2003-04-ben a Pistons az NBA trónján, egy évvel később ismét finalistaként zárta a szezont, de volt idő, amikor csak tisztes távolból, az irigységtől besárgulva figyelhették az igazán sikeres alakulatokat a detroitiak.

Klubhistória

A klubot "Fort Wayne Zollner Pistons" néven alapították 1941-ben, mint az NBL (National Basketball League, azaz Nemzeti Kosárlabda Liga) résztvevőjét. 1944-ben és 1945-ben a gárda az akkor még csak fehérek alkotta ligában bajnoki címet szerzett, majd 1948 nyarán átnyergelt a rivális BAA-be (Basketball Association of America, vagyis Amerikai Kosárlabda Szövetség). 1949 nyarán a két rivális szervezet egyesült, létrejött az NBA. Az új ligában a Pistons ugyan 1954-ig mindig elevickélt a playoffba, de ott nem zavart sok vizet. 1954-55-ben bevezették a 24 másodperces támadóidőt (az előtt a csapatok bármeddig támadhattak), és a változtatás úgy tűnt, hogy a Pistons malmára hajtja a vizet, mert az eljutott az NBA döntőjébe, egy évvel később szintén, de mindkétszer megtorpant a megdicsőülés kapujában. 1957-ben a gárda Fort Wayne-ből Detroitba költözött, majd példátlan hosszúságú mélyrepülésbe kezdett, legközelebb 1970-71-ben gyűjtöttek össze több győzelmet, mint vereséget az alapszakaszban.

A hosszú stagnálás utáni erősödést a gárda az 1970-ben draftolt "Big Bob" Laniernek köszönhette, a hegyomlás méretű center az addig szinte egyedül erőlködő Dave Binggel párban a liga egyik leghatékonyabb kettősévé fejlődött. 1973-74-ben Bing és társai 1968 óta először szerepeltek a playoffban, de az alapító tulajdonos Fred Zollner megcsömörlött az évtizedes bénázástól, és eladta a Pistonst mai tulajának, Bill Davidsonnak. A tiszavirág életű pislákolást tartós sötétség követte, 1981-ig lámpással sem találhatunk a klub történelmében sikereket. A 21 diadal mellett 61 buktával zárt 1980-81-es, szégyenletes idény után a Pistons szerencsés kézzel választott a drafton, megszerezte az Indiana Egyetem miniszuperjét, Isiah Thomast, és a Notre Dame dobógépét, Kelly Tripucka-t. Az újratöltött michiganiek 1981-82-ben 18 meccsel nyertek többet, mint egy évvel korábban. A 80-as évek első két harmada a fokozatos építkezés jegyében telt, melynek végén kialakult az NBA történetének legbrutálisabb, legrettegettebb alakulata.

A későbbi sikertörténet főszereplői közül Vinnie Johnsont 1981 novemberében importálták cserével Seattle-ből, Bill Laimbeert 1982 februárjában ugyanígy Clevelandből, Rick Mahornt 1985-ben Washingtonból. Chuck Daly sikeredző 1983-ban érkezett, a draftokon a Pistons 1985-ben Joe Dumarst, 1986-ban Dennis Rodmant (a második körben!) és John Salleyt szerezte meg. Daly fiai különös taktikával lepték meg a sportvilágot. A Thomas-Dumars-Johnson hátvédtrió tagjai a játék elismert művészeiként ipari méretekben termelték a pontokat, miközben Laimbeer, Rodman, Salley, Edwards, és Mahorn verőlegényeket meghazudtoló lelkesedéssel püfölték a soros ellenfelet. A kommandós elemekkel vegyített pattogtatás hamar meghozta a gyümölcsét, 1987-ben a srácok már csak a keleti főcsoportdöntőben maradtak alul hét találkozó után a Bostonnal szemben. 19787-88-ban a Daly-kommandó egészen a nagydöntőig jutott, ott a Lakersnek hét meccsre volt szüksége bajnoki címe megvédéséhez. Miután a Detroit a veterán Adrian Dantleyért az 1988-89-es szezon közben elhozta Dallasból a bunyóban és a játékban egyaránt ügyes Mark Aguirre-t, semmi sem tartóztathatta fel Thomasékat. Az 1989-es nagydöntőben visszavágtak a Lakersnek az egy évvel korábbi verésért (4-0), majd 1990-ben bajnoki címüket megvédve a Portlandet oktatták a fináléban (4-1).

