A Szuperszónikusok az 1970-es években szerezték egyetlen bajnoki címüket, a figyelem mégis a 90-es évek közepén és az elmúlt szezonban összpontosult rájuk. Az előbbi oka az volt, hogy a bajnoki aranygyűrűk betonbiztos várományosaként rendre összezuhantak a rájátszásban. Az utóbbié épp az ellenkezője: papíron az egyik leggyengébb kerettel masírozták végig a szezont diadalmenetben.

Klubhistória

A csapat 1967-68-ban a San Diego Rockets (ma Houston Rockets) gárdájával együtt debütált az NBA-ben az újoncokra jellemző mérsékelt sikerrel, 23-59-es mérleggel. Az alapcsapat meghatározó játékosának egy 188 centis hátvéd, Walt Hazzard számított, de vele együtt pattogtatott a 2005 nyarán vezetőedzővé kinevezett Bob Weiss, vagy a 90-es években az NBA második emberének számító-, jelenleg a New Jersey általános igazgatójaként tevékenykedő Rod Thorn is. A fejlődés első halovány jelei akkor jelentek meg Seattle-ben, amikor az 1969-70-es szezon előtt Hazzardért cserében a St. Louis Hawkstól megkapták Lenny Wilkenst. Lenny-vel a Sonics két legyet ütött egy csapásra, ugyanis az irányítói teendők mellett a menedzsment rábízta a vezetőedzői posztot is. A pöttöm All-Star játékos-edző az NBA-vel rivalizáló ABA-ből elcsábított Spencer Haywooddal és az 1971-es drafton választott Fred Brownnal jelentősen acélosított az addig gyengécske kereten. 1971-72-ben a Supersonics ugyan nem jutott el a rájátszásig, de először ért el egy idényben több győzelmet (47), mint vereséget (35). Habár Haywood a liga egyik meghatározó kosarasa maradt, a csapat mégis bukdácsolni kezdett. A gyengélkedést egy új edző, a bostoni legenda Bill Russel érkezése oldotta meg. A játékosként tizenegy bajnoki aranygyűrűt megkaparintó tréner vezetésével a Supersonics 1974-75-ben története során először ünnepelhette meg bejutását a playoffba, s ha már ott volt, ment egy kört, mielőtt a Golden State a Nyugati Konferencia elődöntőjében legyőzte volna. 1975-76-ban a Szuperszónikusok hasonló eredményt értek el, majd ismét átmeneti pislákolás következett. 1977-78-ra szinte teljesen kicserélődött a keret, a szezon közben ismét Lenny Wilkenst nevezték ki főedzőnek, míg a pályán az átütőerőt egy fiatal hátvédpáros (Gus Williams-Dennis Johnson), és egy ifjú center (Jack Sikma) jelentette. Az ambíciózus alakulat a teljes mezőnyt meglepve az NBA döntőjéig jutott, majd egy évvel később az 1978-as győztes Washington Bullets sem tudta megállítani Johnsonékat a finálé visszavágóján (4-1). Az újdonsült bajnok nem alkalmazott igazán nagy, közönségcsalogató neveket, de a 2004-es Detroithoz hasonlóan ez a csapatjáték terén inkább előnyt, mint hátrányt jelentett. 1979-80-ban a bajnoki címvédő addigi története legjobb alapszakaszát produkálta (56-26), de nem tudott mit kezdeni a Nyugati Főcsoport döntőjében a Los Angeles Lakersszel, amely egy újonccal, bizonyos Earvin "Magic" Johnsonnal erősített (1-4).

