A Millenniumi Országjáró 2001. január-februári számában Bikavérek földjén címmel Ambrus Lajos és Csoma Zsigmond írt cikket a Magyar borvidékek sorozatban. Szomorú, hogy több ténybeli tévedés található a szövegben, ami azért is bánthat minden borára büszke szekszárdit, mert kárukra tünteti föl hamis színben a bikavér szó eredetét.

A szerzők idézik a szó első említésének helyét, a Szegszárdi bordalt, de úgy, mintha ezt Garay János 1861-ben írta volna. Ekkor már a város jeles költő szülötte nyolc éve örök álmát aludta, hiszen 1853-ban elhunyt. A cikk szerint „a filozopter Erdélyi János meg 1825-ben bika vérszínű bort termő hegyoldalról ír az Eger városát körülölelő híres szőlőhegyről szólva". Nem kétséges, ha így lenne, akkor ez fenti Garay-versnél jóval előbbi említés lenne, csakhogy az 1814-ben született Erdélyi János tizenegy évesen még nem volt filozopter (bölcsészhallgató), hanem elsőéves gimnazista Sárospatakon, a véletlen úgy hozta, hogy még nem is járt Egerben. Az viszont igaz, hogy ennél Erdélyi, 1851-es közmondásgyűjteményében említi a bikavért, de ez a korban rendkívül népszerű, meg is zenésített Garay műnek köszönhető.

A szerzők fantáziája azonban itt nem állt meg, hanem a bikavér keletkezését, A Magyar borok könyve nyomán, de hivatkozás nélkül, egy lendülettel átteszik Eger vár ostromához.

. "A török elleni harcban a hős egriek már 34 napja állták az igazhitűek ostromát, de a százszoros túlerővel szemben az utolsó nagy rohamban meginogni látszottak. Ekkor Dobó István várkapitánynak mentő ötlete támadt, megnyittatta a vár pincéit. A várvédők szakállát (!), páncélját vérvörösre festette a lecsorgó bor, és félelmet nem ismerve rontottak a törökre. Az ostromló törököknél viszont futótűzként terjedt a hír, A magyarok bikák vérét itták, és azok ereje beléjük szállt. Attól olyan erősekké és vadakká váltak, mint a bikák.. Abba is hagyták az ostromot, megtagadván basáik parancsát."

Ez bizony komoly érv lenne, de több kérdést is fölvet.

1. A törökök vajon miért éppen a bika vérére gondoltak, amikor embervérből ott több folyt!

2. Az alaposságáról híres Tinódi Sebestyén deák miért nem ír erről egy szót sem?

3. Gárdonyi Géza, aki pedig Eger vár viadaláról minden lehető forrást fölkutatott, vajon miért nem szól a bikavérről, hanem, alföldihez illő szóhasználattal, "piros egri óbor" csúszik ki tolla alól?

4. Ha sem Tinódi, sem Gárdonyi nem tud róla, de megőrizte a néphagyomány, akkor vajon Fajcsak Attila jeles könyve, Az egri szőlőművelés szokásai és hiedelmei, miért nem említi még csak a bikavér szót sem?!

A válasz egyértelmű: azért, mert ezt az állítólagos bikavér, hagyományt egy ambiciózus borász találta ki, valóságalapja azonban nincs.

Van ellenben a bikavér szó keletkezésének igazi története is, Garay János, mondhatni sikerei csúcsán, 1846-ban látogatott el szülővárosába, amelynek üdvözlésére a Viszontlátás Szegszárdon című verset is megírta 1846. szeptember 20-án. Ebben, ahogy illik, természetesen megdicsérte a tájat, rajta a megyeszékhely büszkeségét jelentő szőlőkkel, szólt a termésről, valamint az abból készülő borról.

Garay azt gondolta, hogy verse készen áll, ő pedig családja körében békésen örülhet a viszontlátásnak. Mégsem így történt. Elszegényedett szüleinek már csak kevés pártfogója akadt, de közülük is a legjelesebb Kristofek Ferenc, aki különben a költő keresztapja, a mezőváros egykori bírája. Nyilvánvalóan tiszteletét és szeretetét egyszerre akarta kifejezni Garay Jánosnak, amikor meghívta szüretre. A költő szüleinek nem volt már szőleje, így felcseperedő gyermekei sem részesülhettek másutt ebben az örömben. Ráadásul Garay azt is remélhette, hogy végre találkozik Háry Jánossal, akiről ő ugyan megírta nevezetes versét, az Obsitost, de személyesen nem ismerte. A meghívó azonban azt is finoman tudatta Garayval, mint magyar költőtől elvárja, hogy a szüretet, bordallal tisztelje meg.

