Elpakolom az iratokat a szekrény mélyére

Még valamikor régebben készítettem két eltehető munkalapot, melyekkel idővel csak
annyi bajom támadt, hogy mikor az ágy alól előhúzom őket, akkor úgy áll rajtuk a por
(na ja, aki nem dolgozik vele hónapokig, az meg is érdemli), hogy semmi kedvem sincs
hozzájuk nyúlni. Ezt persze azért írtam, mert kitaláltam egy megoldást a problémára.
A megoldás lényege mindössze annyi, hogyha ezeket az irattartókat innen elteszem,
akkor valószínűleg odaférnek a helyükre a munkalapok. Így egyrészt le sem kell
értük hajolnom, másrészt itt lesznek szem előtt, mely okból kifolyólag talán
majd nem hagyok nekik annyi időt a porosodásra. Na most ezekben
az irattartókban vannak rendszerezve (már amennyire) az éppen aktuális
papírok. Számlák, értesítések, adózás, biztosítás, szóval ilyesmik. Hogy miért
épp itt vannak? Nos egyszerűen csak azért, mert történelmileg így alakult ki. Mivel
kelleni csak nagyon ritkán kell közülük valami, ezért nyugodtan elrámolhatom őket
valami kevésbé feltűnő helyre. Ehhez persze előbb még rendcsinálás címszóval át
kell forgatnom az egész kupacot, illetve illene elmosogatni az irattartó tálcákat.
Ezen utóbbi feladathoz mondjuk nem ártana néhány plusz példány, hogy ne
egyszerre, hanem szakaszonként tudjak haladni. Illetve addig is tudjam
mibe rámolni a papírokat, mikor épp köztes állapotban vannak.

Na kinek van a pincében három plusz tálcája? Elmondjam, hogy honnan van? Mint az
sejthető volt, a melóhelyről hoztam. Miután megszűnt az osztályiroda (kis híján maga
az István hálózatos osztály is), és a gazdasági osztály is eliminálásra került, ugyan
miért ne alapon, rám maradt az írószer rendelés feladata. Miután alaposan
megtekintettem a szekrényt, melyben az adott kritériumoknak megfelelő
tárgyakat tartottuk, azonnal átláttam, hogy a káoszból csak egy úgynevezett
k*rva nagy rendcsinálással leszek képes kitörni. No de nem volt mibe! Már úgy
értem, hogy mibe kipakolni, mibe rendet csinálni. Na ezért rendeltem egy hatalmas
rakat átlátszó irattartó tálcát, melyeket a megérkezésük után szétraktam az irodában
található asztalokon, majd beléjük szortíroztam a szekrény tartalmát. Miután kiderült,
hogy miből mennyi van, illetve mi az ami hiányzik, vagy épp mi az ami felesleges,
rendeztem a sorokat, akarom mondani a tálcákat, majd természetesen kaptak
a tartalmukhoz illő feliratokat is. Ettől az akciótól persze még nem lettek
plusz tálcák, azonban mivel szabadságolásból kifolyólag a rákövetkező
írószerrendelésnél épp nem voltam jelen, a kolléganőm az egyszerűség
jegyében megismételte az elmúlt negyedévi megrendelést,
mondván abból biztosan nem lehet baj.

Mondjuk baj az nem lett belőle, viszont csak kellett kezdenem valamit azzal a rengeteg
tálcával. Első nekifutásra lecseréltem újabbra ezeket az akkoriban még a melóhelyi
íróasztalomon található példányokat. Mivel ez az akció mondhatni még csak meg
sem karcolta a készletet, ezért az emeleten még megtalálható, amúgy alaposan
megfogyatkozott kollégáimat is megkörnyékeztem, kérdezvén nem szeretnének-e
az asztalukra néhány szép új irattartót a rozzantak helyett. A rozzantságot úgy kell
érteni, hogy ezek eredetileg nem így voltak egymáson, hanem volt hozzájuk valami
távtartó rendszer is, csak arról idővel letörtek a körmök. Jelen képen amúgy épp
azt látjuk, hogy ha már úgyis ott jártam alapon, kikészítettem a lépcsőre
az irattartókkal együtt a bemutatásra váró szovjet tunert is.

