Na most az, hogy odakint ősziesre fordult az idő, az ugye több dolgot is jelent. Egyrészt ha nem akarok pofára esni a taknyos faleveleken, akkor majd minden héten le kell takarítanom a járdát.

   Mikor ez a szobai hőmérő 18 fokot mutat, olyankor a hallban még bőven 20 fok fölötti a hőmérséklet, csakhogy ez azért már előrevetíti a fűtési szezon megnyitását. Hogy ezzel mégis mi a baj? (mert ugye baj valamivel mindig kell, hogy legyen) Nos az, hogy a pincében a jelen állapot szerint tényszerűen képtelenség odajutni a téli tüzelőhöz. Az mondjuk igaz, hogy az út fadarabokkal lett eltorlaszolva, amiket ha akarok, akkor akár el is tüzelhetek, de attól még nem így kellene a dolgokhoz hozzáállnom. Mármint nem úgy, hogy az útban lévő fadarabok eltüzelésével jutok el a tényleges téli tüzelőig. Ez már csak azért sem járható út, merthogy a pincében (megjegyzem még valamikor nyár elején) nem kevés farigcsálós projectet hagytam félbe, melyeket csak úgy mellékesen szintén egésszé kellene kerekítenem.
   Bár akár már kora reggel is lemehettem volna a pincébe, a rendrakós projectet inkább ebéd utánra időzítettem, mert olyankor a megzuhant vérnyomásom okán már sokkalta kisebb a valószínűsége, hogy a még tőlem is szokatlanul magas szintű rumlira - természetesen a rendrakást félbehagyva, vagy akár már eleve meg sem kezdve - rácsapjam az ajtót.

   Íme az említett ebéd, ami amúgy kettő (mármint adag), így ma csak az egyik csirkecombot, a töltelék felét, valamint a körítés gombát, paprikát és fokhagymát fogom betermelni. Ebben az az okosság, hogy így holnap nem kell főznöm.
   Hogy mégis milyen célra lesz szükségem holnap az ebédkészítés elmaradásával felszabadult időre, arra ma (ami amúgy már a tegnap holnapja) sajnos már rég nem emlékszem. No nem mintha nem találnék magamnak bármikor feladatot...

   Erre a kupira viszont igenis emlékeszem, hiszen egészen eddig erről beszéltem. Az állványra szerelt fúrógép mögötti fiókos szekrényke teteje úgy lett méretezve, illetve azon célból lett szabadon hagyva (hát ja...), hogy majd azon lesz a fúrógép. Mármint ezentúl örökre, hogy a még csak le sem kell érte hajolni pozíciója okán mindig könnyű legyen elővenni. Ehhez, mármint az amúgy nagyszerű tervhez képest nagyon másképp áll a helyzet. Persze ha csak annyi lenne a rumli, mint amennyit ezen a képen látunk, akkor meg sem említettem volna, hiszen ez még csak nem is súrolja az igencsak magas ingerküszöbömet!

   Ez a látvány (pláne rumli) viszont már nagyon piszkálja a csőröm. Ez amúgy már rég nem az eredeti állapot, mert - megjegyzem még valamikor nyáron - azt találtam ki, hogy ahányszor csak ide esz a fene, olyankor mindig felkapok innen néhány fadarabot, amit persze aztán el is kell innen tennem valahova. Na most ha ezt az amúgy igencsak ötletes, pláne egyáltalán nem megterhelő projectet nem hagytam volna félbe (igazándiból persze még épp csak belekezdtem), akkor azért már rég nem itt tartanék!

   Hanem időközben, ha apránként is, de eljutottam volna vele a téli tüzelőig. Mivel ez nem történt meg, így most egyszerre leszek kénytelen foglalkozni az összes útban lévő fadarabbal.
   A problémára, mármint a tetthely járhatatlanságának feloldására azt találtam ki, hogy nyitásképp kiteszem az összecsukható munkapadot a folyosóra, amire aztán apránként kipakolom az összes kisebb fadarabot. Na most a nem apróbbakat pedig leteszem ott, ahol épp úgy látom, hogy nem lesznek útban.