Miután Thomasék két éven keresztül szó szerint agyba-főbe verték a mezőnyt, 1990-91-ben elérkezett az őrségváltás ideje. A nagy menetelés során is a legtöbb ellenállást kifejtő Chicago Bulls jelentkezett a hóhér-szerepre, és az 1991-es keleti főcsoportdöntőben alaposan elnáspángolta a "Rossz Fiúkat" (0-4). A csúcsról ezt követően villámgyorsan váltott lejtmenetbe az út: 1992-ben az öregedő galeri már a playoff első körében kapitulált a New York ellen (2-3), 1993-ban pedig be sem jutott oda. 1994 nyarára az egykori sikercsapatból egyedül Joe Dumars maradt hírmondónak, a nem is oly régi sikerek megismétléséhez egyetlen társra akadt az 1994 nyarán draftolt multidimenzionális kiscsatár, Grant Hill személyében. A gettógyökerek helyett villanegyedben nevelkedett, választékos beszédű, kifinomult modorú Hill rövid idő alatt az NBA egyik legeladhatóbb reklámportékájává vált, varázslatos játékával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Autóváros csapata ismét legalább részsikereket érjen el. 1995-96-ban a Pistons 1992 óta először jutott be a rájátszásba (46-36 az alapszakaszban), 1996-97-ben pedig - habár a reményteljes dobóhátvéd, Allan Houston New Yorkba igazolt - 54 győzelmet elérve az NBA legkiválóbb alakulatai közé emelkedett. A playoffban ebből a változásból nem sok látszott, Hillék ismét az első körben búcsúztak (2-3, Atlanta). Dumars 1998-ban visszavonult, Grant Hill meg 2000 nyarára jutott el oda, hogy hiába erőlködik inát megfeszítve, magára hagyatottan képtelen elcipelni a csapat szekerét akár az egyenes kieséses szakasz második köréig is, ezért egy ún. sign and trade (aláírás, majd csere) üzlet keretében Orlandóba igazolt. A floridai Disney-központból ellentételezésként Chucky Atkins, és egy akkor még nem sokra tartott fakezű fiatalember, bizonyos Ben Wallace érkezett.

Miközben Hill 4 éven keresztül a játéktér helyett inkább a műtőasztalokat és a rehab központokat látogatta, a Pistons egy évnyi vegetálás után 2001-02-től begyújtotta a rakétákat. Abban az évben Rick Carlisle edző a pontgyáros Jerry Stackhouse-on kívül első blikkre nagyon kevés tálentummal gazdálkodhatott, mégis megnyerte csapatával az alapszakaszban a Középső Csoportot (Central Division), majd a playoff második köréig jutott. Az önzetlen csapatjátékon, arányos szereposztáson alapuló stratégia 2002-03-ban még nagyobb sikereket eredményezett, mert - Wallace mellett - a Stackhouse-ért Washingtonból megszerzett Richard Hamilton, és a Minnesotából szerződtetett Chauncey Billups vezérletével a Pistons 1991 óta először a Keleti Főcsoport döntőjéig menetelt. Ekkor a New Jersey Nets még kisöpörte az együttest a playoffból (0-4), de 2003-04-ben már senki sem tudta megállítani a 2003 nyarán Carlisle-t váltó Larry Brown fiait.

