Már közvetlenül a kapunk előtt ez a látvány fogadott. Ha mást nem is, de azt a néhány tábla farostlemezt, azt mondjuk igen nagy szeretettel fogadtam volna be. Amúgy rá is szokott kérdezni a szomszéd, mielőtt az ilyesmit (mármint bármiféle faanyagot) kidobja, hogy kell-e. Hogy ez most miért nem történt meg, azt nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy miért nem hoztam be. Na jó... Az utóbbi kérdésre momentán tudom a választ.
   No nem arról van szó, hogy időnként ne kellene egy darabka farostlemez, hanem arról, hogy ezen az "időnként kell" alapon már annyi deszkám gyűlt össze, hogy előbb tán azokkal kellene kezdenem valamit. Hogy milyen terveim vannak? Jók! És nemcsak, hogy jók, de még sokan is vannak! Konkrétan annyira sokan, hogy neki sem állok őket felsorolni.

   Felsorolom inkább nyitásképp a kidobva látott játékokat és plüssállatokat. Ez a maci a házunk előtti kupacon feküdt. Kezdetben mondjuk nem így, hanem csak úgy egyszerűen kidobva, de aztán jöttek a vasazók, és a velük együtt érkezett család apróbb tagjai szépen lefektették a macit. Mondhatni kedvesebben bántak vele, mint a gazdája aki kidobta.

   Számomra valahogy rettentő szomorú, mikor az évekig ölelgetett játék végül a szemétre kerül. Pláne akkor, ha amúgy semmi baja. Ezt a kutyust is nyugodtan ki lehetett volna mosni, és akkor őrizhette volna tovább a házat, vagy ölelgethette volna az unoka.

   Mikor egy dagadt kislány vízilovat kap szülinapra, az mondjuk egy igen csúnya célzás, de attól még egy plüssállat, lett légyen bármekkora is, egy gyermek szemében mindenképp aranyos. Ez mondjuk nem annyira ölelgetni való, mint inkább lehet rajta aludni.

   Úgy voltam vele, hogy ha benne maradnak a piros dobozban hazáig, akkor jó. Szereztem néhány alkatrészt. Ha meg nem? Akkor is jó, mert legalább nem foglalom velük a helyet.

   Ezt a rádiót viszont még csak meg sem néztem közelebbről, pedig valószínűleg érdemes lett volna, mert emlékeim szerint modul rendszerű. Márpedig modulokból építkezni jó! No nem mintha olyan sűrűn építenék rádiót...

   Az elhozásával kapcsolatban mindjárt két probléma is felmerült. Az egyik az volt, hogy épp biciklivel voltam (no nem mintha amúgy lenne autóm), míg a másik az, hogy már így is teli volt rakva a csomagtartó. A harmadik feladványt az az engem végképp összezavaró tény jelentette, hogy még csak nem is egy, hanem mindjárt két Pacsirta rádiót is találtam!

   Ne tudjátok meg, mit össze bénáztam, mire sikerült átraknom a csomagtartóról az összes lomot előre, majd a helyükre fel a rádiót. Egy szál 4 méteres LAN kábellel felkötve, ez bizony egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ami ki fogja bírni hazáig azt a 4-5 kilométert. Amúgy kibírta, így azóta is kerülgetem a rádiót a pincében a tűzifa felé vezető más egyéb kacatoktól is rögös utamon.

   Alig bírtam magam visszatartani, hogy legalább a forgót meg a trafót ki ne szedjem belőle, de végül győzött a józan ész. Mert ugye egyrészt ott van az, hogy a másik Pacsirtát sem fogom őrizgetni (legfeljebb csak az arra érdemesnek tartott alkatrészeit), valamint szerszám sem igazán volt nálam.

   Mivel audio kazettát már mutattam, gondoltam megmutatom a videokazettát is, csak ugye abból hiába van itthon két hatalmas dobozzal, ha egyszer azok a sajátjaim, minek okán hiába nem kellenek már semmire, akkor is a szívemhez vannak nőve. Szó mi szó, azt találtam ki, hogy hozok kazettát a lomtalanításból. Ezek mondjuk annyira mélyen voltak a szemétkupacban, hogy nem volt kedvem besétálni értük.

   Na jó, beismerem, hogy elhoztam néhány audio kazettát is. Mert ugye attól, hogy van belőle itthon rogyásig, attól még okkal begyűjthetek néhány akár mindenféle szívfájdalom nélkül elpusztítható példányt is. Már úgy értem, hogy ezeket még akkor is betehetem egy magnóba, ha tudom róla, hogy biztosan meg fogja enni a szalagot.

   Ebben a képben tudod mi a pláne? Nos az, hogy mikor ez készült, akkor épp nem is volt lomtalanítás! Valamint az milyen dolog már, hogy az egyik lakó pénzt és energiát nem sajnálva igazgatja a ház előtti aprócska kertet, a másik meg beleb*ssza a sittet?

