Fruzsina december (szeptember, október)

December 31. (Örökség, 2. rész) Nemrég még mindene volt, azután mindent eladott, amit elődei szorgalmasan összegyűjtögettek. Majd jó lesz a gyereknek, mondogatták generációkon át, és szerezni volt a fő erény, szereztek is eleget. Mára minden odalett. Vilmost ez nem zavarja. Félkegyelmű a gyerek, mondták rá, amikor már látszott, hogy csak testileg növekszik. Az anyját azonban semmilyen érv nem tudta rávenni, hogy intézetbe adja. A szeretet mindenható, csak ő van nekem, mondta, és magához húzta a már nagy fiát, az pedig hunyt szemmel hagyta, hogy simogassa addig, amíg megnyugodott. Azután elkezdtek meghalni, sorban, mindenki. Először csak a nagyszülők, utána az apja is Az anyja pedig két nappal a férje temetése után. A gyerek egyedül maradt a szépen összeszaporodott vagyonnal, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol minderről. A falu sem törődött vele. Hamarosan élelmes nők kezdtek hozzá járni, könnyű dolguk volt. Eleinte szégyellősen, lopva vitték a holmit, lassan vándoroltak el Vilmos tárgyai, de később már egyre gyorsuló tempóban. Vilmos csak nevetett, adott mindent, és cserébe nem kért semmit. Az első időkben még volt aki takarított rá, rendben tartotta őt magát is, később már senki sem akadt. A pénze gyorsan elfolyt, hamarosan árulni kezdte a maradék tárgyakat. A kocsit, az ekét, a gyalupadot. A villanytűzhelyt, a hűtőt, a kecskelábú kerek asztalt, a vakult, metszett tükröt is. A kőrisfa szekrényeket. A fiókos szekrényt. A berendezést napok alatt széthúzta a falu, a valós érték tizedét sem fizették érte. Utoljára a szállást, a földeket, majd a házat is eladta. Az emberek pedig hagyták, hogy elkótyavetyélje mindenét. A faluból ő az egyetlen, aki mégsem panaszkodik a sorsra. Szabadon mozog közöttünk, nem köt, nem old, mint aki nem is akar, mint aki nem is vágyik. Van, ennyi. Nem tudom, hogy ismeri-e a magányt abban a világban, ahonnét nem akar kilépni, és ahonnét nem is kellett, amíg az anyja élt. Néha azt hiszem, nem érez semmit, máskor pedig biztos vagyok benne, hogy csupa érzés. A két part között azért egyetlen híd mégis létezik: az öreg harmonika. Úgy simogatja, öleli magához mintha vele bárhol otthon lenne. Vele bárhol otthon van.
*
Nem kell semmi, mondja, amikor megkínálom, vagy pedig eszik, amíg van előtte a tálban. Néha eladok valamit, hogy fizetni is tudjak. Fogynak a tárgyaim. Még megkérem a rendes árat, de néha már engednem kell belőle. Nézem a dolgaimat, nekem semmim sincsen, amin ne adnék túl, ha úgy hozná a jövő. Az kofaasszonyok bejárnak hozzám, mondják, hogy csak látogatóba, de közben szemük úgy jár dolgaimon, hogy látszik, felmérés készül itt, és hamarosan rám szállnak, kénytelen leszek engedni a nyomásnak, elvisznek körülem mindent, remélem, nem élek addig. Minek? Így minek? Mert senki sincs, akihez ragaszkodhatnék. Ha egyszer jönne is valaki, akit megszeretnék, ugyan mit adhatnék neki? A kedvesnek csak a legkedvesebbet lehet, nekem pedig olyan nincsen. Ebédet ma még a gyomra miatt nem kap, gyenge teát főzök, kenyeret pirítok. Sokáig vacakolok a pirítóval, örökké beakad a kenyér, szénné ég fele, kaparom a feketéjét, rakom a kosárba. Elképzelem, akár maradhatna így is minden, majd főzök rá… Mintha valaki nézne, melegszik a hátam, a tarkómon a haj. Megfordulok, túl hirtelen a mozdulat, leborul a tea, ölembe fordul a kenyér is: Vilmos áll az ajtóban. Sápadt, nem lehet még teljesen jól, már kérdezném, mi van vele, de szemével int, hogy hagyjam. Mi ütött belé, már megint kileste, hogy mire gondoltam? Olyan nagyon furcsa most. Riadt? Menekülésre kész? Mégis beteg lenne? A harmonikát hozza. Talán csak nem felvidítani akar? Jaj, azt ne, most mégse muzsikáljon… De nem veszi vállára, a konyhaszékre teszi, lelóg a szakadt szíj a földre. Hozzám lép, kiszedi az ölemből a pirítóskosarat. Nagyon ostobán nézhetek ki, értetlenül hagyom, hogy levegye térdemről az átázott takarót is, fog egy másikat, körém igazítja, érzem hajának napszagát. Emberszaga van. Hiába kérdezek mindent összevissza, hallgatja zavaromat, de azt se sokáig. Fogja, és ölembe fekteti a muzsikát, höhög, és vigyorog hozzá. De gyorsan elfordul, és már a küszöbön túlról int, nem is látom rendesen, kintről elvakít a fény, az én konyhám olyan sötét örökké. Árnyék csak, ahogy lép le a gangról, soha nem a rendes lépcsőn. Vilmos, hányszor mondtam, ne a kiskertbe! Mi lesz a virágokkal?! Nem hallja, nem akarja, megy a kapun ki, itt hagy engem. Ha lábam bírná, rohannék utána, de érzem, úgy is hiába, én őt soha sem érhetem utol, se lábbal, se kerékkel, sehogy. Azóta nem láttam, senki sem látta. Ősz van. Behúzódok a lakásba, tüzelni kell, enni kell, fizetni a számlákat, a gyógyszer is drága. Jönnek a kofák, visznek is a pénzükért. Egyre kevesebb pénzért, egyre többet visznek. Nem bánom, pakoljanak. Ha már csak a harmonikám marad, akkor találom meg Vilmost. (vége)

December 30. (Örökség, 1. rész) Megette az egész kenyeret, a morzsáját sem hagyta ott. Megitta a liter tejet, és a szalámit addig tömte magába, amíg volt a tányéron. Azután szuszogott, nyögött, jajgatott a suszterszéken. Eltátott száján csurgott kifelé a felböffenő étel, szemei kidülledtek, inkább vergődő állatra hasonlított, mint emberre. Telefonáltam az orvosnak. Majd jön, mondta, és letette a telefont. Vilmos körül keringtem, vízzel kínáltam. Kiütötte kezemből a poharat, és továbbra is csak óbégatott. Tehetetlenségemben kigurultam az udvarra, körbe-körbe forogtam a tolókocsival. Az orvos sokára jött, Vilmos akkorra kihányt mindent. A kapu felé haladtomban öklendezve kerülgettem a kutyákat, de legalább az udvarig kijutott, és nem a gangon rakta ki. Már nem is jajgatott annyira, összekuporodva nyögött a sarokban. Az orvos közelébe se ment, messziről vetett rá egy pillantást. Túlzabálta magát, de a hányás helyrehozza, mondta részvéttelen hangon, és hozzátette, hogy legközelebb ne rakjak elé annyi kosztot. Behívtam egy kávéra, megivott egy pálinkát is. A lovairól kérdezgettem, tudtam, hogy akkor gyorsan elszáll a haragja. Ilyen semmi ügyben többet ne zaklassam. Gondolta-e, vagy mondta is, azt már nem tudom, de a lovairól olyan sokáig és olyan sokat tudott beszélni, hogy a végére azt is elfelejtette, hogy miért jött. Elmenet sem nézett Vilmosra, helyette nekem kívánt jobbulást, megcsókolta az arcomat. Mielőtt a balesetben lebénultam, szeretett, de ez régen volt. Nem számít, én mondtam le róla, én hagytam el. Tudom, megkönnyebbült. Azóta senkim sincsen, és senkié sem vagyok. Néha elhiszem, hogy ez így jól van, máskor pedig meredek a tükörbe, és ott egy gyáva, félhalott asszonyt látok, aki túl korán feladta.
*
Vilmos közben valóban jobban lett. Söpörte a hátsóudvart, nagy lendülettel kanyarított, szép íves vonalak maradtak a könnyű porban, hosszú haja egyik válláról a másikra csapódott. Szinte nyoma sem maradt, hogy az előbb még meg akart halni. Néztem az udvart, a fákat, a kertből, ami látszott, Vilmost, ahogy hajlong. Azután, mint akit tiloson kaptak, gyorsan elfordultam, legyintettem: eh, mi szép ebben a képben, csak egy délelőtt, csak az ősz, csak a hulló levelek, csak egy ember, aki hol árnyék alá ér, hol kilép belőle. Minek az okát keresni mindennek? Ő ilyen és kész, napszámba jár, él a mának, nem bántja senki, vagy ha mégis, akkor vigyorog rájuk, fel sem veszi, hiszen sokkal több ő náluknál is. Mostantól gondoskodnom kellene róla. Kezdetnek majd kitalálnom, hogy az ételből neki mennyi az elég, de magamhoz nem mérhetem: a joghurt, és szelet kenyér neki semmi lenne. Mert kell a táplálék az izmainak, képes reggeltől estig megállás nélkül dolgozni, vizet inni is ritkán áll meg. Jó helye lenne nálam, akár állandóan is itt maradhatna. Ilyesmiken gondolkodom, lassú körözéssel az első udvarban. De nem tudok dönteni. Szánalomból tenném? Vagy mert nekem kell jobban ő? Néha felém sandít, és belezavarodom a tekintetébe, ő teszi tovább a dolgát, én körözöm az udvaron. Fel kell vállalnom. Tépelődöm, mélyülnek a körök. Olyan, mint a második énem, soha sem volt senkim, aki így kedvemre tett volna. Amikor két napig hiába vártam a mestert, még a tolószékemet is megjavította, pedig azt tartják róla, hogy a gépekhez nem ért, kapa való a kezébe, semmi más. Ha kiülök a gangra, és elgondolom, hogy kellene a pokróc, nem is mondom, már megy és hozza. Busajárású, jut eszembe róla, döng alatta a föld, a léptei mellé nyomatékul fejét is lengeti. Jó melegem lesz a látásától is. Térdemre rakja a takarót, mire én mozdulnék, már be is gyűri két oldalt, durva, erős, határozott mozdulatokkal, sírhatnék fog el, annyira fáj valami, nem a lábam, nem a derekam - arra már nem is érzek semmit -, nem az fáj, hogy hozzám ér, valami más, kimondhatatlanság. Talán ez a magány fájása, vagy éppen hogy a másikra találás érzete? Megy tovább, teszi a dolgát, ő biztosan tudja, hogy mi van velem, és azt is, hogy nem kell róla beszélni, minek mindent kimondani? Van, amit soha sem kell.
*
Néha sokáig nem látom, de nem aggódom, hozzám úgyis visszajön. Ha szükségem van rá, megérzi. Eszi a kenyeremet, issza a tejemet, szájából örökké csorog a nyál. Piszkos és mosdatlan, könyöröghetek, hogy mosson már hajat, de akkor inkább közelembe se jön. Mindenhova nem mehetek utána, tudja, és felmászik a padlásra duzzogni. Ruháján is vastagon áll a kosz. Fürdésügyben akkor hajlandó kedvemre tenni, ha már komolyan haragszom, és megfenyegetem, hogy ha nem, hát nem, keresek helyette valaki mást, aki elvégez a ház körül. Sajnálom, mert elhiszi pótolhatóságát, és szenved tőle. De legalább rendbe teszi magát végre. A tiszta ruhájával persze néhány óra alatt elbánik, akarattal dörgölődzik mindenhez, ami nyomot hagy rajta. Amíg le nem kopik róla a fürdés nyoma, nem tud természetesen viselkedni. Mások is szívesen hívják, megbízhatóan dolgozik, akkor is, ha nem áll mögötte az ember. Nincs saját háza, ott alszik, ahol fejezi a napot, onnét megy tovább a következő helyre. Egy rossz harmonikát hurcol magával, más holmija nincs. Megsimogatja néha. Boldog lenne az a nő, akit úgy simogatnának, vagy ha a nézéssel úgy tudna valaki simogatni, ahogy ő néz az öreg "muzsikára". (folyt. köv. holnap)