1980-81-re a korábban szinte hibátlanul működő gépezet szétesett: Gus Williams szerződésével kapcsolatos viták miatt az egész szezont kihagyta, Dennis Johnsont Paul Westphalért eladták a Phoenix Sunsnak. A 80-as évek első fele korai playoff-búcsúkkal telt el, a következő nagy durranás ideje 1986-87-ben érkezett el. Arra a szezonra a Sonics ligaszerte rettegett, halálos támadóarzenállal rukkolt elő. A csapat korábbi gólzsákjainak számító Xavier McDaniel és Tom Chambers mellé megkaparintották az addig jobbára csak a Dallas cserepadját koptató Dale Ellist, aki élt a váratlanul ölébe hullott játéklehetőséggel, 24.9 pontos átlagot dobva lett az év legtöbbet fejlődött kosarasa (Most Improved Player of the Year). Az alapszakaszban ennek ellenére kissé akadozott a gépezet (39-43), de a rájátszásban a csapat beindította a hajtóműveket. Az első körben Ellis vezérletével leverték a Dallast, a másodikban túljutottak a Houstonon, csak a Nyugati Főcsoport döntőjében - a félelmetes Los Angeles Lakers ellen - tűzték ki négy derbi után a fehér zászlót. A hosszú menetelést a következő években közepes alapszakaszok és korai playoff kiesések követték, legközelebb az 1991-92-es szezonban sikerült némiképp kiemelkedni a középszerűség alaktalan posványából. Az idény közben kinevezett George Karl főedző vezetésével a jelentősen kicserélődött, átalakított Seattle általános megrökönyödést keltve kiütötte a rájátszásból a reguláris szakaszban jóval előrébb jegyzett Golden State Warriorst (Chris Mullin, Tim Hardaway). A második körben hiába kapituláltak a Utah Jazz ellen (1-4), a szakértők a Szuperszónikusokban vélték felfedezni a közeljövő egyik legígéretesebb alakulatát. Nem is kellett csalatkozniuk: Karl edző fiai a mester által sulykolt, csapdázással, letámadással, lekettőzésekkel teletűzdelt fojtogató védekezésükkel rendet vágtak a mezőnyben. A fiatal Shawn Kemp, Gary Payton, és az idősebb Ricky Pierce, Eddie Johnson, Nate McMillan, Sam Perkins fémjelezte társulat 1992-93-ban 55-27-es mérleggel fejezte be az alapszakaszt, majd a playoffban is szépen menetelt. Paytonék előbb kiütötték öt meccsen a Utah Jazzt, aztán hétmeccses párharcban legyűrték a Houstont, végül csak a Nyugati Főcsoport döntőjében az év topfavoritjának kikiáltott Phoenix Suns tudott megálljt parancsolni (3-4).

1993-94-ben a Seattle az időközben szupersztárrá fejlődő Kemp és Payton, valamint az Indianától elhappolt Detlef Schrempf főszereplésével a klubtörténet addigi legjobb eredményét produkálva (63-18) a teljes mezőnyt oktatta egész évben, hogy aztán a playoffban valami olyan történjen, amilyen azelőtt még sohasem. Az első helyre rangsorolt Karl-banda a playoffba a nyolcadik helyen bevánszorgó Denverrel nézett farkasszemet, és erőlködés nélkül tett szert 2-0-s előnyre. A Nuggets azonban nem adta fel, zsinórban három győzelmet szerezve az NBA történetében először nyugati nyolcadikként búcsúztatta az alapszakaszelsőt. Az elsőkörös orcára esés egy évvel később megismétlődött a Lakers ellen, Kempéket kezdték elkönyvelni örök lúzereknek. 1995-96-ra azonban érkezett hozzájuk a tapasztalt dobógép Hersey Hawkins, hogy ezért vagy másért, de ezúttal a Szuperszónikusok tankjából nem fogyott el az alapszakasz végeztével az üzemanyag. 64 diadalt arattak a reguláris szakaszban, ám ha lehet, a playoffra tovább erősítettek: a nyolcadik helyen rangsorolt Sacramento után kisöpörték a kétszeres címvédő Houstont, majd túlélték a Utah Jazz elleni hét ütközetet. 1979 óta először jutottak az NBA döntőjébe, de ott nem tudták megismételni az akkori sikert, a Chicago sporttörténelmi 72 győzelme után a fináléban sem kegyelmezett (2-4).

A Seattle trónra lépésének vágyálma a bajnoki ezüst után buta emberi tulajdonságok miatt (kapzsiság, irigység) ripsz-ropsz szertefoszlott. A menedzsment pillanatnyi elmezavar hatására 1996 nyarán szerződtette a Washington cserecenterét, Jim McIlvaine-t. Ebben még nem lett volna különösebb hiba, de a jámbor fehér gólemnek fakeze ellenére tonnányival több pénzt rögzítettek a szerződésében, mint amennyi Shawn Kempnek járt a saját kontraktusa alapján. Az év a kiváló zsákológép duzzogásával telt el, nem is élték túl a rájátszás második körét a Houston Rockets ellen (2-4). A vezetőség a durcáskodásba beleunva elcserélte ászát egy három csapatot érintő ügylettel, helyére a Milwaukee All-Star magasbedobója, Vin Baker érkezett. 1997-98-ban úgy tűnt, a sorsdöntő változás nem eredményez totális leépülést, de Baker bemutatkozó szezonja után (melyben a playoff második körében a Lakers volt a végállomás) elhasznált lufi módjára leeresztett, az egy szem Paytonnak pedig magányosan nem sikerült a korábbi csúcsok közelébe emelnie az egyesületet. 2000-ben és 2002-ben a Szuperszónikusok még bekínlódták magukat a playoffba, de ott már nem termett babér a számukra. A csendben elgyengülő csapat számára Gary Payton elcserélése jelentette a koporsószeget. Az öregedő irányítóval együtt a fiatal Desmond Mason ment, helyettük a Buckstól a vajkezű Ray Allen, valamint Ronald Murray és Kevin Ollie érkezett. Habár Allen a liga egyik legponterősebb spílere, és időközben kinyitotta a gólzsákját a fiatal Rashard Lewis is, a Nyugati Főcsoportban egymás hegyén-hátán tolongó, sarkát taposó gárdák között a Supersonicsnak 2003 és 2004 tavaszán csak a sor vége felé maradt hely.

