- Az ország lakói - Egységesülő nemesség és jobbágyság - Nemzetiségek és kiváltságolt népelemek - Városok - városlakók - Földművelés - Állattenyésztés, halászat, malmok Bányászat és pénzverés - Adók - Kézművesség, kereskedelem - Férfi és női viselet - A nyugati viselet - A keleti ruha - A páncél - Fegyverek - Női viselet - Ékszerek - Lakberendezés, bútorok - Edények, használati eszközök - Asztali kincsek
Az 1330-as években pápai tizedszedők jártak Magyarországon. A beszedett összegekről készült feljegyzéseik, ha töredékesen is, de fennmaradtak. Ezek alapján ekkor Magyarország népessége Szlavóniával együtt 2 millió körül lehetett. A nagy pestisjárvány a Kárpát-medencében 1349-ben pusztított, 1359 végén újabb járvány tört ki, hatásaikról számszerű adatokat nem ismerünk. A máshol többször előforduló éhínség Magyarországon jelentéktelen volt. Az Európában e korszakban tapasztalható nagy népességcsökkenés nem mutatható ki, az 1430-as években az ország lakossága 3-3,5 millió körül járhatott.
^
Magyarországon, akárcsak Nyugat-Európában, a társadalmi csoportokat rendnek, az egy rendhez való tartozást helyzetnek, állapotnak nevezték. A rend az azonos jogokkal élők közösségét jelentette, a vagyoni eltérés az azonos rendbe tartozók között igen nagy lehetett. A rendhez való tartozás a születéskor eldőlt, a társadalmi mozgás lehetősége kicsiny volt. A társadalmi csoportok kiváltságait szabadságnak hívták, így beszéltek pl. a nemesek vagy a hospesek szabadságáról. A 14. század a jogi egységesülés évszázada. Első évtizedeiben a nemesség, a század közepére a jobbágysághoz tartozók jogai váltak az egész országban hasonlókká.
A nemesi rend a mindig is nemesnek hívott rétegen kívül a királyi szerviensekből és a várjobbágyok egy részéből állt össze. Az 1351-es törvényben kimondott "egy és ugyanazon nemesi szabadság" nem azt jelentette, hogy mostantól kezdve egységes jogaik vannak, ez ugyanis már évtizedekkel korábban kialakult, hanem a magyarországitól eltérő jogállású drávántúli és erdélyi nemesek helyzetére vonatkozott. Nemesnek nevezték a földbirtokosokat a birtoknagyságtól függetlenül, nemesi birtok lehetett egyetlen telek és több váruradalom is.
^
A nemesi birtok nem az egyes családtagoké, hanem az egész nemzetségé volt. Az ősi jószág a nemzetségen belül öröklődött. Az ősiség nem Nagy Lajos találmánya, o a mindig is meglévő jogelvet csak pontosította az 1351-es törvényben, ráadásul úgy, hogy az Aranybullának egy olyan rendelkezését hatálytalanította, mely alig, vagy soha nem is ment át a gyakorlatba. Az 1351-es rendelkezés a királyi jog védelme érdekében történt, hogy a fiúörökösök nélkül elhunytak (ún. magvaszakadtak) öröksége visszaszálljon a királyra. Nagy Lajos még uralkodása elején bevezette az új adomány rendszerét, mely súlyos csapás volt a nemzetségi birtoklásra.
A 14. század második felében felbomlottak a régi úri nemzetségek, ezután önálló családokként élték életüket, régi rokonságukra már csak az ősi birtok és közös címerük emlékeztetett. A nemes családoknak azok a tagjai, akik udvari szolgálattal adományt szereztek, azt többé nem osztották meg nemzetségük tagjaival. Az Anjou-korban és a Zsigmond-kor elején a nemességen belül az igazi választóvonal az udvari és a vidéki nemesség közt húzódott, udvari szolgálattal lehetett bejutni a bárók közé is.
A bárókon az Anjou-korban még az ország fő tisztségviselőit értették. Körük először 1350 körül szűkült, ettől kezdve a megyésispánok - a pozsonyi ispán kivételével - nem számítottak közéjük. A hivatalban már nem lévő tisztségviselők is bárók voltak, gyermekeik azonban ekkor még nem. Zsigmond nagy adományai után kezdett kialakulni az a zárt főnemesi rend, melynek alapját már nem kizárólag a tisztség, hanem az örökléssel szerzett nagybirtok is jelentette.
Az udvarban tartózkodó, bárói tisztséget még nem kapott nemeseket három csoportba sorolták: az udvari lovagok, az udvari ifjak és az udvari apródok közé. Hogy ki melyik csoportba került, azt nem életkora döntötte el, hanem a származás és az érdemek. Az udvari nemesek részt vettek az igazgatás mindennapos munkájában. Ok és a bárók nemcsak saját birtokot kaptak adományba, hanem tisztségi birtokot, honort is, melyet az uralkodó bármikor visszavehetett tőlük, a honorbirtok jövedelmét azonban ok élvezték.
A vidéki birtokos nemeseket köznemeseknek nevezzük. Beleszólásuk a nagypolitikába nem volt, csak a megyei igazgatásban hallathatták szavukat. Az egytelkes nemesek paraszti sorban éltek. Mindkét rétegből számosan léptek be valamelyik nagyúr szolgálatába, családjába, idegen szóval famíliájába, így familiárisokká lettek. Az udvari nemesség és a familiárisok bármilyen valós társadalmi csoportok is voltak, nem váltak renddé, tagjaik éppúgy nemesnek számítottak, mint uraik. Ennek oka az volt, hogy a magyar jog szerint mindenki nemesnek számított, akinek saját birtoka volt.
Az ország különböző részein éltek olyan nemesek, akiknek az anyaországitól eltérő, szűkebb jogaik voltak, őket helyi vagy partikuláris nemeseknek hívjuk. A drávántúliak adómentességét 1351-ben mondták csak ki, s ekkortájt ismerték el az erdélyiek úriszék-tartási jogát is. A liptói és turóci nemesek vagy a szepesi tízlándzsások eltérő állapota egykori eredetükkel és zárt földrajzi helyzetükkel függött össze. Nem számítottak igazi nemesnek az egyházi nemesek, az ún. praedialisták, akik egyházi birtokon éltek és békében igazgatási feladatokat láttak el, háborúban uruk oldalán szálltak harcba.
A 13-14. század fordulójának zavaros politikai viszonyai között megszűnt a királyi várszervezet, vele együtt a hozzá kötődő rétegek: a várnépek és várjobbágyok is eltűntek, ugyanígy széthullott a királyi udvarnokszervezet is. A mások birtokán élő parasztokat a 14. század közepétől egységesen jobbágyoknak hívták függetlenül attól, hogy királyi, nemesi vagy egyházi birtokon éltek. Jobbágyok a felszabadított, uruktól földet kapott szolgákból, a királyi várszervezet várnépeiből, a lesüllyedt várjobbágyokból, az udvarnokszervezet udvarnokaiból és a hospesekből lettek. Jogaikat és kötelességeiket a korábbi hospesek jogai mintájára állapították meg.
