félszerzetnek. ~Legalább van valami haszna a szőrpamacsnak is.~ Morogta magában, majd felszállva a lóra elindult a lány után. Egy ideig haladtak, de aztán hirtelen mindenféle állatot vett észre a távolban, mintha meg akarnák támadni őket. De nem! Hasított belé a felfedezés, mikor jobban szemügyre vette őket. ~De mitől menekülnek? Mi a......~

Merengéséből lova rántotta ki, ahogy hirtelen hátsó lábaira ágaskodott.
-Héé! Mi bajod kislány?- Kérdezte lovától, aki fittyet hányva a kérdésre csak egyszerűen ugrott egyet, ledobva hátasát. Meglepődve tápászkodott fel, amit tetézett még az is, hogy a félszerzet is nagyot repült a farkas hátáról, s mind a ketten a többi állat után erednek. ~Na b...g... Már csak ez hiányzott nekünk...~ Felkapta a tolvajt a földről, s csak ezután vette észre a vihart.
-Okéé. Ez már nem tetszik. Szerintem keressük meg gyorsan az állatokat, velük ki tudjuk kerülni a vihart. Más lehetőséget nem nagyon látok.-

[Airie Von Nandori]

Nem igazán arra számitott, amit Shadhon mondott. Valójában azt remélte hogy legalább egy kicsit megdicséri, hogy milyen ügyesek, de ennek semmi jele, se nyoma nem volt sehol. Enyhén csalódott, mi arcán látszott is. Még az sem vigasztalta, hogy ők találták meg a nyomokat, és nem a sötét elf. Lorkon ülve követték a nyomokat, mindaddig amig csak tudták. A különös moraj a lány számára idegen volt, hisz nem járt még ilyen vadonban. A homokvihar teljesen ismeretlen dolog neki. Figyelte a környéket, ahogy felfigyelt a távolban zajló különös dolgokra, már kérdezte is volna a sötét elfet mi történik. De ekkor Lork mintha meglenne teljesen babonázva, ledobta magáról a lányt aki hátára esve ért földet. Hangon sikkantást adott ki, mi jelezte meglepettségét és fájdalmát is egyben, hisz egy kőnek esett neki. Szerencsére ahogy érezte, nem ütötte meg magát súlyosan. Nagyokat pislogva hasitott a fájdalom fejébe, miközben homályos szemeiben látta, hogy nem hogy csak ledobták magukról a hátasaik, de el is menekültek tőlük.
- Mi a...?
Kérdezte még mindig fájlalva hátát lassan állt fel a földről. Kicsit megrázza magát, hogy biztos legyen abba, semmi különös baja nincs. Shadhonra néz, de, kérdésére már meg is kapta a választ. A homokvihar fenyegető felhői és zaja mintha sárkány szárnyain haladna volna, oly gyorsan közelitett feléjük. Az állatok mind egy irányba menekültek, hogy biztonságban tudják életüket. Lehet ez történt a ként hátasával is. Sőt, biztos. Nekik is iparkodni kéne, ha nem akarnak a homokvihar karjaiba jutni. Fogalma sem volt, hogy az homokvihar, hisz oly messziről ki nem ismeri nem igazán tudja megállapitani. Ő csak azt látta, mintha egy démon kavarná fel maga köré a homokot, s mindent mit talált. Látott már szélvihart, látott már tornádót a tenger közepén s szülőföldjén. Lehet ez hasonló volt ezen a vidéken. A szél ahogy erősödött, egyre jobban fújta szemükbe a homokot. Igaz az epicentrum még messze volt tőlük, de nem akarta megtudni, hogy milyen nagy ereje lehet. Most már tényleg elvesztik az alkimista nyomait, bár ez aggasztotta őt a legkevésbé.
- Lork!
Egy kiáltás, mely szinte semmit se ért, hangját elvitte a közelgő szél. Tudta hogy igy nem fogja visszahivni a farkast. Shadhon mondatára válasz képp már az állatok irányába iramodott. Ahhoz képest amilyen pöttöm a lány, hihetetlen gyors volt. Ügyesen ugrálta át a köveket, szlalomozott a bokrok közt, mintha egész életében akrobata lenne.

[N Fat Neut]

A szél állandó marad, a mi végtére is nem egy nagy hátrány, hiszen kevésbé érezni a Nap hevét, ugyan akkor dacolni a nem csekély szívó erővel sem könnyű. Az állatok nyomát viszont legalább szinte gyerekjáték követni, valahogy mindig felbukkan egy-egy egyed, a vadon élők mellet hátas állat is és természetesen mind ugyan abba az irányba haladnak.
Az üldözés hosszú és kimerítő, ez nem vitás és az idő csak úgy repül, mintha most bőkezűen osztanák, de elmúló órái még sem tűnnek soknak. A fáradság érezteti már magát a szorgos lábakban, de talán az istenek végre rámosolyognak a két bérencre, mivel mozdulatlan sötét tömeget pillanthatnak meg a messzeségben, egy magasabbra törő hegyszerű, vékony képződmény előtt. Közelebb érve már tisztán kivehetőek az állatok és egy magasabb ponton, egy igen díszes kelmébe öltözött fura alak sziluettje is feltűnik. Magas, talán rendellenesen is és szikár is, vagy csak sok a ruha rajta. Nehéz lenne eldönteni. A látvány viszont magáért beszél, hiszen egyetlen kézmozdulatára mozdul az egész állatsereglet.

Kiáltás szakad váratlanul a levegőbe, nem is olyan messzi a párostól, valószínűsíthető, hogy szintén hátasa után jöhetett ama vándor. Ám fele annyi szerencséje sem volt, mint a sötételfnek és a hobbitnak, mivel karjába egy nagymacska mélyesztette fogait. Ez intő jel. A közeli bokrok megmozdulnak, tehát jelenlétük nem maradt figyelmen kívül. Három, sörényes macska elevenedik meg előttük, morogva, fújva, de utat nyitva egyenesen a szikla felé. Várakozva milyen döntést hoz majd a két betolakodó, megadóan menetelnek a szikláig, talán vesztükbe, vagy fegyvert fognak és próbára teszik magukat és szerencséjüket ellenük.

