Kertészkedek egy kicsit
(ásó, kapa, nagyharang nélkül)

Olyan érzésem van, mintha egyszer már álltam volna itt. Ez egyrészt természetes, hiszen
mindig itt állok mikor kijövök a házból. Belegondoltam, hogy volt-e már olyan, hogy
levágtam a képen látható fából? Mivel már volt ilyen eset régebben, így akár erre
is emlékezhetek. Aztán abba is belegondoltam, hogy volt-e már olyan, hogy
úgy elfelejtkezek egy amúgy szépen előkészített képsorról, mint most.
Megesett már ez is, ráadásul nem is egyszer! Általában olyankor szokott
kiderülni az eset, mikor be akarom szúrni valahova egy cikk linkjét, csak nem
találom a célt a készek között. Szóval még valamikor évekkel ezelőtt összerendeztem
ezeket a képeket. Elneveztem őket, hogy később is tudjam, hogy mit akartam velük
mondani. Betettem a képeket egy beszédes nevű (jelen esetben kertészkedek)
mappába, majd néhány évre elfelejtkeztem az egészről. Mivel máshoz épp
nem volt kedvem, ezért rendrakóst játszottam a gépemen, így kerültek
elő ezek a fotók. Mondjuk rendes voltam, és egy "hátha lesz belőlük
valami" mappában ültek a képsorok. Hát most lesz belőlük valami.

Ebből a szögből nézve úgy néz ki, mintha a fa ágai még még messze lennének a faltól,
azonban a valóságban már nagyon is közel vannak. Legalább a közelmerészkedett
ágakat le kell vágni, mert ha nem teszem meg, képesek és szétszedik nekem a
falat. Persze úgy is lehetne, hogy jön az iparos a motoros fűrésszel, és kb. öt
perc alatt elintézi amit kell. A hivatalos ügyek intézését részemről annyira
utálom, hogy úgy vagyok vele, hogy előbb vágok fát, minthogy ez ügyben
telefonáljak a közös képviselőnek. Emlékeim szerint elsőre is én nyírtam meg
ezt a fát, még valamikor rengeteg évvel ezelőtt. Akkor rettenetesen belepusztítottam!
Úgy voltam vele, hogy tán túl sem éli a szerencsétlen. Persze meg sem kottyant
neki a nyirbálás. Aztán néhány év múlva erre jártak az ELMÜ emberei, és
gallyazás címszóval, úgy valahol a közepe táján, egyszerűen félbevágták
a fát. Ezt is túlélte, és azóta is veszettül nő. Nem tudom, hogy ez milyen fa,
de talán ilyeneket kéne ültetni az út mellé, vagy a városi parkokba, nem pedig
az úgynevezett "nemes" fákat, amik néhány év alatt kirohadnak, vagy kiszáradnak.

Ez a kerítés már rengeteg évek óta itt van. No nem a drótkerítésre gondolok, hanem
azokra a deszkákra, amik a virágos kertet (már ha a csupasz földet annak lehet
nevezni) elválasztják a füves udvartól. Még a pincefelújítás egyes üteme
előtt találtam ezeket a rozzant barna deszkákat. Mivel az anyag a pocsék
minősége okán semmi másra sem volt jó, legfeljebb tűzifának, ezen okból
kifolyólag készült belőle ez a mini kerítés. Innentől nincs vita, hogy meddig
tolhatja Laci a fűnyírót, illet az sem lehet kérdés, hogy hová ültesse
Ilonka néni tavasszal a virágokat. Újabb probléma megoldva!

Itt a múltkor akkora dzsumbuj volt, hogy vagy tízszer futottam neki, mire sikerült
ennyire kitakarítani. Ezek már csak a fa tövéből kihajtott mellékágak, nem pedig
az évek alatt idehalmozott faágak alkotta rengeteg. Azt játszottam velük, hogy
kihúztam egyet közülük, az apróbb része kuka, a nagyja meg tüzelő. Mikor
az aprajával úgy kb. félig telt a kuka, akkor arra a napra abbahagytam a
munkát. Valamikor néhány nap múlva (a kukaürítés után) újabb kör
következett. Néhány hét alatt elfogytak az ágak. Mondjuk már
eleve az egy jó kérdés, hogy mégis mi a csudának kellett őket
odarakni? Mivel amúgy konfliktus kerülő típus vagyok, ezért meg
sem kérdeztem az elkövető lakót, hogy vajon miért nem teszi be egyből
a kukába az esetenként levágott néhány ágat. Képtelen lennék szépen kérdezni!