A jobbágy szabadon használhatta földjét, azt utóda örökölte. Ha adósságait és földbérét kifizette, szabadon elköltözhetett más földesúrhoz. Szabad költözésüket uruk gyakran gátolta, ezt már 1391-ben törvénnyel kellett megerősíteni. A jobbágy földesurának készpénzben földbért, természetben ún. ajándékokat pl. bárányt, kalácsot, a bor és néhány helyen a szántóföldi termények után kilencedet fizetett. A robot, melyet a földesúri major számára kellett teljesíteni, ekkor még igen csekély volt. A földbér és az ajándékok fizetése több, helyenként változó számú és dátumú időpontban történt.
A jobbágyi szolgáltatásokat a szokásjog szabályozta. A jogi egység ellenére a jobbágyok szolgáltatásaiban nagy különbségek voltak, melyek abból adódtak, hogy elődeik milyen korábbi társadalmi rétegből érkeztek. Utoljára Zsigmond korában különböztették meg az udvarnokokat más jobbágyoktól. A hospesek sok helyen az egész középkor folyamán megőrizték az átlagosnál jobb helyzetüket. Az öröklés során a telkek felaprózódtak, a jobbágyok fél-negyed vagy még ennél is kisebb telken gazdálkodtak, a 15. században már a negyedtelek volt az átlagos teleknagyság. A telekkel nem, legfeljebb csak önálló házzal rendelkező parasztokat zsellérnek hívták, ok bérmunkában dolgoztak, vagy csak bérelték telküket.
A jobbágy védelméről - ha kellett, erővel is - földesura gondoskodott, aki jobbágya részére köteles volt úriszékén igazságot szolgáltatni. I. Károlytól kezdődően a bárók és az udvari nemesek mind többen kaptak pallosjogot, így birtokaikon nemcsak kisebb jelentoségű ügyekben és saját jobbágyaik fölött ítélkezhettek, hanem minden ott elfogott gonosztevő felett. A pallosjogot nyert birtokos földje kikerült a megyésispán bírói hatalma alól, magyar szóval ezért nevezzük e jogot szabadispánságnak.
A 14. században folytatódott az ország peremterületeinek benépesítése. A telepítéshez szükséges lélekszám az ország belsejében nem állt rendelkezésre, másrészt a túlnyomóan erdős, hegyes vidékek, havasok művelése sajátos gazdálkodási módszert követelt, így az országhatárokon túlról érkeztek a Kárpátok új lakói. A nagyarányú telepítés miatt Magyarországon nem történt meg az Európában ekkor általános népességcsökkenés. Ekkor váltak az ország szélei túlnyomórészt szlovák, rutén és román lakosságú területekké.
^
A Felvidéken mindig is élő szlávok mellé Morvaországból, Lengyelországból, az orosz fejedelemségekből jöttek telepesek, többnyire német vállalkozók, ún. soltészek vezetésével. Erdőirtással új falvakat, ún. irtásfalvakat hoztak létre. A 14. században érkeztek nagyobb számban a Keleti-Kárpátokba orthodox rutének. Egy részük vlach (oláh) jog szerint élt, azaz csak pásztorkodással foglalkoztak és csak ötvenedadót tartoztak fizetni.
A 14. században fordulat következett a román betelepülésben. I. Károly az interregnum alatt kialakult helyzetet törvényesítette, amikor engedélyezte a birtokosoknak, hogy maguk is telepíthessenek földjeikre románokat, az általuk fizetett juhötvenedet azonban meghagyta királyi adónak. A királyi birtokokon élő románok számára oláh kerületeket szerveztek, mint pl. a lugosit, sebesit, hátszegit, hunyadit. A román társadalom élén kenézek álltak. Ekkor kezdődött a román betelepülés második hulláma keletről, Moldvából. A vajdák vezetésével érkezett, elődeiknél nagyobb társadalmi különbségeket mutató románok népesítették be a gyéren lakott Máramaros vidék Tisza balparti területeit. Moldva fejedelemséggé szervezését is máramarosi román vajdák végezték.
Erdélyben a székely és szász közösség önálló, zárt társadalmat alkotott. A székelység három rendre oszlott: élén a főemberek álltak, alattuk a lófok, azok alatt a közszékelyek. Az erdélyi szász társadalom korai vezetői, a gerébek nem gyakoroltak a szász falvak lakói fölött nemesi jogokat. Politikai irányító szerepüket a 14. század végén a városok vezető polgársága vette át. A Szászföldön nem alakult ki szász jobbágyság, a parasztok szabad állapotúak maradtak. A török becsapásokat először elszenvedő Délvidéken már a Zsigmond-korban teljes falvak pusztultak el. E területre a Balkánról menekülő szerbek költöztek.
A kunok betagolódása a magyar társadalomba fokozatosan együtt járt nomád életmódjuk feladásával, letelepedésükkel, földművelő életmód átvételével. A nemzetségek szállásterületei kun székekké, nemzetségfőik szálláskapitányokká, majd nemesekké lettek.
A jászokat először 1319-ben említik az ország területén, a mai Jászságon kívül Pilis megyében és az Al-Duna vidékén éltek. Néhány évtizeddel korábban, de a kunoknál később érkezhettek Magyarországra. Nyelvük nem volt rokon: a kunok török, a jászok indoeurópai nyelvet beszéltek; mindkét nép nyelvi elmagyarosodása a 15. századra jelentősen előrehaladt.
Az elődeik által megkezdett városalapító politikát az Anjouk is folytatták. A kiváltsággal rendelkező városok azonban nem mind váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Csak azokat volt érdemes királyi pártfogásban részesíteni, melyek a saját lábukon is meg tudtak állni, ezek pedig mind az ország fő kereskedelmi útvonalai mellett feküdtek. Zsigmond uralkodása elején számos várost is eladományozott. A szabad - azaz kiváltságolt - királyi - azaz királyi kézen maradt - városokat és falvakat a király 1405-ben tanácskozásra hívta össze. Hasonló gyűléssel sem eddig, sem később nem találkozunk a magyar történelemben.
^
A gyűlés eredményeként kiadott városi dekrétum elrendelte, hogy a királyi kiváltságolt településeket falakkal vegyék körül, az országban kötelezővé tette a budai mértékek használatát. A királyi városok fellebbviteli bíróságaként a tárnokmester bíróságát jelölte meg, a városok pallosjogot kaptak, mentesítette őket Buda árumegállító jogával szemben. A későbbiekben kiemelkedett a királyi városok közül is egy szűk, elit csoport, mely a budai jog alapján összeállított tárnoki joggal élt: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Bártfa, Eperjes. Külön városcsoportot alkottak a később személynökinek nevezett városok, az erdélyi szász és a királyi bányavárosok.
