Hűtőcsere
(vettem egy kombináltat a két régi helyett)

A hűtőgépekkel kapcsolatos mizéria során oly sok kép született, hogy bár lehetett
volna belőlük egyetlen óriás cikket is írni, de végül inkább kettévágtam őket,
mégpedig valahol a hűtőcsere, illetve hűtőszétszedés gondolatmenet által
képzett választóvonalon. Értelemszerűen a szétszedtem oldalra került
maga a hűtőszétszedés, míg az inkább a hűtők cseréjével kapcsolatos
dolgok átkerültek ide. Szóval most épp ott tartok, hogy már itt az új
hűtő, miközben a konyhában még ott a sarokban a két régi.
Én meg csak állok itt az előszoba ajtajában, és úgy
érzem, hogy elég nagy szarban vagyok.

Illetve csak leszek szarban, ha elkap a szapora! Merthogy az új hűtővel épp a slozi
ajtaja lett elbarikádozva. Ugyan nem mutat valami jól a hűtő az előszobában,
de mivel a lakás többi részén sincs rend, ezért részemről azt mondanám,
hogy tulajdonképpen nem is annyira feltűnő. Nem érted? Mutatom!

Ha azzal elvagyok, hogy a szoba közepén az ágy súlyával nyomom
össze a ragasztás után épp száradó biciklibelsőket, akkor
mit nekem egy előszobában ácsorgó hűtő?

Persze szó sincs róla, hogy ne tenném a dolgom, csak nem kapkodom el. Mondhatni
egészen apró lépésenként haladok. Például betoltam a hokedlit, tetején az olajsütővel,
a konyha közepére. Ilyenkor természetesen egyből kiderül, hogy a hokedli alatt fel kell
takarítani. Mondjuk az érdekes, hogy mégis hogy a csudába csöpög be valami a képen
látott, alul fedett hokedli alá, de ez most mindegy. Gondoltam seprés, majd felmosás.
Na hol tartjuk a partvist és a lapátot? Hát persze, hogy a sloziban! Jó. Mindegy.
Úgyis ki akartam hozni a porszívót, csak még valahogy nem tudatosult.

Indesit CAA 55. Már oly rég kiválasztottam az új hűtő típusát, hogy azóta bekerült
a nevébe egy újabb "a" betű. Már úgy értem, hogy eredetileg a CA 55-ös típust
néztem ki. Jártam mindenféle boltokban, kinyitogattam az összes hűtőt, meg
persze rengeteget interneteztem is a hűtőválasztás témájában. Végül a méret
miatt döntöttem ezen típus mellett. Igazából jobb szerettem volna egy olyan
változatot, aminek a mélyhűtője nagyobb, mégpedig a normál hűtőtér
rovására, csak olyat egészen egyszerűen nem találtam.

A hungarocell csomagolás sajnos erősen szemetel,
de legalább jól látszik a barna szőnyegen.

Mint ahogy a kéken is elég feltűnő. Majd elfelejtettem mondani! Egyrészt az új hűtőt
az EMAG hozta. A hűtő a többi forráshoz képest olcsó volt, a szállítók pontosan
érkeztek. Ha kértem volna, ingyen elvitték volna a két régi hűtőt. Ez sajnos
esetemben nem volt lehetséges, merthogy azok még tele vannak rakva
kajával. Az új hűtő beindításával jobb várni néhány órát, míg biztosan
lecsorog a kenőanyag a kompresszor aljára. Szóval még csak át sem
pakolhattam egyből. Mondjuk a szállítók mondták, hogyha kell, akkor
visszajönnek holnap, de végül nem kértem a régi hűtők elszállítását. Hogy
is ne! Mi lenne akkor a hűtőszétszedési terveimből? Utána meg már nem lenne
pofám a cafatokra ráhívni a szállítókat. Ja! Van itt még valami! A csomagolást
jobb ha megőrzöm, legalább még egy-két napig, mert ha be találna dögleni
az új hűtő, akkor érthetően az eredeti csomagolásban kell visszaadni.

Rajtam aztán nem múlik! Bár utálom a rumlit, no de mit
nekem a falnak támasztott fél köbméter hungarocell?