December 29. (Az indián napja, 2. rész) Másként is volt. Valódi földszag. Zöld hereföldek, búzatáblák. Fekete pulikkal volt tele a szállás, szaporodtak világnak, bárányok, lovak, tehenek, disznók. Hagyták őket, valamikor volt ott minden, számolatlan. Messziről úgy néztek ki kaszáláskor a béresek, mint apró, lassan mozgó pontok. Az állomásról ha néztük, akkor volt ilyen. Magasra vágytunk, felmentünk a töltésre. Figyelj, messziről is hozza a hangot, és lehajoltunk a sínekre. Indiánok lettünk néha. Azután már csak azok. Megrázkódom, kemény a fejem alja. Miért jönnek elém olyan képek, amik nem is enyémek, csak meséjükből tudhatom? A fiamnak ezekből semmit sem adok át. Nem érdekli. Ő sem sokat mondott nekem. Csak két napot volt a fronton, azután megszökött. Azt mondta, ne faggassam, és elfordult, órákig állt az ablaknál, mozdulatlan, megőrültem tőle, elrángattam, akkor sem szólt, fogta a sörét, és kiült az udvarba, a góré alá, ahol évtizedekig gyűlik a lom, mikor lesz elég erőm szólni a szemetesnek, vigye el innét valamerre. Semmire sem biztosíték a holmi. Egy sezlon is van a góré alatt, rajta minden vacak. Minden fekhelyemen halt meg valakim. Egyik ősömről mesélték, hogy utolsó óráiban is kukacos volt, ide-oda pakoltatta magát, a ház minden ágyát megfeküdte. Végül mégis a saját helyén halt meg. Az egész család vásározni ment. Miért halna meg éppen ma, kérdezgették egymást, hogy a lelkük nyugalma meglegyen. A köteles sátra alatt iszogatva múlatták az időt. De hiszen halott volt az már induláskor is, bukott ki a gyónás túlélő párjából, amikor haldoklásában ő sem találta a helyét. Furcsa emberek voltak, vagyunk? Csoda-e, ha a fiam olyan messzire ment innét? Nyughatatlan vért örökölt.
*
Őrködöm még egy ideig. Szombaton vállamra veszem őket, és én is megyek a többiekkel, sorban lépünk be a "Feltámadunk" alatt. Vizes edények, rövid nyelű szerszámok, kosarak virággal. Szombat a halottak napja, a temetőbejárásé. Délutánonként ott hajlongunk a sírok között, egymás virágait dicsérjük, szerszámokat adunk és kérünk kölcsön. Vannak olyanok is, akik csak kijönnek, gubbasztanak magukban, senkihez sem fordulva, megszóljuk őket. Az idő hossza megtette a magáét, gyerekeket, piaci ügyeket, hajfestést és paprikaültetést, recepteket, filmeket beszélünk meg. Mindent. Ha új halottat temetnek, megvárjuk a szertartás végét. Figyeljük a talpig feketébe öltözött új özvegyet, holnaptól velünk lesz. Persze, eleinte majd nem akar tudomást venni rólunk, de lassan hozzánk szelídül. Az egyedüllét kikezdi az embert, itt pedig akad közös téma bőven. Például riasztjuk egymást, ha jönnek a férfiakért.
*
Eljött hozzám. Álmomból ébresztett, de nem haragudtam érte. Akárkit nem enged egy nő a hálószobájába, ő pedig észre sem vette, hogy hol van. Lefolyt a szekrényem lábához, gubbasztott. Mégis értette, hogy magamban mit gondoltam. Koszovó. Inkább őt, mint a családosokat. Mindkettőjüknek menni kellett. Kegyetlenül megvert a sors. Kikísértem, gondolatban követtem egy darabig, őt is. Busszal mentek, nem maradt senkim. Álmomban megjelent, visszafutott az autóbuszról, elköszönni jöttem, mondta, megcsókolt, és reggel úgy ébredtem, mint akit tényleg megcsókoltak. Négy hónapig nem kaptunk hírt felőle. Néztem az eget fölöttem, szerelmet kerestem magamban. Hol vannak a férfiak, kérdezett vissza, és én nem tudtam mit mondani. Azóta csak a magányomhoz ragaszkodom, de ha nem így tennék, az akkor is volna. Hallom a hangokat, csapkodják az ajtókat, pakolnak, már megint. Délután lebegős leszek, milyen az, kérdezte meg az egyik asszony, bánom, hogy elmondok ilyeneket, úgy sem érti más. Összefolyik az álom és a képzelet, ami rossz, arra ráfogom, hogy álom, ami jó az álomban, azt valóságként élem.
*
Mi volt az, álom-e vagy valóság, amikor ott találtam a kapumban, úgy ült, mint akit sehová sem várnak haza, olyan határozatlanul, mint a nagyapám, aki megint gyerek lett, és lapult az orgonabokrok alatt, az utolsó évében ősszel is kivirágoztak az orgonafák, és a gesztenyék is. Különös ősz volt az. Ilyen az idei is. Ült, mint aki semmit sem tud a világról. Mi hozta a kapum elé, bevezettem, mint a gyereket vezeti az ember, olyan volt, mint egy öreg gyerek. Az indiánok! Az indiánok, dadogta és nem akartam érteni, miért mond ilyeneket, megmosdattam, megtöröltem, sokáig simogattam az arcát. Ne félj, ne félj suttogtam, terelnek, hátrálunk, darabig még van hova. Erre ő azt mondta: már nincs… (vége)

December 28. (Az indián napja, 1. rész.) Itt volt? Vagy nem? Mindenféle rémálmok keverednek mindenféle valóságossággal. Ki tud eligazodni itt? Eddig vagy szabad, mondják, hát miféle ez a szabadság? Eddig? Azután legyint egyet az ember, és elindul befelé, másféle rezervátumot rendez be magának. Kifelé befogja a száját, hallgat, keskeny vonal a szája. Kinek jut arról eszébe a csók? Szokásos megszunnyadás. Gyakran fog el az álmosság. A világból kialudni magamat nem lehetséges még. Azért némi haladék. Aludni egyáltalán nem lehet nyugodtan. Melegszagú nyárdélutánokban öregapám magukra húzta az ajtót, felakasztották a zöld függönyöket. Kockacukor volt a jutalom, ha vigyáztam az alvásukat. Néha róluk álmodom, de elrebben a kép, ha belemoccanok, gyakran ránt görcsbe az emlékezés. Álomban is. Az unokáim messze. Interneten küldenek levelet, Vilmos elhozza, kinyomtatva. Én nem írok. Üzenek, Vilmos elintézi. Néha képeket is hoz, felkunkorodott másolópapíron. Ki vigyázná az én álmomat? Nem hagyják az embert. Rozoga kocsikkal kínlódnak az ablakom alatt. Közterület, oktatott ki a felügyelő, amikor panaszkodtam neki. Még mindig szép vagy, mondta, azután csak annyit, hogy hivatalból nem tehetnek semmit. Ők pedig éjjel-nappal vannak, nem hagynak nyugodtan gondolkodni sem. Rájuk kell gondolnom, ha nem is akarok. Néha már elfelejtjük, hogy ki melyik oldalon áll, és egymásnak panaszkodunk. Összemos bennünket a gond. Az öregség. A kivert kutya sorsok. Párhuzamot vonunk történeteink között. Szarajevó, a rokonok. Rokonaink rokonai. Muzulmánok, horvátok, szerbek is. Keresztül-kasul összekeveredve, pedig a parancs úgy szólt: ne keveredjetek. Ki merne itt főválogató lenni?
*
Nagyon nehéz a semmiből teremteni barátságot. Kezében virágok, vödör, gereblye. Az enyémben is. Borzasztó, hogy majdnem pontosan lehet tudni, hogy mennyi időnk van még. Mondja, hogy vett magának egy pár fekete cipőt, és tudta, hogy nem tesz benne annyi lépést, hogy tönkre menjen az a lábbeli, neki ebben az életben több fekete cipőre nem lesz szüksége. Mint mikor a fogait csináltatta. Harmadszor az életében. És többször nem kell. Amikor a kórházból vitte ki hatodik gyerekét, tudta, hogy ő biztosan nem fog már szülni. Vagy amikor haja őszülni kezdett, bőre ráncosodni. Nehéz megszokni, a visszafordíthatatlanság tudatát, a dolgok végét látni szörnyű. Már majdnem biztos abban, hogy alig maradt előtte idő, és ami számított, az a háta mögött van. Könnyebben várja a csendet, mert megtette, amit kellett, és amúgy is elege van mindenből. Születések, keresztelők, örömök, bánatok, háborúk, temetések, és az a sok hétköznap az ünnepek között. Elég volt ennyi. Simított egyet a fekete lábbelin. Egymásra ne haragudjunk már, legalább mi ne háborúzzunk. Először ő került kórházba, azután pedig én. Mindig borzasztott a város. Üvöltött. "Már nem akarom, hogy itt legyen a holnap, a tegnapot akarom!" Elfordultam tőle, arcomat az ablakhoz nyomtam, néztem a várost a rácsok közül. Kiszabadult az ápolók kezéből, nekem esett, elrángatott a kilátásból. "Konzervdobozban élni!" Sikoltozott, és karmolásra görbült ujjakkal hadonászott az orrom előtt. "Hármas út van előttem, de az egyik út a halálba vezet! Amit megtagadtál, az elengedett!" Végre lefogták, és visszatuszkolták a szobájába. Mindennapos eset, mondta a fehérköpenyes, a sötétség, a látomások és a varázslás istennőjének képzeli magát. Nekem mondja?! Nem sok híja volt, hogy nem egy szobába kerültem vele. Valamiben mégis igaza lehetett. De már újra itthon vagyok, a megszokott tárgyak könnyűvé teszik a visszailleszkedést.
*
Behunyom a szemem, őseim között lélegzem. Mások voltak, nem ismerték a rezervátumot. Fogom a szótárt, nincs is benne. De akkor miért káromkodtak? Káromkodva keltek, káromkodva feküdtek. Szidták a világot, magukat, azt, aki teremtette őket, senki sem maradt kapatlan. Amióta meghaltak, itt nem káromkodik senki. Csend lett a falak között, kívülre szorultak a hangok. De a hosszú távollét után mégis meghallom őket, magamból visszhangzanak. Nem az én panaszom. Vagy mégis? Van, ami van. Aki ide rakott, tudta, miért teszi. Itt a dolgom, és ha csak keskeny gyalogutam van, én azon is elférek. Itt született az apám is. Muzsikusokat hoztak a faluból, zene szólt három napig. Így mesélték. Két hétre rá keresztelőt tartottak, de egy hónap is elmúlt, mire nagyapám végre nem ivott tovább. A nagyanyámat sajnálta, azért ivott, legalábbis így szólt a családi mese, mert szerinte az asszonyoknak olyan nagyon nehéz a sorsuk, és csak egyetlen boldog nap van az életükben, az esküvésük napja, a többi már semmit sem ér. Ő csak tudta, hogy milyen élete volt a nagyanyámnak. Megkeseredett az édes szó is utóbb, hát ezért káromkodtak hajnaltól napestig. Azután meghaltak. Én nem szidom az Istent. Botladozom, felkelek, ha elesek. Néha sokáig vagyok lent a földön. (folyt. köv. holnap)