Ezeket most fürdetem meg, hogy legyen mibe átpakolni az első eresztést.

Nem meleget fúj rá a fűtőmasina, mert egyrészt most épp amúgy is
elég meleg van, másrészt nehogy már elolvadjanak itt nekem.

Hogy miért középen bontottam meg a sort?
Hát csak el kellett kezdenem valahol!

Szerencsére a folytatás sem maradt el. Szóval bár kifejezetten
szokásom, de most nem hagytam félbe a megkezdett munkát.

Ami az ilyen "le ne merj onnan dőlni b*zdmeg" iratkupacokat
figyelembe véve, szerintem teljesen érthető viselkedés volt.

Kisvártatva - ahogy szoktam - emeltem az amúgy sem kevés tétet.

Na most, illetve most sajnos még nem, de kisvártatva ez lesz a papírok rejteke.

Míg az újabb adag elmosogatott irattartó az ablakban szárad...

...nekiálltam és kiürítettem a felső polcot. Ezzel csak az a baj, hogy mivel a papírok
ha nem is kellenek minden nap, no de rakosgatni azt azért rakosgatok időnként
közéjük. Szóval egészen biztosan úgy járnék jobban, ha inkább ők lennének
alul. No persze mit nekem egy kis rámolás? Ugyan az időt, az időt azt
rendesen vitte, cserébe viszont csuda dolgok kerültek elő!

Ilyen csuda dolog például ez a Wartburg tömítés-garnitúra.

Vagy ez a villanyborotva, amit én kaptam még a hetvenes években, hogy legyen mivel
lenyírnom a szakállamat. Azt most talán hagyjuk, hogy ez használt, ez ugyanis nálunk
egy bevett dolog volt. A dolog másik fele meg az, hogy ki tudja mi okból (valószínűleg
valami genetikai rendellenesség), nem is volt szakállam. Mikor huszonévesen elvittek
katonának, én még nagyban nem borotválkoztam! Néhány kósza szőrszál ugyan volt
az arcomon, de még egy hetes bajusz sem volt rajtam annyira feltűnő, hogy lebuktam
volna vele. Az meg, hogy a pofámon elhúzott gyufásdoboz széle sercegett volna, az
teljesen kizárt dolog volt. Amúgy sosem használtam ezt a borotvát, mert mikorra
odajutottam, hogy már kellett, addigra már annyira megjavult a családi
kassza egészségi állapota, hogy kaptam egy vadonat új Harkovot.

Egy másik előkerült csoda, ez az Apukám által rajzolt csőkatalógus.

Szerintem ha akarta is, de ezt a vakut nem építette meg
az öregem, hanem vett helyette inkább egy gyárit.

A csiszológépet még évekkel ezelőtt kaptam, megjegyzem direkt szétszedésre, míg
a tőle jobbra elterülő csehszlovák mikrofonos fejhallgatót apukámnak
sikerült megmenekítenie egy nyelvlabor felszerelésekor.

Ej ha tudtam volna, hogy van itthon Fresnel lencse...
Mondjuk mindegy, mert utálom a lencsefőzeléket.

Azt viszont már szeretem, mikor végre kezdenek összeállni a dolgok!

Viszont mikor mindent széthagyok, na azt viszont megint nem.

Milyen jól mutat már Évi baba lábánál az a csiszológép... Mondjuk hiába akarna
nekiállni vele dolgozni, mert döglött. Mondjuk egy babában sincs túl sok élet...

A tálcákra való címkéket a tápegységem előtt pakoltam szét.

A pincébe való dolgokat pedig rutinosan kihordtam az előszobába.