A fallal körülkerített ún. kulcsos városok mellett az ország fontosabb vásárhelyein mezővárosok alakultak ki. Többnyire magánföldesúri kézen voltak, a 15. század elejétől némelyekben várakat építettek, főúri székhelyek lettek (Kismarton, Pápa, Gyula). Az itt élők jogilag jobbágynak számítottak, de több mezővárosban jelentős kiváltságokat szereztek. A szabad királyi városok és a mezővárosok lakói jórészt mezőgazdasági termelésből éltek, csak kisebbik részük volt iparos vagy kereskedő.
A magyarországi kiváltságolt városok lakóinak túlnyomó többsége német nyelvű. A 15. század elejéig a jelentősebb városok vezetése egy lovagi életmódot folytató, földbirtokkal rendelkező, egyben kereskedelemmel is foglalkozó réteg kezében volt. Gyakran házasodtak nemesekkel, sokan maguk is nemessé lettek. E családok a századfordulóra jórészt kihaltak, helyüket egy tisztán városlakó, kereskedő réteg vette át. A bányavárosokban nem történt hasonló váltás, az egykori alapító családok leszármazottai, a főtéri házakat birtokló, a bányarészesedések nagy részét kezükben tartó polgárok megőrizték pozícióikat.
Az ország népességének nagyobbik része mezőgazdasággal foglalkozott. Az állattenyésztés és földművelés aránya területenként változott; a kunok, románok gazdálkodásában az állattenyésztés szerepe messze felülmúlta a szántás-vetését. A Kárpát-medence nagy részén a szabályozott talajváltó rendszert alkalmazták, a Dunántúlon előfordult a nyomásos gazdálkodás is. A kettő közt annyi volt a különbség, hogy a szántás alá vett és bevetetlenül hagyott földet ezentúl nem 4-5 évenként váltogatták, hanem évenként.
^
A művelésre nem fogott föld a nyomásos gazdálkodásban már nem parlag, hanem ugar. Ott, ahol előfordult a nyomásos gazdálkodás, a háromnyomásos rendszert alkalmazták. A nyomásos rendszer esetében az egész falu közösségének alkalmazkodnia kellett egymáshoz, csak így lehetett elkerülni, hogy a legelő állatok kárt tegyenek a termésben. Mindkét rendszerben az egy telekhez tartozó földek több darabban feküdtek a falu határában. A földdarabokat nyíllal sorsolták ki a lakók közt, az egyes parcellákat füves csík választotta el egymástól, ezért hívják e módszert füvönosztásnak.
A telekrendszer kialakulásakor minden településen egy telekhez meghatározott, azonos nagyságú föld tartozott. Nagysága a művelésre alkalmas földterület nagyságától és a föld minőségétől függött. A belső telek nagysága - mely a faluban lévő házat, gazdasági épületeket és a kertet foglalta magába - szintén szabott volt. A Felvidéken a torunokföldek rendszere volt szokásban, ahol közvetlenül a belső telkek mögött következtek a hosszúkás alakú szántóföldek. Itt nem osztották újra a falu határát, a gazdák mindig ugyanazt a földet használták.
A szőlő kívül esett a telekrendszeren, mivel irtásföldnek minősült. A bornak általában egytizedét adták természetben a földesúrnak, ez volt a hegyvám. Mivel nem minden falu határában voltak szőlőhegyek, ezért gyakran előfordult, hogy egy szőlőhegyen más faluból valók is birtokoltak. Általában fehérbort állítottak elő, ha vörösborra volt szükségük, akkor a fehéret kökény, bodza, meggy hozzáadásával színezték.
A Dunántúlon már a 13. századtól kezdve alkalmazták a szőlőprést a taposás mellett, a Dunától keletre azonban nem. A préselt bort a taposotthoz képest gyöngébb minőségűnek tartották. A leszüretelt termést a szőlőben a szabad ég alatt taposták és préselték, a további feldolgozást és a tárolást otthon végezték. A szőlőkben nem álltak épületek, ún. pincék, ezeket ekkor kezdték el építeni a Balaton-felvidéken és a Dél-Dunántúlon.
Az állattenyésztés Magyarországon nemcsak a helyi fogyasztást elégítette ki, hanem már az Anjou-korban megkezdődött a nyugati és déli irányú marhakereskedelem. A kunok által meghonosított nagytestű marhákat az Alföldön nevelték. Ezeket az állatokat ridegen tartották, az istállózás az Alföldön kívül terjedt el. Ahol lehetett erdőben, félig ridegen tartották a sertéseket. Erdélyben a románok juhtartása a téli völgybeli és a nyári havasbeli pásztorkodáson alapult. Lovat elsősorban a gazdagabbak tartottak, de használták fuvarozásra jobbágyok is, ára Nyugat-Európához képest olcsó volt.
^
A középkorban sok halat fogyasztottak részben a böjti napok miatt, részben, mert sok halászatra alkalmas természetes víz borította az ország egész területét. A természetes vizeken lévő halászóhelyeken varsával fogták a halakat, máshol patakduzzasztással halastavakat hoztak létre. Ez utóbbiakat a falu lakói közösen használták.
Őrlésre leggyakrabban a vízierőt használták. E célra patakra épített alul- vagy felülcsapó malmokat vagy nagyobb folyóvizekre telepített hajómalmokat alkalmaztak. A molnárok a földesúrnak bérleti díjat fizettek a malom használatáért, hajómalom esetében azért, hogy a partra kiköthessék malmaikat.
1320-1350 közt nyitották meg a körmöci, szomolnoki, nagybányai, abrudbányai, zalatnai aranybányákat. Az újonnan feltárt lelőhelyek tették lehetővé az aranyforint verését. Ekkor Magyarország adta az akkor ismert világ aranytermelésének kb. egyharmadát, Európa aranytermelésének kb. 90%-át. Művelték a meglévő ezüstbányákat is, az ország ezüsttermelése azonban elmaradt Cseh- és Szászország valamint Tirol mögött.
^
Cseh tapasztalatokat átvéve történt a magyarországi bányászat és pénzverés reformja. Körmöcbányát a cseh Kuttenbergből érkezett polgárok alapították, a város a kuttenbergi bányajogot kapta meg. 1327-ben I. Károly dekrétumot adott ki arról, hogy attól a birtokostól, aki földjén nemesércet talál, nem veszi el birtokát, a birtokos maga nyithat bányát, megtarthatja az urburának egyharmadát is. Megismételte ezt Nagy Lajos 1351-es törvénye is, a gyakorlatban azonban a nemesércbányák majdnem mind királyi kézen voltak. A bányaszabadság rendszere értelmében a bányavárosok polgárai szabadon kutathattak érc után királyi birtokon és magánbirtokos földjén is.