[Daren Shadhon]

Nem látott más kiutat, futott, mint ha az élete múlt volna rajta, és tényleg. Bár egyszerű volt követni őket, nem lehetett tudni milyen messzire szöktek el tőlük. De legalább nem volt olyan meleg hála a szélnek, viszont az útjukban állt még mindig, ami hátasok nélkül nem volt szerencsés. Lassan kezdett fáradni, ami azért nagy szó, hisz ezer év alatt nem lustálkodott, képezte magát, így megnyugtatóan vette észre a tömeget, s az alakot a sziklán. Kicsit örült, de ez el is enyészett mikor látta, hogy az állatok martaléka lesz hamarosan, így nem is törődött vele, úgyis lekötötték a bokrosból feltűnő cicuskák. Reflexből elővette számszeríját, míg másik kezével az egyik kardjára markolt. Nem akart teketóriázni, s főleg nem a többi ragadozó közé futni, így rögtön kilőtte a mérgezett nyilat a hozzá legközelebb lévőhöz, majd kardot rántott, és a másik macska felé suhintott vele, sikeresen megvágva a nyakát, sajnos nem halálosan de épp eléggé ahhoz hogy az ne akarjon tovább küzdeni. Az elsővel több gondja már nem volt, jobbra-balra szédelgett a méregtől, így már csak egyikük maradt meg.
-Hallod tolvaj kéred az utolsót? Láthatod nem nehéz elbánni velük-
Mosolyog, de most őszintén. Már csak ilyenkor tud, mikor harcol, semmi más nem tudja meghozni így az örömét, mint a vérontás. Lenyalta pengéjéről a vért, miközben visszafordult az állat felé, hisz azért mégse bölcs dolog levenni az ellenfélről a tekintetünket, főleg ha egy kiszámíthatatlan vadállatról van szó.
-Na mozdulj már!- Szól rá a tolvajra. -Nehogy már nekem hagyj minden élvezetet.-

[Airie Von Nandori]

Ahogy haladtak a káoszban hátasaik után, enyhe vigyor ült ki arcára. Hogy miért azt saját maga sem tudta, hisz semmi nevetni valót nem talált jelenlegi helyzetükön, sőt nagyon is siralmasan állt a szénájuk, melyet most a vihar el is visz de nagyon könnyen, ha azonnal nem tesznek valami értelmeset. Értelmeset? A mosoly arcán csalóka volt, hisz nem tudta visszafogni arcizmait akkor sem ha nagyon megerőltette magát. Nem szállta meg semmilyen démon, de még csak az agya sem borult el vagy ehhez hasonló. Csupán siralmasan nevetségesnek tartotta az egészet. Megvolt rá az oka. Életüket mentik és próbálják hátasaikat utolérni, holott a drága nyomok ellesznek könnyedén söpörve s kitudja, lehet ők is tökéletesen elfognak tévedni ebben a nagy hajszában. Ahogy haladnak, szemébe feltűnik egy idegen. Először csak távolról látja, hogy egy személy lehet az. Naivan megdobban szíve, talán az alkimista? Ugyan... De ha mégis? Szemeit megcsapta az a mocskos vér látvány, melyet nagyon nem szeretett. Teste ösztönösen borzongott meg a mély sebek láttán. Segíteni kéne neki, de ezzel csak jobban feltartóztatják magukat. De ha mégis az alkimista? Vagy valamilyen gazdag kereskedő aki elvesztette karavánját? Lehet jutalmat is kapnak ha segítenek neki? Nem volt ideje ezen gondolkodni, de tény hogy felettébb kapzsi tud lenni mások élete árán is. A közeli bokrok vészjóslóan remegtek meg körülüttök. Épp hogy sikerült megállnia, egy hatalmas macskának a bűzös pofája nézett rá alattomosan, egyetlen céllal. Megtorpant s szíve nagyot dobbant. Saját életének megmentése forgott kockán s az adrenalin azonnal hatalmasat ugrott benne. Szeme sarkában látta ahogy a sötét elf könnyedén harcol velük, mintha csak gyakorló babák lennének. Nem tétlenkedett viszont ő sem. Igaz nagyon keveset harcolt, de apró létére nagyon fürge s tolvajkodásának köszönhetően nagyon jó akrobata is. Ujjai mint a gyík lefutottak oldalára s elővette két rövid kardját, mely számára már kardok voltak, holott egy embernek inkább tőr. Maga elé tartotta őket jelezve az állatnak, nem hajlandó a tápláléka lenni. Egy szökkenés, egy ugrás s precíz támadás. Egyenesen a macska hátára ugrott a levegőben megfordulva, hogy hátára üljön ha megérkezik. Gyors volt s ügyes. Azonnal ahogy megérezte a macska bundáját lábai közt, nem habozott. Két tőrét azonnal az állat fejébe mélyesztette ameddig csak tudta. Utolsó üvöltés s a nagy állat teste hatalmas dobbanással kavarta fel a homokot maga alatt, ahogy nehéz teste holtan esett össze a hobbit lány alatt.
- Ez neked szórakozás?
Kérdi Shadhontól enyhén ironikusan, de ahogy arcán látni, valahogy ő is élvezi eme "öldöklést". Talán kipróbálja ő is az orgyilkosságot? De túl figyelmetlen volt s enyhén öntelt tökéletes sikerével. Egy hatalmas test ugrott felé, számára eltakarva az égboltot. Az utolsó nagymacska ugrott a lány felé, hatalmas mancsával támadva, hogy feltépje a lány oldalát. Mert igaz hogy oldalról támadt, mégpedig úgy, hogy nem esett bele a lány látóterébe. Szerencsére nem volt halálos a támadás, hisz a lány még időben reagált. Legalább is résznyiben. Tőrét kiszakítva a halott macska fejéből támadt ellenfelére s hajolt el egyben is. Kezében a tőr hatalmas ívet lerajzolva landolt a nagymacska állkapcsában. Ismét egy üvöltés s ahogy a lány elhajolt, úgy ugrott át felette a macska is. Hajszálon múlt minden, főképp az hogy ne döntse le magával a lányt. Szerencsére nem így történt, viszont minden szerencsében van balszerencse is. Nem tudott túl jól lehajolni s az állat egyik mancsával felsebezte a lány arcát. Radoszka megérezte azokat a gyilkos körmöket, ahogy súrolják csontját, majdnem áthatolva egészen fogaihoz, melyeket épp hogy csak nem érintett. Fájdalomordítás követte az állat halott landolását pár lépésnyire tőlük. A lány lendülete ahogy elhajolt a macskától túl nagy volt s szintén leesett a földre. Tompa puffanás s érezte ahogy karját nekiverte egy kőnek, de nem ez volt az mi a legjobban fájt neki. Két mély vágás tátongott a lány arcán, melyek oly mélyek voltak, hogy látni lehetett olykor apró fogait. Vére melegen folyt a poros földre, mely mohón szívta fel. Remegő testét még nem hagyta el az adrenalin, lehet épp ezért volt képes talpra állni. Szemeiben látszott a fájdalom és a düh keveréke, de már nem tudott mit tenni. Megtanulta az élettől, nyafogással és sírással nem lehet túlélni, így csak remélte, hogy nem fog sokáig fájni. Kihúzta mindkét tőrét a macskák fejéből s megrázta a levegőben, hogy legalább egy kicsit hulljon le róla vérük. Shadhon felé pillant, kinek testén egy karcolás sincs, bár ezen nem lepődik meg, hisz neki tökéletesen kell tudni gyilkolni, elvégre ez a munkája. Utána inkább az idegen felé nézett, ki csak pár lépésnyire tőlük figyelhette ahogy valószínű megmentik nem csak a saját, de az ő életét is. Már nyitná is a száját hogy megkérdezze ki ő és mit keres itt, de a fájdalom ismét arcába nyilallt, így az ilyen dolgokat inkább a sötét elfre bízta, már ha ő segíteni akar rajta, de nem nagyon adott erre esélyt.

