Sytar puszta

[N Fat Neut]

Mind Airie, mind pedig Shoong sikerrel jár, a róka biztonságban, nyüsszögve, eszméletlen feküd, míg a precíz harapást követően a vadászkopó  holtan. A két akciónak azonban igazán érdekes a szájíze odakint, többen látták, tapasztaltak és pénzsóvárok egyaránt és ebből már lehet is tudni, hogy míg az utóbbi reszketve keresett magának fedezéket, csendesen azon vívódva hagyják e azt a rejtélyes, vonyítás szerű hangot kiadó lényt, avagy csapjanak le rá, a busás jövedelem reményében. A tapasztaltak szemében viszont a kihívás csillog, ami most abból a szempontból nem kedvező a barlangban bujkálók számára, hogy a vezér, az egész istenverte karaván ura, nem az utóbbiakhoz tartozik és már eldöntötte magában, hogy bármi is bujkáljon odabent: az övé lesz!

Ami viszont egyenlőre szerencse, hogy a három főt, egyenlőre egyetlen egy személynek, lénynek hiszik és ez akár a későbbiekben még a hasznukra válhat. Amennyiben Shadhont nem állítja meg senki, végez a rókával, aki valóban nem volt hétköznapi, de nem is annyira volt róka. Az alakváltók népéhez tartozott szerencsétlen pára, ám, ha igazi róka is, akkor is így járt jobban, hiszen a nyílvessző vékony tagjaiban nem kis kárt okozott. Ezt akár Airie is érezhette, amikor megmozdította, ahogy Shadhon biztosan észrevette, milyen könnyedén nyaklott az egész test, ha meg is kímélik az életét, lábra már biztosan nem állt volna.

A benti dolgok csendes borújánál azért lényegesebb az, ami odakint történik. Még elég világos van ahhoz, hogy az életre kelő fáklyák fénye ne látszódjék, még is, a pattogást és az olj jellegzetes szagát hamar meg lehet érezni. Tehát nem tettek le arról a célról, hogy kifüstöljék a „szörnyeteget”. A szag megérkezte után, a homokban óvakodó lépéseket, de inkább az abban csúszó valami hangját lehet hallani, a valami nyilvánvalóan fa, vagy valami olyan anyag, ami ugyan nehéz,d e jól ég. Alig rá néhány perccel pedig forróság özönlik be a réseken és nem sokkal utána a csípős füst is kezd beszivárogni.

- Letelt az idő! – Hallatszik kintről az erős, tiszteletet parancsoló hang. – Most még sértetlen előjöhetsz! – Bár ezt mondja, emberei már rést igyekeznek találni, hogy a főbejáraton kívül esetleg máshonnét is bejuthassanak, de a legnagyobb rés is éppen csak karnyi vastag. Be és kimenni tehát egy helyen lehet, ahol a kis csapat tagjai is bementek, de tüzet attól még ezek alatt is lehet gyújtani és gyújtottak is. A füst pedig a legyezőknek engedelmeskedve szépen ezeken a járatokon haladt befelé.
Ez azonban még mindig nem minden, ugyan is feketepiaci kereskedők lévén, van egy igen hatásos ütőkártyájuk, méghozzá néhány darab hirabe kő. Így a mágiát használók is szorult helyzetben érezhetik magukat.

[Shoong''Loahck'']

A lány meglep tettével, nem azzal hogy nyilvánvalóan a rókán segít, inkább azzal, ahogyan azt teszi. Nem vagyok képes követni, sem szaga, sem az általa keltett hangok nem vezetnek nyomra, s eme váratlan fordulat felcsigázza érdeklődésemet. Időt ennek még sem szentelhetek, túl könnyelmű lenne a részemről a váratlan csevegés, de megjegyzem magamnak.

A továbbiakban pedig csendesen figyelem ahogy a sötételfe irgalmat gyakorol, szavai idegenül csengenek, bár nem ez lenne az első alkalom, hogy eme nép szavait hallom, valószínűleg sosem fogom megtanulni, ahogy megszeretni sem, hiszen az eddig tudottakat sem szívesen használom. A helyzet viszont úgy látszik megkívánja tőlem a kompromisszumokat, hogy én is emberi bőrbe bújjak és szót váltsak velük. Együtt erősebbek vagyunk, erre úgy érzem szükségünk is lesz, ha könnyedén meg akarjuk úszni, mert én mindenféleképpen megmenekülök. De mint minden józan eszű, ezt szeretném minimális veszteségekkel, ez esetben sérülésekkel megúszni és ehhez mi sem jön jobban, mint két feláldozható bajtárs. Hideg gondolatmenet, de talán az ő elméjükben is ugyan ez megfogan, együtt vagyunk pácban, viszont mindegyikünk magáért és nem a másikért fog küzdeni. Bár talán a lány, ő ha képes volt egy sebesülten ily módon megkönyörülni..

Az éledő lángok ropogása, majd elmélyülő dorombolása üti meg füleimet és máris a bejárat felé pillantok. Nem érkezik senki, csak szavak, amik eldöntetettnek a helyzetünket, akárki is legyen odakint, nem féli azt, amit kéne. A füst csípi az orromat, de hála a homoknak még tompa annyira, hogy ne zavarjon túlságosan. Körbepillantok, a hely viszonylag nagy és falait nem éppen kevés repedés díszíti, ez egyben jó és rossz is ránk nézve. Bejut a friss levegő, ugyan akkor amint fordul a széljárás, szó szerint be fogja ide szippantani a fullasztó fellegeket, ezen segíthetek, ám könnyen meg is szökhetek.

Egy lépést távolodok, aztán nagy levegőt véve, elfolytva a torkomat maró érzéstől támadó köhögést, alakot váltok. Hosszúra nyújtózkodó fekete tincseimet hátratúrom, igazítok sötétszínű, lenge ingemen, hihetetlen, szinte emberi vagyok csak a szemem árulkodik továbbra is. Amivel még mindig tökéletesen látok a sötétben, félhomályban.
Ha van merész, aki betolja ide a képét, nem fog egy élő állatot sem találni és onnét már a logika dönti majd el, hogy hármunk közül ki is a démon. Viszont megfulladni, vagy pusztán füstmérgezést kapni sem szeretnék, így egy kézmozdulattal a mennyezet felé nyomom a szennyes levegő, kintről hívott frissel töltve meg a barlang alját, ennek köszönhetően már azt is tudom, hogy amennyire képesek voltak, körbe járták a haramiák rejtekünket.

- Üljetek, ha tiszta levegőhöz akartok jutni. – Szólalok meg, hangom kissé rekedtes, hiába, régen használtam már beszédre. – Körbe vettek, tiszta levegő csak abból az irányból jön. – Mutatok a fényben úszó fal felé, arra a leghosszabb út vezet ki, ha szökni akarnék nekem is arrafelé kéne távozni, sajnálatomra azonban a légalak felvétele és megtartása nem a legegyszerűbb feladat. A falban ragadni meg végkép nincs kedvem és akkor még itt van ez a fura érzés, mintha valami, ugyan gyengén, de apasztaná az erőm forrását. Tehát arra sem számíthatok a végsőkig. Rájuk pillantok, földön heverő botom ujjaim közé szorul, a táskámat valószínűleg kénytelen eszek hátra hagyni, de egyáltalán nem bánom, minden ami benne van könnyen beszerezhető.