   Itt mondjuk majdnem besírtam. Mert ugye épp kellett volna a virágállványba készülő fiókhoz némi plexi, és akkor itt van előttem kidobva, vagyis ingyen elhozhatóan több tábla átlátszó, ráadásul nem is plexi, hanem egyenesen az annál már sokkal masszívabb polikarbonát lemez, és nem tudom elhozni. Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert ezek a táblák olyan nagyok voltak, hogy sem gyalog, sem biciklivel nem voltak szállíthatók.

   Amit még kerestem egy eltervezett projecthez, az az úgynevezett széles parketta. Ez egy a szokásosnál kétszer szélesebb keményfa darab. Mikor ezt a kupacot megláttam, akkor hirtelen azt hittem, hogy ezek olyanok. Persze nem, hanem csak össze vannak ragadva.

   Mikor ilyesmit látok, olyankor mindig nekiállok álmodozni. Az persze igaz, hogy az általam birtokolt pincékbe már nemhogy egy ilyen nagy, de még egy fele ekkora asztal sem férne be, csak ugye milyen jó kis faanyag ez már?
   Ha csak annyit tennék, hogy áttolom a lapján a fűrészgépet, már lenne egy éjjeliszekrény formájú fiókosom. No nem mintha nem lenne ilyenem, hanem csak úgy álmodoztam.

   A keményfa léceket viszont, ha csak másnap is, de elhoztam, bár apróbb problémaként felmerült, hogy a teljesen összevissza történő bringázás közben egyszerűen képtelen voltam rá visszaemlékezni, hogy tegnap merre láttam.

   Pláne akkor, ha még a teljesen ép hangszórók is megvannak bennük! Amúgy ezeket sem hoztam el, mint ahogy a háttérben látható meglepő mennyiségű hanglemezek közül sem jött velem senki.
   Hogy mikor mit hozok el, azt egyrészt az adott pillanatban uralkodó hangulatom, másrészt az otthontól mérhető távolság, harmadrészt pedig a bicaj lomokkal történt feltöltöttségének foka dönti el.
   Mindehhez természetesen hozzájárul még az is, hogy éppen mennyire érzem telítettnek a pincéket. Annyira szinte mindig biztosan, hogy már ne férjen bele két hangfal. Mondjuk ha elhozom őket, majd eladom a Vaterán, az tiszta nyereség lett volna. Csak ugye én, meg az üzleti érzék, az két nagyon külön világ...

   Nem, ezeket sem hoztam el! Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert az egyik Csehszlovák lemezjátszómat elpostáztam, míg a másikat kivittem a néhai Verseny utcai piacra, ahol aztán egyszerűen elajándékoztam, mert egyrészt annyira nem kellettek, másrészt nagyon foglalták a helyet.

   Épp mint ahogy ezek a fűnyírók is. Ezek Laci szomszédtól maradtak rám. Úgy kerültek át egyszer csak az én pincémbe, hogy ott épp volt hely, míg Lacinál a tüzelőszállítás okán nem.
   Kezdetben még csak arról volt szó, hogy majd mindjárt elviszi, de én már akkor megéreztem, hogy ezektől csak akkor fogok megszabadulni, ha tegyük fel Laci meghal. Mint az a kihajított fűnyírók látványából egyértelmű, ez idővel meg is történt. Mondjuk ezen az áron azért nem akartam megszabadulni a fűnyíróktól...

   Ha már fűnyíró! Mikor az előbbi képen látható két benzinest kidobtam, már mindjárt másnap találtam helyettük egy elektromost. Ha csak annyit megteszek, hogy a motort átteszem erre a másikról, már mennyit nyertem volna vele!
   Mondjuk nem sokat, hiszen a boltban úgy egy húszas körül vannak az ehhez hasonló fűnyírók. Ráadásul az enyém ugye körben vasból van, minek okán valósággal elpusztíthatatlan.

   Ezt az LCD monitort azért nem hoztam el, mert már van belőle két másik. Már úgy értem, hogy az asztalomon működő, illetve a szekrénybe eltett két példányon felül. Az egyiket egy kollégám adta, míg a másikat egy korábbi lomtalanításkor találtam a fűben. Vagy az is lehet, hogy csak úgy bármikor máskor. Ki emlékszik már ilyesmikre, mikor annyi a kacatom, hogy az már-már átláthatatlan...

   Ezt azért nem hoztam el, mert valaha volt otthon két ilyen nagyobb darab beteges flexem, amiket alig bírtam elajándékozni. Amúgy most is van a pincében egy leégett kicsi, szóval lesz mit besorolnom a szétszedtembe.

   Ezeket a lemezjátszókat elhappolták előlem a lomtalanítók. No nem mintha szükségem lett volna rájuk, vagy akár a feleslegességük ellenére el akartam volna őket hozni.
   Amúgy van a lomisoknak üzleti érzékük rendesen. Mert ugye mikor megálltam ezeket az óságokat megtekinteni, egyből felajánlották, hogy ne ezeket a sz*rokat nézegessem, mert vannak nekik a kocsiban ezeknél sokkalta jobbak is, vásároljak inkább azokból.