December 27. (Tartalék élet) Azt mondta, hogy szeret, és megfogta a kezemet: két kezébe fogta, és azt is mondta, hogy na, legalább eddig eljutottunk. Elvitték katonának, tartalékosnak, és már nem tudom meg soha, hogy mire gondolt akkor, amikor azt mondta: na, legalább eddig eljutottunk. Felesége volt, két kisgyereke, én csak voltam neki, mint vannak olyan nők, akikkel jókat lehet dumálni, de nem megy velük tovább a férfi, mert akkor elveszik valami, ami elvesztéséért nagyobb kár lenne, mint amit nyerne egy ölelkezéssel. Tulajdonképpen nem is öleltük meg egymást, csak egyszer, udvariaskodva, búcsúzóul, amikor én nyaralni mentem, de abban nem volt semmi személyes, barátok előtt történt, a felesége előtt, a gyerekek is ott ugráltak, kiáltoztak, hogy néni, hozzál nekünk tengericsillagot. Lezárt koporsón sírt a felesége, sok műcsokor lepte el a hantot, szegénység volt akkor is, és nagyon hideg, azt gondolták az emberek, az élővirág másnapra úgy is barnára fagy, meg olcsóbb is volt a műkoszorú. Tíz évig nem fájt, mert nem tudtam elhinni, hogy nincs, csak amikor kaptam levelet egy régi osztálytárstól, aki találkozni hív bennünket, időben szól, írja, a vízum miatt. Neki fogalma sincs, hogy nem az a fő gond, nem az idő, hanem a pénz, ami most sincs, annyira sincs, mint eddig. A lap saját fényképezésű képeslap, ott vagyunk kicsit beállítva, kicsit spontán, mindannyian, a volt gimisek, a négy ából. A távolban a híd látszik, megint Ivo Andric jut eszembe, az angyalok, a szárnyaik, és ő, aki belemosolyog a lencsébe, a napba hunyorogva, mert szemből sütött bennünket a nap, Istenem, de rég volt….. Megírtam, hogy nem megyek, messze van az nekem, csókoltatom, és Imrét se várja, nem szólhatok neki, mert Imre már nincs. Gyorsan jött a válasz, tele kérdésekkel. Megírtam amit tudtam: felnőttek a gyerekei, a fiú magába bújós, író lesz belőle, mondják, de ő tagadja, váltig. A lány otthagyta a középiskolát, él, csak a saját szavát ismétlem, mert rákérdeztem, az utcabeliek viszont azt mondják, elnyelte a város, elkurvult, maffiózókkal hetyeg, de azért az anyjának nem mondanak semmit, van annak elég baja, és talán ő is tudja, csak nem akar ügyet csinálni belőle; belefásult a hétköznapokba: kávé, Bensedin, pelinkovác és munka hajnaltól késő estig. Nem ment férjhez, minek menne, hiszen holtában is szereti Imrét, csak a favágás nehéz, mert most azt is neki kell, egyszer szólt a szomszédnak, az össze is vágta, de azután beszorította a fásfészerbe, a mellébe markolt, és azt mondta, hogy ugyan, ne tiltakozzon, tudja ő, hogy másnak is ad, ő legalább megdolgozott érte a nagy halom fa összevágásával. Valahogy megúszta, harapva, rúgva, másnap adott neki egy liter pálinkát, hogy ne tartozzon neki, de azontúl undorral kerülte el az utcán, magát pedig meggyűlölte, mert egy töredéknél is kevesebb villanásra, de megkívánt valamit, ami régen volt, de már nem akarja, mással nem akarja, senkivel, olyannal sem, aki szeretné. Vágja a fát egyedül, fűrészel, hasogat; a lány combtőig érő szoknyában elmegy, a fiú naphosszat fekszik az ágyon, magára húzott pokróccal, néha rajtakapja, hogy színes újságokat gyűr be a feje alá, amikor váratlanul lép be hozzá, szex lapok, lányokkal, de hát nem szól ő ezért, már kezdte azt hinni, nem is érdekli az életnek ez az oldala, mint őt, aki egyedül maradt, huszonnyolc évesen, férfi nélkül. Nem, még egyedül sem csinálta, azóta soha…. Megírtam neki mindent, tudom, nem mondja el úgy sem másnak, csak hogy tudja, miért ne várja Imrét, mi van itthon, hogyan mennek a dolgok nélküle. Nem is mennek, gondolom néha, mert a feleségével gyakran ülünk a konyhában, válogatjuk a babot, fejtjük a borsót, tokozzuk a kacsákat. Enni kell, szeretni is kellene, mondom neki, de én se beszélgetek azóta férfiakkal, ő sem fekszik más mellé, így van ez, állapítjuk meg a végén, mindkettőnknek hiányzik, de talán nekem mégis könnyebb, mert beleülök abba a fotelba, ahol Imre tíz éve ült utoljára, ahol akkor, egyetlen egyszer a kezébe fogta a kezemet, és azt mondta, hogy, na, legalább eddig eljutottunk. Akkor elkezdem találgatni, hogy mire is gondolhatott, és kitalálok különböző történeteket: talán arra gondolt, hogy egyszer a sok beszéden túl is történhetne velünk már valami, valami több a szónál; a kézfogás volt az első pont, de nem jött utána több, semmi csak a szomorúság, és ha belegondolok, talán a megkönnyebbülés is. Mert mi mást lehet itt tenni? Belenyugodni, elfogadni, azt, amit kiszakít magának az ember, az öreganyám is mondta, és tűrte, hogy verte az ura, holtában jól megsiratta, hogy vissza ne járjon, nekem talán ezért nem ment a sírás, mert a keze csak, egyszer, csak egyszer, a kezében a kezem…… legalább eddig eljutottunk, és elment, mert vitték, és aztán hozták, és anya, feleség, testetlen szerető maradt utána. Mások után is, a tartalék élet, amit már nélkülük, mert kell, mert muszáj, mert legalább eddig eljutottunk…