– Kitörünk vagy megvárjuk, míg értünk jönnek? – teszem fel a kérdést, ahogy lassan körvonalazódni kezd egy terv előttem. Mi van ha becsapjuk őket, higgyék azt, hogy hatott a füst, ki is cipelhetnek, aztán persze jöhet a futás az életünkért. Kockázatos, de ha ügyesen taktikázom, mire a kintiek felocsudnak, már csak a porfelhő marad a nyomomban, de ez függ a velem lévő kettőtől is.

[Airie Von Nandori]

Mikor Shadhon közölte vele, a rókát már nem lehet megmenteni, s csak kínok közt szenved, várva a felszabadító halálra, nem mutatott ki semmiféle ellenszenveskedést s csak aprón bólintott, jelezve, érti hogy itt nem tud rajta segíteni. Figyelte ahogy felvágta a szerencsétlen róka torkát s az végre örök nyugalomra talált. Kissé sajnálta, hogy nem tudták megmenteni, de lehet pont ez volt a leghelyesebb dolog amit érte tehettek. Érzékelte, egyáltalán nem áll jól a szénájuk s lassan ki is lesznek alaposan füstölve. Tervük füstbe ment, sajnos nem voltak elég jók ahhoz, hogy sikeresen átmenjenek a rabszolgahajcsárok eszén. Halkan sóhajt fel, szinte hallani sem lehetett. Ha nem találnak ki valamit nagyon gyorsan, inkább itt hal meg saját tőre által, minthogy ismét rabszolga kézre kerüljön.
- Ha kell rájuk rontok hogy ti utat nyerjetek a szabadulásra. Semmi kedvem ismét rabszolga kézre kerülni...
Mondta nekik halkan, bár látszott arcán hogy ezt inkább kétségbeesésből mondta, mint sem józan észből. Kissé meglepte ez saját magát is, mivel évek óta nem volt gondja másokat feláldozni csak azért hogy ő mentse a bőrét. Annyi személyt csalt már csapdába saját kapzsisága és önzősége miatt, hogy talán megszámolni sem tudná. Hirtelen szája teljes mértékben tátva maradt, s szemei is alaposan kidülledtek, mikor figyelte a farkast, ahogy az elnyúl, teljesen emberi alakot ölt magára. Látott már a világon elég sok mindent, de ezt még nem... Csupán hallott, legendákban, mesékben, mikor a kocsmákban töltötte részeges, unalmas napjait. Beletelt egy kis időbe, mire észhez tért az egésztől. Shadhon műveletét figyelte, miközben hallotta, ahogy az a farkas-ember szerzemény várja a javaslatokat. Ahogy ült a földön s Shadhon kardjait figyelte, kiszúrta hogy talán méreg vagy ehhez hasonló kábító anyaggal vonja be. Ujjai lekandikáltak egyik apró erszényére, majd hirtelen szemei felragyogtak. Mégis van remény! Egy eszeveszett, de legalább valamilyen terv az eszébe ötlött.
- Nekem van egy ötletem. De ahhoz kell hogy bízzatok bennem mind ketten, ami szerintem nehéz lesz, de jobbat igazán nem tudok kitalálni... Ha egyszerre törünk ki, elkapnak, mivel túl sokan vannak, ha itt maradunk úgyis elkapnak... Én azt javaslom hogy ti ketten adjátok meg magatokat.  Hamarosan éjszaka lesz. Lefogadom hogy mire leszáll az este, nem mennek már ezek sehova. Így nekem esélyem lenne használni a képességem és felszabadítani majd titeket a rabszolgahajcsároktól. Van az erszényemben egy kis por, ami ha tűzzel érintkezik robban de nem is kicsit... Ha bevetném a képességeimet, bedobnám a tábortűzbe, ezzel robbanás keletkezne és lefogadom elég nagy zűrzavar. Kiszabadítalak titeket és a többieket. A zűrzavarban könnyebb lesz elmenekülni főleg ha a többi rabszolga is menekülni fog. A nyomok szétszóródnak és kisebb az esély hogy minket követnének... De ha nem tetszik várok más ötleteket...
Mondja nekik, reménykedve hogy majd együtt, remélhetőleg nagyon gyorsan kisütnek valamit.

[Daren Shadhon]

~Sértetlenül heh? Kötve hiszem...~
És valóban kevés esélyt adott arra hogy ténylegesen sértetlenül megússzák, de mit számít már neki egy kis verés. Élve sokkal többet ér nekik, még ha el is kapják. A lány reakciójára csak egy tarkón ütés volt a válasza.
~Még hogy rájuk rontani. Minek képzeli magát? Nehézlovasnak? Annak talán lenne is esélye.~
Gondolataiból a farkas zökkentette ki. Sejtette hogy nem normális, de egy démonra azért nem számított igazán.
-Szóval egy démon. Aki ráadásul képes uralni a levegőt.-
Jegyezte meg ahogy közelebb helyezkedett kettejükhöz.
-Ha jól tudom akkor képes vagy alakítani a levegő összetételét...- Itt tartott egy kis hatásszünetet, hátha nekik is eszükbe jut mire gondol. -Nem tudod elvonni az oxigént a tűztől esetleg?-
Nyögte ki végül.
-Elgondolásom szerint ha sikerül eloltani a kinti tüzet nem próbálják majd újra meggyújtani, legfeljebb kétszer. Barbár népségek sosem voltak a türelem mintaképei. Míg mi hátrébb húzódunk a sötétségbe a magabiztosabbak, tapasztaltabbak, vagy éppen inkább ostobák be fognak merészkedni néhány fáklyával, aminél ugyanezt a trükköt el lehet játszani. Onnantól pedig a sötétben esélyük sincs kettőnk ellen. Tehát képes vagy rá?-
Kérdezte meg, majd míg válaszra várt átfutotta a lány tervét is a fejében. Összességében nem volt egy rossz terv, de számára túl sok volt benne a rizikó. Nem tudhatták, hogy valóban meg fognak-e állni, hogy egyáltalán életben hagyják őket, ezen felül még ott volt a por hatásossága is, valamint hogy egyáltalán meg-e fogja menteni őket a tolvaj. Lehet, hogy ironikus egy orgyilkostól, de nem bízott egy tolvajban sose, és nem most állt szándékában elkezdeni, bár most az egyszer szólt egy erősebb érv mellette. Mégpedig a pénz, azaz ha meg akarja kapni a fizetség többi részét, akkor szüksége lesz rá, hisz egyedül képtelen lenne megtalálni, és feltűnés nélkül megölni a célpontjukat.
~Remélem megvan a démonnak a képessége, különben kénytelenek leszünk a félszerzetre hagyatkozni, ami nem nagyon szeretnék.~
Időközben azon kapta magát, hogy már a levegőben húzogatja a kezét a penge helyett. Gyorsan el is tette a felszerelését, s megigazította mindkét kését, amit elrejtve viselt, hátha később még szüksége lesz rájuk.

