Keress a Facebook-on is!

Read/Post Comment: 0 Posted by admin /  18.03.2012
Gyermekkoromban sosem értettem, hogy hívhatnak valakit majorannának - és akkor én meg miért nem lehetek Villám Will, ennyi erővel. Előre elnézést kérek Major Annától, tudom, a legtuskóbb dolog valakinek a nevével viccelődni (én pl. Leveske voltam), de akkor is ide kívánkozik az akkori csodálkozás emléke, hiszen a Szabó családhoz nehéz nem érzelmileg közelíteni. A névhez még csak annyit, sosem értettem, miféle foglalkozás lehet az a dramaturg - de anynyira, hogy el sem tudtam képzelni, pedig hangzásának idegensége miatt nálam egy ideig versenyben volt az űrhajós, a meteorológus és a kukás szakmákkal.
Valószínűleg mindenki hallott már legalább egy percet a magyar sorozattörténet őshüllőjéből - olyan ez kicsit, mint a Beatles: még ha magától soha, egyetlen számot sem hallgat meg az ember tőlük, akkor is ismeri legalább húsz-harminc slágerüket: mintha a bőr alá lenne ültetve a tudás. A Szabó família története a 2397-ik résznél tart - ennyi hét óta van műsoron a magyar szappanoperák archetípusa.



Kíváncsi lennék például az első adásra, sőt minden évből találomra ki lehetne választani egyet, hiszen nem akármilyen tanulságokkal szolgálhatna egy-egy epizód - úgyis retrokor van, beleférne egy Best of Tailor Family DVD, extrákkal. Mindez azért lenne érdekes, mert egy populáris(abb) kultúrterméken erős lenyomata van az éppen aktuális széljárásnak: mi foglalkoztatta az embereket akkoriban, illetve mennyit engedett az éppen aktuális hatalom. És e ponton eszembe jut a magyar popkultúra talán legjellemzőbb terméke a nyolcvanas évekből: a Szomszédok, a maga sajátos moralizálásával: a kamerába mondjuk bele egyenest az e heti szentenciát - a Szabó család is valami hasonló volt annak idején. Kíváncsi lettem, mi változott az elmúlt időszakban, mennyire lehet érdekes egy teljesen vadidegennek, illetve milyen témákat hoz fel a Szabó-félóra.

A bevezető alapján már szinte feladtam a vállalkozást, olyan érzésem volt, mint amikor Barátok közt-függőkkel beszélgetek ("Hát tudod, a Géza húga, aki most az Imivel kavar"), de egyszer csak elhangzott az Icu név, amellyel az életben azóta sem találkoztam, és hát mi tagadás, megbűvölve vártam, mi jön még.
Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy a rendezés komoly absztrahálási képességet és toleranciát kíván meg a hallgatótól: szinte csak a papírzörgést nem lehet hallani a párbeszédek alatt. Nem alakokat látok magam előtt, hanem színészeket, akik a büféből még magukkal hozták a langyos kávét, és az olvasószemüvegüket keresgélik a mellényzsebben. Nem tudom, mennyiben koncepció a rendezés eszköztelensége, de sehol egy környezeti zaj, nincs térbeli mozgás, pedig viszonylag kevés ráfordítással életszerűbbé lehetne tenni az egészet - bár valószínűleg mindez hagyomány, hiszen emlékeim szerint régebben is pontosan ugyanilyen volt a Szabó család. Fennmaradásának titka valószínűleg a változatlanság, bár mindettől van egy kis naftalinszaga. Azt sem tudom, mennyien hallgatják egyáltalán, de megszűnte biztosan nagy szenzáció lenne, és sokan meggyászolnák, mint első kivégzésekor a tévémacit - utóbbihoz egy apró zárójel: kinek juthatott eszébe, hogy száműzze az animált kismedvét a képernyőről? És egyáltalán miért: utálta gyerekként? Elszemtelenedett a maci, és egyre nagyobb gázsit kért? Paprika Jancsi saját műsort akart?

A Szabó család az úgynevezett kisember hétköznapi problémáit tematizálja, elhangzik egy-két odamondogatás a magas árak, a kis nyugdíj satöbbi miatt, de hát ez természetes, errefelé mindez hagyomány, és vélhetően a rajongók nem a topmenedzserek közül kerülnek ki. Mindig érdekes kikövetkeztetni, mi lehet az alkotó(k) mániája: itt hangsúlyos helyen áll a környezetvédelem - véleményem szerint nagyon helyesen, csak hát mindig érezni, hogy mikor szaladt meg a toll - legutóbb egészen életszerűtlen párbeszédekben bomlott ki a téma. Az író üzenni is akar, egy atya szerepel a sorozatban (mint a brazil szappanoperákban, ott is mindig akad egy reverendás megmondóember), és nem akartam elhinni: a színész szépen felolvasta Pál apostol szeretetszentenciáját (a zengő-érces, pengő-cimbalmos), amely minden tekintetben üdvös és szép gondolat, csak szituációban annyira hiteles, mint Kulcsár adóbevallása. A színészi munka enyhén szólva hullámzó volt, ma egy alakítás emelkedett ki a sok közül: Huszár Lászlóé. Tökéletesen hozta a sunyi, kerülőutakon fogalmazó, kétségbeesett öreg alkoholista éhenkórász figuráját: látni lehetett, szinte szaga is volt.

(Szabó család, Kossuth, május 30., 21.05-21.35, író: Baróti Szabolcs)

Forrás: ES

Nyomtatóbarát változat Hír létrehozása pdf formátumban