NAPKELET

Hajnali homályban
Én kertemben ültem.
E friss mafanyban
Épp verseim szültem.

A földek barázdáin
Egy alak meg-megbillent
S hogy köszönjek át neki
Az éppen cask úgy illett.

Napégette kézzel
Véznán felém intett.
Kopott tarisznyájából
Vetőmagot hintett.

Néztem a ronat,
távolban a hegyet.
Kis virágnak szirmat
Mint a dér éppen pergett.

A napkeleti hatarbol
A fény lomhán előmászott,
Lassan elszivta immár
A hajnali gyászot.

Az öregember akkorra
Végzett a munkával,
Felém mosolygott
Gondterhelt arcával.

Rábiccentett fáradtan
A kelő emberhadra,
S odaszólt nekem:
-fura egy ember maga"

S tényleg fura lehet
Immár az az ember,
Ki hajnali harmattal,
Pirkadattal felkel.

HA MENNÉK NE ENGEDJ.....

Nem tudlak igazán megérteni,
Hisz elrejted elölem magad.
Annyira kivánlak ölelni,
De nekem esélyem sem marad.

Meg visszajár fülembe szavad,
probálom néha megérteni.
Soha többe nem lehetek szabad,
örökre itt fogsz kisérteni!

Fáradt arcomon száradni hagyom
Az érted ejtett könnyfoltokat.
A Tisza fel-felidézi meg
Az éjjel szórt visszhangokat.

Oh csak játéknak nézel engem,
De te!Te több vagy nekem.
Elbújok a világba előled,
mert fájna már elveszitenem.