Meg egy óriásnejlon az előszobasarokban.

Innen már jó vagyok! Gondoltam - mint már annyiszor - elhamarkodottan.
Ha bejutott az új hűtő a konyhába, akkor akár napokra így is maradhat.

Volt egy morzsányi bolhapiac a ligetben, én meg vesztemre éppen arra bicikliztem.
Olyan olcsó volt ez az öt tekercs szalag, hogy azt a néhányszáz forintot simán
megadtam értük. Meghallgatom mi van rajtuk, aztán mennek a többihez.

Persze csak azért voltam olyan bátor (vagy botor), mert már van min futtatni
a szalagokat. Csak lekapom a polcról az UHER magnót, aztán had szóljon!

Mondjuk van egy érdekes állaga a szalagnak,
de ennyi pénzért nincs mit reklamálnom.

Miközben én a lakásban szaladgáltam ide-oda, rendben lefutottak a szalagok.
Ugyan nem volt rajtuk semmi érdekes, de legalább nem volt csend.

Ezt azért nem bírtam megállni említés nélkül. Műanyag szalagorsó,
ami fém szegeccsel van összefogatva. Mondjuk szét nem esett...

Viszont én, illetve a konyha igen. Már napok óta szárad a kishűtő, meg
a környéke, de még mindig minden csurom víz! Valószínűleg nem
kamu duma a szigetelés nedvszívó képessége. Vagy ha nem
onnan jön a lé, akkor lövésem sincs, hogy honnan!

A leeső részeket elmosogatom. Természetesen nem csak úgy egyszerűen
maguktól, hanem az én hathatós közbenjárásom hatására estek le.

Az új hűtő szigetelése annyira fehér, hogy visszább kellett vennem a kamerából.

A régi hűtő ajtószigetelése esetében fehérségről szó sincs!
Itt már magától fókuszált mellé a fényképező,
ami a kép témáját tekintve nem is baj.

Gondoltam gyorsítok a száradáson némi légkeringetéssel.
Nem állítom, hogy nem segített, de azt se, hogy
kapkodni akartam a feladatok után.
Jó ez kérem szépen lassan is!

Például külön feladatként lementettem a régi mélyhűtőnkről a hűtőmágneseket.
Mondjuk a madarak azok ragasztva voltak, de ez mindegy. Már úgy
értem, hogy a hűtőnek, mert azt úgyis mindjárt szétszedem.

Hiába van már egy napja bedugva az új hűtő, hiába van benne hideg, hiába pakoltam
bele azt a néhány kaját, ha egyszer pont a margarinos doboz maradt ki. Mert ugye
a konyha szétdúlása okán mi volt tervezve ebédre? Persze, hogy vajas kenyér!

Már a mélyhűtőt olvasztom, illetve szárítom.

Mikor ráunok a feladatra, és abbahagyom a törölgetést, olyankor feldobom
a hangedlit a ventilátorra, melynek ezen cselekedetemtől
meglepően búgósra változik a hangja.

Csinálhatok én akármit, úgyis mellémegy a lecsöpögő víz...

Íme egy rövid helyzetjelentés.

Azért döntöttem meg a hűtőt kicsit hátra, hogy bent maradjon az aljában a víz.
Aztán azzal kísérleteztem, hogy a dobozba csorogjon. De persze mellément.
Odatettem egy tálat, meg kivezetésnek a rongyot, de mindenfelé csurgott!

Ez kérlek szerencsére nem vér, hanem valami gyümölcsnek a leve. Anyukám - hiába
az a rengeteg nagyszerű műanyag doboz - mondhatni már évtizedek óta sikertelenül
csomagol. Olyan nincs, hogy ne lenne a mélyhűtőben, természetesen egy kiszakadó
állagú zacskóban, valami látványosan piros, vagy valami olyan, ami ki
(például borsó), vagy szét (mondjuk darált dió) szóródik.

Semmi sem ott van, ahol lennie kéne! A műanyag doboz a spájz helyett az edény
csöpögtetőn, míg maga a szárító a grillsütő tetején hever. Engem meg
a nyári nap melege, és a még várható rumli ami lever.

Tudom, hogy nem valami nagy lépés, de betettem a dobozt a helyére.

