Ez itt az új útszóró sós pince, ahonnan el kellene tűntetnem az épp szemben látható, amúgy meglehetős mennyiségű, a szokásosnál kétszer vastagabb bútorlapjaimat. Egyrészt azért, mert útban vannak a tőlük balra található fadarab tároló szekrény eléréséhez, másrészt azért, mert ezekből csak nagyon ritkán kell egy-egy darab.
   Ez az akció persze nem lesz olyan egyszerű, mint amennyire hangzik, ugyanis ahová vinni szándékozom őket, ott most egy csomó normál vékonyságú bútorlap, valamint hátlapnak való farostlemez található. Azokkal az a tervem, hogy áthozom őket ide, a többiek közé, konkrétan a képmező bal szélén látható helyre.
   Hogy ott nincs is hely? Hát ez az! Márpedig valahogy varázsolnom kell, mert olyan egyszerűen nincs, hogy ebben a kérdésben még ma rendet ne vágjak! Mármint azért, mert ezért jöttem le. Meg persze egy olyan távirányítóért is, amit a múltkor találtam (megjegyzem meglepő módon a távirányítós dobozban), csak nem mertem első ránézésre felvinni, mert nem mertem rá megesküdni, hogy még nem néztem bele. Mint az kiderült, a 1311-es cikkben csak megemlítettem, de akkor a csuda nagy rendben nem találtam meg.
   Amúgy épp így vagyok a mondával is. Mármint már azt az apró elektronikát is megemlítettem párszor, és a múltkor, mikor a három Tesla B4-et elbontottam, akkor egyszer már meg is találtam, de azóta megint elveszett. Én meg itt vagyok elveszve, ezen rendrakós feladat kellős közepén, mert képtelen vagyok eldönteni, hogy mivel kezdjek. Hogy mi hova fér el, abba a kérdésbe pedig egyszerűen még csak kedvem sem volt belegondolni!

   Mire fel fogtam, és amit csak értem (kivéve két ide való hatalmas keretezett farostlemezt), elvittem innen, hogy legalább a tulajdonképpeni fő feladattal meglegyek. Bár részemről alapvetően csak ennyit akartam elérni, csakhogy ettől még nem hagyhatom ennyiben a dolgot.

   Miközben én az apróságok rakosgatásával múlattam az időt, a kövér bútorlapok a pincefordulóban várták, hogy bevigyem őket a lomos pincébe. Hogy miért nem vittem be őket egyből egészen odáig? Nos nem azért, mintha annyira nehezek lettek volna, hanem azért, mert a jelen képen nem látható, de amúgy innen nézve nekem jobb kézre eső ajtót folyton kerülgetnem kellett volna. Én meg ugye nem szerettem volna kiakasztani a derekamat valami esetlen mozdulattal.

A kép címe: elfogyott

   Mikor ezeket a sorokat róttam, akkor ideérve az összes válaszom elfogyott a "na ez a cím meg mégis mit jelenthet" kérdésre, úgyhogy hagytam a választ a francba, s majd csak valamikor másnap, mikor a szöveget rendezgettem össze, akkor jutott eszembe a megfejtés. Mármint az, hogy a partvis mögötti falrészről végre az összes odatámasztott fadarab elfogyott. Hogy ez nem egy nagy eredmény? Na most ahhoz képest, hogy mi volt ott még úgy egy hónapja, igenis, hogy az!

   Egy másik hatalmas eredmény, hogy ez a legfelső polc is teljesen kiürült. Az persze igaz, hogy odaát az útszóró sós pincében épp nagyban egymásra hajigálva szomorkodnak a hosszabbítók, valamint a fadarabok sem állnak valami nagyon rendesen, de végre felpakolhatom ide azokat a szerszámokat, melyek most még nagyon szanaszéjjel vannak.
   Bár előfordult már máskor is, de talán most éreztem meg először igazán, hogy egyrészt kezdenek végre összeállni a dolgok, másrészt mintha kezdene lenni egy kevéske szabad hely is. Hej, ha ez továbbra is így maradna...
   Amúgy azért lehetett már többször is hasonló érzésem, mert ugye rengetegszer raktam rendet, csak aztán valahogy mindig közbejött valami. Például otthagytam a melóhelyet, ahonnan kismillió cucc jött velem haza, amiket aztán alig tudtam hova eltenni. Aztán örököltem egy csomó mindent taxis Lacitól, majd Ilonka nénitől is. Vagy mint legutóbb, vissza kellett adnom egy pincét az új gazdájának. Ez mondjuk még nem történt meg, de már nagyon közel járok hozzá, hogy végre megtehessem.

   Ennek a helynek a kitakarítására az ajtóban álló partvis teljesen alkalmatlannak bizonyult, de csak mert esze ágában sem volt a sarokból a koszt kiszednie, mire fel elmentem felkutatni azt a kis méretű seprűt, amit akkor találtam meg, mikor a Simsont cseréltem meg a bútorlapokkal.