Az addig is a liga legjobban védekező alakulatának tartott Detroit egy 2004 februári tranzakcióval megkaparintotta Rasheed Wallace-t, és az egykori portlandi fenegyerek érkeztével az addig is tökös védekezés tovább erősödött, míg a támadásban szegényes repertoár jócskán szélesedett. Joe Dumars elnök húzása az NBA történetének talán legvaskosabb meglepetését eredményezte. A Bucks elsőkörös leverésén senki sem csodálkozott, a Nets hét ütközetes leküzdése már felkeltette néhány ember figyelmét. A főcsoportdöntőben a detroiti gladiátorok nézőkínzó játékkal igázták le az alapszakasz élén záró Indiana Pacerst (4-2), majd a nagydöntőben mindenki megdöbbenésére öt meccsen oktatták módszeresen a négy legendával (Shaq O'Neal, Kobe Bryant, Gary Payton, Karl Malone) felálló, abszolút favoritnak kikiáltott Los Angeles Lakerst.

Visszapillantó 2004-05

A bajnoki aranygyűrűk meglepetésszerű begyűjtése után az új bajnokcsapatot kialakító Joe Dumars elnök továbbra sem tétlenkedett. Új kontraktust kötött a sikerekben főszerepet játszó Rasheed Wallace-szal, leszerződtette a szintén négyes poszton bevethető, térdműtétei után önmagát keresgélő Antonio McDyesst (Phoenix), valamint az erőcsatárként és centerként is használható veterán Derrick Colemant. A veszteséglista legjelentősebb tétele a belső posztokon ponterős Corliss Williamson (Phialdelphia) lett, rajta kívül az állandó játéklehetőséget kapók közül a remek kezű Mehmet Okür távozása (Utah Jazz) tűnt számottevő veszteségnek.

Mivel a sikercsapat magja együtt maradt, a legtöbben újabb menetelésre számítottak, azonban a 2004-05-ös idény kezdete számomra is óriási meglepetésre meg sem közelítette az előzetes várakozásokat. Larry Brown csapata a szezonkezdettől húsz meccsen át az 50 %-os küszöb környékén botladozott, amire még az sem lehetett magyarázat, hogy a november 19-i Pistons-Pacers meccsen kirobbant förtelmes tömegbunyó miatt Ben Wallace 5 találkozóra szóló eltiltást kapott. Az új szerzemények közül az agg Colemannek 2005 január 06-án megköszönték addigi nem éppen áldásos tevékenységét, a michiganiek jóllakott társaság benyomását keltették. Hogy mi hangzott el az újévi fogadalmakkor nem tudni, de Big Ben és társai 2005-ben új erőre kaptak, elkezdtek úgy játszani, ahogy címvédőként mindenki várta tőlük. 2005 márciusának már a Középső Csoport élén, hetes sikerszériával futottak neki, úgy hogy az utolsó 13 meccsükből mindössze egyet buktak el. Március közepén a csapat edzőjét, Larry Brownt műtötték (csípő), de a Pistons tovább menetelt, különösen Tayshaun Prince csapott a lovak közé. Az alapszakaszt a michiganiek végül ugyanúgy 54-28-as mérleggel zárták, mint egy évvel korábban, így keleti másodikként kezdték meg az egyenes kieséses szakaszt.

A playoffban Hamiltonék első ellenfelei Iverson Hetvenhatosai voltak, de ők még nem tanúsítottak túl nagy ellenállást a szokásos kiegyensúlyozott csapatteljesítményét nyújtó Detroit ellen. Jó szokás szerint hol a két Wallace valamelyike, hol Hamilton nyújtott kiemelkedőt, másszor Billups és Prince táltosodott meg, és a tömeges jó támadóteljesítmény a satuszerű védekezéssel kombinálva megoldhatatlan feladatot jelentett a Philly számára, amely Iverson heroikus teljesítményével azért szerzett egy becsületgyőzelmet. A második körben jött az alapszakaszban a Detroittal együtt az NBA botránykrónikájába bekerülő Indiana. A detroiti Palotában a reguláris szakasz első derbijén a fent említett tömegbunyó zajlott, a második 90 percet késett egy bombariadó miatt (valaki közölte, hogy bomba van a Pacers öltözőjében). Ezek után a párharc első összecsapása meglepően simán zajlott le, a hat napot pihenő Pistons 96-81-re győzte le az egy nap szünet után pályára lépő Pacerst. A második detroiti összecsapáson fordult a kocka, a Pistons az első negyedben összeszedett 15 pontos előnyét elkényelmeskedve fura mód leginkább lelkesedésben alulmaradva szenvedett vereséget (83-92). A harmadik találkozót ismét sikerült elbukni, így a michiganiek kénytelenek voltak megkongatni a vészharangot. Rasheed Wallace a sajtótájékoztatón garantálta a negyedik meccsre a Pistons-győzelmet, és a többiek segítettek a szava betartásában. Igyekezetük a szokásos kiegyensúlyozott csapatteljesítménnyel odáig fajult, hogy a Pacers több meccset már nem is fogott, így végül a detroitiak 4-2-vel meneteltek a Miami elleni keleti főcsoportdöntőbe.