[Shion]

Airie és Shadhon

Elsőként a kicsiny félszerezethez lép és oly játszva csavarja ki kezéből fegyvereit, mintha csak egy gyerektől venné el a cukorkáját. A sötét elfnek sem kell soká várnia, a különös szerezett, a fehér kámzsába rejtett arc ugyanis előtte elevenedik meg, felébe tornyosulva. Arcát nem, de ragadozóhoz hasonló mosolyát lehet látni és szinte egy azon pillanatban az elf is fegyvertelen lesz. Az idegen hátralép, egészen a tetemig hátrál s leszegi fejét. A megmaradt egy, akárcsak egy közönséges házimacska dörgölődzik hozzá.

- Csak ölni és ölni!

Szólal meg csendesen lehajolva, megcirógatva az elesett pofáját. A fegyverekre több gondot nem fordít, hagyta őket a porba hullni, de hogy bármelyikük is felvegye, azt nem fogja engedni. Felegyenesedik és egy határozott rántással lehúzza csuklyáját, göndörödő éj fekete mintha csak erre vártak volna, vállára és az elé hullnak. Vesébe látó zöld szemeit finoman jártatja a két gyilkos között. Hidegen hagyja, hogy milyen fajba tartoznak, milyen körülmények között cseperedtek s azt is, hogy most milyen foglalkozást űznek. Az invitálást nem értették meg és ezzel vérig sértették, hol ott hatalmas megtiszteltetés lett volna körében, békében lenni. Mert a Vadállatok istene gyűlöl mindent és mindenkit, aki szeretett jószágait kihasználja.

- Mesélt a ló és a farkas, de szavukat elvakította uraik iránti tiszteletük. Érdemtelenek vagytok, hogy egy állat is szolgáljon benneteket!

Állát érinti jobbjával, nem is gondolt hirtelen arra, hogy megátkozza ezt a két szerzetet. De most, hogy így kimondta, nem is tűnik olyan rossz ötletnek. Újfent elmosolyodik, érezni benne a bosszú szikráját és látni, hogy nagyon bölcs szavakra lesz szükség, hogy megbékítsék. Már ha nem egy közönséges mágusnak tartják, ki érti az állatok nyelvét. Ez mulattatja is. Játék! Ha játék lenne talán megúszhatnák, de ez a valóság és Shion nem a könyörületes fajta. S csak egy valami árulkodik magasztos kilétéről, szemei, amikben nem csillan sem a táj, sem az előttük álló tükörképe, sem a homok, sem a Nap fénye. Hiszen, mint minden isten szeme, az övé is csak testvéreit tükrözi vissza, minden mást elnyel.

- Átok? Mhm, kedvem szerint állataitok marcangolnának míg csak van bennetek lehelet, de velük szemben nem követnék el ekkora gyalázatot. Mindazonáltal, nem elég a leány vére és tiéd sem férfi. De átkom tökéletes lesz.

Arca megmarad a kiismerhetetlenség álcája mögött, ám most szavainak hatására kíváncsi. Még több bizonyosságot akar szerezni, hogy ez a kettő méltán rászolgál a büntetésre, amit valószínűleg akkor is le fognak szenvedni, ha méltónak mutatkoznak a kegyelemre.

[Daren Shadhon]

Szinte sokkolta az idegen megjelenése, s az ereje is, hisz nem egyszerű a kicsavarni a kezéből a fegyvereit. Megjelenése is hihetetlen volt. A semmiből került elő, és magasabb volt mint ő, és játszi könnyedséggel érte el a lány kezében lévő késeket is.
~Ki a franc lehet ez?~ Tette fel magában a kérdést, de nem szólt egy szót sem. Nem szeret beszélni ismeretlenekkel, hacsak nem megbízók. Csak figyelte, és hallgatta, hátha megtud valamit az ismeretlen alakról.
~Szót ért az állatokkal, de nem elf, talán druida, de ez még mindig nem magyarázza a hirtelen feltűnését, hisz teleportálni csak néhány démon képes, de ők meg nem védik az állatokat, és a szeme. A szeme is rendkívül furcsa. Nagy hatalmú lehet, ha így átkokkal fenyegetőzik, néhány macska miatt és...~ Itt mondhatni megállt az agya a felismeréstől. ~Uruhan segítsen minket.~ Sápadt el hirtelenjében, ami egy sötét elfnél kevésbé vehető észre, de az idegen biztos felismerte, hogy rájöttek kilétére.
-Egy évezrede élek ezen a földön, és csak legendákat, meg meséket hallottam róla, nem hittem, hogy ez valóban megtörténhet.- Mondta a félszerzetnek, miután mellé battyogott. -Rengeteg mesét hallottam vadászoktól, kik előtt megjelent egy hosszú, fekete hajú, fehér kámzsába burkolt személy. Azt állították, hogy megátkozta őket, sőt egyiküket könyörtelenül felfalatta néhány erdei vaddal.- Folytatja a mesét, mit annyiszor hallott a kocsmákban, s féltérdre ereszkedik. -Üdvözletem Isten, ki a vadakat óvja. Szívesen mondanám, hogy tiszteletem is, de én csak Uruhant tisztelem és imádom, továbbá nem vélem bölcs dolognak, hogy hazudjak. -Mondja mindezektől függetlenül tisztelettudó hangon. -Megtisztelő, hogy meglátogatott minden, de még mielőtt megátkoz azt is vegye figyelembe, hogy mikor három nagymacska tűnik fel, reflexből az önvédelemhez folyamodok, lévén eddigi tapasztalataim róluk azt támasztják alá, hogy vagy én támadok először, és úgy túlélhetem, vagy várok, de akkor viszont mind rám ugrik. Bár lényegtelen, majd eldönti mit akar,  és átkozzon meg ha akar, de kérem gyorsan tegye, mivel mi nem vagyunk halhatatlanok.- Pillant hátra az egyre jobban közeledő viharra, s reménykedik, hogy viszonylag könnyen megúszhatják a dolgot, végtére is csak megsebesítette két követőjét.

