Ez a ma bemutatásra kerülő étel nagyon egyszerűen elkészíthető. Általában olyankor szoktam csirkemájat sütni, mikor előre tudom, hogy napokig nem lesz időm (vagy kedvem) főzőcskézni. Nyitásképp kell hozzá fél kiló zsír, amit egy serpenyőben tanácsos előre felolvasztani. Nem szabad túl melegnek lennie, mert akkor fröcskölni fognak a belehelyezett vizesebb komponensek.

   Mármint a szintén fél kiló csirkemáj, a vastagra karikázott nagy fej hagyma, valamint a három fej fokhagyma. Utóbbi ugyan soknak tűnik, de meglepő módon nem az! Nekem legalábbis - a késztermék evése közben - még sosem támadt olyan érzésem, hogy sok lenne benne a fokhagyma.

   A langyos zsírban részemről azért szoktam alulra tenni a hagymát, az ugyanis megakadályozza, hogy a máj azzal nyisson, hogy a zsír melegedése közben odasül a serpenyő aljára. A fűszerezésről annyit, hogy csak só van rajta (ízlés szerint), valamint egy kisujjnyi hegyes erős pirospaprika, frissen az ablakból szedve.

   Miközben a máj a tűzhelyen rotyog, odakészítek az asztalra egy lábast, valamint azt az igencsak ötletes szerszámot is, amivel nyugodtan belenyúlhatok a forró zsírba. Mind a lábos, mind a kisvártatva mellékerülő serpenyő alá oda kell tenni valamit, amitől ezek ketten majd nem olvasztják el maguk alatt a terítőt.

   Miközben az étel készül, tilos a konyhát elhagyni, mert a máj megég, bekeményedik, ha nem kerül le időben a tűzről. Ilyenkor szoktam magamat olyasmikkel szórakoztatni, mint mondjuk az almák elmosogatása, vagy a már kiürült fűszeres üvegek tasakokból történő újratöltése.

   Mivel saját magától is szépen rotyog, én csak egyszer szoktam belenézni, úgy valahol félúton, nehogy még valamelyik máj kiragyogjon a többi közül. Mármint úgy kell lenniük a serpenyőben, hogy mindet ellepje a zsír, amiből többek közt ezért is kell fél kiló.

   Hogy hasznosan teljen az idő, ledaráltam a felcsíkozott kenyereket. A prézlinek ugyan semmi köze a csirkemájhoz, de ha már úgyis ott kell lennem a konyhában, akkor legalább töltsem az időt valami hasznossal.
   Amúgy a prézli nálunk nem azért készül házilag, mintha ez valami hagyomány lenne (amúgy az), hanem azért, mert a boltinak nemcsak rossz a minősége, de még erősen változó is. A legundorítóbb bolti prézli eddig az volt, ami még véletlenül sem nézett ki darált kenyérnek, hanem szó szerint mint a gríz (búzadara), apró gömböcskékből állt. Hogy az miből készülhetett, azt el nem tudom képzelni, de hogy nem darált kenyérből, az biztos!

   Amit a képen látunk, az egy a gáztűzhely mellett elhelyezett fritőz tetején díszelgő reklámújság halom, amit pedig a felső lapon, az a sülő máj pukkanása közben a fedő alól kifröcskölt zsír. Na ezért nem szabad a májat fedő nélkül sütni, és persze sülés közben nézegetni sem. Meg persze azért sem, mert akkor még képes és kipárolog belőle a nedvesség.

   Mivel külön vizet nem tettem alá (nem is szoktam, nem is kell), ezért a máj a saját és a hagymák eresztette lében fő meg. Már úgy értem, hogy egészen addig fő, míg csak az összes víz el nem párolgott a serpenyő aljáról. Ez amúgy egyáltalán nem cél! Mármint azért kell a tűzről 20 perc elteltével levenni, hogy a májnak még csak esélye se legyen elkezdeni sülni.

   A 20 perc elteltével a máj már készen van. Ekkor a tűzről levéve, közben a fröcskölés elkerülése végett egy percet pihentetve, a májakat át kell rakosgatni a lábasba, szépen elfedve annak egész felületét. Mármint az alját. Vagyis kívülre ne tegyünk májat!
   Bár a jobbra látható hagyma és fokhagymatenger is jól néz ki, az azonban még nincs kész. Egyrészt még sok bennük a víz, másrészt még a zsír alatt is van, aminek el kell onnan párolognia, különben a késztermék alja vizenyős lesz.

   Bár a boltokban a különféle májasok meglehetős választékban kaphatók, s bár egyik finomabb mint a másik (ebben például még májdarabok is vannak), de ami most készül, azzal egyik sem képes felvenni a versenyt.

   A hagymát és a fokhagymát én addig szoktam tovább sütni (ekkor persze már fedő nélkül), míg csak el nem párolog alóluk a víz (ezt onnan tudni, hogy akkor átlátszóvá kezd változni a zsír), majd hagyom még őket egy kicsit karamellizálódni. Ez utóbbi ízlés kérdése. Van aki ropogósan szereti a fokhagymát, van aki puhán, és olyan is akad, akinek akkor ízlik, mikor épp ragadóssá vált. Szerintem mindhárom állapotában finom, így ezt az ételt nem igazán tudom elrontani.

   Majd ráborítom a serpenyőből a zsírt, s leteszem a lábost a sarokba hűlni. Ez az étel, bár nagyon úgy néz ki, mintha már ehető lenne, de még nem az, ez ugyanis egyértelműen hidegen fogyasztandó.

   Ez persze nem akadályoz meg benne, hogy ami a serpenyőben maradt, azt némi kenyérdarabkákkal kitörölgessem. Bár úgy néz ki, mintha valami égett izé lenne a kenyéren, de azok igazándiból a májakról lehullott szemcsék. Amennyiben sikerült őket nem szénné égetni, akkor ez - mint bármelyik sült után a tepsi alja - valami elképesztően finom!

   Na így néz ki az étel készen, másnap a hűtőből ebédkor elővéve. Ebben ugye nemcsak az elképesztő íze az okosság, hanem az is, hogy a fél kiló zsír miatt nagyon kiadós. Vagyis mikor az ember nagyon elfoglalt, de kell az energia (fest építkezik, három napon át nagytakarít), akkor nem kell a főzőcskézéssel tökölni, elég csak hozni a boltból kenyeret (vagy elővenni a mélyhűtőből), majd kikapni hozzá a hűtőből a májas lábost.