Kifestem az útszóró sós pincét
(meg egy másik felét is)

Ez az útszóró só tárolására kinevezett rekesz az utolsó olyan zug a pincében, amit még
nem tettem rendbe. Ez persze nem igaz, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy erős
túlzás, de olyan jól esett leírni, hogy nem tudtam megállni. Na most felmerülhet
a kérdés, de persze ha nem, én akkor is elmondom, hogy az vele a probléma,
hogy egyrészt sötét, másrészt pedig éppen csak be lehet lépni, minek okán
először ki kell rámolni, majd persze ki is kell festeni. Arról is volt szó, hogy
esetleg még világítást is szerelek bele, csak az a használat mennyiségét tekintve,
már nehezen lenne indokolható. Vagy ha mégis, a villanyszerelés akkor sem most lesz.

Mindeközben Mártika szomszédasszony azt találta ki számomra könnyed feladatnak,
hogy ugyan aprítsam már fel a pincéjében található fadarabokat tüzelőnek.
No persze nem neki, mert nála villanyfűtés van, hanem magamnak.
Mondjuk ez a falatka fadarab még egy napra sem volna elég.

Ellenben a pince belső végébe hajigált deszkákkal már napokig fogok tudni fűteni.
Mondjuk rámolni kell, meg persze fűrészelni is. Ez most semmiféle problémát
sem jelent, mert egyrészt amúgy is épp rámolásban vagyok, másrészt
pedig nem is oly rég kapott új tárcsát a nagyobbik körfűrész.

Ez a kép ugyanarról a pincevégről készült, mint az előző, csak már az
előbb kilátásba helyezett rámolás után. No persze volt közben egy enyhe
takarítás is, melyet egy még annál is hatástalanabb pókhálózás előzött meg.

Most még csak annyi történt, hogy átpakoltam ide az eddig a sarokban található
kacatokat. Ez persze hiába haladás, ha egyszer még élénken emlékszem rá
(hiszen csak tíz perce volt), hogy itt az előbb még csak egy farács hevert.
Ezt azért említettem meg, mert az eredeti terveimben az szerepelt, hogy ha
csak ideiglenesen is, de ide fogom átpakolni a lomokat az útszóró sós pincéből.

Most meg úgy eldugítottam a pince elejét, hogy alig férek ki az ajtón a lomoktól.

A sós pincéből először ezt a kisebbik fűnyírót vettem ki. Egy másik project keretében
- a későbbi szétszerelés ígéretével - kiszereltem belőle a motort. A fűnyíró társát,
a még ennél is nagyobb (pláne olajosabb) gépet pedig egyszerűen kidobtam.

Na most ha táncolni azért nem is lehet benne, de már bőven lett annyi hely, hogy
nekiállhatok a festésnek. Az első ütemben mindössze (?) arról lenne szó, hogy
a géppel nem festhető farácsok kapnak egy ecsetes kezelést. Ebből, ha más
nem is, de annyi azonnal kiderül, hogy van annyi eszem, hogy
a nehezebb részével indítom a projectet.

Kisvödör, nagyvödör, merőkanál. Ezen festős project nem különösebben rejtett célja,
hogy csak úgy mellékesen elhasználjam a vödörből a festéket. Hogy ezt mégis
mivégre? Nos az volna az ok, hogy még valamikor évekkel ezelőtt sikeresen
elfoglaltam ezzel a festékes vödörrel a szemetes helyét. Ugyan nem szoktam
ide a pincébe, vagyis nem sokat vagyok itt, de már annyiszor jöttem el idáig,
természetesen kezemben tartva egy kidobandó kacatot, majd bámultam mélán
a szemetesvödör hiányát, hogy most már aztán tényleg kezdenem kellett valamit
a problémával. Ezek persze nem olyan nagy dolgok, hogy derékba törnék
a hangulatom, de attól még igenis, hogy képesek belerondítani.

Ugyan csak a farácsozat festéséről volt szó, de ha már úgyis ott álltam alapon, adtam
egy kicsit a falnak is. No persze, ahogy a mondás tartja, a fal adta a másikat.
Már úgy értem, hogy némely részéről úgy hullott rám a vakolat,
mintha legalábbis hálából adná magát a festésért.

Már annyira ügyesen bánok az ecsettel, hogy csak alig néhány csepp ment mellé.
Azt pedig, hogy mennyi folyt be a kabátujjamon, na azt meg úgyis letagadom!

Ezek a rácsos fiókok valaha a hűtőnkben voltak. Azért tettem be őket ide, mert
ugye milyen jó lesz majd bennük mindenféle dolgokat tartani. Hát ja...
Pedig még egy olyan tervem is volt, hogy eszkábálok nekik
valami favázat, ami befér a sarokba. Hát ja...