Már majdnem elindultam velük a célállomás felé, mikor is eszembe jutott, hogy szegény
lépcsőházi növények mintha már egy jó ideje nem kaptak volna vizet. Mondjuk ezek
nem az enyémek, hanem egy albérlő rakta ki őket a folyosóra, mondván ez neki
nem kell. Hiába győzködtem, nem értette a dolgot, miszerint nekünk se, így
végül mégiscsak itt maradtak. Bár két valami is zöldnek tűnik, de ebből
a csoportosulásból mindössze egyetlen növény élte meg a tavaszt.

Na most egyáltalán nem azért jöttem le a pincébe, hogy megmutassam, miszerint
miután eljöttem a melóhelyről, haza is került egy rakattal az újabb típusú
irattartókból. (pedig mennyit rásóztam búcsúzóul a kollégáimra)

Hanem azért, hogy lemérjem, hogy odaférnek-e majd a munkalapok a direkt számukra
felszabadított helyre. Mondjuk ezzel kellett volna kezdeni, szóval ez azért elég vicces.

Na persze sokkal könnyebben viccelnék, ha lenne még egy ilyenem.

Na ez vajon mi a tököm lehet, tette fel magának a szerző a kérdést,
mikor az amúgy elektronikai rajzokat tartalmazó mappában
megtalálta ezt a selyempapírba csomagolt valamit.

Ez kérlek egy eredetileg az MM CB76-os telefon mellé csomagolt tipli és
csavarkészlet, amit a telefonkonnektor felszereléséhez mellékeltek.

Mintegy jó óra alatt sikerült szét, illetve újrarendezni a papírokat. Amúgy bármilyen
meglepő, de nem sok keveredés volt köztük. Ez persze nem csoda, hiszen
alapvetően rendszerető ember vagyok. Tessék? Hogy nincs rend?
Ki mondta, hogy van? Én csak azt mondtam, hogy szeretem.
Szeretem például mondjuk a pénzt is, de az se nagyon van.

Ennek a kupacnak annyival jobb helye van a szekrényben, mint mondhatni díszhelyen
az asztalom felső pultján, hogy az évtizedeken át fennálló állapot kimagyarázhatatlan.

A rendcsináláskor előkerült, most épp a cserépkályhának
támasztott BRG MK-29-es magnó szinte fel sem tűnik.

Ellenben a reggel még mindig itt állomásozó iratok maradványai igen.

A Pesti Műszaki Szolgáltató Központ István üzemegységéből
mindössze ez a piros alumínium csíkra rótt felirat maradt.

A piros lámpácskák egyértelműen a pincei a bicikli alkatrészes fiókba
valók, míg a gesztenyéknek egy lakásban nincs értelmes helyük.

Na most mivel a munkalapokat elfelejtettem felhozni, így az idepróbálásuk is elmaradt.

Ekkor történt, hogy pusztán kíváncsiságból bekukkantottam a monitor mögé. Mondjuk
szó sincs róla, hogy bármi okot találtam volna a morgásra. Sőt! A fellelt azonos fazonú
irattartók kapcsán újabb nagyszabású terveket kezdtem szövögetni. A pincében látott
modernebb fazonú irattartók kerülnének ide, ezek meg a nagyszobai szekrénybe.

A balra látható formátlan barna műanyag darabkák eredetileg az irattartó tálcák közötti
nagyobb távolság tartására szolgáltak. A néhány kósza elektroncsövet még vagy úgy
egy évtizede recikláltam vissza egy lomtalanításból. Aztán akad itt még ki tudja mit
nyitó kulcsocska, számítógépbe való RAM modul, alumínium bérletkeret, illetve
egy gumibillentyűzet is. Na most ezeket így ahogy látod, már toltam is vissza
a monitor mögé, mert megéreztem, hogy mára már valahogy
elment a kedvem a pakolászástól.