[Shoong''Loahck'']

Nem tudok nem mosolyogni a lány tervén, ennél tovább is mennék, mert legszívesebben nevetnék, de a mosolyom is elrejtem, ahogy lehajtom fejem. Övemmel babrálok szabad kezemmel, egyszerű sötét szalagot oldva le róla, hogy összefoghassam szertelen tincseim. De még időben emelem fel tekintetem, hogy lássam azt a döbbenetet a lányka szemeiben, ami valószínűleg kötés alatt nyugvó arcán is méltán tükröződik. Furcsállom, de elfogadom, szóbeszédekben hallani még is más, mint szemtanúja lenni a változásnak. A meglepettség szikrája azonban a sötételfen aligha látható, nem hiába hallom, hogyha démonokról és a fajtájáról esik szó, csupán annyit mondanak: Az egyik kutya a másik eb. Egy kalap alá vesznek, pedig merőben mások vagyunk. Lényegtelen.

- Tudod kishölgy, egy farkas csak a saját falkáját védi meg. – Nem mondom ki konkrétan, hogy nem fogok megbízni bennük, de nyíltan a tudtukra adom, hogy nem feltétlen számíthatnak a segítségemre. Nem tartoznak a falkámba, ezért nem tartozom nekik felelősséggel. Mindazonáltal a terve nem teljesen hangzik elvetendőnek, de nem csak egy koponyában szárnyalnak az ötletek és megvallva, remélem a sötétbőrűnek jobbja támad, mert nem szívesen bíznám az életem ilyen vékony kis karokra. És lám! A tervezés nagymestere máris logikus kalkulációra jut, de vajh ezt eddig miért nem próbáltam meg magamtól? Egyszerű, mert érzem annak a valaminek a hatását és már így is veszedelmesebbnek kellet volna tűnnünk, mint amilyen valójában.

- Képes! – Igazat állítok, mert meg tudnám csinálni, csak éppen nem akarom. – De okkal nem tettem meg, ahogy okkal nem is hagytalak itt titeket. – Szinte érzem, hogy ezzel mist már mindent elárultam céljaimról. Mi elvonni az oxigént, semmi, de széllé alakítani egy lüktető szervezetet, na az már nem kis gyerekjáték, ezért is nem éltem vele. – Viszont a két terve együtt működhet. Mivel ha el is oltom a tüzet, az este a nyakunkon van és akkor oly mindegy ég e vagy sem, itt tanyáznak továbbra is. A jelenlegi helyzetet fent tudom tartani, amíg az erőmet elvonó tárgy ilyen távolságra marad, utána nyers erővel szolgálhatok csak. – A bejárat felé pillantok, szúrósan összehúzva a szememet, amennyire ki tudom venni a tűz ropogása mellett, mintha csak annak táplálásával lennének elfoglalva. Valószínűleg azonban hálóval, vagy mérgezett nyilakkal várnak minket, illetve azt az egy lényt.

- Mm, viszont egy lényre számítanak, ha hármunkkal kell foglalkozniuk, meg lehet őket zavarni és egy porvihart gyengén is életre tudok kelteni, amiben mindannyian nyomtalan eltűnhetünk. Nos, kimegyünk, vagy engedjük őket be, akár egy kicsit ritkítva számukat? – Tekintetüket keresem, nem vagyok gondolatolvasó és a kifejezőképességem is messze alul marad az övékénél, mert összhanghoz vagyok szokva. A falka, erő, méghozzá megtörhetetlen, ahol minden morranásnak meg van a maga jelentése, most meg szavakra vagyok képes hagyatkozni. Szemem újra megakad a sötételf fegyverén és ez feltetet velem egy kérdést. – Apropó az a méreg csak nyílt seben át, vagy bőrön keresztül is hat?

[Airie Von Nandori]

- Eléggé kellemetlen, de az igazság az hogy egyikőtök sem igazán bízik a másikban mégis egymástól függ az életünk. Ha nem agyaltok ki valamit de nagyon gyorsan, füstölt halak leszünk de mind ám!
Estek ki a szavak ajkai közül, eléggé nehezen, hisz kissé már a füst elkezdte csípni torkát és tüdejét. Lekuporodott idegesen, kezdte sokallni ezt a helyet. Nem rejtegette sosem, hogy a barlangokat szívből utálja. Nem volt a természet nagy barátja, de a földalatti dolgokat mégiscsak kerülte.
- Szerintem Farkas koma próbáld meg eloltani a széllel a tüzeket és engedjük őket be ide egy kicsit, had táncoljunk. Szerintem ha egy-két szerencsétlent sötét elf barátommal megölünk, amíg te a tűzzel és széllel szórakozol, enyhén rájuk ijesztünk. Utána ha van egy kis épp eszük legalább egy-két óráig békén fognak minket hagyni addig pedig a sötétséget és a porfelhődet kihasználva eltűnhetünk. Ha mégis elkapnak titeket... akkor kénytelenek lesztek bennem bízni.
Hadarta el gyorsan, mert igencsak nem volt kedve tüdejét jobban megtömni a kellemetlen füsttel, ami igaz nem volt olyan vészes hála Shoong-nak de érezhető volt mégiscsak. Kivonta kardját, mely mások számára talán egy nagyobb fajta tőr lehetett, ő kezében inkább egy igazi rövid kard. Majd csizmájának szárából előhúzta parányi tőrét.
- Viszlát...
Lágyan elmosolyodott s kissé visszahúzódott a barlang sötétjébe. Ahogy húzódott, teste ismét hirtelen eltűnt.  Lehetett hallani ahogy halad előre, a barlang szájához, bár ezt csak az apró kövek mozgásából lehetett sejteni. A barlang szájánál a lépések teljesen elhalkultak, vagy eltűntek. Kérdéses hogy a lány ott e maradt velük, vagy tényleg otthagyta őket sorsukra... Az is lehet hogy saját terve van, amit nem árult el a két bajtársnak.