Mivel elegem lett a feladatból, ezért egyszerűen félbehagytam, majd kisvártatva,
hogy azért mégiscsak csináljak valamit, meg ugye ne is, nekiálltam kipakolni
a pincéből a lomokat. Ez olyan jól sikerült, vagy ha nem is, de a magam
lefárasztása biztosan, hogy egyszerűen elfelejtettem lefényképezni
az eredményt, pedig érdemes lett volna vetni rá egy pillantást.
Mindenütt volt minden! Először persze Mártika pincéje dugult
el, majd az oda már be nem férő, illetve akkora dolgok, melyekkel
nem szívesen kanyarogtam itt összevissza, na azokat egyszerűen csak
letettem a folyosóra. Szóval ahogy szoktam, újra mindent eldugítottam.
Mindezt úgy, hogy ezen a képen úgy néz ki, mintha alig lenne itt valami!

Miután elrámoltam a pincefolyosóról a máshol el nem férés okából ott elhelyezett
erősen vegyes tartalmú dobozokat, illetve rendre szét is raktam a tartalmukat,
na akkor történt, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy íme, elértem az erdő
közepéig. Kész! Innentől ennél nagyobb kupit, mint ami most itt van, már
nem fogok tudni, amúgy persze nem is szeretnék előidézni. Vagyis innentől
kezdve, csináljak bármit, az már kifelé vezet az erdőből. Na most ehhez képest
igenis, hogy sikerült rontanom a helyzeten, egy a pince közepére hajított porszívóval.

Meg ezzel a hanyagul odavetett hosszabbítóval, ami azért kellett, hogy elérjek a másik
pincéig a porszívóval, a steklámpával, de leginkább persze a falfestő géppel.

Miután minden szép fehér lett, illetve megszáradt a festék, visszarámoltam az amúgy
innen elővarázsolt fadarabokat. Na most innentől háromfelé is vezet az út. Az egyik
megoldás szerint ezekből a fadarabokból lesz ide egy polc, míg a második variáció
szerint felaprítom őket tüzelőnek. Harmadik tervem szerint, ami amúgy a második
kivitelezése után következne, abból a két erősen hiányos szekrényből készülne ide
balra a polc, amit egy kedves lakó "felejtett" kint a pincék előtti folyosón. Azokról
sajnos mind az ajtók, mind pedig a hátlapok hiányoznak, ezért lesz velük munka
rendesen, mire úgy összeállnak, már úgy értem eggyé, hogy majd
ne akarjanak szétesni a kerti bigyók súlya alatt.

Úgy voltam vele, hogy a Tesco gazdaságos falfesték, az nem lesz képes befogni
a csöveket fehérre, de mint az látható, hiába volt olyan olcsó, hogy
tulajdonképpen csak azt a műanyag vödröt kellett kifizetni,
amiben adták, mégis képes volt megoldani a feladatot.

Bár rezgett a léc, csak mivel nem tudtam megindokolni, hogy miért is sóztam volna rá
Mártikára a rácsos fiókokat, így kénytelen voltam visszahordani őket ide. Itt aztán
egy alapos merengés következett, mégpedig azon a régi történeten, mikor is ez
a pince felcserélődött azzal, amit most Ilonka néniének hívok, mégpedig
azért, mert ide csak keresztben fért be a motor. Ehhez persze az is
kellett, hogy a másik pince épp gazdátlan legyen. Amúgy ez ami itt
nálunk van, ez semmi ahhoz képest, hogy a szomszédos lépcsőházban
már évek óta nem sikerül rávenni a lakókat, hogy írják ki, melyik pince
kié, amin azért nincs mit csodálkozni, mert ott még senki sem csinált rendet
úgy, mint mondjuk itt én. Bár képem nincs róla (de csak mert épp nem volt nálam
a fényképezőgép), odaát legutóbb úgy állt a helyzet, hogy a pincerekeszek
feltörése után, mivel nem akadt rá jelentkező, a betörők által előtúrt
összes holmi kint hevert a folyosón, azt teljesen járhatatlanná téve.

A megmaradt festéket - csakhogy kiürüljön végre az a k*rva vödör - felszórtam
a szomszédasszony pincéjében a falra. Én már látom is, amint ezen botor tettem
következményeképp felmerül Mártikában a kérdés, miszerint: Ha már egyszer
nekiálltam, akkor ugyan már miért nem festettem ki az egészet? Amire majd
én persze kijelentem, hogy azért nem, mert elfogyott a festék. Mikor itt
tartottam, ezen frappáns gondolatmenetben, akkor ugrott be, hogy
a fáspincében (a szerszámos polcok alatt) még nem festettem
le a falat. Francba! Én már látom is, hogy ebből már
megint egy útban lévő festékes vödör lesz...

Addig is, míg ez bekövetkezik, elmosogattam a festékes vödröt, meg
a gépet, valamint ráadásképp a gumiantenna gyűjteményemet is.