Visszapillantó 2004-05

A Szuperszónikusok nem túl biztató előjelekkel vágtak neki a 2004-05-ös szezonnak. Elhagyta őket a Spurshöz távozó kombó-hátvéd Brent Barry, erősítésként négyes-ötös posztra egyedül Danny Fortson érkezett Dallasból. Ehhez képest sosem látott mágiának tűnt, hogy az utóbbi években oly mélyen repülő Szuperszónikusok egy 30 pontos zakó után zsinórban kilenc (!) győzelemmel kezdték az alapszakaszt. Ray Allen és Rashard Lewis legszebb napjaira emlékeztető Katyusaként szórta a távoli bombákat, ha kellett, beszállt a lőgyakorlatba Vladimir Radmanovics is. Habár nem váltotta meg a világot, Fortson némi stabilitást hozott a hátsó sorokba, az így megtámogatott félelmetes tűzerő pedig óriási meglepetésre soknak bizonyult a mezőny túlnyomó többsége számára. A Seattle 20 találkozó után 17-3-as mérleggel állt, miközben kétszer is kioktatta az NBA eminensének számító San Antonio Spurst. A Szuperszónikusok az új esztendő kezdetén is magasan szárnyaltak, az ő dicsőséglistájukat gyarapította 2005. január 03-án a Miami Heat 14 találkozón át tartó sikerszériájának a megszakítása, ráadásul vendégként. Habár az idény második felében - főként Rashard Lewis sérülésével - kissé leült a csapat, így is az Észak-Nyugati Csoport élén zárta az alapszakaszt 52-30-as mérleggel.

Remek teljesítményükért cserébe a rájátszásban hármas rajtszám és a Sacramento Kings dukált. Akik gyomorszorító izgalmakat, fogvicsorgató, véres küzdelmet vártak a párharctól, azoknak csalódniuk kellett, a Szuperszónikusok öt találkozóból négyet besöpörve könnyedén leigázták a Királyokat. A sorozat hősének a csodálatosan dobó Ray Allen (28.4 pont) mellett az a Jerome James bizonyult (4.9 pontos és 3 lepattanós alapszakasz után 17.2 pont, 9.4 lepattanó a sorozatban), akit 1998-ban még a Sacramento draftolt, majd küldött el használhatatlansága miatt. A második körben a San Antonio Spurs már jóval rágósabb falatnak bizonyult. Popovich kiegyensúlyozott csapatával amúgy is meggyűlt volna a McMillan-banda baja, de a simán elbukott első meccs már a második negyedben befejeződött bokaficam miatt Allen és Radmanovics számára. A második derbin Allen játszott ugyan, de így sem kerültek közelebb a fiúk a Spurshöz. A harmadik és negyedik találkozón átmenetileg borult a papírforma, mert a Seattle előbb 1-, majd 12 ponttal győzött, noha Rashard Lewis nagylábujj-sérülés miatt csak a padról szurkolhatott társainak. Az ötödik meccsen az előző összecsapáson 32 egységig jutó Allent 19 ponton tartó Spurs ismét vezetést szerzett, majd Seattle-ben pontot tett a párharc végére. McMillan legényei szívüket-lelküket kihajtották, de nem bírták el Lewis és Radmanovics hiányát, meg aztán a jobbtól nem szégyen kikapni. A szezon előtt kevesen (sem) gondolták, hogy a Szuperszónikusok ilyen messze repülhetnek, ezért jóleső elégedettséggel, és azzal a vággyal zárhatta a menedzsment a szezont, hogy ezt a gárdát jó lenne egyben tartani. Erőfeszítéseiket nem koronázta siker, mert bár Allennel sikerült új szerződést kötni, e sorok írásáig búcsúzott a gárdától a főedző McMillan (Bob Weiss követte a kispadon), a center Jerome James (Knicks), és az irányító Daniels (Wizards).