   A fadarabokkal történő sétálás közben - csak úgy mellékesen - valamelyest ennek a polcnak az állagán is megpróbálok javítani. Ennek amúgy az a neve, hogy elektromos szerszámletevős polc. Hogy épp csak elektromos szerszám nincs rajta? Most mond már... Ekkora kupiban ez már csak akkor feltűnő, ha mint azt éppen most is tettem, külön felhívom rá a figyelmet.

   Ez a mai rendrakós projectnek még csak nagyon az eleje. Amúgy nemcsak azért van rá szükség, hogy majd odaférjek a téli tüzelőhöz, hanem azért is, hogy anyám is odaférjen! Már úgy értem, hogy én még csak-csak átverekszem magam valahogy a kupin, de anyámnak ez már nem menne.
   Hogy erre mégis miért lenne szükség? Nos azért, mert épp most jövök kifelé egy hátbeállásból, ami ha két hónappal később jön (két éve így volt), akkor anyámnak kellene felhordania a pincéből a tüzelőt, mert olyankor (mármint hátfájósan) az én csúcsteljesítményem kimerül a budiig történő eljutásban, amit a kézmosással szoktam megkoronázni, aztán az erőmnek újra órákra vége lesz.

   Hogy végképp szétaprózzam magam, illetve azért, hogy minden egyes nagyobb fadarab odébb tétele után biztosan legyen egy kis pihenőm, mikor elmegyek előtte (mármint már visszafelé jövet, üres kézzel), olyankor mindig megállok és elteszek valamit erről a polcról. Illetve nem csak erről a polcról.

   Hanem például erről a másikról is, ahol természetesen szintén nem szabadna lennie semminek. A piros fúrógép az még csak hagyján, hiszen azt már mutattam, de a zenedoboz és a RAW képes fényképezőgép még nem esett át a szétszedési procedúrán. Na most ahogy ez a tény tudatosult bennem, egyből eldöntöttem, hogy az összes ilyen státuszú, vagyis még bemutatatlan tárgy most azonnal átmegy (természetesen nem magától, hanem majd én viszem) a lomos pincébe.

   Ami nincs a helyén, az most azonnal legyen ott rendezőelv folyományaként megragadtam a kesztyűs vödröt, odaültem mellé a földre, majd berakosgattam a tartalmát a helyére. Már úgy értem, hogy a tiszta kesztyűk helye a fiókban van, miközben a koszosaké a vödörben.

   Bevallom őszintén, meglepődtem rajta, hogy milyen gyorsan sikerült ideérnem. Na itt aztán egy újabb adag apróságokkal történő mászkálás (mert szaladgálásnak azért biztosan nem nevezném) következett.

   Aminek persze idővel az lett a vége, hogy kezdett egyre veszélyesebben állni a munkapad tetején az odahalmozott farakás. Ez mindjárt két kérdést is felvetett. Míg az egyik az volt, hogy vajon nem az lenne-e a legegyszerűbb megoldás, hogy ezeket a fadarabokat egyszerűen csak eltüzelem (amúgy egyértelműen de), míg a másik az, hogy amennyiben ezt mégsem teszem meg, akkor mégis hova a csudába fogom őket visszatenni?
   Mivel részemről az utóbbi, vagyis most még nem az eltüzelős megoldás mellett tettem le a voksot, elkezdtem kihordani a pince mélyéről az oda nem illő dolgokat, gondolván olyan egyszerűen nincs, hogy ennyi eszement mennyiségű kacat esetén fel ne tudjam szabadítani a fadaraboknak szükséges helyet.