December 26. (-- Kép helyett kérlek, idézz fel magadban hatalmas fenyőerdőt, mély illatú sétát benne, lassú lépdeléssel az enyhe emelkedőn, felfelé… -- Az ünnep lázgörbéje pedig lefelé tart. Jó a nyugi is. Főzni ma még nem kell. Ez sem rossz. Ajándéktornyokat ide-oda rakosgatni szintén nem kell: kényszerű szokás, hogy csak gyerekeknek ajándékozunk. De azután kicsit mindenki megszegi: valahol mindenki gyereke valakinek. Az idős szülőknek, akiknek már az ő szüleik nem adhatnak, azoknak asztalára is csempésződik ez-az. A gyerekek ajándékai fenyőágas zacskóban, jobbára édesség, esetleg apróbb játék. Az apu vállalata a tönk szélén, onnét még fizetés sem, ami elég szomorú, hiszen még a háborúink alatt is néztek az ünnepekre. Az iskola csupán egyetlen, közepes méretű labdát, néhány apró csokit, és sós rudat ajándékozott a gyerekeknek. Többen morogtunk is ezért, mert ebben a faluban sok helyen bizony ez az egyetlen ünnep, amikor a kisgyerek egy egész zacskó édességet lát egyben… Az idei jelszó is a "semmiből valamit" volt. Egész nyáron gyűjtögettem, kertben, hegyen járva minden giz-gazt szárítottam, elbírta a padlás. Jó egy hónapja aztán elborítottam velük a nappalit, és megkezdődött a csokrok, koszorúk, ajándékokra illő apró virágcsomók összeállítása. Annakideji őrületünk, miszerint egy síksági kertbe fenyő is kell, és tuja is kell, most éreztette hasznát: lett örökzöld a szárazvirágok alá. Az elkészült motyó egy része a lelkes nagyi jóvoltából piacra került, mert ő nem restellt a fagyban is ácsorogni vele, és boldog, boldogtalanra rábeszélni a koszorúkat, virágokat. Készült temetőbe illő is jócskán, és talán az is fogyott el legelőbb, de most semmi kedvem erről levonni a következtetést. Ebből a pénzből vettem meg a legfontosabb megveendőket. Közben pedig foltmunkával készítettem terítőket, mellényeket, apróságokat a három unokának… Nem kevesen pedig csak jó szavammal érhették be… Nemrég utolért egy elmaradt tiszteletdíj, így olyasmire vetemedtünk, amire eddig csak borzadva mertünk gondolni is… Az évek óta üzemen kívül, tétlenül ácsorgó villanykályhán, immár nálunk is műfenyő áll. Lázadásból! Mert kedvenc hegyünk fenyőit most is letarolták. Nem tudok kimenni a piacra, és nyugodt lelkiismerettel megvenni egyet sem. Gyökeres fenyőt venni? Macerás, és vagy megmarad végül, vagy nem, és különben sem akarok több fenyőt a kertbe. Szóval, kedvenc vallásfilozófus barátom a heti hazatérte előtt Szegeden, valamelyik mamutáruházban megvette a megfelelőt. Most ott díszeleg a sarokban, mint írtam, a kályhán, ami zsebmegfontolásból a karácsonyfa, azaz a műfenyő tartójává lett kinevezve. Eddig sem a fenyőillat volt a lényeg a karácsonyban... ha meg csak az, akkor ideje elgondolkodni valamin. A nyolcéves mondata úgy megbőgetett, hogy alig bírtam abbahagyni: nem halt meg miattunk egy fa, mondta. Mert azért kicsit mégis vigasztalgattuk egymást, nehéz a szokásokkal szembeszegülni…. Volt szerencsém olvasni, hogy giccses fenyődíszek helyett vissza a csuhé, háncs, dió-mogyoró-alma és egyéb, természetes díszítő elemekhez! Csak épp azt felejtették el, amire azokat aggatni kell! Szépen elszaladt velem a ló, közben pedig a konyhában melegszik a szárma (töltött káposzta), és itt nyafog a kicsi, hogy elég legyen már ebből mára, menjek le hozzájuk. Igaza van. És ha néhány napot nem kerül fel új anyag, az azt jelenti, nem vagyok még itthon, mert három napra elmegyek világnak. No persze, hogy az nekem mit is jelent, azt majd legközelebb megírom… Legyen jó meleged kedves Olvasóm, és gyere el máskor is!)

December 25. (A karácsonyhoz nem illik az álarc, és most semmi kedvem belebújni Fruzsina bőrébe. És nem is normális dolog önmagába zárkózni az embernek, még az írás kedvéért sem, mert az ünnep épp az ellenkezőjéről szól annak, ami az íráshoz kell. Írás helyett ismét az a ceremóniamester lettem, aki levezényel egy ünnepet, ami abban hasonló minden más család karácsonyához, ami a karácsony lényege, de viszont a külsőségeiben már más, mondhatni sajátos. Nem volt könnyű merni változtatni. Megpróbáltam olyanná tenni a karácsonyunkat, hogy az rólunk szóljon, arról, hogy együtt vagyunk, és ne legyen benne helye semmi erőltetettségnek, olyan rituálék elvégzésének, aminek eredetéről, lényegéről esetleg csak hallomásból tudunk. Mert a folytonosság ismert okokból megszakadt… A szokások maradtak, csak az áhitat veszett el belőlük, és épp ez a baj. Szegeden élő, vallástörténetet hallgató barátom gyakran mondja, és már hiszek is neki: szükségünk van a rendre, a korlátok kínálta szabadságról kár volt lemondani. És a szokásokat kár volt elhagyni. Most nincs miben megkapaszkodnunk, néprajzosok kiadványaiból megtanulni valamit nem ugyanaz, mint hozni magunkkal, magunkban. Amit én hoztam magamban, azt nem akarom továbbadni: a társadalom tiltása és a szülői küldés között őrlődtem. Borzasztó szegények lettünk, és nem a zsebünk szegénységéről van szó. Közben a kezembe került egy könyv, ahol azt olvastam, hogy nem baj, ha nem ismerjük a mágikus cselekedetek okát, akkor is tenni kell, akkor is hatnak. Az a bajom, én mindenről tudni akarom, hogy mit, miért… Huszonöt év alatt mindenféle karácsonyunk volt már. Legszebbek és legfájdalmasabb ünnepek váltogatják egymást. Szép volt az első karácsonyunk a párommal. Csodálatos volt, amikor a második, koraszülött lányunkkal épp karácsonyra értünk haza a kórházból. Emlékezetes volt a szülők házából való elköltözésünk után az első december 24-25. Gyötrelmes volt az az ünnep, amikor egy halott kislány friss emléke szomorított bennünket. Voltak nagyon-nagyon szerény karácsonyaink, de egyszer, egyetlen egyszer adódott egy olyan, ami minden téren tökéletesre sikeredett. Az volt a legjobb benne, hogy pontosan tudtam, az valami kivétel, és nem azt kell majd keresni minden másik karácsonyunkban, és hiányként megélni, ha másként alakul, hanem annak az emléke teszi majd többé a következő karácsonyokat. Négy lányunk, még a kicsi is épp így emlékezik vissza: valamitől az nagyon szép volt. Nem megyek bele a részletekbe, mert felesleges, mindenki emlékezetes karácsonya hasonló: meg kellett dolgozni érte. Keményen, szívósan, csak azért sem feladva, és hagyva a dolgokat, elhagyva magunkat. Mi is volt annak a karácsonynak a titka? Meleg otthonunk volt, és együtt lehettünk. Akkor, amikor mindez éppen nem volt természetes. Mi az, hogy "tartalékos", kérdezte egy Fruzsina-olvasó a levelében. Én azt hittem, hogy azt az egész világ tudja, hogy mit jelent. Tartalékos katona az nem sorkatonai szolgálaton levő, hanem akit az ebédlőasztaltól, a családjától, a munkahelyéről vittek el katonának... Hosszú ez a téma, itt hagyom abba. Legyen fedél felettünk, legyen meleg, legyen tisztességes étel az asztalon, ne legyen senki nagyon beteg (az apróságokat csoda bánja, egy kis nátha még elmegy). Ja, hogy ennyire "lenyomtuk " az igényeket? Dehogy… tessék csak elgondolni, így látszik meg az, ami éppen a legfontosabb a karácsonyban… legyen kikkel emlékezni erre a karácsonyra... és lehetőleg minnél több karácsonyi napunk legyen egy évben. Boldogságot, minden Olvasómnak, és köszönöm!)

December 24. (Vízfénynek árnyéka) A fiam vízbe fulladt, elvitték a tündérek. Mondtam neki, hogy ne menjen a tóhoz, de nem hallgatott rám. Azóta is gyakran álmodom róla, álmomban felém nyújtja karját, sóvárog a fény, a fent után, de a zöld hínár derekára csavarodik, lehúzza, vissza az üvegpalotába, és lassan zöld lesz ő is, elfelejt engem. A parton múlnak napjaim, mert én azóta is csak a vizeket keresem, mindenféle vizet. A tenger lesz a következő. A tenger… Csak ezt az egy tavat felejtsem kicsit, ide még nem merek. Majd máskor, majd utoljára, ha már minden más vizet láttam, minden tavat és tengert megvádoltam, akkor majd visszatérek, ide a kert végébe, hogy elmenjek a fiam után, széttárt karjaimmal, mint az angyalok szárnya, lebegjek a vízen, arccal lefelé, a medrét kutatva, azután merüljek el benne, le a fenekéig, le a tündérekig, jaj, csak megismerne még... Nem is értem, miért nem már ma, miért nem vagyok annyira bátor, hogy most, azonnal utána menjek… Ülök a parton, már a tengernél, látomás, gondolom, de hangosan azt kiáltom, hogy jöjjön, itt vagyok! Szép szál legény emelkedik a habokból, elindul felém, messziről integet, mosolyog. Megismer, ujjong bennem az öröm… a fiam, sóhajtom később, hát itt a fiam. Asszonyom, mi a gond, kérdezi, és látom, ez nem is a fiam, ez valaki más, és néz a szemembe, vállamon a keze, aggodalom a tekintetében, arcomra pereg testéről a víz, fuldoklom a szégyenkezéstől, miféle varázslat játszik itt velem, ez már az őrület, nem mehet így tovább… A szobában fényben fürdik minden, a víz fénye hullámzik a falakon, kéknek látszik az ég, zöldeskéknek a tenger, a tengert nézem benne, elfelejtem már a tavamat is, ölel, bolond vagy, bolond asszony a tavaszban, hát mit keresel itt, még nincs szezon, üresek a sétányok, a part végig üres, ki vagy te, azután már hangosan nem is szól, csak néz, úgy kérdez. De tudom, hogy nem kell felelnem, fekszem, hagyom, hogy most az egyszer ő győzzön… Elmegyünk úszni, hullámra hullám, ígéri, hogy elvisz egészen a szigetig, ahol majd én is örökké fiatal maradok. Nem vagyok már fiatal, de nem hallja, elém kerül, karjaival, testével gyűri a tengert, nincs másik út, csak amin ő vezet, de messze még a sziget, és a part felől már feketedik a víz. Nem győzöm, fárad a karom, lassul a tempó, lemaradok, már őt sem látom, ő nincs már sehol, talán nem is volt, haza gondolok, a tóra, de már késő, a hegyek felől elérnek a fekete felhők, elnyelnek, és velem az egész világomat. Elnyelik a tengert, az otthoni tavat is elnyelik, és nem lesz tovább hol keresni, és nem lesz tovább senki, aki keresné a fiamat...