[Airie Von Nandori]

Ha akarta is volna, mégsem sikerült volna igazán felfognia azt, ami épp történt. Kezei mintha maguktól, de mégis segítséggel hulltak fegyverei ki kezeiből, siklottak a levegőben majd tompán estek le a sárga porba. Arca szinte elsápadt, mikor észlelte, hogy az idegen valóban nem emberi szabású, vagy egyszerű halandó. Sőt, Shadhon szavai egyáltalán nem nyugtatták meg, inkább csak jobban kihozták sodrából. Egy isten. De most komolyan, ha egy egyszerű halandó egy istennel találkozik, az csak két dolgot jelenthet. Jót, vagy rosszat. De hogy, és miért? Ha a vadak istene, talán megbüntetni jött őket, mi a lény szavaiból meg is érződtek, akkor is ha csak fontolóra vette eme lehetőséget. Igen, halott a vadak istenéről, az állatok védelmezőjéről. Sőt, nem is akár kitől, hanem az ork vezértől. Igen, egy legendát mesélt róla, mely szerint a farkasok s orkok testvéri szeretetben, halandókkal fel nem fogható kötelékben élnek egymás mellett, mint ajándék eme istentől azért, hogy tisztelik ama zöld nép a természetet s annak gyermekeit, az állatokat. De szó mi szó a dolog csak legenda, bár mindenben van egy fikarcnyi igazság. De az itt most jelen pillanatban a legrosszabb igazság az volt, hogy a fiatal hobbit lány gyűlölte az isteneket, hisz szerinte egyik sem cselekedett semmi jót a halandókkal. Régen szüleivel tisztelték az isteneket, de amióta oly pusztítóan vált meg családjától, s élt bűnözői életet szinte kényszerből, nem igen bírta már elhinni, hogy az istenek jók is tudnak lenni. Shadhont figyelte, olykor lenyelve saját vérének meleg ízét, mely nem volt oly nagy menyiségben pont a legpompásabb íz. Hízelgő szavak egy sötét elftől, ki féli életét. Ezt a pillanatot nagyon is eszébe fogja vésni, már pedig nem csak azét, mert egy isten áll előttük. Lork jutott eszébe. Lehet mégiscsak inkább volt gazdájának kéréséhez hűséges, s ezért maradt vele? Sosem gondolkodott el még ezen a lehetőségen, sajnos egyre valószínűbbnek látta rá a választ, hogy valóban csak ezért vannak együtt. Sanyargató s fájdalmas érzés töltötte el, hirtelen oly nehéznek s magányosnak érezte magát. Mintha az összes kaland Lorkal csak színjáték lenne, puszta régi kivánság betöltése. Ez a felébredés benne talán erősebb csapás, mint amit egy isten képes lenne számára kitervelni, hisz Lorkon kívül nincs kit elveszítenie, de egyre jobban úgy érzi, hogy sosem volt igazán a farkas barátja. Vére egyre jobban gyűlt szájában s már nem volt benne annyi késztetés, hogy lenyelje, így csak kiköpte a földre. Arcán látszott, hogy habár igazán isten áll előtte, nem fog térdre borulni s bocsánatért esedezni. Neki nincs mit veszíteni s olykor úgy érezte, valóban a halál lenne a legjobb számára. Sosem találta helyét a földön, bár igaz, nem is tudta hova tartozik.
- Ha meg is büntet, tegyen úgy. Hisz az istenek mást nem tudnak. Csak sanyargatni a halandók életét, büntetni a hibákért, azért hogy egyáltalán léteznek. Hol voltak az istenek, mikor imádkoztunk hozzájuk anyámmal s nővéremmel, reménykedve hogy vigaszt adnak szenvedő napjainkban? Hol voltak az istenek, mikor anyám haldokolva könyörgött egy kis jobbulásért hozzátok? Semmilyen isten nem könyörült rajtunk. Egy sem! Megannyin vannak de mind csak tiporni tud. Szívből zengő imáinkat meg se hallják, nem nyújtanak vigaszt, csak pusztítani tudnak.
Hangja komoly volt s bár enyhén remegett, bár igaz nem a félelemtől, hanem inkább a dühtől. Igen, felmerészelte egy istenre emelni hangját, akkor is ha szavai torzak voltak s olykor vére állán folyt le. Lábai nem igen hallgatták, csak ugyan mint teste. Fáradt volt s kimerült. Na és természetesen dühös. Nagyon dühös.
- Büntessen meg akkor engem hogy megöltem két állatot holott maguk megölték a családomat! Maga szerint ez igazságos?!
Lihegett s mélyen vette a levegőt. Érezte, le kell ülnie, vagy lábai nem fogják bírni, szint úgy mint teste s lehet összeesik. Számára mindez most olyan dolog volt, ami nem érdekelte. Hisz előtte volt egy isten, akinek végre szemébe mondhatta azt, amit mindig is gondolt róluk, hisz tudta évei során, az imákat ők már rég nem hallgatják.
- Büntessen meg, se ezzel csak szavaimat erősíti meg. Büntessen meg, s nem egy istennek, hanem egy ... egy halandónak lesz igaza.
Arcára egy mosoly húzódik. Egy mosoly, mely elárulja, bárhogy is lesz, ha meg is hal, morálisan Radoszka nyerte meg az egészet, hisz milyen halandó lenne képes, vagy oly bátor s vakmerő hogy szavakkal szembeszálljon egy istennel. Szemébe nézett, azokba a zöld, lelken átható szemekbe. Érezte ahogy felemésztik egy részét, de mégis mosolygott, mert ismerte saját igazságát s ez adta meg neki erejét.

[Shion]

Csendben hallgatja a sötét elf anekdotáit, s ha kis érdekeltsége is lenne hozzá fűzendőleg, bizony elismerné őt gondolatai nyomán. De emberszabásúnak született, s így esélye sincs arra, hogy kegyeit élvezhesse. Ám gondolatai bőséggel megfordulnak a lehetséges büntetések között, mikben feltűnik az eshetőség is, hogy jószágaikat s a világ minden állatát szolgálniuk kell, vagy … Még ide kell megfelelő szankciót kitalálnia, mert a halál csak a gyengék jutalma.

