Máté Péter (1947-1984)

Máté Péter sok pályatársát ismerte, sokkal jóban is volt. Ezek az emberek talán bensőségesebb információkkal is szolgálhatnak róla, hisz ismerték azt a Máté Pétert, aki a színpadra lépés előtt és után Máté Péter volt. Ők és más mai hírességek (kikre szintén nagy hatással volt) mesélik el milyen hatással volt/van rájuk Máté Péter.

Benkő László (Máté Péter gyerekkori barátja volt):

Az iskolakezdés környékén olyannyira összejártunk és annyit zenéltünk, zongoráztunk együtt hol nálunk, hol náluk, hogy egy egész komoly társaság gyűlt össze. De hogy milyen érdekes az ember előérzete: az egész korai általános iskolai időszakban közösen írtunk egy (akkor még ugye nem volt musical, nem volt olyan műfaj ami aztán ami később kialakult) operettet. A címére nem emlékszem, csak a bohóc belépőjére és ez megmaradt valahol kottán, még ilyen nagy bunkókat rajzoltunk a volnalakra. Az eleje valahogy így volt: Jó estét ki-hi-rály, ki-hi-rály.

Cserháti Zsuzsa:

Petya nagyon bohém ember volt, egy fantasztikus, intelligens és több nyelvet beszélő szakmai polihisztor. Ő tudott zongorázni, gitározni, hangszerelni, énekelni, nótát írni, kottázni, szóval mindent tudott, ugyanakkor egy művész volt és mint minden művész, kissé habókos ahogy szokták mondani. Én szerintem ő egy igaz ember volt és egy fantasztikus művész. Azt hiszem nem túlzok - hisz elfogult vagyok vele szemben - de mondhatom azt - ne haragudjon rám senki -, de akkora egyéniség nincs mégegy a mai napig, mint amekkora ő volt. Ha bekapcsolod a rádiót és épp ő szól, annyira lehet hallani a hangszínét és a frazírjait, hogy ez Máté Péter. Nagyon sokan próbálták utánozni de senkinek sem sikerült.

Koós János:

Nagyon ellentmondásos egyéniség volt. Én azt hiszem, hogy ő volt az az énekes aki jóval megelőzte a korát stílusában, nagyon jó hangszeres zenész volt, nagyon jól gitározott, nagyon jól zongorázott, mint komponista is jól megállta a helyét, s mint énekes egészen sajátos hangszíne volt. Erre abban az időben mi fel is kaptuk a fejünket, hogy milyen furcsa. Mi énekeltük a régi hagyományos táncdalokat és akkor jött egy fiatalember aki egy teljesen új és más stílusban egészen "modernül" énekelt, mind a lassú mind a gyors (rock and roll) énekeket fantasztikus elánnali. Egy kicsit önpusztító volt és ez elővezette, hogy valami tragédia lesz. Aztán borzasztó volt amikor hallottuk, hogy meghalt.

S. Nagy István:

Lejártam az ELTE-be, a klubba, ahol egy idő után egy nagyon jó énekes zongoristát fedeztem föl, aki fantasztikusan jól billentyűzött és eszméletlen jól énekelte az akkori amerikai világslágereket. Úgy hívták, hogy Máté Péter. Odamentem hozzá és azt mondtam neki: Milyen jól zongorázol, milyen jól énekelsz. Miért nem írsz zenéket és énekelsz magyarul? Ő erre azt mondta: Mert nem tudok zenét szerezni, nem szeretek magyarul énekelni, mert nem az én világom.

Malek Mikivel megírtam a Hull az elsárgult levél című dalt és Bágya Andrást - isten nyugosztalja - megkértem, hogy ossza ki Máté Péternek. Megtörtént. Elénekelte és megnyerte a Made In Hungary első díját.

Payer András

„Már tíz éve a pályán voltam, amikor Máté Péter feltűnt egy zenei fesztiválon. A néger zongorista című dallal fergeteges sikert aratott. Ezután kezdett zenét szerezni, szöveget írni. Sokat léptünk fel együtt. Volt egy emlékezetes nyarunk Tihanyban. Minden este műsort adtunk, aztán hajnalig beszélgettünk. Sikeres volt, imádta a közönség. Olyan zenész volt, aki csak a színpadon élt igazán. A visszahúzódó úriember a zongorához ülve levetette a gátlásait, és igazi sztárrá vált. Úgy neveztem őt: a magyar tánczene Krúdy Gyulája. 1984 nyarán együtt voltunk egy vidéki dedikáláson. Nagyon magába volt roskadva. Azt mondta neki a lemezcég, hogy nem szerződik vele, mert eladhatatlanok a lemezei. Ez érthetetlen volt számomra, hiszen láttam, mennyire rajong érte a közönség. Három hónap múlva meghalt, és a tehetségét magával vitte örökre.”

Malek Andrea

„Személyesen is ismertem Máté Pétert, de akkor még kisgyerek voltam, és nem fogtam fel igazán, hogy ki is ő. Sokszor járt nálunk, mert apu hangszerelte sok dalát. Apukám csak azzal dolgozott, akit szeretett. Amikor csak tehettem, beültem a zongora alá, és hallgattam, ahogy dolgoztak. Egyszer egy nagy szabadtéri fellépésre mi vittük el neki a kottákat. Oda szaladtam hozzá és a kezébe nyomtam. Sohasem fogom elfelejteni, ahogy ott állt. Zárkózott, és titokzatos volt. Felnőttként nagyon megszerettem a dalait, mert sokszor úgy érzem, rólam szólnak. Benne ez volt a csodálatos. Úgy tudta megfogalmazni az emberi érzéseket, ahogy csak kevesen ezen a földön”