December 23. (Babazuza) A kaszáló felett fekete felhők gomolyognak. Még két forduló, és mehetünk haza. Ne az égre nézz, kapálj! Boszorkányok hajtják az égi lovakat, rézmozsárból a kocsijuk, és messze, az ég alján is az ő hajuk lobog a feltámadó szélben… Zivatar lesz? Nem lesz, te csak kapálj! Mikor indulunk? Haza akarok menni… Még egy forduló. A présháznál már csapkodni kezd, a bokáig érő porban apró kráterek. Az eső végét megvárhatnánk a kunyhóban is. Haza akarok menni. A sárban nehezebb lenne a járás, a vizes fű térdig ér, a meztelen lábat csíkozza minden lépés. Fáj. Tényleg vannak boszorkányok, lobogó hajukban zivatart hordozva? A szilvafáson túl, ahol a diófák sora kezdődik, ott van a fészkük. Az öreg fák hegyén, ahová nincs az a bátor gyerek, aki fel merne mászni. Az akácosban vannak a varjúfészkek, a diófásban a boszorkányfészkek. A diófák ágai között ringnak a boszorkányok, rézmozsaraikat fényesítik, villámaikat készítik elő. Ha ma nem ázunk meg, holnap elmegyek, megszámolom őket. Azt mesélik, hogy heten vannak, hét gonosz boszorka. Ne higgy el mindent, amit mondanak. Ha elég nagy leszel, egyedül jársz ide. Zsákba szeded amit kell, én addig öreg lábaimat otthon pihentetem a sámlin. Nem akarok elég nagy lenni. A nyüves káposzták miatt, görbe répák, éretlen dinnyék kedvéért? Esni kezd, hatalmas cseppekben. Apró porlobogás, minden csepp nyomán porfelhő. A présház már mögöttünk, a híd még nagyon messze. Lombos fák között is meghúzhatjuk magunkat. A szél arcul csap, ritkás esőcseppeket sűrű porral kavar. Elindultak a boszorkányok, lovaik patái szikrát vetnek, körülöttük dübörög az ég. Hét sovány öregasszony, kezük helyén hosszú karmok, saslábra hasonlít a kezük. Megragadnak, véred serken. Vizes lapuleveleken már látom, hogy csordulnak az apró vérpatakok. A hajuk fehér. A hajuk szürke. A hajuk hullámos, kócos gomolyag, villámpántlikákkal. Mint mikor a kazalról leugorva, derékig érő hajamba szalmaszálak ragadtak. Hol jártál kurva kölke, a nyakadat töröd egyszer?! Ki hagyta már megint ott a létrát? Nem vették észre, de a háztető gerincére is feljártam. Elláttam a kaszálóig. Egészen a diófásig. A tetőről látom magunkat, a csapkodó esőben, felettünk kavargó felhők alatt megyünk, Babazuza és én. Szandálom a kezemben, a kihorzsolt sarkamon sárrá válik a por. Ott jövünk, szemben. A kaszáló hídjáig még hosszú az út. A hét boszorkány a nyomunkban, az elsők vetik a szelet, a hátsók már aratják. Babazuza szedi a lábát, vállán a kapák, kezében a kezem, csontos ujjai szorítanak. A szél szétbontja kendőjét, mire egy kézzel szájába kapná az egyik csücsköt, hogy a másikat szorosra húzza, már viszi is a kendőt a hetedik boszorkány, válla köré kerekíti és vihog a rézmozsárból. Öreganyám haja lebomlik, a szürke hajfonat derékig ér, saskezével átkot szór a magasra. Villámlik egyet a felhők közül, perelnek vele a boszorkányok. Heten vannak, csontos vénasszonyok, görbék, aszottak, szájukban feneketlen kutak, forgószél kapja ki a kútból a vizet, szórja, szórja az útra, amerre megyünk, eső veri a mezőt. Babazuza konok és nem állna meg, a haját hagyja a szélnek, hogy cibálja ha jólesik. Szemeivel a hidat keresi, mert azon túl nincs varázslat, csak eső, zápor, zivatar, és minden, aminek jönnie kell a szép napok után. A tetőről kiáltozom, hogy nem arra, hanem emerre kell menni! A sokszor járt úton eltévedni? Ki hallott még ilyent?! De Babazuza nem figyel rám. Mindig mindent jobban tud, mint én. Vállán a kapával, kezéből a kezemet kiengedve, lassan szétbomló hajfonatával lép egyet, lép kettőt, azután nem is lép már, csak emelkedik. Nem figyel rám, hiába kiáltozom.

December 22. Jó az erdei éjszakban, mert a rémeket is rejti, és engem is előlük. Jó, hogy hallgattam a levélben írtakra, és nem vágtam neki a sehovának. Lassan lépked a sötét, beleborzongtat az erdőt lassan birtokba vevő árnyak látványa, először csak a völgy lesz árnyékos, azután az erdő is feketedik, egyre feketébb lesz, mert annak is vannak fokozatai, de egyszer csak olyan fekete lesz, hogy vége, nem látni az ég és az erdő határát sem, beborul felettem, északnyugatról jönnek a nehéz, fekete felhők. Hideget érzek a csontjaimban is. A melegítőt bekapcsolom, sötétben tapogatva, mert a lámpát nem merem használni, lentről megláthat valaki. Az ágyba kuporodva hallgatom a kinti csendességet, várom az erdészt. Nem kell sem előre menni az időben, sem a voltban kutakodni, hanem csak a jelen dolgaival foglalkozni. Így lehet csak. Az ősz utolsó ajándéka ez a néhány szép nap. Nem tudjuk, hogy meddig tart, bármelyik pillanat csikorgó fagyot hozhat, de nem ez a fontos, és nem a holnap, nem a fagy, hanem a mai meleg, és talán a virág se bánja, aminek feje már a föld felett van, a hóvirág, a jövő év virága... Mocorgást hallok lentről, lépteket. Nem egyetlen ember lépteit. Halihó, halihó, Fruzsina! Én vagyok! Az erdész az, már a lépcsőn elkezd kiáltozni. Gyorsan, megkönnyebbülve kapcsolom fel a lámpát, a szívem még akkor is ver, mint a bolond, amikor ajtót nyitok. A bentről kiáradó fényben áll az erdész, lépésnyire mögötte pedig egy nő. Tövig vágott seszínű hajával, ódivatú szemüvegével - nem is a divatjamúltsága a baj, hanem hogy rém rosszul áll neki -, olyan gátlástalan kíváncsisággal mered rám, hogy nehéz állnom a tekintetét. De állom. Na, ő az a Fruzsina, mondja az erdész a nőnek. A nő rám néz, valamit motyog, de nem hallom jól. Mi az, hogy "na, ez a Fruzsina"?! Melyik Fruzsina? Milyen Fruzsina? A gondolataim összevissza járnak. Ezzel a kígyóval vetélytársak leszünk még, vagy már azok is vagyunk, máris gyűlölöm, és kétségem sincs, hogy igazam van. Az erdész azonnal kávéfőzésbe kezd, a nő leül az ágyra, oda, ahol még ki sem hült a helyem. Az erdészre nézek, ő nem néz rám, csörömpöl a csészékkel. Nyomát sem találom benne a tegnapi férfinak, hirtelen mehetnékem lesz. Szerencse, hogy az éjszaka utamat állja. És ez mind a nő miatt van. De a nő sem érezheti jól magát. Minduntalan bizalmaskodni akar az erdésszel, Gáborozik, felugrik, sutyorog a fülébe, turkál a ruhái között, matatott a szekrényében, a táskájából szendvicseket szed elő, kínálgatja, etetné, mintha én ott sem lennék, úgy viselkedik vele. Nyafog neki, és kapaszkodik, egyelőre nem értem a felállást. Bizonyítani akarja elsőbbségét, azt, hogy velem ellentétben itt ő van otthon, és én vagyok az, aki idegen területre tévedt. Azt mondja, nekem a saját csészémben add a kávét… tehát nem először van itt. Nem megyek bele a játékba, tíz évvel ezelőtt talán még igen, vagyis akkor biztosan. Az erdész ott áll közöttünk, félúton. Odaülök az ablak elé, már elbizonytalanodva, az a baj, hogy ez látszik is rajtam. De nem érdekel, és az sem, hogy lentről mit láthat belőlem valaki, ha kívülről néz fel az egyetlen fényes ablakra a hegyetetőn…

December 21. Melyik lenne a nagyobb csalódás: ha megtalálnának, vagy ha kiderülne, hogy nem is keres senki? Az egyik munkás feljött, megnézett magának. Csókolom a kezét, így köszönt. Gábor estére jön, főzne nekünk négy kávét, folytatta. Talán zavarban lehetett, mert a szemét nem láttam, és válaszomat sem várva, kifordult az ajtón. Megoldódott a helyzet, ezért nem kell előre izgulni! Gyorsan elkészítettem a kávét, leszedtem magamról a felesleges, útrakész göncöket, a táskát visszaraktam a helyére. Levittem hozzájuk az én kávémat is, úgy ültünk az épület előtti padokon, mint a vadgalambok. Ez jutott eszembe rólunk. Az erdő nyugalma ránk is hatott. Ilyen csendesség - ami persze nem a hangok teljes hiányát jelenti -, csak erdőben van, és gyerekkoromban volt, amikor nekiindultunk a hajnali határnak. Kevés beszédű ősök. Állnak a képeken, mint a kerítés lécei, sorban. Mögöttük az emlékmű, ott volt az utolsó győztes csata, ott éltek ők is, néha beszakadt a szekerük alatt a föld, rejtekhelyek kerültek napvilágra. Kincskeresők lepték el a vidéket, aki ott élt, az tudta, hogy a kincs az valami másféle, nem az, amit a keresők remélnek. Bölcsen néztek a fényképész mutatta pontba, ünnepi arccal, ettől a valóságuk is megmásult utóbb. Ha megszólaltak, azt mondogatták: tanulj, hogy ne kelljen dolgoznod! Az irodistákat hozták fel példaképül. Tanulj, fejezd be a gimnáziumot, majd bekerülsz a Községházára, majd benyom valamelyik felkapaszkodott rokon! Csak ne kelljen dolgoznod, mint nekünk… Közben pedig hurcoltak magukkal mezőre, kaszálóba. A folyóparton nőttem fel, diófán mászva, madarak között, kukoricásban és hereföldön. Hogyan ne szeressem hát a "dolgozást"?! Mert szemükben a munka csak az volt, amit ők csináltak. De nagyon becsaptak! Ők azért élvezettel végezték, lassan, nem kapkodva, mindent a maga idejében, láz, felesleges izgalom nélkül. Mikor, minek az ideje volt, és ha netán mégis idegeskedtek, az csak az időjárás miatt volt, mert azon nem változtathattak. Jött a jég, elvert mindent, a gyümölcsösökben azon az őszön nem lett szüret, a kukorica még kiheverte, de abból is csak feles lett a termés. Agyonvágta lovunkat, Mitrát a villám. Gyönyörű, nem is igásnak való állat volt, elfeküdt a kocsi előtt. Zokogott a záporban nagyapám, fejét verte a kocsioldalhoz, öklét rázta az égre. Hasaltunk az árokban, és akkor éreztem meg először, hogy nem minden pótolható, és nem létezik az "ugyanolyan". Mert Zorka sem pótolta Mitrát, csak helyette húzta a szekeret. Vezettem a kukoricában később, ekéztünk, belerántott a sorba, nagyapám káromkodott, az eső megint elvert bennünket. Tanulj, hogy ne kelljen dolgoznod, fújták szakadatlan, ha haragszom rájuk, akkor csak ezért. Olvastam nemrég, hogy a szerző nézett egy kapálgató parasztot, ahogy ment a kukoricában, fekete pont a hatalmas térben, messziről alig látszó a haladás… Mintha nem értette volna, hogy pont ilyen az írás is, betű a betű után, és a távoli szemlélő ha nem is sejti, hogy ez hova visz, aki műveli, az tudja. Nincs semmi dolgod? Nincs semmi dolgod? Ezt kérdezték, ha ábrándon kaptak, pedig ők is ábrándoztak, csak álcázták: közben káposztát palántáltak, babot ültettek, vagy mentek a kaszával a végtelen hosszú heresoron, jó ürügy volt. Amikor már nem bírták a dolgot, reggelre nem ébredtek fel. Nem keres senki. Minden kibírható, csak ha jön valami szépséges történés, vagy állóképszerű élmény, akkor rossz, ha nincs kinek elmondani. Ezért nem hajszolja az egyedül élő a boldogságot: minek? Már nem lenne baj a mozdulatlanság sem. Csak semmi megrázkódtatás, és közben észre sem veszi, hogy régen nem is él, hanem már csak úgy van, bele a vakvilágba. Összeszedtem a csészéket, közben megtudtam, hogy alkalmi munkából élnek, Gábor segít nekik, amiben tud. "Lentről" jöttek, nem pontosították, hogy honnét. A földszint romjait eltakarították, az ép bútorokat elvitte a teherautó, hallatszott, ahogy a szerpentin kanyarjaiban sikoltott a fék. Gyalog indultak, lefelé a hegyről, sorban, mint mesében a törpék. Vitték magukkal a délelőttöt is. Már az emeleti szoba teraszáról néztem utánuk. Az utolsó ember, mielőtt a fák között eltűnt volna, visszanézve megemelte micijét, megvakarta üstökét. Először nem is értettem, hogy ez engem miért ütött gyomron… Valamikor így láttam az apámat is távolodni.