Bólint a szavak hallatán, de figyelme ekkor már a kicsiny hobbitra terelődik, gondolatit szándékait épp úgy érzi, mint a sötétbőrűét. És mélységesen csalódott, el is fordítja a fejét, tudván, hogy az előtte álló két személy teljesen érdemtelen, még arra is, hogy szavait, vagy akárcsak idejét pocsékolja rájuk. Végigsimít még egyszer utoljára elesett barátján, hogy teste elporladva egyé válhasson a sivatag homokjával, ne lakmározzanak belőle testvérei. Aztán mit sem törődve a lány szónoklatával megoldja fémláncokkal összefűzött köpenyét,melyet a sérültekre borít, így azok is eltűnnek a ruhadarabbal együtt.

- A sötét rengeteg gyermeke jól beszélt, isten vagyok, Shion a Vadállatok védelmezője.

Megadta nevét is, hogy majdan ez is csatlakozhasson az elbeszélésekhez, noha nem vágyik hírnévre, de nem tartja elhanyagolhatónak, hogy így kevesebb lesz azaz álnok, ki élvezetből pusztítja vadjait. S ezt nem érti a leány, ő nem tartozik felelősséggel sem az emberek, sem az elfek, sem pedig a hobbitok, de még az orkok felett sem őrködni. Nemes egyszerűséggel fordít hátat a párosnak, háta mögött összekulcsolva kezét, majd félig fordulva csak vissza pillant az elfre, majd a félszerzetre, akin meg is állapodik pillantása egy időre. Utána a kavargó égre emeli tekintetét.

- Sérelmeidet tárod elém, s győzelmet kiáltasz magadnak. De felelj egy kérdésre, mivé válna a világ, ha az istenek a legapróbb problémától kezdve a legnagyobbakig mindent megoldanának? Mh? Béke? Nyugalom? Harmónia? Mindent eluraló szeretet? Ha ezekre gondolsz ostobább vagy, mint gondoltam. Ha ti halandók nem szenvednétek, ha nem lenne szabad döntésetek, akkor azért háborognátok s érdektelenné válnátok mindenre.

Újból teljesen hátat fordít, majd kinyújtja karját, amelyre néhány perc múlva egy érdekes vörös színű sas telepszik meg, csőrével megcsipkedve az isten haját. Mintha beszélgetnének, percek telnek el és ez idő alatt Shion érdektelen a páros tetteire. Végül a sas tovaszáll, egyenesen az állatsereglet felé és az isten pedig visszafordul a halandókhoz.

- Imáid sikertelenségét ród fel Amionnak, Lamyarenak, vagy Hiseinennek, ők azok, kik babusgatnak benneteket halandókat. Vagy panaszold el bánatod a Holdnak, Selion biztos megérti dühöd, vagy kérj buzgón elégtételt Sabalrtól, de ne nyafogj, ha mérlegének nyelve nem javadra dönt.

Nem viselték meg a hallottak, s ha küzdelemről is volt szó, nem érdekli a kimenetele. Végül is most megmutatkozik mennyire más egy élő és egy halhatatlan, egy olyan, aki érzésekkel él egész életében és egy olyan között a különbséget, aki elnyomja és végig "féli" létezését attól. Mert ahogy többször is hangsúlyozta, szóval és arcának rezdüléseivel, neki nincs dolga vadjain kívül mással, csak ha híveit ok nélkül öldösik ezért nem is táplál érzést mások irányába. Így a biztosabb és könnyebb.

- Tiszteleted Uruhane, bölcs döntés, hiszen fél szemmel figyel téged árulásod véget. De valószínűleg míg szívedben hű maradsz hozzá ítélete nem zúdul a fejedre. Azt mondtad, önvédelemből öltél, az utat fel sem fedezted, mit felém nyitottak vadjaim? Látod félszerzet, ez egy döntési lehetőség volt s ti döntöttetek, a következményt viszont nem viselnétek?

Szavait a sötételfnek szánta, tudván, hogy ezzel kivívja bátya haragját, de igazán sosem tartott tőle, amióta az Első átkát fejükre vonták, azóta nem látott okot, hogy bármely testvérétől tartson. Ám a mondat végét, még ha a lányt is szólította meg, mindkettőjüknek címezte.

[Daren Shadhon]

Érdeklődve figyelte szavait a lánynak. Megindító beszéd volt, legalábbis egy érző léleknek, őt nem izgatta különösképpen. Inkább bolondnak tartotta a tolvajt, lévén egy istennel kötekedni nem a hosszú élet titka. Egyre jobban fogyott az idejük, s legszivesebben elrohant volna a vihar elől, de nem akarta próbára tenni, mint most megtudta Shion kegyességét, bár kénytelen volt elismerni ez esetben igazat szólt, hiszen ha mindent megkapnának, akkor teljesen érdektelenek lennének, és nem fejlődnének sehova, s nem értek volna el annyi mindent ami van. Így jó ez a világ ahogy van, csak jobb lenne ha a dühös istenek nem akarnának hatalmaskodni.
-Bocsánat, hogy így közbeszólok, de ha kérhetném akkor öljön meg minket, ha úgy óhajtja, vagy ha mégsem akkor átkozzon meg és engedjen utunkra minket. Mint mondottam nem mindenki öröklétű, és fogytán az időnk.-
Már tényleg nem érdekelte, hogy meghal, vagy bármi történik vele, őt csak a célja foglalkoztatta, hogy megtalálja az alkimistát. A legviccesebb az egészben, hogy a világ a hozzá hasonló kapzsik miatt áll még. A háborúk, a területszerzés, a hatalom megragadása motiválja a hozzá hasonló"alsóbbrendű" halandókat, és ennek érdekében bármit megtesznek, a kisebb hatalommal bírók lopnak, más, nagyobb hatalommal rendelkezők szolgálatába állnak, hogy amint lehetőségük van rá hátba szúrják, és elvegyék mindenét. A legnagyobbak, a városok, országok uralkodói mind csak azért tesznek "jót" az embereknek, hogy támogassák őket, ha kell akkor a háborúban. A mezőgazdaságot és az ipart is csak ezekért fejlesztik, semmi másért. Nem véletlenül tisztelik és imádják Uruhant annyian. 
-Azt még hozzátenném, hogy ha valaki rád támad őket nézed, nem pedig azt, hogy milyen út van még. Legközelebb világítsd ki, ha ennyire irányítani akarsz minket. Ennek ellenére viseljük a következményeket, más választás híján, úgyhogy kérem döntse el, hogy meg öl-e minket, vagy ha nem akkor engedjen utunkra.-

[Airie Von Nandori]