   Cserébe persze elkezdett megtelni az előtér a lomos pincébe át, illetve visszaviendő bigyókkal. A Gömör Géza névvel (ez lennék ugye én) ellátott szatyorban amúgy egy hajszárító van, amit úgy kaptam, hogy fel volt ragasztva a társasház kertkapujára. Hogy mikor fogok odajutni a szétszedéséhez, azt most még csak megjósolni sem merem!

   Azt viszont bizton megígérhetem, hogy hamarost ide fognak bekerülni az épp az imént az előtérbe kihordott apróbb fadarabok. Persze ha nem lett volna az összes hely elfoglalva, akkor akár egyből is idetehettem volna őket.

   A nem is oly rég készített fiókos szekrényke másik felét betettem hátra, majd belerámoltam az immáron eltüzelhetőnek minősített fadarabokat. Ebben nemcsak az a csodálatos, hogy jé, már ezzel is megvagyok, hanem egyben az is, hogy ezt végre így, vagyis a hátammal a farakásnak támaszkodva tudtam lefényképezni.

   Bár biztosan tudom, hogy a fiókok hozzáférhetőségét idővel úgyis újra el fogom barikádozni (mert ugye eddig még minden egyes rendrakásom után így történt), de attól még képes vagyok örülni ennek az apró részeredménynek.

   Hanem egyben az előbb még itt balra megtalálható kisebb nagyobb bútorlapokra is, melyek mennyiségét végül úgy sikerült elfogadható szintre redukálnom, hogy ami nagy volt, azt kitettem az előtérbe a bicajom mögé, ami meg kicsi, az felkerült a többi kicsihez a polcra. A laminált padlószálak a saját polcukra kerültek, míg a keményfáknak és a rétegelt lemezeknek nyitottam egy-egy újabb polcot.

   Gondoltam ezeknek azért csak van már helyük, de aztán kisvártatva kiderült, hogy a hokedlinek mondjuk még mindig nincs. A hokedli amúgy az összecsukható munkapad sokkalta bizonytalanabb lábakon álló elődje, mely jelzővel nem a már ingatagságára utaltam, mint inkább arra, hogy mivel felül szélesebb mint alul, pláne nem terpesztenek a lábai, könnyű vele munka közben felborulni. Tulajdonképpen már attól hajlamossá válik feldőlni, ha ráfogatom a szélére a satut.

   Mikor az előbb a bútorlapok bekerültek a bicaj mögé, onnan a virágosládák ki. Gondoltam átszaladok velük az útszóró sós pincébe, ahol is a téli helyük lenne a polcokon, azonban voltam olyan óvatos, hogy nyitásképp egyik ládát sem vittem magammal. Félelmem - miszerint már ott sincs hely - sajnos beigazolódott.

   Aminek persze egyenes következménye lett, hogy viszonylag gyorsan megtelt ez a már ki tudja hányadik aprófadarabos vödör. Hogy ezeket meg mégis miért nem tüzelem el? Nos azért, mert akad közöttük egy csomó speciális, például az eszterga ágyához nútolt fadarab. Ez annyira így van, hogy találtam a fadarabok között még egy olyan párost is, ami az esztergához készült univerzális platform tetejére való. Mármint méretpontosan, jelenleg meg nem tudva mondva, hogy miféle későbbi feladatra félretéve. Na azt ha eltüzelem, nagyon megmorogtam volna érte magam! Hogy ez a későbbiekben már ne legyen így, ezért az idei télen, mikor majd épp nem a lakásban boncolom a kincseimet, akkor a pincében félbehagyott farigcsálós projektjeimet kell egésszé kerekítenem.
   Most, hogy ezeket a sorokat rovom, utánanéztem a dolognak. Mármint annak, hogy hány előre beszámozott, de el még mindig nem készült farigcsálós témájú projectem van. Mivel a fellelt kilenc tétel gyanúsan kevésnek látszott, ezért elkezdtem átgondolni, hogy vannak-e esetleg olyanok is, amiket eddig még valamiért nem számoztam be. Mikor rájöttem, hogy ezek hányan vannak, a nyomasztó tömegük végett egyből megpróbáltam róluk azonnal elfelejtkezni.