Habár az alapszakaszban a floridaiak voltak az acélosabbak, a Pistons a Miamiban rendezett első mérkőzésen rögtön megmutatta, hogy melyik a két gárda közül a címvédő, és miért. Amíg Larry Brown legényei közül jó szokás szerint hatan dobtak kétszámjegyűt, Prince főszereplésével az addigi rájátszás-hős Dwyane Wade-et sikerült 25-ből 7 sikeres dobáskísérleten tartani, a combizmával bajlódó Shaq meg megállt 20 pontnál és 5 lepattanónál, miközben a Detroit az utolsó 4 perc 36 másodpercben már nem kapott kosarat (90-81). Egy megingás után Wade a második floridai összecsapáson elővarázsolta a jobbik arcát, 40 pontjára nem volt, aki az ezúttal kissé haloványabb Pistonsban érdemben válaszoljon. A Miami a meccs elején jelentős előnyt szerzett lerohanásokból, míg Billups például 8 labdát adott el az első negyedben - ezt pedig 38%-os dobáspontossággal mezőnyből, 65%-kal a büntetővonalról nem lehetett ellensúlyozni (86-92). Hamilton elégedetten nyilatkozott arról, hogy most már elég lesz a hazai találkozókat hozni, ez a terv azonban már az első detroiti meccsen befuccsolt: hiába dobott "Rip" 33 pontot, miközben a Pistons kosarasai a bírókkal vitatkoztak, a Miami a 36 pontos Wade és a 24 pontos Shaq O'Neal vezetésével visszaszerezte a pályaelőnyt (104-113). A második detroiti derbin viszont nem volt pardon, Hamiltonék a sorozat legnagyobb különbségével verték a Shaq faultproblémái miatt vérszegény Miamit. Miamiba visszatérve ismét változott a helyzet, a Pistons nem bírta elviselni Rasheed Wallace láthatatlan embert majmoló betlijét (2 pont, 3 dobáskísérletből), noha az ellenféltől Wade bordasérüléssel kidőlt a harmadik negyedben. A kiesés szélére sodródva a hatodik - detroiti - konfrontáción Wade hiányát kihasználva Billupsék hengereltek, majd nagyobb tapasztalatukat kihasználva szorosan, de begyűjtötték a hetedik meccset is a két sérült szupersztárral felálló Miami ellen.

A döntőben borzalmasan kezdtek a San Antonio Spurs ellen, mire felocsúdtak a kábulatból, a tarthatatlan Ginobili miatt két nagy ruhát is kaptak a Sarkantyúsoktól. A harmadik találkozóra fordult a helyzet, a három detroiti derbiből az első kettőn a Pistons lépett fel agresszorként, nagy verést osztott Duncanéknek. Az ötödik összecsapáson mindkét csapat remekelt, de a meccset hosszabbításban Horry sorsdöntő triplájával a Spurs nyerte (95-96). Miközben a mester Larry Brown távozásáról tucatnyi pletyka-szóbeszéd keringett, Hamilton és társai összeszorított fogakkal egyenlítettek Texasban, ám a hetedik mérkőzés utolsó negyedbeli hajrájának köszönhetően végül bajnokként mégis a Spurs ünnepelhetett. Az egyébként ország-világ előtt elismert Larry Brown mester a rájátszás alatt útszéli lotyóként incselkedett több alakulattal is. Előbb a Cleveland elnöki posztjáról tárgyalt a Cavs tettre kész tulajdonosával, majd a New York Knicks felé hallatott csalfa szirénhangokat. Nemcsoda, hogy az úriemberként megőszült tulajdonos, Bill Davidson megelégelte az aknamunkát, így a bajnoki finálé után maga rúgta ki az elmozdítását kiprovokáló Brownt, és a helyére a Minnesota egykori trénrét, Flip Saunderst ültette.