[Daren Shadhon]

-Bőrön át is hat, ám jóval csekélyebb a hatóereje.-
Válaszolja a démonnak, s a lánnyal is egyet kell sajnos értenie. Kénytelen lesz megbízni bennük, ha élve akar kikerülni innen.
-Rendben, de ha elfutsz, és mégis túléljük, akkor jobban jársz, ha az első hajóval elmész egy másik kontinensre, mert itt úgyis megtalállak és levadászlak.-
Fenyegette meg kissé, hátha így nem fogja ezt a döntést hozni, de innentől már csak a bizalom maradt tényleg. Meg a remény, hogy a lánynak lesz annyi esze, vagy ha menekül akkor szíve, hogy a hátasaikkal kezd valamit, hogy ne tudják gyorsan utolérni őket, bár ha nincsenek sokan, akkor még ő is meg tudja oldani. Köhintett egyet, a füst kezdte zavarni az ő szervezetét is.
-Szerintem ha a létszámuk tíz fő alatt van, akkor nem kell az aprítás, előlük még el tudunk menekülni. Afölött viszont jobban járunk szerintem, ha néhányukat megismertetjük a fegyvereinkkel még itt.-
Már csak azt kellett volna megtudniuk, hogy ténylegesen hány harcosuk is van. Megbecsülni lehetetlen vállalkozás lett volna jelen helyzetben, kikémlelni meg felért volna az öngyilkossággal, mert csak egy apró hiba, és a tűz mellől biztos észreveszik, így hát csak egy választása maradt.
-Egy perc és meg is mondom mennyien várnak ránk odakint.-
Közölte a farkassal, bár legbelül mérgelődött.
~Gyalázat! Pár mocskos rabszolgakupec miatt kelljen mágiához folyamodnom. Kardélre kéne hányom a rühes kutyákat.~
Kiköpött mérgében, majd jobb kezéről levette kesztyűjét. Miután közelebb mászott, a falhoz tapasztotta immár csupasz kezét, s arcát is meglehetősen közel helyezte a barlang falához. Ritkán használta eddig, de felettébb hasznos adománya ez népének, hisz elég messzire, mérföldekre elhall, és meg tudja határozni, hogy ki, avagy mi közeledik. ~Kövek szava... Kíváncsi leszek most mit súgnak most nekem e falak.~

[N Fat Neut]

Mennyi ideje éghet a tűz? Jó öt perce, vagy meg van már annál több is? Valahogy így lehet, a barlangot és környékét szinte elárasztotta a sűrűn gomolygó, fehér, csípősszagú füst. Néhány apróbb állat, főleg már rég rémülten keresett magának máshol menedéket, a kintiek viszont ezt jó jelnek vették és a kiválasztott vezérek a szerencsétlen rabszolgákat mind arra ösztönözték, hogy gyorsabban hordják az éghető holmikat, ami mellet a tűz mellet lévők pedig legyezzék tovább a füstöt, így terelve a megfelelő irányba. Szerencsétlenek, láncba verve félve attól hogy a két mesteríjász egyike véget vett, még ennek a nyomorúságos életüknek is, így tették, amit parancsoltak, legyűrve az ismeretlentől való félelmet.

Mindeközben egy kisebb csapat is kezdett összeverbuválódni, mind harcedzett szerzetek, nők és férfiak vegyesen. Mintha mindegyiküknek meg lett volna a maga specialitása, nehéz és könnyűvért, erős pallosok, vékony tőrök, ostor és kések. Persze beszélgetésüket elnyelte a tűz lobogása és ha az nem is lett volna elég, közvetlen mellettük egy igen gondosan elkészített, díszes doboz is feküdt, kinyitva és így feltűntek a mélyében rejtező zöld és kék kövek. avatatlan szem számára, smaragd és zafír, ám aki csak egyszer is találkozott már velük, tudja, hogy ezek azoknál sokkal értékesebb kövek, méghozzá hirabe köveket. Amik képesek a démonokat is térdre kényszeríteni, a mágusokról nem is beszélve.

A megbeszélés végén eme kis csapat minden tagja vett magához egy zöldet és egy kéket, aztán néhány embert még összeszedtek, akiket szintén felfegyvereztek ilyen kövekkel. Hiszen nem közönséges vadra mennek, démonra, esetleg szellemre, bár az utóbbi esetben még ezek a kövek sem igazán segítenek. A kiválasztottak indultak meg előre, egyszerű kardot tartva maguk elé, kendőt köve orruk és szájuk elé, szemükbe egyszerű gyógyfüves cseppeket csöppentve, hogy a füst ne kezdje ki azt.

Airiet éri az első meglepetés, amikor a füst átszivárog az árnyékok birodalmába, nem kéne így lennie, de így van és egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy valami itt nem stimmel. Képességére bizony, hatással vannak a kövek, amik így egyre közelebb és közelebb érve, mind jobban elnyomják annak forrását. Ám, hogy a lányt kiveti, vagy elnyeli a sötétség, hát az kérdéses. Viszont lényegesen sürgőssé vált eldöntenie, kockáztat e vagy sem, hogy hátrahagyja az árnyék világot és helyette inkább a sűrű füstben igyekszik elillanni.
Ha ezt választaná, ahogy kissé is megritkul a füst máris nyílvesszők, méghozzá a lábát célba vevők indulnak útjukra. Nem túl távolról, ezért a találat szinte biztos.
Viszont a barlangba sincs lehetősége feltűnés nélkül visszajutni, ha túlságosan óvatlan, mivel megjelennek az első „behatolók” és neki ütközhetnek.

Shoongnak bár lenne rá lehetősége, hogy tisztában legyen a kinti történésekkel, ereje vészesen hanyatlani kezd. Ez egyrészt kevert vérének köszönhető, ám az is, hogy a kövek teljesen nem lesznek képesek elszívni azt, hiszen a benne nyugvó elementál mentes attól az erőtől, amit a kövek képesek megszűntetni. Így, ha nem cselekszik időben nem lesz képes eloltani a tüzet.
Shadhonnal is valami egészen szokatlan, de talán nem ismeretlen dolog történik, hiszen Tamrea városában pont ugyan ezt érezte, csak gyengébben. A kövek elárulták neki annak a röpke tíz embernek a helyzetét, akik a tüzet táplálják, még azt is, hogy fémet hordanak, valamennyit még súgott a közeledőkről, de aztán szokatlanul elnémult minden.
A csend viszont képletes, mert lépések nesze üti meg mindkét férfi fülét, a füst is kicsit nehezebben, töményebben gomolyog be, mintha valami előre nyomná. Egy penge is megcsillan tompán, aztán két puffanó hang jelzi, hogy előrelátóan inkább beugrottak a nyíláson, mint sétáltak, a hely meg is volt hozzá. S most féltérdre ereszkedve, karddal előre rohamoznak, míg társaik is belépnek, amint biztonságos.


Javaslat: mivel Airiet érik el előbb a behatolók javallanám, hogy ő írjon, aztán jöhetnek a többiek.