December 20. A szökés előző nap kiállt izgalmai, és a rohanás tökön-babon át annyira kimerített, hogy a Lujzikás, Dunás gondolataim gyorsan, átmenet nélkül mély álomba vittek. Nappalra és vakító fehérségre riadtam, a szoba fehér falai verték vissza az ablakon beáramló fényt. Csak egy villanásnyi ideig tartott a "hol vagyok, te jó ég, hol vagyok én?!" bizonytalansága, gyorsan térképre rajzoltam magamat. És épp olyan gyorsan következtek az egyéb, megválaszolásra váró kérdések. Mi lesz tovább? Hol az erdész? Hány óra? Lehet itt kávét főzni? Éhes vagyok… Fáradt vagyok, fájnak a lábaim… Nyafogó gyerek lettem hirtelen, akit jó lenne, ha valaki pátyolgatna. Némi nosztalgiával gondoltam vissza a többiekre, szegény Vidák Marisra pedig fájdalommal, de ugyanakkor hálával is. Rogyadozó lábakkal tettem néhány lépést, sajnos, a nappali fényben mást mutatott a szoba is. Ridegebbnek, rendetlenebbnek tűnt, mint este. És az erdésznek nyoma sem volt, annak sem, hogy ott aludt volna a másik ágyon.
Szerencsére a szekrényben találtam kávét, cukrot, a sarokban rezsót, mindent, ami a pillanatnyi boldogságomhoz kellett, sikerült is halasztanom az aggodalmaskodást. Előbányásztam a táskámat, az öreg otthonból dézsmált kosztot székre raktam, oda tettem az ágyhoz, majd a nagy adag kávét is, és visszaültem a még meleg helyemre. De azért előbb még felhajtottam a takarót, és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nappali fénynél is tiszta az ágynemű, beleszaglásztam kicsit, de nem éreztem semmit, ami azt jelentette, az erdész alvásának nyomát eltűntette a sajátom. Már szinte boldogan fogtam kezembe a forró csészét, fejemet a falnak támasztva, lehunyt szemmel lebegtettem magamat. Minek előre aggodalmaskodni, majd eljön annak is az ideje… Előbb jött, mintsem a kávém ihatóvá hűlt volna. Lépteket hallottam kintről, és beszédhangokat is, amelyek között nem ismertem fel az erdészét. Vacogva kapaszkodtam a csészébe. Már a földszinten zajongtak a váratlan látogatók, és a hangokból hiába próbáltam kikövetkeztetni, hogy mifélék lehetnek. Három-négy perc múlhatott el, mire biztos voltam benne, hogy nem engem keresnek, pontosabban nem keresnek semmit és senkit, és nem is a puszta kíváncsiság hozta őket a hegytőre, hanem valami dolguk van. Óvatosan, hogy ne csapjak zajt, felkeltem az ágyból, és elkezdtem öltözni. Már a sapkámat akartam a táskába gyűrni, amikor megláttam a levelet. "A Dunához mentem, dolgom van a hídépítőkkel. Késő délután jövök. Ha ezt a levelet megtaláltad, az azt jelenti, hogy már a sapkát piszkálod, az meg azt jelenti, hogy menni akarsz. Ne menj, maradj a fenekeden, jó helyen vagy itt. A földszinten levők úgy tudják, hogy a kedvesem vagy. Ne tagadj meg, így a biztonságos. Elviszik az ép berendezést, és azután nyugtod lesz tőlük, az erdőnek ez a része nem forgalmas. Aludd ki magad, jövök, ne félj. H. Gábor"

December 19. Jobb lenne elmennem innét. Amíg van idő. Ez már másféle szökés lenne, természetesen. Magam elől. Az erdész is gondban van. Biztosan leült a padra. Ha eloltanám a fényt, és kinéznék az ablakon, a sötétben mozgó parázsfény megmutatná, hogy igazam van. Rágyújt, mert még nem tudja, hogy mit tegyen. Mi legyen velem. Jobb lesz, ha felöltözöm, és hagyom ezt az ostoba játékot, ezt a szeretősdit. Bár ki tudja… Elsőre nincs akárkihez bizodalmam. Vagy semeddig, vagy örökké tartó a kézfogás. De hát akkor most miért vagyok egyedül? Hol vannak azok a régi, örökre szóló barátságok… New York nyelte el az egyiket. Budapestig kísértem el, tartalék pénzemen. Nem engedtem, hogy kifizesse az utat, de közben az is bosszantott, hogy a férfi miatt költségbe verem magamat. Ostoba cirkuszolásom után lemondta az aznapi indulást. Ott maradtam, maradt ő is még egy hetet, húztuk az időt, nyújtottuk a kínlódást. Én éreztem, hogy hiába, ő pedig ostobamód hitte, hogy ha egy hét haladékot ad, azzal majd nekem jobb lesz. Egy hétig mást sem csináltunk, csak bizonygattuk egymást a lehetetlenről: mi úgyis örökké, így is… Közben jártuk a várost, minden turistáknak ajánlott nevezetességet felkerestünk, ácsorogtunk különböző tereken, emlékeket gyártottunk, futószalagon folyt az emléktermelés. A Várból barackmagot dobáltunk, már nem érdekes, hogy kihajtott-e akár egy is… Az őszibarackról érett asszonyok szerelme jut majd eszébe, örökké. Ezt mondta, múlttá váló jelent idézett meg. Közben már egy másiknak, egy fiatalabbnak készült szívében a fészek. Utólag szépen összeállt a kép. Túl későn okosodom. Megfértek ott ketten is, mondta, amikor kiprovokáltam a válaszát. És én csak látszólag vicceltem. Ő is csak látszólag viccelt… A válasz persze fájt. Rendes férfi akár két nőt is képes megtartani magának, mondta, ezt már az utolsó nap. Hisztériás összeveszések, és forró kibékülések váltották egymást, ahogy közeledett az elköszönés ideje, egyre gyakrabban. Görccsel, kapaszkodva csak veszíteni lehet… De hát miért nem tudok én elengedni? Mert nem tudok… Taxival mentünk a repülőtérig. Már nincs érzelem bennem, akkor eltékozoltam mind. Visszafelé egy valószerűtlen teremtményt adott mellém a sors, akkor már két órája hiába várta pesti ismerőseit. Nyilvánvaló nyomorúságom tehette, hogy megszólított. Nem város nevét felelte kérdésemre, csak annyit: Amerikából jöttem… Olyan volt, mint egy elhízott, megöregedett tündér. Hatvan éves lehetett, kalapban, muszlinban, fehér volt a bőre, és kövérsége ellenére csupa báj volt, áttetszőnek, könnyűnek tűnt. Két csomagja volt, kézitáskája és laptopja. Együtt mentünk vissza a városba. Szépapja vándorolt ki, még valamikor a szabadságharc után, és még mindig magyarnak vallják magukat az utódok, ő is. Újságíró. A Teréz-körúton virágot vett. Csak úgy, magának, mondta későbbi kérdésemre. Kinek másnak?! Olyan hangos és vidám volt kacajjal elengedett kérdése, hogy meghökkentem. Nem a nevetésen, nem a tényen, hogy valaki önmagát is meglepheti virággal… Mindenféle tanok mindenféle tanítása akkor világosodott meg bennem: senkihez se kössem boldogságomat. Vettem magamnak én is egy rózsát, a legszebbet. Életemben először nem kérdeztem meg előre az árat. Persze, elég nagy ostobaság volt, mert alig maradt pénzem a visszaútra. Még nem tudtam, hogy az jóval odébb lesz. Az Erzsébet-hídon bőgtünk egy sort, csak úgy. A Duna fölött azt képzeltük, hogy megmenekült öngyilkosok vagyunk. Ő miért szomorú, kérdeztem rá. Valahol mélyen mindenki az, és néha nem árt előhívni, felrázni a szomorúságot, nehogy belenőjön a szívünkbe, felelte. Megint nevetett. Papokkal találkoztunk. Volt egy, aki azonnal beszédbe elegyedett velünk, inggallérja gombját kigombolta, kihúzta belőle a fehérséget, ő mindig itt száll meg, mondta, és felajánlotta, elvisz bennünket estére egy műsorra. Akármilyenre. Vagy csak sétáljunk a parton. Réztábla, kopogtató, gesztenyefasor, kisasszonyok, szerelmi levező. Olyan volt az egész, mintha visszazuhantunk volna egy időcsatornán. Azon az estén Lujzika ágyán néztem meg az e-maileket. Néhány napig még forró gyakorisággal, heves érzelmekkel, de már ékezetek nélkül jöttek a válaszok… Lujzika maradásra kért. Fizet mindent, persze nem ajándéknak szánja, mondta meglepődött arcomat látva: kiváló interjúalanya leszek, és együtt mehetünk a Vajdaságba is, kalauzolhatom, amerre nekem tetszik…Majd vezetem, úgy mint egy idegent, mondtam, és elfogadtam az ajánlatát. Itt is jártunk, ebben a hegymászó otthonban. Még nem volt meg ez a híd, amikor a Duna elvitte beledobált, hervadt virágainkat. Ő régen elhunyt ősei miatt, én a két ismerős kiskatona miatt, a kilenc tartalékos miatt, az eltűntek miatt… Összeszorult gyomrú emlékezek ideje volt vele az a néhány nap. A szerelem pedig úgy foszlott szét, mint a papír zsebkendő, amit a vízbe ejtettem. Azontúl még ritkábban érkeztek az e-mailek, egyre kevesebb telefon, és egyre kevesebb rágondolás - részemről. Lujzika megmaradt, a kedves nincs. New York elvett, és adott is valamit. A Duna pedig bosszantóan nem zavartatja magát. Bár örvénylik a hídroncsoknál, és talán viszket a háta az új hidak miatt, de alapjában véve az marad, ami: folyó, makacsul a tenger felé igyekezve. Egyedül.

