Megesik, hogy úgy kerülök a pincébe, hogy tulajdonképpen szó sem volt róla, hogy bármit is csinálnék, hanem csak úgy idetévedek. Most például a lépcsőház takarításának végeztével gondoltam úgy, hogy ránézek arra a feladatra, melynek keretében a másik pincéből átkerülnének ide a kerthez tartozó cuccok. Mármint oda, ahol most épp még nagyban az útszóró só van. Vagyis mielőtt bármi másba fognék, előbb még be kell pakolnom a helyükre a sót tartalmazó zsákokat, és csak aztán jöhet át a zsákok helyére az a polcos, amin a kerthez tartozó bigyókat tartom.

   Mivel kifejezetten szokásom a dolgokat nem elkapkodni, most is azt játszottam, amit szinte mindig. Vagyis nekiálltam felmérni a terepet. Mert ugye lehetne úgy is, hogy a zsákok helyére kerülnének a bútorlapok, majd a szekrény innen nézve balra mögéjük, vagy jobbra a fal mellé. Miután sikerült magammal kiegyeznem (mármint abban az igen fontos kérdésben, hogy úgy lesz-e jó, mint ahogy én azt elsőre kitaláltam), nekiálltam pakolászni.

   Például kitettem ide a pince elé egy mindig csak útban lévő hokedlit, majd arra fel a néhai fáskosarat. Hogy ez utóbbit miért nem dobom ki, mikor már nem kell? Valószínűleg azért nem, merthogy az egy emlék. Egyrészt annak állít emléket, hogy ezt a kosarat valaha fával telitömve simán felvittem a másodikra, másrészt annak is, hogy ezt valaha hármasban csináltuk az öcsémmel és apukámmal. Mármint az oldalait alkotó szövetet, ami amúgy bálázó szalagból van. Most persze nem erről van szó, hanem arról, hogy tömve van mindenféle szatyrokkal, melyekből időnként elcsenek egy-egy darabot. Mondjuk nem innen a kosárból szoktam.

   Miután az összes sót tartalmazó zsákot a direkt számukra épített szekrénybe beraktam, mindjárt megéreztem, hogy a hátam komoly tiltakozást mutat bármiféle további pakolással szemben, mire fel rögvest visszaraktam a helyükre a hokedliket.
   Mivel kedvem még volt, de a hátfájás miatt már nem volt tanácsos bármit is odébb tennem, gondoltam legalább annyit megteszek, hogy felmérem a terepet. Mivel ez a tevékenység puszta nézelődésből állt, gondoltam azzal egyrészt nem fogom megterhelni magam, másrészt azt már majd nem legközelebb kell. Valamint az előzetes felmérés amolyan plusz hozadéka, hogy bőven lesz időm átgondolni a dolgokat, mégpedig ahelyett, hogy valami sületlenséget követnék el, amire amúgy igencsak hajlamos vagyok.

   Amit ezen a képen látunk, azoknak a dolgoknak idővel mind át kell innen kerülniük a másik pincébe. Amennyiben kitenném innen a fűnyírót, a tartalék bicaj maradványát, meg a kereket, akkor már állhatnék is neki áthordani a polcokról a mindenféle kerthez való dolgokat, majd magát a szekrényt is, aztán persze odaát a polcokra rakhatnék sorban mindent vissza.
   Ezzel az elgondolással már elsőre is van egy kevéske baj, mégpedig az, hogy ami odaát most éppen nagyon nincs, az ugye a hely. Mármint ha ezt a rengeteg kacatot előbb innen oda átviszem, akkor odaát nem lesz őket hová letennem.
   Itt aztán mindjárt felmerült annak lehetősége, hogy ezt a szekrényt nem viszem át (vagy legalábbis nem most), hanem építek helyette egy másikat, és akkor egyből lenne mire pakolnom. Ebben az lenne az okosság, hogy legalább egy kicsit lejjebb fogyasztanám az amúgy is túltengő bútorlapjaimat. Ez a szekrény ha megmarad pluszban? Akkor egyrészt akár itt is hagyhatom, másrészt később még átvihetem, és akkor újra lenne mire pakolnom.
   No de akarok én szekrényt építeni? Egyrészt ugye nem, vagy legalábbis nem most, másrészt igen, csak még véletlenül sem ilyen formájút, hanem olyat, amit részemről egyszerűen csak fadarab tárolónak neveztem el. Erre amúgy azért van szükség, hogy mikor kell valami, akkor egyszerűen átlássam a fadarabok alkotta meglehetős készletet. Ez kb. abból az okból szükséges, mint mondjuk korábban az alkatrészek, vagy a kábelek szétválogatása.