Amúgy nagyon lusta ember vagyok, de most nem voltam rest, és lementem
a fényképezővel, hogy megmutassam, hogy már megint kezdődik.
A kaput azóta lefestettem sárgára, de az már egy másik cikk.

Ezek az ágak itt, ezek viszont én voltam, és nem most, hanem még régen.
Megnyírtam a fát, s mikor elfáradtam a levágott ágak darabolásában,
az apraja itt maradt. Természetesen ennél sokkal több ág volt,
csak gondolom a favágás alkalmával nem vittem
magammal a fényképezőgépet.

Lementem a pincébe, hogy keresek vaslemezt a kisásó - kiskapa páros legyártásához.
Erre fel ez a látvány fogadott az asztalon. A táblázatom szerint a CB811-es telefont
még valamikor 2012-ben szedtem szét. Nem a pincében történt az eset, hanem
fent a lakásban, merthogy közben meg is fürdettem a készüléket. Halovány
lila segédfogalmam sincs róla, hogy miért van már megint szétszedve!
Mivel a kép címe az, hogy "összerakom", így hát összeraktam.
Ebben biztos vagyok, mert legutóbb egyben láttam.

Végre megtaláltam amit kerestem! A kép közepétől nézve kicsit balra, kicsit lent,
a fehér doboz alatt, az ott egy rakás fehérre festett vaslemez.
Ilyen lemezből lesz a kerti szerszám eleje.

Az ásó és a kapa nyele pedig a képen látható hólapátból lesz.

Persze azt is megtehetném, hogy mint úgy nagyjából az összes többi normális ember,
csak úgy egyszerűen besétálok egy boltba, és veszek egy kiskapa kisásó párost.
No de akkor mivégre van nekem az a rengeteg szerszámom felhalmozva?

Hiába tekertem le az anyákat a csavarokról, nem akart engedni a kötés.
A csavarhúzót alacsony emelkedésű éknek használva viszont sikerült.

Ezekkel a fogókkal addig addig szemeztem
a Lidl-ben, míg a végén velem jöttek.

Ugyan ritkán adódik olyan helyzet, mikor valamit csak annyira hülyén lehet megfogni,
hogy ilyen fogók kelljenek hozzájuk, de olyankor semmi más nem jó helyettük.
Hogy mióta megvettem őket, azóta még egyszer sem kellettek?
Ez csak annyit tesz, hogy nem dolgozok eleget.

Ezen csavarok kitermelésével annyira megszenvedtem,
hogy megharagudtam rájuk, és kidobtam őket.

A nyél végén található lyukak illeszkednek a fellelt vaslemez méretéhez.
Szóval nincs az mindig úgy, hogy semmi sem stimmel, csak mikor
éppen nem így van, mondhatni szépen összeállnak a dolgok,
azt az ember kevésbé veszi észre, mint amikor nem.

Az a terv, hogy megfelezem az anyagot, és a bal
oldalból lesz az ásó, a jobból pedig a kapa.

Mivel semmi kedvem sincs a vasfűrész csupasz lapjával bénázni, no meg gép is
akad ehhez a munkához, így bevetem a villanymotoros technikát. Mondhatni
közvetlenül a fúrógép után, a motoros szúrófűrész a kedvenc szerszámom.

Persze a sarokcsiszolóba (flex) fogott csiszolókorong is sokkalta haladósabb,
pláne kényelmesebb, mint a csupasz smirgli. Most nézem csak, hogy
ezen a képen még nincs kész a pince előtt a linóleum borítás,
illetve még a linóleum alatti betonozás sincs sehol.

Ez a csavaros doboz azóta egyrészt megtelt,
másrészt pedig szétválogatása következik.