December 18. Mit mondhatnék még magamról, ha majd többet is kérdez? Mert könnyű egy nevet odalökni, és ha nem lesz elég neki a név? Rainer Fruzsina. Rainer Fruzsina. Rainer Fruzsina. A név megtalálja az embert. Akkor még az álnevem volt. Honnét kaptam? Messze, a falu felett van egy elhagyatott bozontos rész, már régen nem temetnek oda, hatvan éve, ha jól számolom. A gyerekek úgy játszanak a sűrűre nőtt növények között, hogy eszükbe se jut félni. Sőt, ha otthonról szökésre vetemednek, mert valami nagyon rosszat tettek, vagy ha a félévi értesítő nem üti meg a reméltet, mindig ott kötnek ki. Elveszett gyerekek után kutatva oda mennek először a szülők, és gyerekük nevét kiáltozva végigbujkálják a labirintust, amit azok ráérő idejükben, videózás helyett vágtak, tisztára úgy, mint annakidején apjuk, valahol máshol. Gyalogbodza, ecetfa, akácok, puszpáng, borostyán, szeder, csipkerózsa… minden megnő ott… ha megelégszik azzal, hogy a másiktól magasabbra nem nőhet, akkor megmaradhat közöttük. Alattuk korhadnak a fakeresztek, kidőlt téglakeretek, foghíjas rácsozatú sírboltok. Én is egy elveszett gyerek nevét kiáltoztam, amikor erre a névre akadtam. Az a gyerek valahol máshol veszett el, de még nem mondható el a története. Rainer Fruzsinát kaptam cserébe. A név nyomába eredve a Duna torkolatáig jutottam, vagyis majdnem addig… Nem hagytak ott sokat, csak életük egy darabját, és elindultak ide, ahol senki se várta őket. A hajó lassan parthoz simult, döngő léptekkel mentek előre a férfiak, utánuk a szeppent asszonyaik, nem sokan, mert nem mindenki mert elindulni, volt aki még otthon maradt. Árvay Fruzsina öccsével karján, cselédjükkel háta mögött állt a fűzfák alatt, apját várta a hajóval, aki kereskedő volt, és két hosszú hónap után akkorra ígérte jöttét. Árvay Fruzsina azt nem tudhatta, hogy a hajózás alatt az egyik utas fogadalmat tett, hogy az első szép lányt, aki az útjába akad - vagy lehet az akár asszony is -, megszerzi magának. Mert mit ér egyedül az élet? Amikor David Rainer meglátta Fruzsinát, azonnal tudta, hogy ezen a helyen mi lesz a második dolga. Mert az első lesz, hogy épít egy házat… A történet szép kezdéssel, de csúf véggel jutott el hozzám. Egyszer elindultam, hogy megkeressem a házat, ahol éltek. Azt mondták, hagyjam békével ezeket a dolgokat. Kutyákat uszítottak rám, és bár tekintetükben ott bujkált a félelem, de haragot, gyűlöletet szórt szemük. Mit mondok, ha visszajön az erdész? A nevem történetén túl még mi tartozna rá? Fiatalabb mint én, és a rendőrök előtt mégis szeretőjének fogadott. Kettőnek kicsi ez az ágy.

December 17. A lépcsőfordulóban enyhe szappanillat érződött, fürdés párája. A fiatalabb rendőr érzékszervei az elfogyasztott tömény hatására bár tompultak, mégis megérzett valamit. Valami nem erdőbe illőt. Jelentős pillantásnak szánt szemforgatással nézett vissza az őt követő idősebbre. Az megértette, és gyorsította lépteit. Az erdészről nem lehetett tudni, hogy mit gondol, szótlanul követte őket. Ő biztosan tudta, hogy az illatnak semmi köze hozzá. Az első ajtó, amit belöktek, épp a fürdőszobára nyílott. Az illat felerősödve csapta meg orrukat, és vízcseppek látszottak az imitt-amott hiányos csempézeten, a vízcsapon, a zuhanyrózsa kígyója is nedvesen lógott a helyén. A párába vakult tükör kivehetetlen arcot mutatott vissza, amikor a bambult tekintetű rendőr egészen közel hajolt hozzá. Itt valaki fürdött, már a folyosóra visszalépve mondta, úgy, mintha csak számára lett volna tény, és a többi nem jöhetett volna rá magától is. Mindketten az erdészre meredtek, ő csak vonogatta vállát, nem akarta, nem mondhatta hangosan, amire gondolt: szidta a bolond asszonyt, tényleg megháborodott, ha nem érte fel ésszel, hogy húzza meg magát! Jöttüket hallva, akár el is szökhetett volna a hegymászó otthonból, meglapult volna az ölfa-rakások takarásában. Az erdész már a másnapi, hivatali tortúrák rémségeit látta maga előtt. A rendőrök közben valami egészen mást… Ott álltak az erdész szobájának ajtójában, furcsa elhallgatásban. Az erdész megérezte, hogy bent nem az van, amire számítottak, de hiába nyújtózkodott, nem látott semmit sem tőlük. Már éppen szólni akart, hogy menjenek arrébb, adjanak helyet neki is, amikor az egyik rendőr hátra is lépett, a másikat karjánál fogva húzta ki a folyosóra, szabad kezével becsukta az ajtót, majd pisszegett, hogy csend legyen, és huncutságokat kezdett el beszélni. Az erdész meghökkent, és a számára teljesen érthetetlen poénkodást nem hallgatva tovább, kinyitotta az ajtót. Aki az ágyában feküdt, és magához intette, nem az előbbi, erdei bolond asszony volt, aki megszökött az öregek otthonából… De akkor ki? Fruzsina vagyok, súgta az erdész fülébe az asszony, hogy amazok ne hallják, Rainer Fruzsina, mondta mosolyogva, a kintiek csóknak is hihették. Mosolygott, hunyorgott… meztelen karjain nem volt zörgős a bőr… arcának ránca még nem mutatta magát… és haja, ami az erdőben a sapkától nem látszott, most nedves volt a víztől… Az erdész már olyan ábrázattal fordult a két rendőr felé, mint akit tulajdonképpen rajtakaptak, de hát ilyen az élet, ugye értik az urak, kissé lehajtott fejjel pislogott felfelé, és azok tényleg nagyon megértőnek mutatták magukat, egymással évődve botladoztak a lépcső felé…

December 16. Egyedül lakó férfi kellékei voltak szétrakva, még elviselhető rendetlenségben. Az egyik ágy megpakolva könyvekkel, ruhákkal, a másikon felhajtott takaró, gyűrött párna, a nyoma annak, hogy ott aludt valaki. Az erdész, ki más? Villanymelegítő langyosította a levegőt. Talán nem hozza nyakamra a rendőröket… És ha mégis? Mindegy. Kifésültem, felcsatoltam a hajamat. A folyosó végén volt valamikor a mosdó… ha áram van, talán víz is… Minden volt, ami kellett. Sokáig hagytam, hogy a víz lemosson rólam mindent, nemcsak a menekülés izzadságát, nem csak az otthon füstszagát… Folyt rólam elmúlt éveim minden szennye, várakozása, csalódása, aggódása, kínjai, elvárásai, emberek elrongyolódott emlékei… embereké, akiket valamikor nagyon fontosnak éreztem, akikről azt gondoltam, hogy létezhetetlen élni nélkülük, és akik mégis sorra tűntek el a közelemből, elutaztak, megszöktek, elhagytak, megcsaltak, meghaltak, vagy csak éltünk továbbra is egymás szomszédságban, már semmit sem jelentve a másiknak… Nem ők a bűnösök ebben, én vagyok a hibás. A világom olyan, amilyennek én látom. Olyan lesz, amilyennek én látom. Magába szippantott a pusztulás folyója, minek hagytam? Az alján sodródom, külön büntetésem, hogy az eget sem láthatom, csak a felettem kavargó, zavaros vizet. Hídroncsok képei az álmomban is. Amíg a helyükön álltak, nem foglalkoztam velük. Azután eljött a nap, hogy témánk lett a hidak sorsa. Ki, mikor járt, melyiken először, és hová ment, milyen érzésekkel, amikor utoljára mehetett át rajta. Születésnapokra a lebombázott hidak képeit adtuk ajándékba. Már nem volt híd, amikor kezdtük érteni, hogy mi a folyó, amin addig úgy mentünk át, hogy észre sem vettük, mert nem képezett akadályt előttünk. A hidak elveszítésével a folyóhoz csak magáért a folyóért jártunk, és a sóvárgás miatt, ami a másik partnak szólt. Néha a folyó két ellenkező partján álltunk, és egymáshoz szálló gondolatunk lett a híd. Melegséget érzek, ha a leveleidet olvasom, írta a kedves, és ilyesféle meleg ért hozzánk, indult belőlünk, ha egyazon folyó medrének ellenkező oldaláról néztünk egymás felé. Amikor már elviselhetetlen volt a másik partra kívánkozás, elindultunk, nagy kerülővel, távolabbi hídon át… A zuhanyozás jót tett. Elkezdtem öltözni, egy újabb elindulásra készítve magamat. Akkor hallottam meg a lépteket. Már a földszinten jártak, valaki már a lépcsőn jött felfelé. A még fel nem vett ruháimat az erdész holmijára dobtam, a százegy kiskutyás táskát pedig jó mélyen belöktem az ágy alá…