Figyelte őket s hallgatta, de mély csalódás tiporta össze minden reményét, minden szavát. Shion úgy viselkedett, mintha meg se hallotta volna a lány szavait, érdektelen volt teljesen. Ismét, mint ahogy ezt megannyi év bizonyította, süket fülű istenre talált. Bár számára ez már inkább nem is meglepő, hanem nevetséges. Azok alapján mit Shion mondott s viselkedett, kidedukálta azt az eredményt, hogy Shadhon szavait legalább "meghalja". Nos igen, aki tud édes szavakkal bánni hogy megússza a büntetést... Ekkor döbbent rá, hogy valójában a sötét volt az, ki először támadta meg a nagymacskákat s invitálta erre a hobbit lányt is. Már nyitotta volna száját, de ahogy elnézte Shion hátát, úgy vélte felesleges lenne bármit is mondani neki. Legszívesebben lefeküdt volna a poros földre s inkább megvárta volna a vihart. Már nem is érdekelte őt az alkimista, nem érdekelte őt a világ. Csalódott volt, méghozzá mélyen. Lehet igaz, hogy Shion a vadak istene, de neki köszönheti hogy családja olykor hetekig éhezett. Semmit sem tudott az istenek ellen tenni. Önteltek voltak hatalmukkal. Lehuppant a sárga porba. Érezte a szelet, mely olykor arcába csapta haját. Igen, hátat fordítva ült mindkettejüknek, hogy így csodaszép kilátása legyen a hatalmas viharra. Elmosolyodott. Magának csak bár, de ahogy a vihart nézte, érezte annak dühöngő erejét s csodaszép kavargását. Tudta, ha most igazán csak rajta múlna, bár minden döntése csak rajta múlik, legszívesebben itt ülve várná meg a sárga démont. Hogy eltiporja, eltakarja testét maga alá. Kinek is hiányozna? Ezen a világon nincs senkije, így senkinek sem hiányozhatna, de még csak emlékezni se fognak rá. Mintha sosem létezett volna. Mosolya szélesebbre húzódik, arcára kiül a békesség. Érezte ahogy sajogó teste ellazul s ujjai közt, valamint arcán megérezte az apró porszemcséket, melyek már kezdtek enyhén kavarogni a lágy szellőben.
- Nem fogok bocsánatot kérni viselkedésemért, de még csak azt sem fogom elmagyarázni, hogy miért öltem meg a nagymacskákat. De egy kérdést felteszek. Maga volt az a sérült személy a sziklán? Ha nem, csak remélem túléli a vihart. Az emberek és az állatok olykor békésen élnek egymás mellett, máskor pedig gyilkolják egymást hogy a másik túléljen. Maga pedig pont minket megy bírálni. Bár ebben a világban engem már semmi sem lep meg. Túlságosan is el van rontva, hogy valami jót lássak benne. Shion és Shadhon is csak káprázat. Ez az egész egy hosszú álom s ha felébredek ismét egy putri kis korhadt farönkben fogok felébredni. Mint mindannyiszor eddig...
Utolsó két mondata halk volt. Nagyon halk, mintha csak magának suttogná az egészet. Viszont nem volt lankadt, nem volt nyugtalan se felháborodott, inkább békés s csendes, mint egy szelíd bárány. Holott tudta jól, ez valóban az igazság s nem álom. Apró zsebéből egy pöttöm kis szerkezetet vett elő. Első pillantásra mechanikus kis dolog volt, melyet egy gnóm készített, de a lánynak ajándékozta. Elkezdtek benne forogni a fogaskerekek s lágy, kellemes dallam zendült fel. Nem volt hangos, inkább csendesebbnek mondható. Altató dalt játszott.
- Lork mennyire szerette ezt hallani...
Mélyült el magának, majd hirtelen hangja halhatóbb lett.
- Shion, kérem nagyon vigyázzon Lork-ra. Csak a legjobbat érdemli.
Kezét összezárva elnémult a kis szerkezet, majd visszacsúsztatta zsebébe. Szemei a közelgő sárga démonra nyugodtak s élvezte a látványt.

[Shoong''Loahck'']

Csak hallgattam és hallgattam mit motyog lázálmában az öreg, s minden elejtett szava egyre inkább értékessé tett létezését, vagy még inkább a nyakában lógó kulcsét. A démoni ösztöneim világosan azt követelték meg, hogy tépjem fel torkát s vegyem birtokomba a tudást, ám túl egyszerűnek tűnt s bár messze a nagy dolgoktól nevelkedtem, megvan a magamhoz való eszem. Békén hagytam, de végleg elhúzódszkodtam tőle, a rejtekünket is magam mögött hagytam. Ahogy egyre közelebb ért a vihar, egyre elemibbnek éreztem magam, hívogató volt, csodálatos és elemésztő és magával hoz valami sokkal elemibbet is. Egy dalt, a dalt melynek szövege szinte önállóan folytatja a sorok, az után is, hogy elhalt a szél dübörgése mellett. Tudom ki dalolt s hívta menedékbe eme vidék jószágait, habár életemben nem láttam még őt. Egy részem azonban hozzá tartozik és vágyik is, de démoni létem ellenszegül ennek a vágynak, mint urat nem ismerő lélek, s a halott fél, a szellemek lelkei, akik egy másik istenhez tekintik magukat közelinek. Különös és fura.

Még is inkább a közeledő förgeteg követei figyelmem, megtépázott szagot forgat magában. Előrébb szaladok, egyenesen neki a sötétülő falnak, a szag irányába. Nem számolom mennyi időbe telt utam, de megtorpanok azon nyomban, mikor ismerté válik, hát ez volt az a kiismerhetetlen vadság benne. Sárkány születik és nem is akármilyen. De nem lesz jó megvárni, tapasztalat ezt nem támasztja alá, de a hallomás és az ösztönök, még is azt üvöltik: Kerüld el! S én eleget teszek a belső ösztönnek. Rohanok, vissza a bozótosba, felrázva az öreget, ki talán meglepődik méreteimen, mert időközben változtam, elértem démoni nagyságom határait s így ha nem is tökéletes, de hátasa leszek ennek az embernek.

- Ha kedves az életed, akkor elfogadod a hátam és nem kérdezel. – Mordultam rá, mikor fadarabolt emelt felém és ő óvakodva és lassan tetet azt le, majd ahogy mellé fordultam komótosan mászott a hátamra. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szerencsétlen és mennyire ragaszkodik az életéhez, ha egy démonnak is szinte szó nélkül szót fogad, hogy megmeneküljön. – Amilyen erősen csak tudsz kapaszkodj a bundámba! – Szólítom fel s már vágtatok is, a szél vezet, az melyet előre menesztettem, hogy ráleljen a dal foszlányára, hiszen ahol a többi állat menedékre lel, ott mi is.