Ugyanis ha szétválogatom a tartalmát, mégpedig szépen feliratozott dobozokba,
akkor egyszerűen csak odanyúlok a kapupánt csavaros dobozhoz,
meg a hatos anyáshoz, és fél perc se kell majd hozzá, hogy
megtaláljam őket. Így meg áttúrtam a dobozt oda-vissza
többször, mire találtam benne két egyforma csavart.

Régebben az ilyesmi munkákat is mindig a lakásban csináltam.
Biztos örültek a szomszédok a vaslemez hangjának,
amit akkor ad ki magából, mikor reszelem.

Ugyan számomra kifejezetten valószínűtlennek tűnik, hogy annyit használnám a kerti
szerszámokat, hogy kiforogjon belőlük a csavar, de ha egyszer a kapupánt
csavarnak szögletes lyuk kell, akkor miért ne adjam meg a módját?

Ugyan az ásóra nem így szokás felerősíteni a nyelet, de amekkora
kertje ennek a háznak van, ez a megoldás is bőven megteszi.

A csavar felesleges részét lefűrészeltem, majd kapott néhányat
a csavar vége a pontozóval, nehogy leforogjon róla az anya.

Ez kérem egyszerűen tökéletes!
Ráadásul nem került semmibe.

Ha csak a kivégzett két hatos fúrót nem számoljuk. Ezekből egyszer úgyis veszek egy
csomaggal a piacon, mikor épp olcsón adják. Ötös és kicsivel felette, meg
hatos és kicsivel felette, ugyanis erősen hiányzik a készletből.

A kapa nyele túl hosszú lett ahhoz, hogy ülve vagy térdelve dolgozzon vele az ember.
Ahhoz viszont, hogy állva lehessen vele kapálni, ahhoz meg rövid lett.
Még tiszta szerencse, hogy nem elmértem, hanem csak
ráhagytam, ezért nincs okom szidni magam.

Annyira meg vagyok elégedve magammal, hogy megyek és elásom magam.

Illetve nem magam ásom el. Illetve magam ásom el, de nem magam, hanem ezeket
a szerencsétleneket. Jó. Akkor nem elástam őket, csak átültettem. Szóval az úgy
volt, hogy palántáztam néhány tő paprikát meg paradicsomot, és ami palánta
már nagyon satnyának bizonyult, azokat nem a balkonra kitett ládákba
ültettem be, illetve nem selejteztem ki, hanem lehoztam őket ide a
kertbe. Ezek a szerencsétlenek annyira cefetül néznek ki,
annyira girbegurbák, hogy megsajnáltam őket.
Ha meg már úgyis itt voltam...

Húztam a frissiben elkészült kapával néhány rövidke ágyást, melyekbe beleszórtam
a palántákhoz vásárolt maradék virágföldet. Vettem a boltban négyféle virágmagot,
és beledugdostam őket a sötétebb földcsíkokba. Azért jó, hogy az új föld sötétebb
mint a régi, mert így legalább tudom, hogy hol kell meglocsolni. Természetesen
ha bármi is kikelt volna a magokból, akkor biztosan beszúrtam volna ide egy
fényképet. De sajnos semmi! Hetekig hordtam rájuk a vizet a másodikról
egy locsolókannában, de még a palánták is mind kidőltek! Odafent
ezzel szemben egész jó lett a termés. Gondoltam beszúrom ide
annak a régi cikknek a linkjét, ami a paprikáimról szól.
Átolvastam oda-vissza kétszer, hogy miről szólnak az eddig
megírt cikkek, de semmi! A végén addig addig turkáltam, hogy
mégiscsak meglett! No nem maga a cikk, hanem csak a nyers képsor.
Mint kiderült, azt a cikket sem írtam meg! Szóval én már tudom is, hogy
mit csinálok holnap. Megírok ehhez az oldalhoz egy újabb elmaradt cikket.

Szegény fát annyira megnyírtam, hogy a házunk felé tartó ágaiból alig maradt valami.
Ez tényleg jól sikerült, mert már évek óta nem kellett nyúlnom az ágakhoz. Ennek
a fának az ágai azóta mind a másik irányba nőnek. Tisztára olyan, mintha
ez a fa képes lett volna megtanulni, hogy merre nőhet szabadon.