Kulcsfigura: Ray Allen

A Szuperszónikusok jelenlegi legprímább kosarasa 30 évvel ezelőtt született a kaliforniai Mercedben. Apu és anyu a légierőnél szolgáltak hivatásos katonaként, így a család meglehetősen sokat repkedett szerte a világban. Allen először Angliában focizni kezdett, 10 éves korában fedezte fel magának a kosárlabdát. A hírek szerint istenáldotta tehetségnek született, ez szűkebb környezetén kívül egyetemi sportpályafutása idején tűnt fel igazából többeknek. A Connecticut Egyetemre 1994 nyarán (UConn) már a Hillcrest gimivel szerzett középiskolai állami bajnoki címmel a zsebében érkezett, majd két évvel később úgy hagyta ott az alma materét, hogy a nevét bizonyos Allen Iverson és Tim Duncan urakkal együtt emlegették.

1996 nyarán az első kör ötödikjeként kelt el a drafton, de a Minnesota pár perccel később elcserélte a Milwaukee újoncáért, Stephon Marburyért. Milwaukee-ban három évébe telt, amíg igazán sikerült megszoknia az egyetemi bajnokságnál jóval nagyobb mentális és fizikai igénybevételt jelentő NBA légkörét, és a társak is észrevették, hogy ez a gyerek jobban dob mindannyiuknál. 2000-2001-re hiába játszott a Bucksban Sam Cassel és Glenn Robinson, a csendes dobóhátvéd számított az elsőszámú támadási opciónak. Míg a két magas embert megkérték arra, hogy ne zavarják a többiek játékát, Allen, Cassel, és Robinson rendszerint a messzi távolból szétlőtte az ellenfél védvonalát. A sorozatos triplahajigálással 2000-2001-ben a Keleti Főcsoport döntőjébe jutottak, Ray és társai csak 7 találkozó után voltak kénytelenek gratulálni a döntőbe jutáshoz a Philadelphiának. Ray ilyen sikereket azóta sem ért meg, a vezetők a főcsoportdöntő után alulteljesítő, egy évvel később még a playoffról is lemaradó csapatot az atomjaira szagatták. 2002-ben Robinson mehetett isten hírével, majd mielőtt Cassel átváltozott Erdei Farkassá, még 2003. február 20-án Allent két kiegészítő emberrel (Kevin Ollie, Ronald Murray) egyetemben átzsuppolták Gary Paytonért és Desmond Masonért Seattle-be. A Szuperszónikusok a fiatalítás jegyében fővezérnek szerződtették Allent, eddig felemás eredménnyel. A 2002-2003-as idény csereügyletet követő részében 30 meccsből tizennyolcat nyertek, de még így is csak harminchetet egész évben. Allen 23 pontos átlaggal zárt Seattle-mezben, de 2003-04-ben a szezont bokaműtét utáni lábadozással kezdte. Mire felépült, a Szuperszónikusok már réges rég ismét a tabella alsó régiójában landoltak. 2004-05 aztán meghozta a régóta várt áttörést, a nagy menetelés után Rayt az év második ötösébe választották (All-NBA Second Team). Mivel a nyáron hat évre írt alá a csapathoz, nagy valószínűség szerint Szuperszónikusként vonulhat majd vissza a kontraktus lejártával.

Legfőbb fegyvere a távoli és középtávoli dobás. Zárásból vagy labdavezetésből, édesmindegy, a Seattle 196 centis kosarasa mindenhonnan bedobja. Labdafogástól a bogyó feltételéig dobómozdulata szélvészgyors, festeni nem lehetne szebbet. Labdavezetése korántsem tökéletes, lehetőség szerint kerüli a húsdaráló-helyzeteket, noha atletikus adottságai is kivételesek. Ha ennek ellenére mégis bántják, büntetőből csukott szemmel is megszórja magát. Nem egy üvoltő dervis-típus, csak a játéka beszédes. Igyekeznie is kell, mivel anno egy igazi kultikus figura, Gary Payton helyére érkezett, akinek elfeledtetéséhez minimum úgy kell játszania, mint egy félistennek. Amennyiben folytatódik a gárda szabadügynökeinek elvándorlása, Allennek hűsége "jutalmaként" kevés lehetősége marad az idei sikerek megismétlésére.