Hosszú az út, ebben a melegben, teherrel meg csak hosszabbnak tűnik. Ezért is hagyom, hogy a vihar szele némileg beérjen minket, hűtve a közeli levegő és ezzel némileg magamat is, ahogy körbejáratom a hűvös szellőt, s egyet kénytelen voltam szíjként magam köré fonni, hogy elalélt utasom a hátamon maradjon.
Új híreket hoz a szél, vannak előttünk és most fordul meg a fejemben először, hogy talán az alkimistának jobb volna azoktól távolabb. Szikla akad itt és nem nehéz tövében lyukat ásni, mélyre hatolva pedig üreget alakítani ki. ezt teszem és ebbe rejtem a törékeny embert. Magam viszont visszatérek a felszínre, újra emberek számára elfogadható formát öltve és elindultam megnézni az idegeneket. A sötétlő felhő felől bukkanok fel, lapulva, ki tudja kikkel állok szemben. Bár a látottak alapján egy apró leánykáról van szó, egy tipikusan karót nyelt sötét elfről és egy mágusról, vagy … A harmadik alak kilétét illetően igen csak elbizonytalanodtam, de elmém kizártnak tartja, hogy Ő legyen az, az állati énem viszont fejet hajt.

[Shion]

Ha a mai napon három ballábbal lépett volna a fizikai világra, ahogy általában azt hangulata mutatja, talán már tényleg mind a két lény halott lenne. Még is inkább csak fárasztja ez a kettő, mert igen is a halandók mind fárasztóak, el vannak telve kicsinyes gondolataikkal, önzőek, mert csak azokra hajlandóak gondolni, akik közel állnak hozzájuk. Azonos sorsú lelkek, szeretteik és ellenségeik, de más? Nagy valószínűséggel ők azok, akik boldoguljanak, ahogy csak tudnak. Elfintorodik, tényleg elege van, de büntetlenül nem hagyja a dolgokat. Van néhány talán, de sérti létét, hogy így semmibe veszik, nem feltétlen tiszteletet kíván meg, legalább is nem ilyen alantas lényektől, de az udvariasságot messzemenőkig megköveteli. Ezt viszont nem kapta meg.

- Élet vagy halál? Meg sem lepődön, hogy ti csak ebben a kettőben vagytok képesek gondolkodni. De jól van.

Újra szembe fordul a jómadarakkal, arcáról eltűnt a mosoly, még írmagját sem lehet felfedezni. Minden eddig érzelmekre utaló vonása kisimult, szinte mint a vihar előtti csend. Vetett egy gyors pillantást a megelevenedő viharra, aztán elsőként az elfre pillantott. Intett, mire a férfi fegyverei a kezében teremtek, elé állt és felé nyújtotta.

- Vedd vissza fegyveredet! Te, Shadhon, a sötét rengeteg népének gyermeke, míg nem érdemled ki kegyem, sikertelen leszel a vadászatokon és egy jószág sem tűr meg majd uraként. S akárhányszor étked hús, annyiszor omlik az hamuvá szádban.

Nem pazarol több időt a sötét elfre, de még egy mosolyt se, vagy grimaszt, amivel kigúnyolná. Hiszen az sietni akart, ezért is kapta elsőként meg a büntetését, melynek meglétéről később a vadászatai alatt szerezhet majd tanúbizonyságot. Sem hang, sem fény nem kísérte az eseményt, de még látható nyoma sem maradt. A lányhoz lépett, közvetlen a háta mögé, különösebben nem zavarta, hogy nem néznek a szemére, nem feltétele, hogy a kiérdemelt átkot kiszabja. Újból int, de ez úttal nem csak a leány fegyverei teremnek kezében, egy különös mélyvörös anyag is.

- Fegyvereid újra a tieid! Te, Radoszka, a félszerzetek népének leánya, vadászataid alkalmával minduntalan elvéted majd a vadakat és téged sem tűr meg úrnőjeként egyetlen állat sem. Az étkek úgyszintén hamuvá omlanak majd szádban, ha az hús. És mivel könyörületről beszéltél, fogd ezt! A Jádemadár tojása, csak rajtad múlik, hogy a kikelő fióka jó szándékú lesz, vagy népek pusztítója. ha becsülettel felneveled, átkom alól megszabadulsz.

Ezzel átnyújtotta a vörös bársonyba burkolt tojást is, mi mélyvörös, de mintha kopna róla a szín, tetején egész érdes és ízléstelen zöld színt mutat. Tudja, hogy a tojás az utolsó szemeszterbe lépett s amint az egész héj ilyené válik, hamarosan megreped majd és egy igen csúnya kis fióka bukkan majd elő belőle, de micsoda bestiává válhat. Ritkaság számba megy, hogy bestiatojást halandó kelthet ki, de kíváncsi. Mire azonban megláthatja a fiókát, még egy jó hónap fog eltelni.
Ahogy újra a viharra pillantana, már célzottan keres mást. Megérezte a farkas jelenlétét és szíve, mely sokak szerint jégből és kőből áll össze egésszé, megesik. Nem kedveli a démonokat, ám a szellemeket, igen csak közel érzi magához, így a farkast is. Még is, nem dolga köszönteni. Inkább elindul, hogy magára hagyja a párost és végre menedékbe vezesse a vadakat, de még megtorpan.

- Gondom lesz állataitokra és midőn kiérdemlitek, vissza is térnek hozzátok.

Ezzel tovább lépett és néhány lépés után, hacsak valamilyen okból kifolyólag nem marasztalják eltűnik és pillanatok után az állatok fekete, várakozó tömege is eltűnik. Csak az egyre közeledő vihar marad meg, egyre sűrűbb feketeségben gomolyogva, egyre vadabbul vágva a homokszemeket az útjába akadó fáknak, testeknek.