Mit is mondtam az előbb a még várható rumliról?

Tulajdonképpen egyből ki kellett volna dobnom a mélyhűtő rácsos fiókjait, csakhogy
ekkor még nem tudtam eldönteni, hogy kellenek-e nekem, vagy sem. Valószínűleg
nem. De ha esetleg mégis? Akkor csak nem tehetem el őket koszosan! Illetve
már az ide-oda rakosgatásuk közben is hagytak maguk után némi
nyomot, ezért jobbnak láttam őket megfürdetni.

Ez egy másik érdekesség. Ha én ragasztom fel a kerek öntapadós matricát a dobozra,
akkor azt még a fém súrológombolyag is nehezen hozza le. Viszont ha Anyukám
az elkövető? Akkor magától leesik, még valahol a hűtőben. Innen ered nálunk
az a válasz, a mi lesz az ebéd kérdésre, hogy az kisfiam, ami majd kiolvad.

A szürke dobozkába bele kéne hajtogatni a ragasztott biciklibelsőket. A lábpumpa
is felesleges már idefent. A kék szatyor tartalma pedig pláne a pincébe való!
Néha persze nem csak úgy mondom, ha nem meg is mozgatom a tárgyakat.

Vagy mint most, határozatlanul billegek a szétpakolt kacatok között. Mivel az új hűtő
rendben teszi a dolgát, most már nyugodtan eltakaríthatnám a szobában hányódó
csomagolását. Sajnos nem fér a kukába, de persze nem is tenném bele. Ha meg
talán nem is ölnének miatta a lakók, de kellene hozzá néhány szállítási
ciklus, mire mindet elvinnék. Majd kitalálok valamit...

A korábbi képen még csak két ragasztott belső volt, ami mostanra háromra szaporodott.
Ez idén úgy történt, hogy valamikor nyáron (egy kiadós külvárosi biciklizés kellős
közepén) belegondoltam, hogy nemhogy defektem nem volt még idén, de még
a gumikat sem kellett felfújni! Innentől aztán egy hét leforgása alatt bepótolta
a gépem az összes idénről elmaradt defektet. Még durrdefektem is volt! Felszakad
a külső, és a szakadáson kitüremkedő belső akkorát durrant, hogy megállt bennem az ütő!

Mint ahogy a három biciklibelső a kilincsre, úgy ez sem való ide.
Le kellene vinni a pincébe, amit le kellene vinni a pincébe.
Hogy akkor miért a szám jár a kezem helyett? Mutatom!

A kép alsó szélén, az a koszos fehér csík, az konkrétan a küszöb.
Szóval ide már belépni sem olyan egyszerű!

Ezzel a pincével kapcsolatban pedig arról volt szó, hogy mivel ez tulajdonképpen
nem az enyém, ezért ezt elhagyom, illetve csak olyan lomok lehetnek benne,
melyeket pikk-pakk el tudok innen pakolni. Na most ez nagyon nem
úgy néz ki, mint ahogy az az előbbi leírásban szerepelt!

Mivel arról volt szó, hogy majd kitalálok valamit, ezért tettem egy próbát.
Gondoltam megnézem, hogy mit csinál a melegfúvó a hungarocellel.
Hogyhogy mit? Hát elfújja! Mikor meg érte mentem?

Benézett a ló!

Ezzel az óriás facsavarral súlyoztam le a műanyag habdarabkát.

Jól emlékeztem rá, hogy a hungarocell a melegtől erősen tömörödik. Mondjuk nem lesz
egy rövidvágta a teljes csomagolást összébb olvasztani, de időm az szerencsére van.
Valamint kedvem is akad a feladathoz. Illetve ez konkrétan úgy van, hogy mikor
arra gondolok, hogy odafent a lakásban mosogatni kell, meg bútort tologatni,
olyankor valahogy egyből felébred bennem a vágy, miszerint nekem
azonnal heves hungarocell töpörítésbe kell fognom.

Ilyen formátlan valamivé olvad össze a hungarocell,
miközben rengeteget veszít a térfogatából.

Sajnos nem azért lett hely, mert szétszedtem innen
valamit, hanem csak átrendeztem a lomokat.