   Nem akarom bántani az önkormányzatot, de azt kell mondjam, hogy egyértelműen átestek a ló túlsó oldalára. Mert ugye megpróbálták amennyire csak lehet titokban tartani a lomtalanítási időpontokat, ennek azonban az lett a vége, hogy rengeteg helyen a lakók nem, csak a lomisok értesültek az időpontokról. Például nálunk sem volt kitűzve semmi ilyesféle papír.

   Elmeséljem? Na jó... Szóval az úgy volt, hogy ezen nemhogy hibátlan, de egyenesen vadonat új (lásd a háttérben a dobozt) csempék előtt egy bácsika állt, aki már-már majdnem elsírta magát. Ez annyira így volt, hogy nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, hogy mi a baj, mire fel az öreg azonnal nekiállt elmesélni.
   Szétszedte az előszobát, majd mire odaért a felújításban, hogy feltegye alul körben a falat védő csempéket, addigra elfogyott a pénz, ezért azóta is ott áll az előszoba félkészen. Most meg ugye itt ez a rakás csempe, ami épp megfelelne a nemes célra. Mármint arra, hogy végre ne cseszegesse a bácsit az asszony a csúfos előszoba miatt. Én persze mindjárt rákérdeztem, hogy miért nem viszi el. Messze lakik tán? Csudákat! Itt lakik néhány saroknyira, csak ugye ő már van olyan öreg, hogy meg sem tud mozdítani egy doboznyi csempét. (amúgy több dobozzal is volt)
   Mondtam a bácsinak, hogy el ne menjen innen, őrizze a csempéket. Öt percen belül itt vagyok, és ha szerencséje van, akkor hozom a megoldást. Azért mondtam 5 percet, mert annyira összevissza bicajoztam, hogy hirtelenjében meg sem tudtam volna mondani, merre láttam azt a kissé rozzant banyatankot, amit amúgy viszonylag gyorsan, bőven 5 percen belül megtaláltam.
   Az öreg először nem igazán értette, hogy mit akarok vele. Mikor aztán rájött, hogy a banyatankban könnyedén haza tudja húzni a csempéket, akkor örömében összevissza ölelgetett!
   Az meg, hogy leukoplaszttal volt összeragasztva a banyatank füle, na az egy ilyen esetben teljesen lényegtelen részlet. Én például egy lépcsőt megmászni is képes (de amúgy inkább csak a küszöböket lépi át jól) gázpalack hordozót csináltam egy csak úgy egyszerűen eldobva talált hatkerekűből.

   Itt mondjuk nagyon rezgett a léc, de végül mégiscsak otthagytam az egész kupacot. Már úgy értem, hogy még a diadobozokat sem hoztam el, padig azokba lehet építeni elektronikát, és a bordák még meg is tartják a nyáklapokat.
   A diákon amúgy külön a KGST, külön a NATO hadieszközeit bemutató képek voltak. Egy gyűjtőnek ez a szatyornyi kép valóságos kincs! Illetve csak lehetett volna, ha nem hagyom őket veszni.

   Ha ez a két vitrinre való üveg illett volna a Réka szekrénysorunkhoz, akkor valószínűleg ott helyben tökön szúrom magam, de szerencsére nem. Mert ugye ezt elhozni épségben bicajjal Újpestről Zuglóba, na az bizony egy meglehetősen esélytelen vállalkozás lett volna.
   Amúgy tulajdonképpen annyira nem, is hiszen az üveggel együtt dobtak ki például pihe puha plédet is, és abba alaposan becsavarva, talán már megúszhatta volna az üveg törés nélkül a hazáig tartó utat.

   A tárcsák nem férnek bele még a nagyobbik flexembe se, s bár a kisebbik kő valószínűleg passzolt volna a köszörűmbe, de végül azt is otthagytam, mert jó ha eddig háromszor bekapcsolhattam azt a gépet, pedig már több mint 10 éve megvan.

   Korábban mutattam egy olyan szőnyeget, amit ugye nem hoztam el. Na erről a másikról viszont le sem tagadhatnám, hogy ez bizony már velem jött! Mi az, hogy minek? Nos azért, mert miután lekentem a hátát sziloplaszttal (hogy ne csússzon), nagyszerűen bevált a társasházban mint lábtörlő.

   Sem a gombok, sem padig a manapság amúgy már ritka szénmikrofon nem keltette fel az érdeklődésemet. Illetve csak annyira, hogy lefényképeztem őket. No de miért is? Nos azért, mert számomra egyszerűen érhetetlen, hogy az emberek az ilyesmi apróságokat miért nem szórják ki a háztartási hulladékokkal együtt.

   Pedig nem, hiszen a kosárban mindenféle olyan sziriszar ül, mint például az azóta már el is ajándékozott iratmegsemmisítő. A cipőkanalakat amúgy azért hoztam el mert azokkal voltak kitámasztva a mindenféle vackok (például a csempék), hogy ne csesszék szét a kosarat. Legalábbis egészen addig így volt, míg csak le nem toltam a bicajt a lépcsőn. Hogy merre állnak, az most már azért nem számít, mert már itthon vagyok, s a pince telítettsége okán menten véget is vetettem a további beszerzéseknek.