Kulcsfigura: Ben Wallace

A Detroit Herkulesének pályafutása iskolapélda arra, hogy a világraszóló sikerek eléréséhez a tehetség mellőzhető, ha az ember helyette végtelen szorgalommal és páratlan akaraterővel rendelkezik. Egy sehol nem jegyzett egyetemi karrier után 1996-ban jelentkezett az NBA-draftra, de az a szégyen esett meg vele, hogy egyetlen csapatnak sem kellett, senki sem stoppolta le a játékjogát. Fogait összeszorítva sorra látogatta a nyári táborokat, végül szerencséjére a Washington felfedezte páratlan küzdőszellemét, hatalmas munkabírását, így szabadügynökként végül a fővárosiak szerződtették, igaz csak amolyan kerettölteléknek, Chris Webber és Juwon Howard dublőrének. Három év után Ben Orlandóba került, ott Doc Rivers "szegény ember vízzel főz" alapon a kezdőcsapatba tette, és bár többet mutatott, mint amit washingtoni padmelegítése után vártak tőle, 2000-ben könnyűszerrel, örömkönnyektől csillogó szemmel küldték Chucky Atkins társaságában Detroitba, amely egy ún. sign and trade (aláírás és csere) ügylet keretében fogcsikorgatva bár, de lemondott elvágyódó szupersztárjáról, Grant Hillről.

Azóta a michiganiek áldhatják a szerencséjüket. Amíg Hill öt évből négyet gyakorlatilag a műtőasztalokon és a kórtermekben töltött, Wallace a Pistons bástyájaként háromszor bizonyult az év legkiválóbban védekező kosarasának (Defensive Player of the Year), 2004-ben bajnoki aranygyűrűt húzhatott az ujjára. Már Rick Carlisle edzősködése idején a liga leghatékonyabban romboló kosarasává vált, a csapattársak bátrabban kockáztathattak védekezés közben, mint egy szerencsefia a kaszinóban, mert "Big Ben" minden hibát korrigált a gyűrű alatt. Mindenki elkönyvelte az afrofrizurás vagy fonott hajú terminátort fakezű specialistának, aki vonzza a pattanókat, elég gyors lábon a labdaszerzésekhez, remek ütemérzékkel segít sapkázásokkal korrigálni a társak hibáit, viszont támadásban jobb, ha nem zavarja a labdást, tusakodjon csak a bogyó nélkül a palánk közelében. Jött Larry Brown, és Wallace kezdett életjelet adni magáról támadásban is. A 2004-05-ös idényben a fent ismertetett erősségei mellett már 9.7 pontos alapszakasz átlagot produkált, lassan közepessé váló 3-4 méteres dobásaival, és egy olyan izomból kivezett taposós ziccerrel, melyet tankszerű fizikuma miatt sokan képtelenek voltak feltartóztatni. Odáig fajult a pontgyártásban, hogy az alapszakasz során kétszer dobott 20 pont fölött, majd ugyanennyiszer lepte meg az aktuális ellenfelet ezzel a trükkel a rájátszásban. Tudom, sose lesz gólkirály, nem fogják lekettőzni azért, hogy ne szórja meg az ellent, de kétszámjegyű ponttermés nem rossz egy olyan kosarastól, aki nem tud labdát vezetni és büntetőt dobni, hogy az egyéb technikai finomságokról már ne is beszéljünk. Soha senki nem fog többet melózni nála a parketten, és amíg izmokkal, tüdővel és szívvel bírja, minimum marad az, aki, amióta Detroitba érkezett: a véres-verejtékes melót honoráló közönség kedvence, pontszerzés nélküli meccsnyerési képességgel. Nem lehet pontos analízist felállítani róla csupán a statisztikái átböngészésével, kisugárzása, egyénisége, munkamorálja tartást, erőt, magabiztosságot ad a Pistonsnak, személyes megtestesítője és oka annak a fáradhatatlan, soha el nem csüggedő üzemmódnak, amely 2003-04 bajnokát jellemzi.