Supersonics-kisokos

• Walt Hazzard 1968-ban a klub történetének első játékosaként bekerült az All-Star gála nyugati válogatottjába.
• Spencer Haywood volt a liga történetének első kosarasa, aki diplomaszerzés előtt került az NBA-be.
• 1972-73-ban Haywood 29.2 pontot dobott mérkőzésenként, ez minden idők legmagasabb pontátlaga a klub kosarasai között.
• 1974. március 23-án a Golden State ellen Fred Brown klubrekordot jelentő 58 pontot ért el, ami lehetett volna jóval több is, tekintve, hogy a kosaras remek kinti dobásai miatt a "Downtown" (Külváros) becenévre hallgatott, a hárompontost azonban pechjére csak az 1979-80-as idényben vezették be az NBA-ben.
• 1975-76-ban Slick Watts az élen végzett a labdatolvajlások és az előkészítések terén egyszerre. A kisember azonban nem erről, hanem arról nevezetes, hogy az NBA-ben ő borotválta először tarkopaszra a kobakját, és rajta csodálhattunk meg elsőként fejpántot.
• 1986-87-ben a Supersonics lett az NBA első - és máig egyetlen - csapata, amelyben három kosaras (Dale Ellis, Tom Chambers, Xavier McDaniel) is ugyanazon szezonban legalább 23 pontos átlagot ért el.
• Az 1987-es drafton a Seattle az első kör ötödikjeként Scottie Pippent draftolta, majd a később minden idők egyik legnagyszerűbb kiscsatárává fejlődő kosarast rögvest elcserélte a Chicago középszerű újoncára, Olden Polinyce-ra.
• 1990. január 18-án Shawn Kemp klubrekordot érő 10 sapkát osztott ki a Lakers ellen.
• 1994-ben a Seattle lett az első olyan NBA-csapat, amely alapszakaszelsőként már a rájátszás első körében búcsúzott a konferencia nyolcadikja ellen (2-3, Denver).
• 1995-96-ban a Supersonics lett az első az NBA alakulatai közül, amelyik zsinórban négy szezonon keresztül több labdát lopott minden más együttesnél.
• Gary Payton Supersonics-játékosként 9 szezonban került be a legjobban védekezők ötösébe, 1996-97-ben Az Év Védekező Játékosának (Defensive Player of The Year) választották.

Álomcsapat

Hátvédek (guards)

• Gary Payton (1990-2003): Levegővétel helyett is a száját jártatta, de a 90-es években nem csak verbálisan terrorizálta a mezőnyt. Akadtak nála jobban passzoló játékmesterek, de egy az egyben játszi könnyedséggel oktatta az emberét. Ha az edző őt állította valakire, azt 48 perc erejéig nyugodtan lehetett eltűntnek nyilvánítani.
• Dennis Johnson (1976-1981): Még egy védekezőspecialista, aki ugyan Bostonban nőtte ki magát legendává, de a Szuperszónikusok egyetlen bajnoki címe megszerzésének talán legkézenfekvőbb okát DJ-ben találhatjuk. Középtávolról biztos kezű, önzetlen játékmester, aki ha a pályán kívül teszi azt, amit a védekezésének hívtak, lopás és testi sértés miatt több évet csücsülhetett volna a rácsok mögött.

Csatárok (forwards)

• Shawn Kemp (1989-1997): Seattle-i korszakában valódi fitneszreklám, Paytonnal párban állandó kedvence volt minden sportfotósnak. Ruganyosságát egy szöcske megirigyelhette volna. A 90-es évek közepén úgy tűnt, ő lesz az erőcsatárok között Karl Malone utóda, aztán egy elbaltázott szerződés és a drog mindent tönkretett.
• Spencer Haywood (1970-1975): A Seattle legjobb bedobóinak nincs szerencséje a drogokkal. Haywood első öt NBA idényében a liga legprímább erőcsatára volt, aztán túlságosan sokszor szippantotta fel a fehér port.

Középjátékos (center)

• Jack Sikma (1977-1986): Egy hormonzavarosnak tűnő nyakigláb fehér fickó antisportos alkattal. Ne ítéljünk túl korán, mert ha Jack labdát kapott, kevesen tudtak mit kezdeni az alaposan iskolázott támadó mozdulatokkal, váratlan furfanggal. Keménykedni sem nagyon lehetett vele, mert Sikma volt minden idők legprímábban büntetőző centere.