   Természetesen magam is látom, hogy ez nem egy nagy eredmény, de legalább annyit megtettem, hogy kihoztam a tartójukra a két locsolókannát. Mikor ezzel megvoltam, azon kezdtem el törni a fejemet, hogy hová tegyem le a polcokról a bigyókat, legalább időlegesen. Mondjuk lehetne ide, mármint a folyosóra pakolni, csak akkor ugye nehéz lenne a feladatot csak úgy egyszerűen félbehagyni, ahogy szoktam. Illetve nem a félbehagyás a gond, mint inkább el lenne a kincseimmel torlaszolva a folyosó, mire fel nekiálltam átnézni, hogy mi az ami nem a kerti cuccos polcokra való. Találtam különféle világítótesteket, hatalmas villanymotort, műanyag dobozokat, meg ki tudja még mennyi más kacatot (én mondjuk igen), melyekkel így hirtelen semmit sem tudtam kezdeni.

   Aztán a toporgásom közepette sikerült belesnem ide, vagyis az előző útszóró sós szekrénybe, amiből ugye már áthordtam a zsákokat a másik pincébe. Ahogy itt előtte guggoltam, úgy éreztem, hogy ide aztán tényleg annyi minden befér, hogy a maradékot már nyugodtan feldobhatom ugyanennek a szekrénynek a tetejére.

   Miután ültömből felnéztem, hogy tényleg igazam van-e, vagy már megint nagyon mellélőttem, szomorúan vettem tudomásul, hogy itt nincs hely. Ráadásul nemcsak úgy egyszerűen nincs, hanem úgy nincs, hogy mind a vödörben, mind a két zsákban útszóró só van. Legalább esne egy kis hó, hogy átszállítás helyett inkább kiszórhassam őket a francba, illetve a járdára.

   Ha már úgyis szóbahoztam az átszállítást, akkor legalább annyit megtettem, hogy a régi szekrény fiókjában őrizgetett apróságokat áthoztam ide, az új helyükre. Mikor ezzel megvoltam, sajnos csak akkor jöttem rá, hogy a balra fent látható képződmény egy mérőszalag, amit két perce még azért kerestem (mármint odaát), hogy lemérhessem vele a szekrény szélességét.
   Itt következett volna az a rész, hogy ezeknek az apróságoknak faragok egy fiókot, célszerűen az útszóró sós szekrény teteje alá, csak aztán, ha örökre talán nem is, de ezt a tervemet mára mindenképp feladtam.

   A kényelmes semmittevésből az zökkentett ki, hogy leesett fél centi hó, amit összelapátolni ugyan nem kell, és persze nem is lehet, azonban felszórni sóval már igen. Ebben most az az okosság, hogy a felszórás hatására elfogy a pincei szekrény tetejéről egy akkora tálnyi só, amekkorából a járdát szoktam sózni. Persze ha több nap, több szórás, akkor több só fogyás is, aminek most valahogy tudtam volna örülni, pedig amúgy nem vagyok oda a hóért.

   Mikor elindultam, már az előszobában egy átszitálásra odakészített virágföldes vödör fogadott, mely tényből rutinosan megéreztem, hogy a pince mélyén már megint nem egyvalamivel fogok foglalkozni.

   Mivel azt az utat nem torlaszolhattam el, amin majd a szekrényt kell a másik pincébe átszállítanom, így a lomokkal ezt a másik folyosószakaszt céloztam meg. Hogy aztán mi hova kerül vissza, az annak függvénye, hogy hol lesz hely.

   Mivel a régi mondás szerint a sónak mennie kell (kac kac), a szürke zsákban a beázás okozta nedvességtől összeállt sót nekiálltam szétkalapálni. Már úgy értem, hogy ezzel töltöttem fel azt a zöld tálat (lásd balra), amiből ki szoktam szórni az útra a sót. Mikor ezzel a feladattal végeztem, nekiálltam az innen elszállítandó szekrény tartalmát bepakolni a só alatti helyre.