Pistons-kisokos

• A Forth Wayne Pistons menője, George Yardley lett 1957-58-ban az első NBA-játékos, aki egy szezon alatt túldobta a 2000 pontos álomhatárt.
• 1961. november 15-én a Pistons 107 lepattanót szerzett a Boston Celtics ellen (NBA-rekord).
• Dave DeBusschere 1964-65-ben alig 24 évesen játékos-edzőként 69 találkozón irányította a Pistonst, ezzel a mai napig ő az NBA legfiatalabb szakvezetője.
• Az 1988-89-es rájátszásban Chuck Daly legényei három ellenfelüket (Milwaukee, Boston, Los Angeles) verték söpréssel, csak a Chicago Bulls fogott ellenük két meccset.
• A Pistons 41 éves várakozása első bajnoki címére (1948-1989) az amerikai major sportok (hoki, kosárlabda, baseball, amerikai foci) történetének második leghosszabb ilyen periódusa, egyedül a baseballos St. Louis Brownsnak kellett hosszabb ideig erőlködni a megdicsőüléshez.
• A mai betonvédekezését meghazudtolva a Detroit részese volt minden idők leggólgazdagabb mérkőzésének is: 1983. december 13-án 186-184-re nyert a Denver Nuggets ellen.
• Bill Davidson volt az első NBA-klubtulajdonos, aki az utazásokhoz magánrepülőgépet biztosított a csapatának.
• 2002-03-ban a Pistons nyolc hosszabításos meccset játszott, és mindet megnyerte, ez a liga történetének legtöbb meccset számláló makulátlan mérlege.
• A Pistons a 2003-04-es rájátszásban átlagosan 80.7 pontot engedélyezett az ellenfeleknek.
• A Pistons tulajdonosa, Bill Davidson 2003-04-ben ritka sikeres idényt zárt, a Detroit melletti másik "sport tulajdona", a Tampa Bay Lightning NHL-bajnok lett.
• Larry Brown a világ egyetlen edzője, aki csapatával az egyetemi bajnokságban (1988, Kansas) és az NBA-ben (2004, Detroit) is bajnoki címet szerzett.

Álomcsapat

Hátvédek (guards)

• Isiah Thomas (1981-1994): A chicagói gettóban nevelkedett mélynövésű irányító minden idők egyik legkiválóbb labdavezetője. Önzetlensége mellett közelről-távolról hatékonyan operált, képes volt egyedül eldönteni a legrázósabb meccseket.
• Joe Dumars (1985-1998): Thomas hátvédtársa gyorsasága mellett remekül szórta a triplákat, ponterőssége ellenére mégis leginkább fantasztikus védekezése miatt maradt meg az emlékezetünkben.

Csatárok (forwards)

• Grant Hill (1994-2000): Jelige: Mindentudás Egyeteme. Grant a 90-es évek legsokoldalúbb kiscsatára, aki sokoldalúsága dacára, magára hagyatottan nem tudta a Pistonst a rájátszás második körébe tolni.
• Ben Wallace (2000-): Egykor Mr. Fakezű, ma Big Ben. A regnáló bajnok leghasznosabb védőjátékosa, akit azonban a csapatsikerek miatt az utóbbi időben kissé túldimenzionáltak.

Középjátékos (center)

• Bill Laimbeer (1982-1994): Minden idők legrettegettebb pszichoterroristája. Csodálatos védő lepattanózó, aki minden általa őrzött fickót rutinszerűen kiborított, ráadásul a távoli tempókat is betermelte.