[Airie Von Nandori]

Az árnyak világa most más volt. Várta azokat a jól megszokott fekete alakokat, melyek démonokként közlekedtek a félhomályban, jelezve a realitásban mozgó személyeket és tárgyakat, épületeket. De most ez teljesen más volt. Két gonosz kéz ragadta őt meg, teljesen köré fonódtak. Szorításuk halálos volt és veszedelmes. Még sosem érzékelt ilyet. Megvolt alaposan rémülve és ez volt a legveszedelmesebb hiba amit jelen pillanatban csinálhatott. Ugyanis az helyett hogy még talán időben kijuthatott volna, inkább egyre beljebb került az egészbe. Tüdejét elöntötte a csípős füst szaga, mely szinte már-már lehetetlenné tette a lélegzést. A legjobban az hökkentette meg, hogy juthatott ide a füst, és hogy létezik az, hogy egyáltalán érzi, hisz ezen a síkon nem léteznek olyan dolgok mint a szaglás vagy az ízek! Kavargott gyomra és szédülni kezdett. Már-már az ájulás keringte, amiről tudta még mesterétől, hogy ezen a síkon az életébe kerülne, ha nem tud időben elszakadni. De bármennyire is próbálkozott, az árnyak erősen fogták karmaikba zárva. Szinte mozdulni sem tudott. Nem tudta mit tegyen, így csak egyetlen esélye volt. Veszélyes ám, de mégis valamilyen. Elméjében gyorsa kutatni kezdett a bizonyos szavak után. Azok szavak után, melyekkel ily szűkös helyzetben el lehet tüntetni az árnyakat. Viszont ezekkel a szavakkal csak azok rendelkeztek, kiket maga a fényűző Damar Napistennője áldott meg. Mivel Radoszka nem hitt az istenekben, így nem volt nagyon bögyébe, hogy épp most kérjen segítséget valamelyiktől. Mégis, más választása nem volt...
- Noriel lux mala... - kezdett bele azonnal. Nem tudta milyen a szavak igazi sorrendje, csupán reménykedett hogy meglesz a kellő hatás. Na és természetesen ott volt a kérdés, hogy Damara mennyire lesz hajlandó segíteni egy olyan léleknek ki képes lenne pimaszul szemen köpni az isteneket. Valójában szinte egész életében ezt csinálta, természetesen képletesen... Nem tudta még befejezni sem az egész idézést, minek hatása az lett volna, hogy ezen a síkon idéz meg bármilyen fényforrást. Az árnyak már az első szavaknál elengedték a lányt, ki érezte ahogy ismét szabadon mozoghat. Azonnal kilökték őt magukból s mikor köhögve felnézett, az egyik zsoldos hasa volt az, mely szeme elé tárult. Pont a barlang szájától volt nem is néhány lépésnyire. Semmit se habozott. A tény hogy hirtelen jelent meg a semmiből és alacsony, megkapta a meglepetés pillanatát. Kardját a zsoldos mellkasába mélyesztette tövig. A másik szerencséje az volt, hogy a zsoldos hatalmas teste egy apró időre takarta a lányt, így a nyilasok nem is láthatták mindaddig amíg a test le nem esik a földre. Ezt viszont nem volt hajlandó megvárni, így ahogy tud még remélhetőleg időben húzódik vissza a barlang sötétjébe. Már csak az íjászoktól függ, melyik lő ki olyan gyorsan hogy elkapja azt a pillanatot mikor a lányt nem védi már a test, de a barlang sem.

/Mostmár csak Neut elmebeteges elméjére bízom, hogy nyilat kap e a karakterem a lábába vagy sem, de ha jól sejtem nyilván megkapja /

[Shoong''Loahck'']

Bólintok, megnyugtatóan hat, hogy méreg nem csak nyílt seben át fejti ki a hatását, ha nem is erősen elég, ha csak rákenik. Kérnék is belőle, de csak bundámon volna hasznos, a botomat csak síkossá és ezzel használhatatlanná tenné a számomra. Mondhatni kár, de így megmarad azon előnyöm, hogy senki sem sejti, ezzel és másfajta szerrel sem lehet rám hatni, a vérem, a folyékony, ibolyaszín folyam megvéd engem az őrlő gyötrelemtől. A mérgek kínja csak haragomat szítja, mert azt e nedű átmossa bennem, elszívva erejét. Elmosolyodom, ez szól a ténynek és az elfnek is egyaránt, vajh’ mit remél ettől a pár nevetséges szótól? Hogy félni fogom? Hogyha úgy látom szabad az utam, még bevárom, tovább segítem, hogy ő is menekülhessen? Akkor téved, állok elébe! Ez viszont még a bizonytalan jövő zenéje.

Jobban foglalkoztat most nála, hogy erőm úgy viselkedik, mint hajdanán, mikor még nem bírtam bánni vele és megannyiszor cserbenhagyott, elillanva ujjaim közül. De megteszem, azzal, ami még a rendelkezésemre áll. Fullasztom a tüzet, de el nem oltom, inkább az a szándékom, hogy minél több füst árassza el a környéket, ahogy a barlangot is. Közel hajolok a földhöz, ebben a testben kifejezetten kellemetlen ez a testtartás, de az izmaim ismerik a mozdulatot, a végtagjaim is ugyan azt a funkciót látják és nem egyszer ugrottam már neki így embernek, vagy állatnak.

Csak fél figyelmem fordítom a megmaradt társam felé, megtudja? Legyen, némi előny a mi oldalunkon is jól jön. A figyelmem jelentősen éberebb része azonban a bejárat felé tendálódik, elsőként szeretném tudni mi történik a környékén. A kövek reccsenésére azonnal intek az elfnek, figyelmét szótlan igyekezve a bejáratra terelni, miközben igyekszem nyomon követni a hangokat. Ezek szerint a kishölgy összeakadt valakivel, vagy valakikkel, ez nem volt teljesen egyértelmű és a tömény füst lehetetlenné tette, hogy hallásom szaglásommal támogassam meg. De hozzánk is elért a móka, a két alak és a várakozó többi, de csak szépen sorban, a hozzám közelebb esőt szemeltem ki. Alig várva meg, hogy összeszedje magát már botomat vágom felé, ujjaira célorva, hogy elejtse a kardját, hogy aztán sajátságos módon, torkon harapjam, szabad kezemmel erősem megfogva a vállánál.

Jelentős darabot igyekszem kitépni a nyakából, de igyekszem minél nagyobb kortyokban elnyelni az életerejét, mielőtt az okozott sérülésbe halna bele. Nem törlöm meg számat, számomra nem fontos a vér, mi harci festékként fröccsent végig arcomon és kövér cseppekben hullik alá. Eszelős tekintetnek hat, a vadász vad pillantása, mi most átfesti ábrázatomat, egyenesen a következőre vetem magam, botom a bordái közé irányítva, aztán igyekezve beljebb rángatni, hogy az elf is szórakozhasson egy másik balszerencséssel. Nem féle a nyilaktól, ebben a sűrű füstben még az igazán kivételes céllövők is véthetnek.