Ha végre méltóztatnék betolni a fűnyírót a polcok alá, akkor talán, ismétlem
talán, nem zuhannék rajta keresztül, minden egyes ki és belépéskor.

Mondjuk most már, hogy annyiszor felbuktam benne, épp ideje volt.

A félkész (még hozzá sem nyúltam) tartalék bicikliből azért van kint a hátsó kerék,
mert a durrdefekt idejére áttettem a piros biciklimbe. Vagy azt kéne csinálnom,
hogy ezt a bicajt annyira kipofozom, hogy ilyen esetekben egyből használható
legyen a másik helyett, mondjuk bevásárlásra, vagy ki kéne vágni a francba, és
csak a kerekeit megtartani tartaléknak. Szegény Simsonra idénre már nem fizettem
be a kötelező biztosítást. Mivel vagy tíz éve nem érte nap, nemhogy a közúti
közlekedésben nem vettem vele részt, de még a pincéből sem húztam ki,
így a biztosítás értelmetlen pénzpocsékolásnak lett minősítve. Persze
ha mennem kéne vele valahova, akkor mire sikerülne üzembe
helyeznem, addigra feléledne az újrakötött biztosítás.

Rohangáltam egy kicsit a lakás és a pince között, mely tevékenységemnek
köszönhetően lekerült a pincébe az összes hungarocell csomagolóanyag.

Addig lövöldöztem a hungarocellre a melegfúvó pisztolyommal, míg csak minden
egyes darabka össze nem olvadt. Íme az eredmény. Ez a kisvödörnyi valami
már minden feltűnés nélkül befért a szelektív műanyag szemetes kukába.

Most talán nem mesélném el, hogy pontosan mennyire is van darabokban a hátam.
Legyen elég annyi, hogyha valami óvatlanság következtében fel találnám emelni
a mélyhűtőt, valószínűleg egyszerűen kettétörnék, valahogy úgy középtájon.

Nemhogy felemelni, de még csak megmozdítani sem tudtam! Már úgy értem, hogy
az alsó hűtőhöz képest. Aztán óvatosan megbillegtettem, s mikor erre fel végül
megindult, úgy megijedtem, hogy inkább kihúztam a két hűtő alkotta tornyot
a konyha közepére. Aztán kényelmesen felléptem a székre, onnan az asztalra,
majd nulla erőbefektetéssel áthúztam a mélyhűtőt a kishűtőről a konyhaasztalra.

Ugyan só sincs róla, hogy én egy okos emberke lennék, de mikor nagyon odavan az
ember háta, akkor idővel a romlás okán előáll az a helyzet, hogy már mégiscsak
okosabb vagyok, mint amilyen erős. Most például már ott tartok, hogy eddig
a kishűtőről nem tudtam leemelni a mélyhűtőt, most a konyhaasztalról.
Azt találtam ki, hogy a mélyhűtőt megbillentem kicsit magam felé,
majd eltolom az asztal végéig, és akkor egyszerűen leteszem.

Annyira ragad a kosztól a mélyhűtő teteje, hogy
mindenképp csinálnom kell vele valamit.

Mondjuk a dörzsi szivaccsal történő b*sztatás, az nem jött be. Illetve bejött, csakhogy
a ledörgölt kosz azonnal le is szóródott. Persze mikor nekiálltam dörzsölni, valahol
mélyen belül már éreztem, hogy újra ki akarom hozni a konyhába a porszívót.

Felmérem a terepet. Mivel pontosan tudom, hogy mi vár rám (munka),
ezért kicseng a mondókámból némi letargikus beletörődöttség.

Elhúztam a mélyhűtőt az asztal széléig, majd egyszerűen leeresztettem a szélét a földre.
Utána fogtam, és a tetejénél fogva - mondhatni fél kézzel - függőlegesbe állítottam.

Kitöröltem egyes számokat, mert nem tudom, hogy él-e még a cég.
Amúgy ő cserélt kompresszort a mélyhűtőben, úgy tizenöt éve.

Egyel több ajtó van az előszobában, mint szokott. Bár nagyon esetlenül áll
a tükörnek támasztva, de én most valahogy mégiscsak örülök
neki, mert a jelenléte azt jelzi, hogy szépen haladok.

