Nokedliszaggató
(megforrasztom)

Ahogy a pincében tologattam a dobozaimat, egyszer csak eszembe ötlött, hogy a minap
valami ismeretlen célból egy darabka ónozott lemezre lett volna szükségem. Mivel
bármennyire is törtem a fejem, sehogyan sem sikerült rájönnöm, hogy mégis
mire kellhetett a lemez, ezért hagytam a csudába az egészet. Gondoltam
majd ha tényleg kell, akkor lejövök érte. Mivel már összeépítettem a
fiókos szekrényeket, vagyis már nincs útban semmi (ez azért erős
túlzás), így már akadály nélkül hozzáférek a dobozaimhoz.

Ennél azért sokkalta rendesebb a konyhánk. Szóval egyáltalán nem itt szokott
lenni a nokedliszaggató, bár bevallom, hogy most épp hetek óta itt van.

A legutóbbi nokedli elkészítéskor ugyanis megnyekkent a szerszám nyele.
Mivel ma sem volt kedvem megforrasztani, ezért úgy döntöttem, hogy
ma nem tojásos nokedli lesz ebédre, hanem valami más. Benéztem
a spájzba, hátha támad valami korszakalkotó ötletem. Persze
tudom én azt magamról, hogy nem szokott, de hátha.

Szerintem nincs egy hete se, hogy azt a hagymát vettem.

Hogy néz már ki ez a szerencsétlen vöröshagyma? Már éppen azon kezdtem törni
a fejem, hogy mégis milyen ételbe apríthatnám bele a friss zöldet,
mikor is végül valami egészen másképp döntöttem.

Azt találtam ki, ha már egyszer olyan lelkesen kihajtott, már miért is ne lehetne
neki igaza? Elültetem, aztán meglátjuk mi lesz belőle. Zöldnek zöld ez
is, így nem fog kilógni a többi szerencsétlen növényem közül.

Ahogy az alátétnek használt újságpapíron Galla Miki arckifejezését elnézem,
az lehet, hogy már ketten vagyunk, akik nem hisznek abban,
hogy eper fog teremni a virágállványomon.

Miután ilyen szépen elrendeztem őket, az jutott eszembe, hogy
ezek ketten nagyon jól el lettek volna egyetlen cserépben is.
Már úgy értem, hogy valamelyik csak megmarad a kettő
közül, hogy legyen valami zöld akármi a cserépben.
Jó. Akkor legyen fagyis vödör. Nem mindegy?

Tudom, hogy hülyén néz ki, de ez egy ilyen lakás, és én így szeretem!

Amúgy meg épp van egy darabka ónozott lemez az asztalomon a nokedliszaggató
megreparálásához. No nem a pincéből hoztam fel, hanem csak
úgy eleve van. Mondom, hogy ez egy ilyen lakás!

Részemről egyáltalán nem akartam szétszedéskor forrasztani, hanem csak úgy
egyszerűen le akartam tépni a lyukacsos részről a nyelet, ellenben ő ezt
felettébb nem akarta. Ahhoz képest, hogy szinte már semmi sem
tartotta őket össze, eszük ágában sem volt elengedniük egymást!
Bezzeg ha lett volna benne tészta? Egy darabban fordult volna bele
a főzővízbe! Mondjuk egy kísérletet lehet megért volna, hiszen eddig még
sosem főztem nokedlit óriásoknak, hanem csak magamnak a szokásos apró szeműt.

A cső (nyél) végéről lefűrészeltem a használhatatlanra oxidált részt.
Különös érzés volt, kb. mintha az agyamat smirgliznék.

Eddig jó, csak szerintem kéne valami felület, amit összefogatok az ónnal.
Lehetne úgy, hogy apró lemezdarabkákat illesztek a két anyag közé.
Majdnem elkezdtem felaprítani az asztalomon korábban talált
lemezt, mikor is (még épp időben) beugrott a tuti ötlet.

Úgy néz ki, mintha valami robbanás tépte volna cafatokra a cső szélét.
Ugyan rettenetesen rozsdás a belseje, azonban még tart az anyag.

Menni fog ez! Ha meg nem? Akkor veszek a piacon egy másikat.
Mindenesetre elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam.

Azt az infantilis mindenemet!

Gondoltam ledörgölöm róla a felesleges gyantát, de aztán mégsem tettem.
Ugyan minek dolgozzak feleslegesen? Az ételbe nem megy bele,
a dörzsiszivacstól meg lejön a kilencedik mosogatásra.