A kiolvasztott fémet szabott áron kellett eladni a királyi kamaráknak, a veretlen fém forgalmát megtiltották. A termelt fémmennyiségről semmiféle kimutatással nem rendelkezünk, egyetlen adatunk az, hogy 1344-ben az András herceg érdekében Itáliában járt Erzsébet királyné 6628 kg ezüstöt, 5150 kg aranyat, és ezen kívül vert aranyforintokat vitt magával. Az 1370-es évekre a bányák elvizesedtek, kimerültek, a gazdag bevételekhez szokott kincstár Nagy Lajos uralkodásának végén kénytelen volt a pénzrontás eszközéhez nyúlni.
Az Árpád-kori vasérclelőhelyek, mint pl. a vasvári jelentőségüket veszítették. A Szepes-Gömöri Érchegységbe került át a vasbányászat és a vele szorosan összefüggő kohászat súlypontja, központja Dobsina. A vasércbányászatban nem érvényesült a bányaregále. A bányák magánföldesúri tulajdonban voltak, művelésüket bajor, tiroli, osztrák bevándorlók végezték. 1344-bol származik a hámor első említése Magyarországról. Az erdélyi Torockó vasbányászata is valószínűleg a 14. században kezdődött.
A só volt a középkor legfontosabb tartósítószere. A Kárpátok sóját kockákban "vágták", a külföldön általános sókutak itt ritkák voltak, ezért sófőzésre sem volt szükség. A sóvágás a sófőzéshez képest nem igényelt sem különösebb technikai tudást, sem tőkeerőt, ezért a magyarországi sóbányászatban nem alakult ki a nemesérc- vagy vasércbányászatban létrejött vállalkozó réteg. Az erdélyi sóbányák mellett a 14. században vált jelentőssé a máramarosi sóbányászat, a század végére innen került ki az országban forgalmazott só nagyobbik része. Bányásztak sót Sáros megyében is.
A só forgalmazása királyi monopólium volt, sókamaraispánok felügyelték. Az Anjou-korban a kincstár legnagyobb bevétele a nemesfémbeváltásból származott, Zsigmond alatt az első helyre a sómonopólium hozama került, másodikra a kamara hasznából származó bevétel, harmadikra a nemesfémbeváltás. Zsigmond uralkodásának végén a kincstár éves jövedelme félmillió aranyforint körül járt.
Az 1301-tol 1437-ig terjedő korszakban a pénzverés rendszere teljesen átalakult. A 14. század közepéig az ország keleti felében, különösen Erdélyben, még gyakran fizettek és számoltak veretlen ezüstrudakban, a Zsigmond-korra azonban a pénzgazdálkodás mindenütt általános lett. Ottó és Vencel királyok alatt és I. Károly uralmának elején a késő Árpád-kori pénzverési hagyományokat folytatták. Kétféle ezüstpénzt vertek, a dénárt és a féldénárt (obulust). Külföldi pénz sok forgott az országban, különösen a húszas években elterjedt cseh garas.
I. Károly firenzei mintára valószínűleg 1325-ben kezdte veretni aranyforintját. Szent István óta ez volt az első Magyarországon vert aranypénz, évszázadokon át változatlan súllyal és pénzlábbal verték. Az aranypénzt legtöbbször kincsként otthon őrizték, a mindennapos forgalomban az ezüstpénzt használták. I. Károly bocsátott ki először cseh mintára ezüstgarasokat is, ez azonban nem vált tartós pénznemmé. 1369 után egy évszázadig csak dénárokat és ennek törtrészeit érő, a népnyelvben különböző névvel illetett kis dénárokat vertek Magyarországon. I. Károly korától jelentek meg a pénzeken a kibocsátó helyre és a kamarai tisztviselőre utaló verőjegyek.
1336-ban I. Károly vidéken megszüntette a pénz évi kényszerbeváltását, az ebből származó bevétel, a kamara haszna, évenként beszedett királyi adóvá változott. Ezt kapunként rótták ki a jobbágytelkekre, nagysága független volt a gazdaság nagyságától és jövedelmétől, először 3 garast, később egyötöd forintot hajtottak be e címen. Nem fizették a nemesek, a szolgák, az egyháziak, a városok, az egykori udvarnokok. A városokban egy ideig még a hagyományos módon történt a kényszerbeváltás. 1338-ban teljesen megszüntették a kényszerbeváltást, örök érvényű dénárok verését kezdték el, megtiltották a külföldi pénz használatát.
A rendelkezés nem volt tartós. Nagy Lajos visszaállította a kényszerbeváltást, a dénárokat azonban csak uralkodása utolsó éveiben kezdték rontani. Zsigmond 1390-ben nagy pénzreformot hajtott végre: új, jó dénárokat veretett, melyekből 100 ért egy aranyforintot. 1403 után megint pénzromlás következett, ezt 1427-ben újabb pénzreform követte. A központosított királyi pénzverés mellett 1384-ig fennmaradt az 1255-ben elkezdődött szlavón báni pénzverés, 1311 és 1355 közt Buda városa is vert pénzeket. Mindkét helyen dénárokat készítettek, elvileg mindkét pénzkibocsátó hely királyi felhatalmazással bocsátotta ki érmeit.
A kamara haszna későbbi kifejezéssel élve rendes adó volt, míg a hadiadó rendkívüli és csak alkalmanként szedték. Szlavóniában, Pozsega és Valkó megyében a marturínának nevezett nyestboradót fizették, mely ekkor már készpénzadó volt. A városokra, a zsidókra, az erdélyi szászokra, a románokra, a kunokra, a székelyekre külön adót vetettek ki. Nem számított adónak, de a kamara bevételét növelte, ha a püspöki székeket sokáig nem töltötték be, ilyenkor ugyanis az egyházi jövedelmek püspököt illető része a kincstárba került.
^
A mindennapi használati tárgyak nagyobbik részét a parasztgazdaságok maguk állították elő, a többit falusi iparosok: kovácsok, bognárok, szucsök, vargák. A városokban specializálódott iparágak is kifejlődtek. Sopronban 1379-ben a lakosság 11, 1424-1427-ben 20,5%-a volt iparos. Ekkor alakultak meg az első céhek Magyarországon. Zsigmond király 1411-ben Kassára kívánta telepíteni az ország összes barchentszövőjét, akiknek kedvezményeket adott. Bártfán a vászonfehérítést védte királyi privilégium.