[Daren Shadhon]

Miután ráeszmélt, hogy semmi többet nem tudhat meg, gyorsan visszahúzta a kesztyűjét, hisz nincs kedve érintkezni a saját mérgével. Felvette oly rég használt maszkját is, hogy legalább füstmérgezést ne kapjon olyan gyorsan. A következő pillanatban pedig már azt hallja, hogy néhányan szó szerint beugrottak a barlangba. Lassan megnyalja a szája szélét. Rég gyűlt fel benne ennyi adrenalin és idegesség is egyszerre, bár előbbi jóval nagyobb volt. Legutóbb akkor érezte ezt, mikor néhány képzettebb fajtabelijével kellett küzdenie, és ott is csak kevésen múlt az élete.
Számszeríját egy lövés után rögtön félre is dobta, hisz ekkora füstben semmi hasznát nem veszi, lövésének is alig volt találati esélye, noha nyakmagasságban lőtte ki, mivel ott elég ritkán van páncél. Meglapulva figyelte a lábakat, és a farkast amint kiver egy kardot ellenfele kezéből. Nem akart már ő se kimaradni az élvezetből, ki is szemelte magának a hozzá legközelebb állót, aki szerencsére féloldalt állt neki, hála a démonnak. Ki is használta a helyzetet a lehető legcsendesebben, mégis elég gyorsan osont oda, mint észrevette a nőhöz, hogy az ne vegye észre. Pajzsot és egy rövidebb kardot tartott a kezében, de nem ért velük semmit, hiszen nem tudta a nyaka és az orgyilkos kardja közé tenni őket, így könnyedén vágta át az egyik főbb eret. Majdhogynem azonnal holtan esik össze, amit egy másik harcos már észrevett, s rögtön Shadhon felé szúr kardjával. Kihasználva, hogy egyenesen szúrt, két kardját keresztezve felfelé, és balra tolta el azt, miközben felé ugrott, de elszámította magát. Túl közel került ellenfeléhez, így nem tudta már leszúrni, így jobb híján orrnyergen ütötte a jobb kezében lévő kard markolatával, minek következtében a harcos kénytelen kelletlen hátratántorodott, visszahúzva másfélkezes kardját, és szabadon hagyva a mellkasát és az arcát. Daren az előbbi felé vágott alulról, de meglepetésére két fém érintkezését tapasztalta.
~Menjetek már a ......-ba legalább hordanátok egyféle vértet nyamvadt csürhe~
Szerencséjére, vagy inkább reflexének köszönhetően másik kardjával rögtön az arca felé szúr, sikeresen elérve az agyát a szemén keresztül. Tekintetét gyorsan körbejártatja a barlangon Shoongot keresve, de nem találta, ennek ellenére bízott abban, hogy nem halt meg ilyen gyorsan a démon, amit elég szégyenletesnek tartana, még a kövek ellenére is. Ettől függetlenül kiváltképp élvezi ezt a csatát, főleg hogy utóbb ellenfele erszényéből az esés következtében előkerült kettő darab kő, érzése szerint ezek lehettek, amik megzavarhatták a mágiáját.
~Később még hasznos lehet, bár kicsit többet kéne tudni róluk.~
Úgyis le kellett már hajolnia, hogy a szemét ne zavarja tovább a füst, s közben el tudta tenni a köveket, s jókorát szippantott a még viszonylag tiszta levegőből. Kellemes, de gyors pihenéséből hamar visszazökkent a harc forgatagába, bár sajnos nem magának, hanem egy kardnak köszönhetően, ami éppen hogy ugyan, de elérte a karját egy vékony, viszonylag rövid sebet okozva. Felszisszent ahogy a hideg fém felszántotta a bőrét, de rögtön arrébb ugrott, új ellenfele felé fordulva, készen arra, hogy támadjon, s nem is vár sokáig, rögtön az ellenfél bordái felé vágott, bízva benne, hogy nincs rajta komolyabb vért. koncentrációját viszont valamennyire zavarta a gondolat, hogy ha az ő mágiáját is megzavarták a kövek, akkor vajon mi történhetett a félszerzettel, de nem sokat törődhetett vele, ugyanis ellenfele sikeresen védte a támadását és viszonylag gyorsan riposztozott is, így kénytelen volt elhessegetni a tolvaj körüli gondolatait, még mielőtt megölné valami jöttment zsoldos.

[N Fat Neut]

Airie, ugyan Damart hívja, de a rossz sorrendben elmondott szavak egy másik isten figyelmét keltik fel. Nem jár se jól, sem pedig rosszabbul, csupán egy fagyos tekintet bámul a lányra, a éjsötét tekintet vizslatása szinte végtelenül hosszúnak tűnhetett, de valójában csupán egy pillanat töredék részéig tartott. Maga Nifre, az Árnyak úrnője tekintet a különös erők fölött uralkodó lányra. Abban a pillanatban maga Airie sem tudhatta, hogy az úrnő magához hívatta leghűségesebb szolgálóit és egyetlen feladatott osztott ki számukra, hozzák színe elé azt a lányt.
Jó hír is lehetne, de az Árnyjárók legjobbjainak is órákba telik elérni a hazájuktól oly távol eső szegletét Arwatnak. Addig viszont még sok minden történhet.

Kezdetnek itt vannak a behatolók, akik rögtön megfogyatkoztak a félszerzettnek köszönhetően. Kinek gyors cselekedete és gondolkodás saját életét is megmentette, hiszen az aláhulló testbe nem is egy, hanem három vessző fúródik és még egy elzúg a lány válla mellett is, úgy egy jó ujjnyival. Az út szabadnak látszik, de a megölt férfi mellett haladó másik észrevette és rögtön felé is vágott a kardjával, elzárva ezzel a barlang felé a menekülési utat. A férfi első ránézésre sem tűnik kiköpött harcosnak, jószerével, mint mások a kaszával csapkod kardjával, de van elég erő benne, hogy veszélyes legyen. Viszont egy kifinomult érzékekkel rendelkező, mint egy tolvaj, könnyedén észreveheti azt a rengeteg felkínált sebzési pontot és akár ki is használhatja.
De hátra sem árt figyelni, ugyanis az íjászok közül egy az egyik zsoldos mellé szegődött, pontosan megmutatva neki, hogy hol van a kis hobbit lány. Az íjász természetesen némileg lemaradt, vesszőit oldalára akasztott méreggel teli tegezbe mártja és vár a parancsra. A zsoldos, meglepően alacsony, Airienal talán alig egy fejjel magasabb, az ő kezében viszont nem kard, vagy tőr van, hanem fémszálakból font háló. Amit, amint közel ért a lányhoz meg is próbál kivetni rá és jobb óvatosnak lenni ezzel az anyaggal, mert nehéz, vág is és minél jobban akarnak belőle szabadulni, a különleges szövésnek köszönhetően, annál szorosabban tart.
A háló elhajítását követően egy nyílvessző is útnak indul, de míg a háló teljesen Airie felé irányzott, addig a vessző arra szolgál, hogyha minél inkább a barlang falához szorítsa, mert ha attól távolodólag tér ki, megsebezze.