Az ez után született költeményből világosan kiderül, hogy Garay zavarba jöhetett: a Szegszárdi bordal első két versszakában üdvözlő versét kezdi variálni, de rájön, hogy ez nem vezet így tovább, ezért új ötlettel leírja a borról, "Töltsd pohárba, és csodát látsz! / Színe mint a bikavér..." Innét a nemzeti jelképekre és a reformkort átható lelkes hazafiság felé kanyarodik. Nem véletlenül, mert meghívója a helyi haladó erők jeles vezetője, 1848 márciusában majd leánya és társnői az ő házában díszítik föl kokárdával a sorsfordító nagygyűlésre igyekvő ifjakat. A történelem és a nemzeti összefogás fonódik egybe a helyi büszkeséggel a következő versszakokban, ezután a költő visszatér ötletéhez, azt továbbfejleszti, amikor már főnévként írja le a szót: „Poharunkba bikavér!" Kétségtelen, hogy először, hiszen éppen a romantikus költőkre jellemző a szóalkotás, de vajon mi indíthatta Garayt erre a megnevezésre? Talán erre is megkockáztathatjuk a választ. Városát szerető szerkesztőkét Szegszárdi régiségek címmel 1845-ben külön is foglalkozott a történelemmel, ismerte a régi adatokat, s nem véletlen, hogyha Béla királyt emlegette, eszébe jutott: az apátságnak az uralkodó három szőlőt adományozott Csin, Fövestelek és Bika néven. (Ma már tudjuk, hogy ez utóbbi I. Béla pogány neve volt.) Ezért nem tartotta furcsának a megnevezést, amelyet aztán a pár év múlva született Szent László című elbeszélő költeményében is megismételt. Az apátnak „Nem hiányzik asztalán a vacsora / Fűszerszáma, Szegszárdnak veres bora; / Mely sötéten, sűrűn mint a bikavér, / A komoly kedv hangzatával összefér", ezért „a nyers Petur" azt mondja: „Ráköszöntöm ezt a sűrű bikavért!"

Az új elnevezés tehát megszületett Szekszárdon a Szegszárdi bordal című költeményben a szekszárdi borról és a szekszárdiaknak 1846. október 18-a táján. A vers hamar népszerű lett, Thern Károly zenét is írt rá, dalolva is terjedhetett. Garay pedig, akit 1849 után súlyos betegség gyötört, Egerben gyógyíttatta magát fürdőkúrával. Szent Lászlóját ott írta, ott is adták ki, s ha előbb nem, egri barátaink ebből olvashatták a bikavér elnevezést, amelyet azután saját legendával igyekeztek magukévá tenni.

Csakhogy ez nem szerelmes aktus, hanem erőszak, s nem illik sem állami, sem médiatámogatással igazolni. Szekszárd visszavágásul megtehetné, hogy saját mesét kanyarít az 106l-es adomány Bika szavához, mégsem teszi, mert szebb a Garay-féle igaz történet, amelyben a bikavér és a hazaszeretet ölelkezik. A törökök állítólagos babonás megnevezése így csak mese, méghozzá nem éppen sikerült mese marad, mert mások méltatlan és primitív lebecsülése rejlik benne. Arra viszont megfelelő lehetett, hogy az 1960-as években a minisztérium ilyen alapon megtiltsa a szekszárdiaknak, hogy Bikavér névvel illessék borukat. Hiába alkotta meg Garay János a szót 1846-ban szülővárosa borára, a bölcs minisztérium szerte az Világban csak az egri bikavért engedte Forgalmazni. Élnek még hites tanúk, akik azt állítják, hogy Szekszárdról egyenest Egerbe küldték vagonban a bort, ahol aztán új nevet kapott...   

Talán nem szerénytelenség elmondani, hogy az Szekszárdi szőlő és bor című könyv, amely a fenti elsőbbséget tisztázta, megjelenése után néhány évvel engedélyezték újra a szekszárdi bikavér elnevezést.

Ma, elismervén az Egriek egyébként nem csekély érdemét, a két borvidék hazánkban egyedül használhatja a bikavér megnevezést. Az előbbi okfejtéssel azt is mindenki megértheti, hogy miért nem közömbös a bikavér megnevezés elsőbbségének kérdése. Inkább Garay János szép, hazafias versébe olvassunk bele búcsúzóul, s emellé töltsünk egymás egészségére egy pohár, szekszárdi vagy egri, bikavért.