   Mivel elvettem innen a partvist és a lapátot, valamint a korábban itt tanyázó bútorlapokat is rendre elhordtam, a hirtelen támadt helyre odatehettem végre azt a lámpát, ami eddig még mindenütt csak útban volt.
   Mivel ebben a pincében csak ritkán szoktam takarítani (mert szemetelni se), így a lámpa ha útban is lesz a partvis és a lapát innen történő időnkénti elvételekor, de csak nagyon ritkán. A gázpalack szállító mondjuk annál inkább útban van, csak azt most ugye még nem tudom innen hova eltenni.

   Hogy nem férnek be a résbe, az nem akkor derült ki, mikor megpróbáltam őket betuszkolni, mert ezt a tényt már jó előre megállapítottam, mégpedig azzal a szent ígérettel, hogy mikor majd kell belőlük, akkor mindig a legnagyobb darabból fogok levágni, és akkor idővel nem fognak a sorból kilógni.
   Itt amúgy idővel tervezek elkövetni egy meglehetősen komoly helycserés támadást, csakhogy az akkora rendetlenséggel járna, hogy azt sem erőm, sem kedvem nincs, és talán már soha nem is lesz elkövetni. Amúgy az innen nézve hátam mögötti szekrényt cserélném meg a magnóssal (vagyis azzal, amit a kép bal felső sarkában látunk), minek hatására keletkezne annyi hely, ahová át tudnám hozni a jelenleg még a bejáratnál nehezen hozzáférhető helyen lévő polcost, hogy végre minden egyes polcához és részéhez szabadon hozzáférjek. Ez a terv most még azért mutat nagyon a jövőbe, mert jelenleg itt még véletlenül sincs annyi hely, hogy ezt a kissé még számomra is zavaros bútorcserés akciót meg tudjam ejteni.

   A hangszórós szekrény, meg a sarokban megbúvó fiókos most például ennyire el lett barikádozva. A múltkor kért tőlem valaki valamit, amit amúgy szívesen oda is adtam volna, csakhogy ilyen körülmények között egészen egyszerűen nem vállaltam az előkerítését.
   A helyzet jelenleg annyira komoly, hogy még magamnak sem vagyok hajlandó előszedni semmit! Illetve de, de csak olyan valami jöhet szóba, amit csak úgy egyszerűen elérek. Mivel jelenleg a lomos pince összes többi részén is ugyanilyen állapotok uralkodnak, így bőven van miből választanom.
   Na most ha gyorsan épp nem is, de azért haladok, mert a bejáratból például már eltűntettem az ISDN alközpontot, meg mondjuk a Nokia kihangosítót telefonostul, meg egy printszerveres routert. Hogy ezeken felül is akad ott még néhány egyéb érdekesség? Nos igen, bőven akad még mit bemutatnom.

   Ezek a másik pincéből egészen az új útszóró sós pince ajtajáig elhozott apróbb bútorlapok, melyeket ki tudja miért épp itt tettem le. Ez amúgy úgy volt, hogy bár ezek a kicsik mind eljöttek idáig, a nagyobbakat azonban szétszórtam a folyosón. Mármint azért, mert ugye azok nehezebbek voltak, s mikor épp úgy éreztem, hogy most már aztán tényleg letehetném az adott bútorlapot, akkor le is tettem. Végül persze az összes áthozott anyagot idekoncentráltam a pince elé, hogy legyen őket esélyem a lehető legjobb helykitöltési tényezővel bepakolni az alig valamicske helyre.

   Természetesen semminek sem szabadna valami máson lennie, mert így azért elég nehéz közülük kihúzni az adott feladatra legalkalmasabbnak tűnő darabot (megtalálni meg ugye pláne az), de most csak így fértek el. Ezt most részemről nem szomorúan vettem tudomásul, hanem örömmel, ugyanis volt bennem némi félsz, mégpedig abban az irányban, hogy egyáltalán nem fognak ideférni. Aztán meg mégis, ami most nekem nem kevés örömet okozott.

   Most már csak arra kell vigyáznom, hogy megtartsam azt a magamnak tett ígéretet, miszerint a szemközti falat soha többé nem torlaszolom el. Te, hogy nekem ez is mennyire nem sikerült...

   Ez a kép közvetlenül a bejáratot ábrázolja. A fehér sáv a küszöb, az alulról belógó valami pedig a cipőm orra. Vagyis simán beférek, épp csak a zsebem széle akad bele folyton a fűnyíró vázába.

   Mármint ez a zseb. Mikor ezt megláttam (mármint az újonnan kapott szürke Matávos munkásruhán), valahogy mindjárt megéreztem, hogy a szakmaiságnak (legalábbis a munkaruhák területén) ezennel annyi. Mert ugye egy melósra nem szerelünk semmit, és persze nem is adunk rá olyan munkásruhát, amiből bármi kilóg, mert olyan nincs, hogy az idővel valamibe bele ne akadna. Megmutassam ugyanennek az öltözetnek a kabátját?