//Jádemadár: Földet(bolygó) szimbolizáló bestia, Shion, Lamyare istenségeket szolgálja, illetve annak is mindvégig a segítségére lesz, aki felnevelte. Ez a madár nevelésétől függően vagy jó, vagy pedig gonosz lesz. Előbbi esetben kivirágzást, bőséget hoz, utóbbi esetben pedig pusztulást és önmaga által gyilkosságokat. Nevelőjén kívül mindenkivel végez és végül annak lelkét is bekebelezi.
Akiktől ezeket meg lehet tudni, Niboras bölcsei, Miranwa vénei és az istenek.//

[Daren Shadhon]

~Élet vagy halál mégis miben gondolkodjak. Ebből áll az életem halált osztok hogy élhessek. Hírnevemet is annak köszönhetem hogy minél hamarabb igyekeztem elvégezni a feladatomat, s ebben senki sem hátráltathat, még egy isten sem. Majd ha elvégeztem gondot fordítok rá, hogy megbocsátásod elnyerjem.~
Elveszi a fegyvereit Shiontól, már ami még nem volt már nála, majd még hozzá teszi annak ellenére, hogy az isten nem nagyon figyel rá.
-Ettől függetlenül neked is meg kéne értened, amíg a halandó az halandó, addig sosem lesz azt a felfogást követni, amit ti. Értetlennek tartasz minket, de te sem vagy különb. Azt hiszed oly sok mindent tudsz, mégis képtelen vagy megérteni a halandó népet. Megígérhetem, amint sikerül ezt elérned te is megkapod maradéktalanul a tiszteletem. Feltéve ha sikerül ezernyolcszáz éven belül.-

Többet nem volt hajlandó foglalkozni vele, legalábbis egyenlőre. Helyére tette az összes fegyverét, kardját vissza a jobb oldalára, míg a számszeríjat a hátára. Közben azért hallgatta, amit a félszerzettel társalgott. Kicsit meghökkentette az eddig szintén csak legendákban meg történetekben hallott jádemadár. ~Legalább lesz mit megírnom vén koromban ha megélem.~ Nyugtatta magát, miközben csuklyáját is az arcába húzta. Azért sajnálta, hogy még ha kis időre is, de meg kell válnia hű társától, bár nem tartott sokáig, tudván hogy vigyáznak rá. Végül az isten eltűnt, nagy megkönnyebbülésére, ugyanis a vihar eléggé a nyakukon volt már.

-Na végre mehetünk tovább.- Morogta majd felkapta a félszerzetet. -Bocsánat, de kellesz még és sietnünk kell.- A hátára lendítette, elég gyengén ahhoz, hogy biztosan meg tudjon kapaszkodni a nyakában. -Azért az íjjal vigyázz.- Mondta még mielőtt futásnak eredt volna. Származásának köszönhetően legalább kétszer olyan gyors volt, mint lány, de lehet a vihar túléléséhez még ez is kevés, így irányt váltott, hogy inkább oldalról megkerülje azt.
-Imádkozz hogy sikerüljön.- Fordította hátra a fejét.

[Airie Von Nandori]

Felállt. Lassan, de mégis biztosan, bár saját maga nem tudta eldönteni, hogy erre valóban saját teste kényszerítette, vagy netán Shion volt az, ki testén uralkodik. Meglepődött ezen, hisz ő maga eldöntötte, hogy felhagy mindennel s inkább itt pusztul el, minthogy bármit is tegyen tovább életével. De figyelte az istent, oly tekintettel nézett rá, mintha hirtelen mégis tisztelné? Vagy netán félné? Mintha élete kezdetétől fohászkodott volna hozzá. Nem igazán erre számított. Mikor Shadhon visszakapta fegyvereit, egy kicsit eltöprengett az egészen. Miért is kapják őket vissza, ha ezekkel gyilkoltak? Az átok... Igen, valóban félelmetesebb volt mint hangzott, de ... nem igazán aggódott ez miatt, hisz ő maga egyáltalán nem vadászott. Ami azt illeti, vadászatban nagyon ügyetlen volt mindig is, s a hús? Számára ez már kicsit bajosabb volt, mivel félszerzet létére nagyon is szerette a jó ételt, de úgy gondolta, mások is képesek megélni hús nélkül. De az, hogy így majd nem ülhet lóhátra, és saját lábait kell koptatnia... Talán túlságosan is elkényelmesedett Lork hátán? Shiont figyelve, mikor visszakapta kezeibe fegyverit, azonnal eltette őket helyükre. Arca viszont tökéletesen elsápadt, mikor megkapta kezébe a vörös bársonyba burkolt tojást. Egy Jádemadár. Igen, halott már róluk, de csak mesékben s legendákban. Sosem gondolta volna hogy ilyesmi létezhet is. De a mai nap után... Elhisz minden mesét és legendát, melyet eddig életében hallott. Ujjai óvatosan, remegve fogták a tojást. Figyelte, s tudta, ezzel hatalmas felelősség terhelődik ígyis gondterhelt lelkére. Legszívesebben visszaadta volna Shionnak, vagy letette volna valahova reményben, hogy elpusztul a fióka a tojásban. De nem volt erre képes. A felelősség hatalmasabb volt nála, főleg ha tudta, ezzel népét pusztítaná el. És nem csak a saját népét... Nem volt képes mit mondani, kérdezni, de még pislantani is félt a tojásra, nehogy összetörjön. Tudja jól, őrizni fogja jobban mint saját lelkét és szívét. Mikor az isten eltűnik, még aprón megigézve figyeli a tojást. Majd csak Shadhon szavai zökkentik ki.
- Nem adhatott nekem ilyet. Mondd hogy csak káprázik a szemem és mindez csak egy illúzió volt amit a forróság és a közelgő vihar alkotott!
Hisztelen arcal nézett a sötét elfre. Ujjai lágyan érintették meg a tojás héját. Érezte benne a lüktető életet. Félelmetes volt az egész. Apró kis batyujába süllyesztette óvatosan, nehogy összetörje vagy megrepessze. Mikor a sötét elf felvette hátára, óvatosan kapaszkodott nyaka köré. Arca már igaz nem vérzett, de még mindig fájt neki, tudta, hamar el kell látni azt is, nemhogy fertőzést kap.
- Mond csak, a te istened is ilyen öntelt hatalmával? Fogalmam sincs hogy kell felnevelni egy Jádemadarat. Eddig csak mesékben és legendákban halottam róla. Maradtam volna otthon kapálni a fagyos földeket...
Az utolsó mondatot inkább magának mondta, hisz igaz, kalandvágyó lélek volt, de azért ez mégiscsak sok volt egy kicsit számára. Figyelte ahogy a közelgő vihar enyhén távolodik tőlük. Gyanította hogy Shadhon ilyen gyors, de csak remélni tudta, hogy a sötét elf lesz olyan gyors, hogy időben elérjenek valami menedéket, vagy megkerüljék az egész vihart, mire azért nem látott sok esélyt. Fejét az elf hátának döntötte és lehunyta szemeit. Kimerült volt. Nem csak a harctól, hanem az istennel való találkozástól is. Nem aludt el, hallotta a messzeségben kavargó vihart, valamint Shadhon gyors lépteit.