^
A belföldi kereskedelem nagyrészt a vásárokon bonyolódott. Vásártartási jogot királyi privilégiummal lehetett szerezni. A heti vásár esetében a jogot elnyert helység a hét egy meghatározott napján vásárt tarthatott, egynapi járóföldön belül azonban ugyanazon a napon nem lehetett másik. A jelentősebb városoknak heti két vásárnapjuk volt. Ritkább volt az éves vásártartási jog, ezeket általában a település temploma védőszentjének ünnepén tartották.
Magyarország iparcikkekből behozatalra szorult. Nyugatról posztó és vasáru érkezett, innen - minden tiltás ellenére részben veretlenül - nemesfémet és élő állatot szállítottak ki. Magyarország legjelentősebb külkereskedelmi partnerei a délnémet városok voltak. A szárazföldi utakon kívül jelentős hajóforgalom folyt a Dunán a nyugati határszél és Buda közt.
A 14-15. századból Magyarországon nem maradt fenn ép ruhanemu, így ismereteink az írott forrásokból (végrendeletekbol, leltárakból) valamint az egykorú ábrázolásokból származnak. Falfestmények, táblaképek, szobrok, kódexek miniatúrái mellett az oklevelek hitelesítését szolgáló pecsétek, sőt a fennmaradt sírkövek is szolgálhatnak viselettörténeti adatokkal. A középkori ábrázolások azonban csak fenntartásokkal használhatók művelődéstörténeti dokumentumként: a viseletek egy része az antikvitás óta ábrázolt "kortalan" ruhanemű, más része a mintául szolgáló műalkotás utánzata, másolata, az ábrázolásokon látható jelvények, tárgyak pedig gyakran szimbolikus jelentést közvetítenek.
^
A 14. század második felében készült Képes Krónika címlapjára Nagy Lajos király került. A trónján ülő uralkodó a képen csíkos ruhát, hermelinbéléses palástot visel, kísérete öltözete alapján két csoportra különül: jobbján nyugati öltözetű páncélos lovagok állnak karddal, pajzzsal, balján keleties, hosszú kaftánszerű ruhát viselő, íjjal, nyíllal, szablyával felfegyverzett férfiak. A vizsgált korszakban ez a kettősség mindvégig jellemző a magyarországi öltözködésben: a nyugati divat mellett a 13. század második felétől a kun, a 15. századtól pedig a balkáni szomszédság, majd egyre nagyobb mértékben a török viselet térhódítása is megfigyelheto.
A 14. század első évtizedeiben még tovább élt az a ruházat, melyre jellemző volt, hogy egymás fölött több, azonos anyagból készült, de eltérő színű, övvel összefogott bő ruhát viseltek. Ilyen öltözetben látható I. Károly és fegyverhordozója, Semsei Tamás szepesi várnagy a szepeshelyi templom 1317-ben készült falképén. A nagy változás az 1340-es évektől kezdve figyelhető meg az európai divatban, míg Magyarországon kissé később. Az új divat legjellegzetesebb vonása, hogy a felsőruha egyre jobban követte a test vonalát, szűkebb és rövidebb lett.
^
Az új viseletet - amely a nyugati arisztokrácia öltözködését követve először az udvarban jelent meg Magyarországon - jól megfigyelhetjük a Képes Krónika miniatúráin. Az alsóneműt a férfiaknál egy úszónadrágszerű, rövid alsónadrág, a berhe képviselte: ilyen látható az önostorozó flagellánsokat ábrázoló képen. A berhét egy derékra kötött zsinórral erősítették meg, ehhez kötötték a lábszárakat fedő színes harisnyát (vagy más szóval nadrágot, a két szó ekkor még ugyanazt jelentette). Ilyen harisnyanadrágban hordták a földet Krakkó - a Képes Krónikában megfestett - ostrománál.
A felsőtestre, fehérneműként viselt ing csak a 15. század elejétől kezdve terjedt el. Ilyen ing látható a Zsigmond király által adományozott Kistárkányi-címereslevélen: zárt nyakú- és ujjú, bő, térd fölött végződő vászoning. A 14. században a színes, szűk ujjú tunikát még közvetlenül a testre vették fel. A tunika valamivel térd fölött végződött, csípőig szorosan a testhez simult, azon alul enyhén bővült. A testre szabott ruha felöltését gombokkal, zsinórral vagy szíjakkal biztosították.
A páncélt a tunika fölött viselték, a páncéling valamivel rövidebb volt a tunikánál. A páncél fölött a 12-13. században hordott bő, derékban övvel leszorított fegyvering a 14. század elejére kiment a divatból - egyik utolsó ábrázolása az 1317-ben készült kakaslomnici Szent László falképen található. Helyette combközépig, térdig érő csuklyás palástot, feszes fegyverkabátot vagy bőrből készült, alul bevágásokkal díszített - pontosabban kényelmessé tett - szűk ágyékkötényt öltöttek. A funkcióját vesztett öv a derékról a csípőre került, s elsősorban díszítő szerepet töltött be.
Az alkalmi öltözetet a tunikára vett szűk kabát jelentette - ilyent visel Nagy Lajos a Képes Krónika címlapján. A kabátot gyakran díszítették hímzéssel, csipkével, ezüst boglárokkal, kedvelt volt a több színből összeállított, esetleg váltakozó színű csíkokból varrt felsőruha is. Az időjárás viszontagságai ellen illetve a reprezentáció kedvéért a kabát fölé nemesprémmel bélelt lovagi palást került. A divatot elsősorban a legelőkelőbbek, közülük is csak a fiatalok követték, az idősebb korosztályok továbbra is kitartottak a hosszú, bokáig érő felsőruhák mellett.
A férfidivat 14. század végi - 15. század eleji változása jól nyomon követheto a budai szoborlelet alakjain. Az ekkoriban elterjedő ingek fölött viselt felsőruha, a század végétől dolmánynak nevezett tunika derékig szűk volt, felhasított ujjakkal, az öv alatti rész bő és fodros. Előkelő viselet volt a dolmány vagy az ing fölé vett, bársonyból, brokátból készült, prémgallérral és szegéllyel díszített suba vagy köntös, amelyet oldalt gyakran felhasítottak. A mindennapi ruházathoz tartoztak a tollal vagy szőrmével díszített fejfedők, kalapok vagy süvegek is.
A lábfejet is borító harisnyát a kopás ellen bortalpakkal látták el, erre gyakran még egy vastagabb bor- vagy fatalpat csatoltak. Emellett az előkelők kesztyupuhaságú, bokánál fűzött, rövid csizmaszerű lábbelit is viseltek, melyet néha csipkemintásan bevágva díszítettek. Ezek a lábbelik nem voltak tartósak, akárcsak a kesztyűből, ezekből is egyszerre több párt szoktak vásárolni, ennek ellenére több ásatáson is került elő viszonylag ép cipő, restaurálható állapotban. A cipődivat vadhajtása a 14. században elterjedt csorös lábbeli, ahol a cipo a járást is nehezíto, értelmetlenül hosszúra hagyott orrát merevítéssel vagy felkötéssel rögzítették, Magyarországon azonban nem vált általánossá.