   Tessék. Mármint tessék megnézni azt a hátracsapott zsebet, amiből komoly hajlamot mutatnak a szerszámok a kiesésre. A következő munkáskabát pedig már annyira használhatatlan volt, hogy még ezt a csapott zsebűt is visszasírtam! Végül mérgemben vettem magamnak egy amolyan rendes melósmellényt a Mester utcai munkaruházati boltban, mert ugye ott azért sokkal jobban értenek az ilyesmihez, mint egy nagy cég azon emberei, akik csak azzal vannak elfoglalva, hogy mennyire mutat jól a melós.

   Természetesen éppen most, mikor egy csomó mindent akarok kihordani bentről, akkor fut a sárgára festős négy című projectem keretében a kertkapura szerelt reklámújságtartó felújítása.
   Hogy mégis mit akarok kihozni onnan bentről? Nos az összes laminált padlót, mert bár nem voltak rossz helyen a polcon, csakhogy a készlet az adott módon elrendezve, mondhatni átláthatatlannak bizonyult.

   Így meg ugye, hogy a minap elkészült polc jobb oldalának vannak támasztva (miközben a polcot bal oldalról a lécek támasztják), na így azért már sokkal könnyebb kivenni közülük az adott feladatra legalkalmasabb méretű darabot.

   Hogy erre a felszabadult polcra mi fog kerülni, azt most még nem tudom, de örömmel vettem tudomásul a szabad hely keletkezését. Mindezt úgy, hogy odaát sem dugítottam el semmit, és még átláthatóbbá is vált a készlet.

   Ezt a zongorazsanér elnevezésű képződményt a sarokból rúgtam ki (mármint óvatlanul), és amúgy valószínűleg Ilonka néni hagyatékából származik. Mármint egy az ő pincéjéből örökölt bútorlap széléről szereltem le.

   Az elért kiváló eredményről annyit, hogy ide nemcsak én, de akár még a Simson is könnyedén befér! (már ha be tudok vele kanyarodni) Míg az alul látható fehér vonal a küszöb, addig a felül látható fehér folt a szemközti fal, mely két pont között nincs semmiféle akadály! Balra ugyan neki van támasztva az útszóró sós pincéből áthozott kerti cuccos polcnak két bekeretezett farostlemez, illetve jobbról a falnak két teljesen formátlan társa, csakhogy ezek eltűntetésére már van egy jól kidolgozott tervem. Mármint az, hogy mikor legközelebb farostlemez kell, akkor nem a szépek közül választok, hanem ezekből vágok le. Az persze lehet, hogy ettől még teljesen nem fogynak el, de már lesznek annyival kisebbek, hogy lesznek szívesek végre beférni a többiek közé.

   Ez itt az előző útszóró sós pince, amiben már csak a tartalék bicaj maradványa van, meg egy Ilonka nénitől örökölt sámli, de utóbbi már csak azért, hogy arra felállva piszkálja a mester a vízcsapot.
   A menyasszony sajnos nem ilyen szép, és még csak nem is a biciklikerék rondít bele a képbe, hanem a jobbról belógó szekrény. Na most ha tavasz végéig nem esik a hó, akkor elhozom róla az ott vödrökben tárolt útszóró sót (azt mondjuk még nem tudom, hogy pontosan hova), majd úgy, de úgy megtologatom a bútoron a körfűrészt, hogy a maradványai még idén ősszel beleférjenek a cserépkályhába.
   Hogy a kép még egy kicsit ennél is karcosabb legyen, mikor közelebb mentem, akkor megláttam a bútorra tett vödrökön egy szép nagy adag gyerekeknek való játszószőnyeget, azon pedig egy tekercs laminált padló alá való lépészaj csökkentő szivacsot. Míg az előbbit (mert az aztán már tényleg nem fér sehova) valószínűleg elajándékozom (most ugyanis van néhány gyerek a házban), addig az utóbbiból szigetelés lesz a plafonon futó csőre, hogy ne csöpögjön róla a hideg mivolta okán rajta nyaranta lecsapódott pára.
   Ha majd ezekkel mind megvagyok, akkor jön az, hogy legipszelem a sarokban az aljzatbeton hiányát a csövek körül, hogy még véletlenül se tudjon feljönni a víz, aztán már adhatom is át a kulcsot az új tulajnak. Szóval azért lesz még itt dolgom tavaszig rendesen.

   A fene nagy pakolászás közepette egy csomó olyan fadarab került elő, ami már csak a tűzifa státuszt érdemelte ki. Ezekkel végül megtelt egy szatyor, amiből holnap délelőtt a szobában az a jó meleg lesz, amiben majd kedvem támad megírni ezeket a sorokat.