Kikaptam a helyéről a kompresszort, mert az ugye nehéz.

Aztán leszedtem a kollektor lemezt is. Bár ez könnyű, de minden mozdíthatót le kell
szerelnem, hátha a maradékhoz mégiscsak lesz annyi erőm, hogy egyben le tudjam
vinni a lépcsőn. Persze ez nem így alakult, de magának a hűtőnek
a szétszedéséről nem ez, hanem a másik cikk szól.

Hurrá! Már csak a kicsi hűtő van idefent.
Meg persze valami k*rva nagy kupi...

Az új hűtő a háttérben, valahogy sokkal fehérebb mint a régi.
Persze elég lesz hozzá néhány év, és az új sem lesz különb.

Most épp úgy állok, hogy behúztam az új hűtőt az ajtórésbe.
Az a terv, hogy addig tologatom őket, míg csak helyet nem cserélnek.

Mindeközben természetesen minden szanaszéjjel, valamint folyamatosan
mosogatok, hogy a koszos dolgoknak ne legyen esélye felgyűlni.

A kishűtőnk 40 évig bírta.
Így legyen az újjal is!

A szerző azzal bíztatja magát, miszerint mindjárt kész. Persze tudom én
azt, hogy ezt már rengeteg napok óta mondogatom magamnak.

Tegyük fel azt mondom magamnak, hogy most aztán tényleg vége! Kész! Ennyi volt!
Nincs több elmosogatandó dolog! Ezeket lesúrolom, és akkor végeztem!
Aztán persze eltelik néhány perc, mire mindent elmosogatok.

És akkor előkerül a konyhaszekrény tetejéről ez a lehetetlen állagú elosztó...

Ha felszárad a sarok, be kell tolni a hűtőt a helyére, és akkor kész!

Míg a sarok száradt, természetesen rájöttem, hogy épp megfelelő az időpont arra, hogy
a képen látható hokedlit is elmosogassam. De hogy miért kell nekem folyton ilyen
hülyeségeken gondolkodnom, arra persze nem jöttem rá. Az ablakon betörő
feketeségből sejthető, hogy már öreg este van. Én meg már épp úgy
voltam vele, hogy még egy perc, és mindjárt itt hagyom
az egészet! Holnap is van nap...

Azért még visszatettem a kisasztalra a terítőt,
arra pedig az elmosogatott lomokat.

Ugyan már felszáradt a sarok, de annyira masszívan koszos, hogy holnap
elszaladok a boltba, és bekerül a kosárba néhány flakon Domesztosz.

Mikor kiléptem az előszobába, valahogy egyből megéreztem, hogy a mai napnak
még koránt sincs vége! Mert ugye ha ezeket itt hagyom? Akkor egészen biztos,
hogy éjjel ki kell mennem, s akkor majd milyen szomorú leszek,
mikor átesek a széjjelhagyott felszerelésen.

Mivel nem itt alszom, ezért az itt elhelyezett rendetlenség csak annyiban
érint, miszerint ma éjjel tilos a sötétben errefelé kóvályognom.

Ez a kép, ez nem igazán sikerült. Bevallom őszintén, hogy okoztam vele magamnak
némi fejtörést. A történések után egy évvel (a cikk megírásakor) ugyanis már
kifejezetten nehéz volt felidézni, hogy mégis mi a csudát akarhattam vele.
Arról lenne szó, hogy a jobb oldali kockát már felsúroltam, miközben a
balt még nem, illetve csak egy kicsit a szélét. A fényképezőgép átlagot
vont, illetve mivel szerinte nem volt részlet, agyontömörített. A valóságban
persze akkora a színkülönbség a két kő között, hogy holnap moshatom fel az egész
konyhát, mégpedig kőről kőre. Persze ennek már úgyis éppen itt volt az ideje...

Másnap reggel nekiálltam, majd rendre szétszortíroztam
a hűtőgépekből kimentett maradványokat.

Sajnos hiába érzem úgy, hogy én aztán most mindent, de tényleg
mindent a helyére tettem, merthogy mindig elmaradt valami!