A jellegzetes kun öltözet hosszú köntösből vagy kaftánból, magas, csúcsos süvegből és puhatalpú csizmából állt. A belső-ázsiai eredetű kaftánok oldalt záródtak, s akárcsak a távol-keleti eredetű köntösök (pl. a Képes Krónika címlapján látható alakokon), gyakran finom selyemszövetbol készültek. A viselet fontos eleme volt a fegyveröv, amelyet - a fennmaradt példányok tanúsága szerint - érdekes módon elsősorban nyugati motívumokkal díszítettek. A kun férfiak a keresztény szokásoktól eltérően szakállukat lenyírták, vékonyra pedert bajuszt viseltek. Fejüket elöl tarra borotválták, a hátul meghagyott hajat pedig varkocsba fonták.
^
A harcosok testét sodronyos vagy lemezes páncél védte, de a két alaptípus között léteztek átmeneti páncélzattípusok is. A sodronypáncél laposra vert huzalból készített gyűrűkből forrasztott hosszú ujjú ing volt, amelyet a legveszélyeztetettebb testrészeken gyakran borítottak védőlemezekkel. Pikkelyszerűen egymás mellé fűzött fémlapocskákból készült a pikkelypáncél, az ugyancsak népszerű brigantin pedig vascsíkokkal, lemezekkel bélelt, megerősített borkabát volt. A könnyűlovasok, elsősorban a kunok több egymás fölötti bőrrétegből készített borpáncélt hordtak.
^
A sodronypáncél bizonyos részeit megerősítő vaslemezekből alakult ki a lemezpáncél, amely a 14. századtól kezdve egyre nagyobb testfelületet borított be, s a 15. század derekára a lovagokat tetőtől talpig vasba öltöztette. Egy teljes lemezpáncél öltözet 20-25 kilót nyomott, a különálló mell-, hát-, kar- és lábvérteket szíjakkal rögzítették. A kézfejet páncélkesztyű, a lábfejet páncélsaru borította. A teljes páncélzat több falut ért, emiatt beszerzését csak egy szűk réteg, a nemesség kis része engedhette meg magának.
A fej védelmére többféle sisaktípus is használatban volt. A 14. századra elavult a hengeres alakú, lapos tetejű üst- vagy fazéksisak, s lassan kiszorult a használatból. Helyét az ellenséges csapásnak kis felületet nyújtó, kúpos tetejű sisakok vették át. Az alapváltozat egyszerű kúpos vagy harang alakú, könnyű sisak volt, a nyakat és vállakat a hozzá kapcsolt sodronyvértezet fedte, az arc azonban fedetlen maradt. Jóval biztonságosabb volt a teljesen zárt csöbörsisak, illetve a 14. század második felétől használt csőrös sisak: az arcot itt a sisakhoz szegecselt, felnyitható, áttört sisakrostély fedte.
A zárt fegyverzetben harcoló lovagot a pajzsára festett címer és a sisakon viselt sisakdísz tette felismerhetővé. A legkorábbi magyarországi címeradományok tulajdonképpen sisakdíszadományok, mellettük még gyakran háttérbe szorultak a pajzsok ábrázolásai. Szécsényi Tamás országbírói pecsétjén például jól kivehető a sisakdísz - sisakból növekvő koronás oroszlán -, a pajzs azonban hiányzik. Az Anjou-királyok sisakdísze patkót harapó koronás strucc volt, ábrázolása számos korabeli emléken fennmaradt. A magyarországi címerhasználatban a konstanzi zsinat jelentett fordulópontot: a magyar nemesek külföldi útjuk során megismerték a nyugati címerhasználatot, s Zsigmondtól nagy számban kértek címeradományt.
A legfontosabb támadófegyver a kard, ennek Magyarországon mindkét alaptípusát használták. A nyugati típusú, kétélű, egyenes kard a nehézlovasság, a hajlított, vége felé kiszélesedő pengéjű szablya a könnyűlovasság fegyvere volt, a korabeli ábrázolásokon a keleti viselet jellegzetességeként szerepeltették. A kard kiegészítőjeként a közelharcban használták a harci késeket és tőröket. A korszak legelterjedtebb sújtó- és zúzófegyvere a buzogány. A főként bronzból öntött buzogányfejek változatos formákban készültek, leggyakoribb a csillagfejű típus.
^
A sújtófegyverek közé tartoztak a változatos méretben, formában készített szekercék, bárdok is. A magyar művészetben leggyakrabban Szent László különböző ábrázolásain látható bárd: a lovagkirály attributumának, felismerését segítő jelképének is tekintették. A Szent László-legenda falképein egyébként a teljes korabeli fegyverzet azonosítható: a harcba induló király és kísérete előreszegezett lándzsákkal, az ellenséges kunok felajzott íjakkal vágtatnak az ütközetbe. A lándzsák vagy kopják mérete, kialakítása a használatnak megfelelően változott, aszerint, hogy gyalogos vagy lovas számára készült.
A távolra ható támadófegyverek közül a legjelentősebb az íj, illetve továbbfejlesztett változata, a számszeríj volt. Az íjat elsősorban a könnyűlovas kunok használták. A korabeli ábrázolásokon a szablyához hasonlóan a keleties öltözet tartozékának számított, alkalmazása azonban nem korlátozódott kizárólag erre a népcsoportra. A falképeken, miniatúrákon általában kifeszített állapotban látható íjak mind azonos típusú, összetett-visszacsapó, ún. reflexíjak voltak. A nyílvesszők tárolására szolgáló tegezek, illetve az íjat védő íjtegez ábrázolása némelyik korabeli falképen olyan pontos, hogy ezáltal lehetővé vált szerkezetük rekonstruálása.
A divat 14. századi változása átalakította a női viseletet is. Az új módi jellegzetessége az alak hangsúlyozása. A korábbi évszázadokra jellemző zárt, a test formáját elrejtő ruhák helyett a divatot követő hölgy a század közepétől derékig testre simuló, szűk ujjú, mélyen kivágott, deréktól vagy csípőtől bővülő ruhát öltött. Ezeket a ruhákat már viselőjük alakjához kellett igazítani, így a 14. század fordulópontot jelentett a szabászatban. A ruhát vagy szoknyát (a két fogalom ekkor még azonos volt) egybeszabták, a derékrész magasan, a mell alatt kezdődött, a ruha alját dúsan redőzték.
