Fakocka átalakítása

Piaci kincsek. A mérőműszer a monitorerősítőmbe kell. Persze mielőtt beépíteném évekig
mint szobadísz fog funkcionálni. A fotós időzítő egyszerűen csak fényes volt. Nekem
ennyi már elég is a vásárláshoz. Pláne ha olcsó is. Dinamót pedig már rég szerettem
volna szétszedni. A fakocka tolltartónak -mint nálam minden tárgynak- története van.
Vannak a piacon un. ötvenivel / százával eladók is. Náluk minden áru, lett légyen az bármi,
50 illetve 100 forintba kerül. A százforintos áru rendben van, de ötvenest nem hordok
a zsebemben, így ha valami ötven forintba kerül, kénytelen vagyok venni hozzá
még valamit. Így került birtokomba a tolltartó funkciójú fakocka.

Nem nevezném szépnek. Konkrétan egyáltalán nem tetszik a komor öreges árnyalata miatt.
Mint tolltartó sincs rá szükségem. Én már tisztán látom, hogy ebből valami átalakítás lesz.
Vagy ha az nem is, akkor tűzifa. Vagy valami. Vagy valami halogatás.
Vagy mégiscsak végül tűzifa?

Mivel a toll nem fogott, így azt egyszerűen kidobtam. Szóval az úgy volt, hogy oly szomorúan
toporgott az asztalomon ez a kocka, hogy megszántam s dugtam bele valamit. Ez az!
Már meg is van a kocka új funkciója. A hol itt, hol meg ott heverő csipeszem
fog ezentúl lakni benne. Persze soha semmi sem jó úgy, ahogyan van...

Ez így például azért nem jó, mert elég csak ránézni a csipeszre, az máris kiesik a lyukból.
Pedig milyen szép gondolat volt ez a fakocka csipesztartó...

Azt találtam ki, hogy először is lecsiszolom róla ezt az öreges színt.

Sokáig semmiféle csiszológépem sem volt, aztán egyszer vettem egy rezgőset.
Az a gép maga az áldás! A rezgőstől eltérően ez például hatékony is.

Juj de bonyolult belseje van!
Ugorjunk...

Íme egy kivétel. Pedig általában beválnak az ötleteim. Ez a "lecsiszolom róla a színét"
ez konkrétan nem jött be. Ha lehet ezt mondani, talán még csúnyább lett mint volt.

Attól, hogy szép már nem lesz, attól én még haladok tovább ez eredeti tervek mentén.
Mivel kiesik belőle a csipesz, ezért kell bele egy nagyobb, illetve mélyebb lyuk.

A színétől eltekintve eddig tökéletes. Legalábbis stabilan áll a lyukban a csipesz.
Ellenben maga a fakocka egyáltalán nem áll stabilan.
Ez persze nem is csoda, hiszen könnyű.
Na! Akkor majd én nehezítek rajta!

Persze attól, hogy könnyítésképp alulról alaposan kilyuggatom, attól csak még jobban borul.
De én nem borulok ki, mert van a lyukakhoz egy nagyszerű tervem.

Mégpedig az, hogy kiöntöm őket ólommal. Persze nem fogok nekiállni ólmot önteni,
mikor a feladat egy forrasztópáka segedelmével is egyszerűen megoldható.

Lyukak feltöltve.

Gondoltam alul legyen a neheze, ezért nyomtam bele még egy adag ónt.

Az a legfontosabb, hogy míg ki nem hűl, biztosan ne nyúljak hozzá. Érdekes, de amíg
nem volt forró, addig se nagyon piszkáltam, így gondolom melegen is menni fog.
Mechanikailag jó lett. Stabilan áll az asztalon és a csipesz sem lökhető ki
belőle egykönnyen. Azonban a kinézetét jobb meg sem említeni!
Azt találtam ki, hogy lefestem szép fehérre. Lefestettem.
Nem lett szép. Gondoltam teszek rá. Már úgy
értem, hogy teszek rá valami mintát.

Nem akarom megbántani magam, de ez egyre rosszabb lesz. Engem leginkább egy
szerencsétlen konyhai sámlira emlékeztet, aminek a pörköltszafttól elszíneződött
foltjaira minden festéskor ráken az ember egy kis maradék festéket.
A helyzetet fokozandó, a gyerekek meg összefirkálták.

Borzasztóan néz ki ezzel a beteges foltos ragyás fehér színével...

Gondoltam lelakkozom és akkor kap egy kis sárgás árnyalatot.

Áh... Szerintem jobb ha nem piszkálom tovább, mert hiába
minden igyekezetem, ez a kocka egyre csúfosabb lesz!

Végül lecseréltem erre a jópofa, naptáras órás csipesztartóra.
Akkor ennyit mára a szerző és a fakocka találkozásáról.

Illetve talán még annyit, hogy újfent megsajnáltam szerencsétlent, hiszen
én bántam el vele ilyen csúfosul, ezért újra alkalmazásba vettem.
Mondjuk mint művirágnak váza sem mutat jól, de ez van.