Shoong fellépése egy leheletnyit megtántorítja a belépőket, egyesek agyán átvillan, hogy egy őrjöngő őrültre törtek rá. Megfutamodni viszont egynek sem jutott eszébe, mert ha megteszik, akkor a mögöttük várakozó zsoldosok hányják őket kardélre és akkor már inkább megpróbálnak idebent életben maradni. Két ellenfelével végez is a szellemfarkas, de a kövek ilyen közelsége nem csak az erejét kezdi ki, létének démoni porcikái megremegnek, a fájdalom, ami végigjárja valóságos. Ennek tudatában biztosabban támadnak rá a következők, mert még mindig akadt a töltelékekből, akiket csak azért küldtek előre, hogy lefoglalják és fárasszák a bent lévőket.
De nem minden zsoldos olyan türelmes, mint a vezetők, kettő bemerészkedett a halálra szántak közé és ezek közül egy, már ki is szemelte magának a démont. Kezében mart pengéjű kés pihent, amit habozás nélkül hajított el, abban a hiszemben, hogy vállánál fogva szegezi oda a feketehajút. Előrelátóan, mellkasán keresztbevetett szíjról újabb késeket húzott elő, miknek már él helyett inkább foga volt.
- Na lássuk, mit tudsz! – Ezzel rárontott Shoonra, akinek ez úttal egy tehetséges harcossal kell szembenéznie, aki felé vág, de minden mozdulatát megsegíti egy másikkal, ami természetesen védekezés. Inak fel igyekszik találatot bevinni, hogy mozgásképtelenné tegye ellenfelét, fém pátos kesztyűjét is előszeretettel lódítja meg, egy-egy jobbegyenes megkísérlésével.

Shadhon sem szenved hiányt kaszabolni valóból és azt az egy leheletnyi sebet leszámítva a szerencse az ő oldalán állt mert hiába volt tűrhetőnek mondható ellenfele, mert annak bokáját egy kő szegte és bár ez megmentette egy újabb vágástól, felállni már nem tudott, de azért védekezően még felemelte kardját. Egy másik támadó, mintha csak társa segítségére akarna sietni egyenesen Shadhon felé tántorgott, sérült volt, de kellően nagy és hangos, hogy elrejtőzhessenek mögötte. A szinte holt férfi árnyéka néhány lépésre a sötételftől lépett ki földre roskadó álcája mögül, nem habozva vaskarmokkal felszeret jobbjával azonnal Shadhon felé kapva, míg baljában éjpenge kardját emelte, de nem támadásra, hanem védekezésre. Arcának nagy részét maszk fedte el, de vörös szemei és éjfekete tincsei közül előkandikáló füle megsúgta, elffel van dolga, méghozzá egy vérelffel és egy egész előrelátóval. Teste létfontosságú részeit vörös sárkánypikkely páncél védte, példázva, hogy egy tűzsárkányt is legyűrt már és ezzel maréknyi sebezhető pontot kínálva fel csak a testén, mint a szemek és combok oldalsó része.
- Borulj térdre! – Hangzott a mély női hang, kiadva az „add meg magad” parancsot más szavakkal, várva egy a reakcióra, de teljes mértékben felkészülve a támadásra, vaskarmait meresztve előre.

[Shoong''Loahck'']

Érzem a megtorpanást, a szűrt fényben a szemekben még sem a teljes megadást fényét látom éledni. Ezek dacolni akarnak, küzdeni, egy olyan ellen aki puszta foggal tépi társaik húsát. Döccennek a fogaskerekek, olyatén gondolatok felé terelve, hogy ezek ettől nem rémültek meg, akkor vagy túl képzettek, de ez a harcmodorukon nem igazán látszik meg, igen, inkább csak tartják a fegyvert vágnak vele, másolt mozdulatokat adnak vissza, beleadva teljes testi erejüket. Így viszont marad a másik lehetőség, hogy odakint van valami ennél is félelmetesebb.

Megtámaszkodom a barlang falában, a fájdalom viccsorba torzítja emberi arcom. Mintha csak a csontjaimba kapaszkodtak volna és most szálankét tépik le róla a húst, izmokat és inakat, ökölbe szorul a kezem, néma szitkokat hányok ezekre. Ezekre a szerencsétlenekre, akik azt hiszik ennyi elég, de ennyi messze nem elég, hogy térdre kényszerítsenek. Suhan már az újabb kard felé és igyekszenek az arcomba nyomni egy pajzsot, ez utóbbira öklöm zúdul megrepesztve az egymáshoz sajtolt, tömör faszeleteket, az azt tartó pedig megtántorodik, kezében érezheti az erőt. A kard pedig, nem érzem a különbséget, valahogy eltűnt az értékrend, kövek és fém között, mélyen eszi magát karomba a penge, érzem ahogy vékony vágást ejt csontomon és beleszorul. De már kapok is szabad karommal a markolatot tartó kézre szorítva rá ujjaimat, hogy ránthassak rajta, megszabadítva karom és eltörve a bolond csuklóját. Ordítva térdel elém, szánalomra méltó, még ha át is érzem helyzetét. Fáj, én is fájok, minden porcikám kegyelemért kiált, de összeszorított fogakkal tűröm, morgok. Nyakára fogva rá, de lovagiasan félre állva, hogy pajzsát vesztett társa döfhesse le, akinek így könnyedén táncolok a háta mögé és markolok páncéljába, nyakábaszimatolva.

Belőle oltom szomjam, gyógyítom könnyelműségből szerzett sebem. Mikor jönnek rá, mikor értik meg, hogy ha le is döfnek, gyógyírt, édes nektárt csepegtetnek ajkamra, minden egyes élő jelenlétével? Megrogy a térdem, érzem eltorzulni a tagjaimat, korcs félig farkas és félig ember külsőbe taszítva. Nem így terveztem, de a kövek már megbontották varázslatom, így hát engedem lefoszlani tagjaimról a leplet. De még gyengeségem aknázza ki egy újabb támadó, vállamba fúródik fegyvere és én megadom magam, hátrahanyatlok. Érzem kemény ütését a hűs falnak, füsttel eltelt tüdőm viszont tiszta levegőt szívhat és még fogásra alkalmas elhajítóm a kitapogatott botot, talán talál, talán nem. Ahogy visszavedlem igazi formámba a kés csengve ér földet, csurran mellé jó néhány csepp ibolyaszín csepp, feketévé forrva a földön.

Morogva rontok a nagyképűre, érdektelen arra, hogy felé hajítja késeit, fémcsontjaim megállítják szikrát hányva, fontos szervet nem érhetnek. Attól függően melyik testrészét, karját, vagy lábát lendíti meg felé először az után kapok, kíméletlenül zárva rá az álkapcsomat, egészen addig szorítva, míg nem hallom a csontok jellegzetes reccsenését és még rántok is rajta, hogy egyensúlyát vesztve a földre kerüljön. Ezt követően igyekszem torkon ragadni és feltépni azt, lehetőleg ügyelve arra, hogy kését belém márthassa oldalról, ha ilyen szándékot tapasztalok elugrom. Könnyen marva akár bele más vállalkozó szelleműbe. A felismerés meglepetésként ér, hogy kevésbé szaggatja tagjaimat a fájdalom, nevetnék, de inkább csak dühödt hangommal telik meg a barlang, röpke időre felülkerekedve a többi hangon, majd belekeveredve. Taktikát váltva ugyan is, egyszerűen beleharapok azoknak az életerejébe, akikhez közel kerülök, villanásnyi időre dörgölőzve hozzájuk. Így még én jobban leszek, ők fokozatosan gyengülni fognak. Kvittek leszünk, megsebezhetnek, de ők táplálnak.