^
A 15. század elején az addig szuk ujjakat bovebbek váltották fel: a ruhaujjakat gyakran cakkozták, behasították, a hasítékokon kivillant a ruha alatt viselt ingváll. Ugyanígy bukkant ki a gyakran dús hímzéssel díszített ing a ruha mély nyakkivágásán is. A ruha felett a hideg ellen palástot viseltek, amelyet a nyakban csattal, boglárral kapcsoltak össze. A palást alját, de olykor a ruháét is prémmel díszítették. A fejet - a hajadon leányok kivételével - fátylak, főkötők borították, ezek anyaga, formája nagy változatosságot mutatott, a nyugati divat legvadabb túlzásai azonban Magyarországon már nem jelentek meg.
A legfrissebb divatot elsősorban az arisztokrácia lányai-asszonyai viselték, a köznemesség illetve a polgárság ruhatárában ezek a darabok csak több évtizedes késéssel, és természetesen kevésbé igényes kivitelben jelentek meg. A ruhák anyaga - férfiak és nők esetében egyaránt - pontos fokmérője volt a társadalmi helyzetnek. Az aranybrokát szövetek, selymek és bársonyok viselésére rendkívül magas áruk miatt csak a legelőkelőbb, leggazdagabb családok tagjainak nyílt lehetősége. Importból származtak a szövetanyagok is, amelyeknek ára a származási hely és a minőség alapján nagy eltéréseket mutatott, így a szövetek közt mindenki megtalálta a vagyonának és helyzetének megfelelőt.
Az ékszer szerepe a középkorban kettős: egyrészt a ruha mellett a reprezentáció, pompakifejtés legfontosabb eszközének, másrészt (a díszedények mellett) az értékfelhalmozás, kincsgyűjtés legkézenfekvőbb, szükség esetén könnyen mobilizálható módjának tartották. Az ékszerek egy része a ruha rögzítésére szolgált, illetve a ruhaanyagra varrt díszítőelem volt: ilyenek a palástokat összefogó palástkapcsok, a ruhák díszes gombjai és a korszak jellegzetes ruhadíszeként alkalmazott fémpitykék, rozetták, figurák, heraldikus motívumok. Az eredeti darabok mellett ásatásokon előkerültek a készítésükhöz használt verőtövek is.
^
A legfontosabb kiegészítő viselet az öv. A divatos változat a korszakban a csípőre csúsztatott ún. pártaöv. A díszesebb kivitelű darabokat fémszálból készítették, amelyet arany- vagy ezüstlemezekkel díszítettek. Ilyen öveket láthatunk a Képes Krónika ábrázolásain éppúgy, mint a budavári szoborlelet világi alakjain. Az öv a női és férfiviseletnek egyaránt fontos tartozéka, és egyformán része a keleti és a nyugati viseletnek. Aranyláncot, gyűrűt szintén mindkét nem hordott, a nyakláncon olykor egész vagyont érő keresztek, esetleg ereklyetartók, rendjelek függtek.
A legértékesebb ékszereket a királyi udvarban viselték, ezek azonban nem maradtak ránk. I. Károlyt az írott források tanúsága szerint fején arany koronával, lábán arany sarkantyús, drágakövekkel kirakott lábbelivel temették el, a temetési menetben a király képében felvonuló három lovag a király arany koronával ékesített hadijelvényét viselte, a lovagokat és a lovakat egyaránt sok gyöngy és drágakő borította, a lószerszám aranyozott ezüstből készült. Özvegye, Erzsébet királyné végrendeletében leányunokáinak egy-egy aranypártát hagyott, de hagyott drágaköves-gyöngyös koronákat az óbudai klarissza apácákra is.
Eredetileg ereklyekoronának (tehát nem hordásra) készült a 14. században a Zsigmond váradi sírjában talált liliomos korona. Az aranyozott ezüst liliomokat a színek váltakozó ritmusa szerint összeállított drágakövek és gyöngyök díszítik. Udvari megrendelésre készültek azok a díszes palástkapcsok, amelyek Nagy Lajos adományaként kerültek az aacheni magyar kápolnába. A két nagy és négy kisebb aranyozott ezüst, zománcozott vecsernyepalást-csat Nagy Lajos címerét ábrázolja, a nagyobbak érdekes kialakítása építészeti előképeket követett.
Az ország területén talált kincsleletek szerencsésen egészítik ki az írott források, egykorú ábrázolások alapján kialakuló képet. A 97 darabból álló kelebiai lelet tulajdonosa Pál, macsói bán felesége volt, kincsei között palástkapocs, fülbevaló, karperec, gyűrűk mellett gombok, díszítő lemezek, korongok is szerepeltek. Az ugyancsak 14. századi körmendi kincslelet gombokat, pecsétgyűrűket, a kiskunhalasi ruhavereteket, rozettákat tartalmazott. Ezeket az ékszereket hazai ötvösök készítették, a leletek hasonlósága, a fennmaradt verőtövek tanúbizonysága szerint meglehetősen nagy számban.
A kincsleletek között is különösen értékesek az előkerült övek, övveretek. Kun szállásterületen tárták fel a harcoló lovagok képével díszített kígyóspusztai övet, melyet a 14. század eleji átalakításakor szentekhez fohászkodó latin feliratos gombokkal bővítették, valamint a címerpajzsos felsőszentkirályi övet, melynek tulajdonosa 1350 körül halt meg. A 14. század végéről - 15. század elejéről további díszövek kerültek elő: a nagytállyai övcsat ezüstlemezére solymászó hölgyet vésett a készítője, a kerepesi övlelet levéldíszítéssel készült.
A 14-15. század a világi lovagrendek alapításának időszaka volt Európa-szerte, s a rendi külsőségekhez hozzátartoztak a rendi jelvények is. Az első magyar lovagrend, az I. Károly által életre hívott Szent György-rend muködéséről semmit nem tudunk, mindössze az alapító oklevél maradt fenn, a Zsigmond király által 1408-ban alapított Sárkányrendnek viszont számos emléke ismeretes. A rend jelvényét, a körré görbült sárkányt a tagok részben ruhára applikálva, részben ékszerként, nyakba akasztva, illetve vállon átvetett széles szalagon viselték. Aranyból készült sárkánnyal a nyakában temették el Zsigmondot is, a 18. század végi váradi feltáráskor előkerült jelvény azonban elkallódott.
Az I. Károly trónralépése és Zsigmond halála közti közel másfél évszázad alatt a lakáskörülmények terén jelentős változások történtek. Az igények a társadalom valamennyi rétegében növekedtek: a várak többsége a 14. század elején még csupán egy toronyból és egy kerítőfalból állt, s ilyen tornyokba zárkózott a városok vezető rétege is. A 14. század végére mind a várak, mind a városok képe jelentősen átalakult: a várfalakon belül palotaépületek, kápolnák emelkedtek, a városokban pedig emeletes polgárházak épültek. A falvakban ugyanakkor egyre szélesebb körben terjedt el a háromosztatú lakóháztípus.