   Manapság már a semminek is tudok örülni. Mármint annak, hogy itt már szinte nincs semmi. Ez persze egyrészt nem így van (lásd a jobbról belógó dolgokat), másrészt ami az előbb még itt volt, az most mind a folyosón foglalja a helyet.

   Miután rájöttem, hogy hol tudom megfogni, egy perc sem kellett hozzá, hogy a helyére kerüljön a szekrény. Kezdetben még úgy volt, hogy ezennel itt a projekt vége, a bepakolást majd valamelyik más napon ejtem meg, csak aztán nem bírtam a véremmel, és elkezdtem áthozni először az apróságokat, majd később a nagyobb, pontosabban szólva nehezebb dolgokat is.

   Végül még a síndarab is bekerült a szekrény alá. Hogy aztán így vannak-e benne jól a dolgok, arra a kérdésre már elsőre is egyértelműen nem a válasz. Arról már nem is beszélve, hogy minden kell-e, amiket visszaraktam a polcokra. Mivel nehéz volt dönteni, mindössze egyetlen dolgot, konkrétan a színes helikoptert dobtam ki.

   Itt maradt valami zsák, egy bőrtáska, valamint egy rozsdás vaslemez. Mivel rezgett a léc, hogy ezek a kukában fogják végezni, de ettől én azért még láttam bennük fantáziát, végül mégiscsak maradhattak.

   Amolyan lazításképp, meg azért is, mert ezeket úgyis el kell majd innen vinnem, nekiálltam és törtem még egy adag sót, amit aztán a fehér vödörbe szórtam át. Bár tettem rá egy óvatos kísérletet, csakhogy az a vödör olyan nehéz, hogy én azt innen ennyire megtöltve biztosan nem fogom tudni elvinni. Mondjuk vannak szabad vödrök is, amikkel apránként megoldható, de most valahogy nem volt kedvem a feladathoz, gondolván hátha fog még esni idén a hó, és akkor majd fogyni fog belőle.

   Nemcsak a bicikli került vissza a kiürítendő pincébe, de még az egészen eddig fel sem tűnt létezésű Salgó elemek is itt maradtak. Míg a Salgó helye egyértelműen a lomos pincében van, valahol az építőanyagos polcon, ahová a mögötte lévő ablak miatt befér, addig a bicaj maradványa - persze némi kopasztás után - a kukában.

   Míg a fűnyíró és a mosogató oda való, ahová átvittem a szekrényt, addig a puha játszószőnyegről nem tudtam eldönteni, hogy kelleni fog-e valaha mondjuk rezgéscsillapító szivacsnak. Aztán akad itt még három lámpa, amikre mondjuk szükségem lehet odaát, csak ugye ott most még nincs annyi hely, hogy legyen őket hova odapróbálnom.

   A folyosóra rámolt vackok mennyisége olyan szépen lefogyott, hogy azon még magam is komolyan meglepődtem! Mindössze a gázpalack szállítót és a kuka tetején elhelyezett lámpákat kellett betennem a lomos pincébe.

   Íme a mostanában történt pakolászások hatására elért egyik eredmény. Ez itt az újonnan kinevezett útszóró sós pince, amibe simán be tudok lépni, mégpedig úgy, hogy semmibe sem akadok bele. Az mondjuk igaz, hogy bentebb még nagy a kupi, de ha nekiállok elrendezni a bútorlapokat, majd megépítem belőlük a fadarab tároló szekrényeket, akkor mindjárt lesz hely, meg persze jóval nagyobb rend is. Ehhez mondjuk kellene némi mozgástér is, de ahogy elnéztem a rendbetételre váró területet, a helyzet ha bonyolult is, de legalább nem teljesen reménytelen.
   Illetve most már ha nincs kedvem semmihez, és persze nem is csinálok semmit, akkor sincs nagy baj, hiszen az új lakónak átadandó pincében már alig van néhány elhozandó dolog. Hogy azokat nem volna jó rádobálni ezekre, az egyértelmű, de ha nagyon kell, akkor legalább megoldható.