   Azt viszont nem felejtettem el megnézni, hogy vajon elég lesz-e a télre a tüzelő. Hiába néz ki úgy, hogy bőven van fa, ez azonban még két teljes sornyi sincs. Az mondjuk igaz, hogy ezeken a kuglikon felül annyi a faanyag, hogy ugye épp azok elrakodásával vagyok elfoglalva. Amennyiben elfogyna a fa, s a tavaszi meleg még mindig távol, akkor lehet, hogy bár szomorú szívvel, de végre nekiállok eltüzelni az értéktelenebb fadarabjaimat.

   Ez a pince olyan széles, hogy át sem érem a kitárt karjaimmal, azonban ennek ellenére csak úgy lett benne annyi hely, hogy ideférjen a hokedli, arra meg a helyhiány miatti kínomban a virágosládák, hogy betettem és mérgemben ráültem. Vagyis csak a súlyommal sikerült a hokedli lábait a földig lenyomnom. Mindezt úgy, hogy itt már semminek sem szabadna lennie! Ehhez képest meg ugye, ami fehér csíkot a kép alsó szélén látunk, az a küszöb. A pince befelé meg olyan mély, hogy még csak nem is látszik a hosszában beletolt Simson. Hogy ebből a kupiból hogyan lesz rend, arról most még csak annyira halvány elképzeléseim vannak, hogy azokat még csak neki sem merek állni felvázolni.

   A pakolászás közben kis híján sikerült eltökítenem azt a munkalapot, amit az összecsukható munkapad tetejére készítettem, s amúgy most épp ott van mögötte. Erre amúgy azért volt szükség, hogy azt a munkapadra rátéve, akár rajzasztalnak is tudjam használni.

   Nem állítanám, hogy a bútorlapba szerelt dekopír fűrésznek a kanyarban van a legjobb helye, de a lehetetlen formája miatt (a másik oldalán ugyanis kiáll belőle a fűrészlap) most egyszerűen nem találtam számára semmi ennél értelmesebb helyet.

   Na most ha már leírtam a "találtam" szót, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy miközben épp nagyban azon filóztam, hogy a fényképezőgép állványának tényleg itt van-e a helye, vagy csak azért hoztam le, hogy legyen ami a pincében készült videókkor megtartja a kamerát, egyszer csak megtaláltam mellette azt a csipeszes lámpát, amit a múltkor vagy úgy jó húsz percen át hiába kerestem.

   Valamint találtam belőle egy kétágú feketét is, és még egy Philips gyártmányú rádiós ébresztőóra is előkerült a szekrényből. Ezek természetesen, nem ide, hanem mind a lomos pincébe valók.

   Mondjuk a vas és a műanyag lemezek, de még a hűtőkompresszor is! Amúgy ezt a három utóbbi tételt csak azért nem vittem át, mert odaát már nélkülük is akkora a lett kupi, hogy abból szintén nem tudom, hogy mégis hogyan fogok kikecmeregni.

   Az apraja ebbe az amúgy összecsukható kosárba került. Hogy épp a minap örültem neki, hogy ez már majdnem üres? Hát ja... Legalább biztosan lesz mit csinálnom a télen. No nem mintha ezek nélkül nem lett volna...

   Mivel a még bemutatatlan szignálgenerátort ennél hülyébb, pláne az épségét komolyan veszélyeztető helyre már nem is tehettem volna, kénytelen voltam keresni számára valami sokkalta stabilabb helyet.

   Még valamikor a cikk elején láthattunk az elektromos szerszámletevős polc felett egy lekváros üveget, ami úgy került oda, hogy a múltkor (ez megjegyzem még valamikor hetekkel ezelőtt volt) áthoztam a lomosból, mondván azt még most azonnal (hát persze...) felviszem és beleszórom az ablakból szüretelt virágmagokat.