[Airie Von Nandori]

Valóban jó ötletnek látszódott ideiglenesen, igencsak rövid ideig eltűnni a lehulló hulla mögött. Három nyílvessző suhanását hallotta, melyek azonnal a támadó hátába fúródtak, mintha nem lenne elég a gyomrában tátongó lyuk, melyeket Radoszka kardja alkotott. Érzi a hideg suhanást válla felett, melyet az a nyílvessző okozott, mely szerencsére nem találta el célját s így a barlang szájának falába ütközött s lepattant a földre. A lány nem habozott most se, tudta jól, mire kihúzza pengéjét a testből vagy mire előszedi azt a tőrt mely csizmájában lapul, nem lesz elég ideje támadni. Márpedig a második támadót oldalán nagyon is jól látta. Kissé megsajnálta s zokon is vette hogy szinte parasztmódon harcoló ellenféllel találja szembe magát, ki inkább csapkod kardjával mint paraszt a kaszával. Azonnal megfigyelte mozdulatait ahogy hátrált tőle. Még szerencse hogy olyan alacsony s tolvaj. Ezeknek köszönhetően elég ügyesen hajolt el mindegyik csapástól. Az egyik már szinte túl közel volt s a lány érezte ahogy teste azonnal lehidal. Két keze a földet éri, s ujjai alatt megérezte a lepattanó nyílvesszőt. Azonnal megragadta s egy gyors mozdulattal ahogy felemelkedett a támadójának nyakába nyomta oly erősen, hogy áttört annak másik oldalán. Sajnos a lánynak nincsenek hátul is szemei, de ennek ellenére hatalmas szerencséje van, ugyanis mikor lehidalt, észrevette szétmosódott foltokban hogy az ellenség megpróbálta bekeríteni őt. Miután elengedte a nyílvesszőt, azonnal hátra is fordult s már szinte reménykedett hogy kitér a háló elől. Egy gyors bukfenc mégiscsak segített neki, de csak annyira hogy ne vetődjön rá a háló. Viszont nem számított a nyílvesszőre, vagy legalább is már annyira ő sem volt gyors hogy kitérjen előle. Megérezte ahogy vállába fúródik a hideg acél s egészen csontjáig hatol, mely felfogja s nem engedi tovább haladni testében. Hangos, torz kiáltás hagyta el ajkait melyből a fájdalom tört elő. Igaz hogy ügyes tolvaj és nagyon fürge, de ami a harcokat illeti abban nem valami jó s ezzel ő is teljes mértékben tisztában volt, talán épp ezért rogyott térdre oly gyorsan. Teste belesajogott a fájdalomba s a földbe markolt. Felnézett arra a férfire aki a hálót dobta felé s volt hozzá oly közel hogy a lány egy maroknyi homokot tudjon az arcába dobni, ezzel megakadályozva bármilyen cselekedetben. Csak reménykedni tudott hogy Shadhon és a Farkas jobban vannak a helyzeten, de tudta jól hogy hárman se lennének képesek kiharcolni magukat innen. Összeszedve magát s maradék erejét próbált ismét elvonulni az Árnyak birodalmába, de bármennyire is próbálkozott, ezzel csak maradék erejét pazarolta el.

[Daren Shadhon]

Miután sikerült orvul támadó ellenfelét legyőznie, meglepve észlelte a nagy felé tántorgó testet.
~Máris meg akarja ez magát öletni, vagy... ~
Még gondolatát se fejezte be, mikor az összeeső zsoldos mögül előtűnt valódi ellenfele, és épphogy csak sikerül elugrania a felé kapó karmok elől. Amin viszont igazán elkerekedett a szeme az a vértezet volt, amiben felismerte a vörös színű pikkelyek forrását. Ezt hozzáadva ahhoz, hogy a test amit fedett egy nőé volt, aki faját tekintve vérelfnek ismert fel, nem várt épp könnyű harcot, de ettől függetlenül a megadási követelésen elnevette magát.
-Kérlek! Még saját népem nagyasszonyai előtt sem borulok térdre, nem hogy egy ilyen mélyre süllyedt vérelf előtt. Így hacsak nem te vagy Uruhan, vagy ha úgy jobban tetszik akkor Retwe, akkor felejtsd el.-
Közölte vele immár kimért, hűvös hanggal, miközben stabil, védekező pozíciót vett fel, kisebb terpeszben, támadójához képest féloldalt állva, bal kezében lévő kardját védekezően maga elé tartotta, míg a jobb kezében lévővel kicsit hátrébb, a mellkasát védte. Terve az volt, hogy kivárja a vérelf támadását, kiismerje a harcmodorát, és a kellő pillanatban válaszolhat egy két riposzttal. Hiába tartott igencsak a vérelfek köztudott vívótudományától, szorgosan pásztázta a körülötte lévő teret, nehogy meglepje esetleg hátulról egy kósza támadó, és mint számított rá, egy másik zsoldos félig a háta mögül kiszúrta őt, és meg is rohamozta, mint egy tipikus barbár, ordítva, kardját magasba emelve, hogy a lehető legnagyobb erővel vághasson vele. Szegény bolond csak a puszta nyers erőre és vas mellvértéjben bízott, ami még így is kevés volt. Egy lépéssel kitért előle, s bár belenyilallt a fájdalom a karjába mikor meglendítette a kardját, de figyelmen kívül hagyva sikerült megvágni a ellenfele nyakának bal szélét, épp annyira, hogy elvágja az ütőeret benne. Sikeresen legyőzött egy újabb zsoldost, másik ellenfelének elég volt ez a pár másodperc, hogy a fürge elf rögtön kihasználja a lehetőséget. Egy gyors ugrással áthidalta a köztük lévő távolságot, és míg kardjával egy mozdulattal félretolta a sötételf bal pengéjét, vaskarmaival lesújtott a bal felkarjára, három vágást ejtve rajta, de legalább cserébe sikerült egy kisebb vágást ejtenie ellenfele bal combján, némi mérget juttatva szervezetébe, így már csak neki kellett reménykednie, hogy a vérelf nem használ ilyen eszközöket.
Legszívesebben rögtön megízlelte volna legutóbbi ellenfelének a vérét, de kénytelen volt csitítani ezen vágyát a kardon csurgó vércseppek iránt, hisz azok már ugyanúgy mérgezett volt bizonyos mértékben, és annyira még nem vette el az eszét a harc, hogy ezt megtegye.
~Meg egyébként is csak akkor ízlelhetem vérét, ha legyőztem.~
Győzte meg magát türelemre, és higgadtságra intve.