A hűtőgép már rég bent van a sarokban, csak most épp nem látjuk az elépakolt
konyhától. Ami kő a bútorok alatt van, azt már jórészt felmostam.

Miután a maradék kövezet felmosásával is végeztem, és persze fel is száradt, mindent
visszatologattam a helyére. Pont úgy néz ki a konyha, mint ahogy egy hete volt,
csak a hűtő lett az eddigi kettő helyett egy. Persze még koránt sem vagyok
kész, mert ugye mindig akad valami apróság, ami valahogy kimaradt.

Ez a valami azért volt idecsavarozva, hogy megtartsa helyén a kitárt konyhaablakot.
Mágnes van benne, ami a mélyhűtő ajtónyitó peremébe fúrt vasfejű csavarhoz
húzott. Mivel egyrészt oka fogyott lett, másrészt épp az új hűtő
szélét készült telibe verni, ezért leszereltem.

Hogy a kinyitott ablak ne tegyen kárt az új hűtőben, ütődéstompítóként bevetettem
a mikulás formájú hűtőmágnest. Szegény mindig kap egyet az arcára, mikor
kinyitom az ablakot. Ha idén csak virgácsot kapok, én már
sejtem is, hogy ez miért is lesz pontosan.

Ahogy kiléptem az ajtón, meglepetéssel vettem tudomásul, hogy tegnap
valaki - aki természetesen én vagyok - itt felejtett néhány dolgot.

Mikor visszatértem a pincéből, már közvetlenül az előszobában ez a látvány fogadott.
Pedig az előbb már úgy nézett ki, hogy most aztán már tényleg mindent lehordtam!

Készül ide egy fiók, ami az ötlet és a kivitelezés között eltelt időt tekintve erős túlzás,
de szó sem volt róla, hogy a kishűtő alsó fiókja kerülne ide! Majd ezt is leviszem.

Még tegnap este összefogdostam néhány lepkét, melyeknek nem jött be azon tervük,
miszerint berepülnek az erkélyajtón, majd kiszáguldanak a konyhaablakon. Nagyon
úgy néz ki, hogy ez a példány nem tanult belőle, mikor megreptettem az erkélyről.

Ez valami elképesztő! Mindössze néhány napnyi felfordulás, valamint majd
kilencvenezer forint elköltése után, máris visszajutottam oda, ahol egy
héttel ezelőtt tartottam. De most aztán tényleg nem akarok hallani
semmiféle beteges hűtőgépekről, mégpedig hosszú évtizedekig!

Komolyan mondom, hogy nem értem. Már vagy úgy hússzor lementem a pincébe,
persze sosem üres kézzel, és ezek a biciklibelsők még mindig idefent vannak!

De most aztán már tényleg a Sokol 308-as rádiót szedem szét legközelebb!
Persze, ahogy magamat ismerem, megeshet, hogy valami egészen mást...

Szúrós szemmel vizslatom körbe a lakást, s minden egyes pincébe való kacatot kihozok
ide az előszobába. Ezzel a tevékenységemmel csak az a baj, hogy ezt már többször
is eljátszottam az utóbbi napokban, mondhatni eddig igencsak kevéske sikerrel.

A kishűtő már csak itt, vagyis a bicajom előtt fért el. Azóta már úgy megszoktam,
hogy itt van, hogy mikor majd lomtalanításkor kidobom, építhetek ide helyette
valami polcot. Persze ebben is van valami jó. Mondjuk az, hogy végre
talán lefogy egy kicsit az eltúlzott bútorlap gyűjteményem.

Felírtam erre a papírra, hogy mekkorák a hűtők, majd lejöttem a centivel, és elkezdtem
méregetni a rendelkezésre álló helyeket, hogy vajon melyik hol fér el. Igazándiból
egyiknek sem találtam rendes helyet, de azért megleszek valahogy tavaszig.

Ezzel az infra hőmérővel ellenőriztem, hogy rendben hűt-e az új hűtő.
No de arról, hogy mégis hogy a csudába került le a pincébe,
a szerszámos polcra, arról nem tudok számot adni...

Odakint majd negyven fok van, miközben a pincében 21 fokos a beton.
Szerintem nyárra le kéne költöznöm a pincébe.