^
Az épületek mai szemmel nézve meglehetősen ridegek voltak, a helyiségek többségébe csupán egy-két bútordarabot állítottak. A legfontosabb bútornak a láda számított. Elsősorban tárolóbútorként használták, hiszen a liszttől az ötvöstárgyakig mindent ládában tartottak, de ülőalkalmatosságul és fekvőhelyként is szolgált. Legkorábbi típusa az egy fatörzsből faragott, a szétrepedés ellen vaspántokkal sűrűn megvasalt vályúláda - ilyen például a 14. században készült szepesbélai láda. Jóval fejlettebb technikával készültek az ácsolt ládák (pl. a Nagyszeben környékéről származó rozsondai láda), magyarországi megjelenésük, elterjedésük azonban inkább a 15. század második felére volt jellemzo.
Az asztal ebben a korszakban nem képviselt különösebb értéket: bakokból és lapokból csupán az étkezések idejére állították fel, utána pedig "asztalt bontottak", mint ahogy azt a szólás a mai napig megőrizte. Az asztalok mellett padokon, lócákon ültek, a szék még a 15. században is ritka luxustárgynak számított - a korabeli ábrázolásokon a királyi trónusok is merev, szögletes, kényelmetlen építmények voltak. Hasonló, hasáb formájú emelvény volt az ágyak alapja, amelyet a 14. századtól ágyvégekkel is elláttak. Az ágyakban meztelenül aludtak, egyszerre többen is. A 15. században már a jobbágyházakban is voltak ágyak, bár a férfiak - egészen a 20. századig tartó szokás szerint - általában az állatok közelében, az istállókban háltak.
Az egyszerű bútorok mellett fontos szerepük volt a kényelmet, otthonosságot nyújtó szőnyegeknek, textíliáknak. Az ágyneműk (párnák, dunyhák) komoly értéket képviseltek, és a hozomány elengedhetetlen tartozékai voltak. Az ágynemű a jobbágyháztartásnak is természetes tartozéka volt - a társadalmi, vagyoni különbség inkább a mennyiségben, az anyagok minőségében mutatkozott meg. A szőnyegek már csak a vagyonosabb nemesek, polgárok otthonába kerültek. Használatuk sokrétű volt: takarhatták az ágyat, olykor a ládákat, díszítették a falat, néha ajtó helyett az egymással szomszédos helyiségeket választották el.
A szobákat borító kőpadló, az üvegezett ablak a jómódúaknál is csak a 15. században jelent meg, és sokáig luxuscikknek számított. Az ablakokat a leggyakrabban lantorna (szárított marhabendőhártya) borította, a téli hideg ellen pedig fatáblákkal zárták. A falusi házak középső helyisége volt a szabadtűzhelyes konyha, innen fűtötték a szoba kemencéjét is. Sokkal nagyobb problémát jelentett a várak, városi házak fűtése - megszokott volt, hogy a helyiségek többsége télen fűtetlen maradt. Az ország egyik leggazdagabb arisztokrata családja, a Garai família két értékes budai ingatlannal rendelkezett, az összesen mintegy félszáz helyiségnek azonban csupán elenyésző részébe jutott kandalló vagy kályha.
A királyi, főúri várakban, gazdag polgárok házaiban a 14. század közepén jelentek meg a díszes cserépkályhák. Az alaptípust kőlábazaton álló négyzetes tűztér, rajta torony formájú, párkánnyal lezárt felépítmény jellemezte; csempéből vagy edény formájú kályhaszemekből rakták. A zöld, sárga vagy barna színű csempék többségét ólommázzal vonták be, és a lovagi, udvari élet jeleneteivel, növényi-, állat- vagy geometrikus formákkal díszítették. A csempék többsége fa- vagy agyagnegatívok alapján készült, a legszebb példányok - a fülkeszerűen kiképzett, vályú alakú, nyitott csempék, a fülkében apró szobrokkal - szabad kézzel formázott, önálló alkotások lehettek.
A háztartásokban használt edények többségét a főzésre, tárolásra használt cserépedények tették ki. Az Árpád-korban még használatos cserépbográcsok a 14. századra eltűntek, az edények többségét azonban még ekkor is szabadtüzes konyhai használatra készítették. A cserépedények jórészt a háziipar termékei voltak, de a leletek alapján megfigyelhető a városi fazekasság folyamatos térhódítása. A leletek között területi eltérések is tapasztalhatók: Buda környékén fehér, az ország keleti és déli területein sötétebb kerámia az uralkodó, a nyugati határ közelében pedig magasabb technikai színvonalú szürke, majd sárga vagy vörös kerámia a jellemző.
^
A nyugati import hatására a 15. századtól a hazai mesterek is áttértek a sárga vagy vörös kerámiák készítésére, amelyeket már gyakran borított ólommáz. A fazekasok a legnagyobb számban fazekakat készítettek, amelyekhez a 13. század óta fedőt is használtak. A folyadékok tárolására különböző kancsók, korsók és palackok készültek, az étkezésekhez pedig tálak és csészék. A 14. században jelent meg az új asztali edényforma, a cseréppohár, illetve nagyobb változata, a kehely. A 15. századtól a cseréppoharak egyre változatosabb formában készültek - szinte minden nagyobb város más-más pohárformát kedvelt.
A királyi udvar, az arisztokrácia és a vagyonos polgárság reprezentációs igényeit a hazai ipar hosszú időn át nem tudta kielégíteni. A külföldről behozott díszedények közül a legszélesebb körben a morvaországi, losticei sómázas poharak terjedtek el, de használtak osztrák, német cserépedényeket is. Üvegáruval a 14. században velencei kereskedők látták el azokat, akik képesek voltak megfizetni a drága üvegpoharakat, palackokat. A 15. század elejétől - kezdetben valószínűleg Itáliából bevándorolt üvegfúvók - Magyarországon is készítettek üvegárut, a luxusedények azonban továbbra is importból származtak.
A ruhák és ékszerek mellett a család anyagi helyzetét a díszedények reprezentálták a legjobban. Mivel az üvegtárgyak viszonylag ritkák voltak, az ónedények pedig csak a 15. század végétől terjedtek el, ebben a kategóriában elsősorban ezüst, aranyozott ezüst, nagy ritkán arany edények kerültek az ünnepi asztalokra. Az arany edényeknek az a bősége, amelyet Druget Vilmos nádor végrendelete tükröz, természetesen az arisztokrácia körében sem volt jellemző, de lehetőségeihez képest mindenki igyekezett ilyen értékekre szert tenni. A körmendi kincslelettel aranyozott ezüstedények kerültek elő, a kiskunhalasi kincs egy vízbe esett ezüstcsészében volt elrejtve.