December 15. Az erdész hallgatta a rendőröket, és várta, hogy végre elmenjenek. Az erdő már estébe burkolódzva neszezett körülöttük, és az otthon emeleti szobájának fénye is egyre jobban idegesítette, mert a teljes sötét beálltakor már nem lehet nem észre venni azt. Bolond ez az asszony, miért nem gondol ilyesmire, mint aki nem is bújni, de éppen hivalkodni akar… Már kezdte bánni, hogy beleavatkozott az egészbe. Van valaki a házban, kérdezte meg szinte rágondolásának pillanatában a fiatalabb rendőr. Nincs, vagyis csak én hagytam úgy a lámpát, túl hirtelen felelt az erdész, és ezzel a másikban felébresztette a rendőrt. Az asztalra csapott, feltápászkodott, és már állt is, bár alig, mert hol jobbra, hol balra húzta a megivott Sljivovica, ami először emlékezésé vált benne, hivatásának tudatára ébredésekor pedig a vadászösztönt erősítette fel. Gyerünk, intett a társának, és korhadt faágakban, kövekben botladozva elindultak a hegymászó otthon felé. A lombjuk vesztett hársfák, tölgyek koronája fölött, a felhők közül kibújó Hold fényében elől ment a két rendőr, mögöttük üres üveggel hóna alatt, lecsapott fejjel ballagott az erdész. Hirtelen nem is érdekelte, hogy mi lesz a következő pillanatokban. Mi köze ehhez az idegen nőhöz? Jobb is volna, ha nem lenne már a házban… az egyetlen lakható szobát kellene átadni neki… feltéve, ha nem viszik magukkal a rendőrök, ami szinte kizárt… nem tűnt részegnek, lehet, hogy füvezett… nem is volt ideje megnézni jobban. Másnap a városba akart menni, a folyóhoz, csak terhet jelentene a nő. Lámpával világítva indultak a szétvert földszint nagy termén át a keskeny, emeleti szobákba vivő lépcsők felé…

December 14. Megmutatta, hogy merre tűnhetek el a rendőrök szeme elől. Siessek, integetett bosszúsan, amikor látta, hogy még kérdezni akarok valamit. A hegymászó otthonban várjam meg, majd eltereli a rendőrök figyelmét, mondta, de több szóra nem jutott idő, mert ha nem indulok azonnal, meglátnak a közeledő, még a farakásokat kerülgető autóból. Az álmosság egy villanás alatt eltűnt belőlem. Úgy surrantam a sűrű bokrosban, mint nagy játszásokkor, gyerekkoromban. A vízpart bodzái között bujkáltam, attól félve, hogy a többiek túl gyorsan találnak rám, de ha sokáig maradtam előlük rejtve, akkor meg attól ijedeztem, hogy talán soha sem akad senki nyomomra, és akarattal úgy mocorogtam, hogy mégis felfedezzenek. A hegymászók otthona viharvert állapotban fogadott. A fogyó fény még kísértetiesebbé tette a látványt. Leszaggatott ablaktáblák, kivert üvegek, felfeszített ajtók... Az épület felső terasza alatt a hatalmas, hegyet ábrázoló, utakat jelölő térkép vörös festékkel befújva hirdette a hős vezér tetteit, azét a vezérét, akit azóta már lelőttek, sokkal kisebb okból, mint amiért megérdemelte volna. A földszinti, egykor hangulatos helyiség bútorzata összeverve, a látogatók neveit őrző könyv megszaggatva, ha lett volna idő, ha lett volna alkalom, talán megkerestem volna köztük a saját nevemet is, és azét a másikét…
*
Íze van a búnak is, megszokta. Már kell. Ő a feleségét veszítette el. Azóta az erdőket járja, és ott jó neki. Furcsa, állítják mások, pedig nincs is benne semmi furcsaság. Feltöltődik, de azután lassan, menet közben elveszik az erő, felélődik. Kiszívják a hétköznapok. És akkor újra kijön. Már megismerik a hétvégi házak lakói, nem is firtatják, hogy ki ez a különös szerzet, aki hetente száz kilométert autózik, mindig egyedül, a hegy miatt… de azután megismert engem, és már miattam is, együtt. Az osztályommal, a gyerekekkel oda kirándultunk, abban az évben tették rendbe a valamikor már jól működő, kirándulásra alkalmas völgyet. A hegymászó otthon is rendben volt, a háború alatt, ideiglenesen beszállásolt menekülteket a városban, megfelelőbb helyre költöztették belőle, és a viharos időszak nyomát szinte teljesen eltüntette a két lelkes gondnok. A férfi szobája mellett kaptam helyet, másnap már együtt ittuk a reggeli kávét, úgy gyónt nekem, mint a többiek, akik beülnek az otthoni fotelomba, és mondják, mondják az életüket, azt sem bánják, ha soha sem szólok bele, ha nem kérdezek, nem terelgetem mellékes mederbe meséjüket, és olyan lesz utóbb, mint a holt ágban megrekedt víz, megposhad a történet, és attól kezdve már senki sem akar magáról beszélni, megharagszanak rám, azt hiszik, én vagyok az oka, pedig nem, éppen hogy ők, mert olyasmit is kiöntöttek magukból, amit soha, senkinek sem lett volna szabad elmondani. De a férfi mintha nem tudott volna kifogyni a meséből, néha a reggel is úgy talált ránk, hogy feje az ölemben volt, ő pedig mondta, mondta… Simogattam a haját, néha a homlokán pihentettem a kezem, olyankor megfogta, és azt mondta, hogy a nagyapját juttatom eszébe, mert gyerekkorában az simogatta ilyen ráérősen, türelmesen a fejét, olyankor mindig helyrezökkent a világ menete, és most is így van. Nőségemben megsértve, de azért örültem, hogy jó volt neki velem. Később elromlott minden, ingerszegény lett a kettőnk társasága, jobbára csak marakodtunk, haraptuk egymást, lesve, hogy mikor serken a vér, mikor lesz sikítós a fájdalom. Végül ebbe is beleuntunk. Már egy hete gubbasztottunk. Mozduljunk ki, mondta, és hagytam, hogy felrángasson az ágyról, betuszkoljon a fürdőszobába: mosdani, fésülködni, ébredjek már nőségemre, legalább kinézetre, mondta. Hosszú, kék ruhámat levetettem, úgy, hogy közben egyfolytában a szemébe kapaszkodtam, sokáig bírta, de utóbb zavartan lépett el az ajtóból, a ruhát begyömöszöltem a mosnivalóba, de visszafordulva mosolyom már újra az övét fogta, ott állt megint. Olyan voltam neki, mint a halak, a napi etetésem ideje jött el, gondoltam. Bújócska a javából, ez is. Nézte, ahogy fésültem a hajamat. A szemei mondtak valamit, de azt nem tudtam kiolvasni, hogy igent, vagy nemet hoz majd az este. Annyi "nem" után már semmire sem számítottam. A város elvette otthoni hétköznapjaim maradék emlékét is, a hidakon úgy jártam, mint aki otthon van. Dédapámat a hegyen festette le a festő, mögötte látszott a város, lent, messzebb, a vízen túl. Jól sikerült a kép, bár a mester egyáltalán nem volt elégedett vele, és így a dédapámnak teljesen ingyenben lett végül. A család persze nem sokra becsülte a művészi munkát, akkor már jobban szerették az ovális keretbe fogott fotográfiákat, egy ideig még a kamrában is hányódott, mindenféle lom között. Úgy állt az öreg a hegyen, magasan a város, a víz felett, mint valami jelenés, egy bajszos angyal. Ha néha térdemre raktam a képet, és a festett szemét fürkésztem, kiolvasható volt belőle az én sorsom is. A templomnál járva én csak a hatalmas oszlopokat látom, ő a külső szépséggel nem törődve, inkább bemenni akart, leülni, és bámulni magába. Egy öreg pap állt az ajtóban, restelkedve emeltem volna kezemet a homlokomhoz, de félúton lehanyatlott, minek a póz, minek, ha csak azért, mert valaki látja… a faluban megszóltak, ha a templom előtt nem vetettem keresztet. De hát én magamban szoktam, súgtam a rács mögött ülő fülébe, amikor utoljára vállaltam a gyónás kínját. Miféle hited van neked, kérdezte a hang túlról. Az apám hite, feleltem daccal. Miféle hite van a te apádnak, kérdezte a kovács is, már az otthonban, akinek elmeséltem azt a nyárfás dolgot, a hitet, és a többit. Már semmilyen hite nincs, mondtam a kovácsnak, meghalt az apám. Pap temette? Az, és a szertartás végére megjelentek a fúvósok, barátai vitték a koporsót, nem kellett nekem senki támasza, a fiammal karomon feketedtem a menet elején, kígyó feje, méregfogakkal, még haragot hurcoltam, a mögöttem hullámzó halk morajt elnyomta a zene, és a lábam talán nem is érintette a temető füvét, mert felemeltek a hangok. Az apám tudta, mi kell. Ünnepet akart, nem kínos némaságot, és még életében megrendelte a muzsikát, mert tudta, mi úgyis elfelejtjük majd. Igaza volt, a halála hírére új időszámítás vette kezdetét, döbbent, tettekbe, tevésekbe fullasztott gyászidő, és senkinek sem jutott eszébe a zenészeket értesíteni. Szerencsére, azok tudták a dolgukat, előre voltak fizetve. Így könnyű járás esett a koporsó után, és ettől legalább a fiam is sokáig emlékezett. A tata részeges mulatozásait idővel elfelejtette, csak a fúvós zenére kapta fel a fejét: Ez a tata zenéje volt, emlékszem, mondta. Én még mindenre emlékezem, de a fiam fejében azóta merre vettek irányt a dolgok? Az unokám már a nevemet sem tudja kimondani. A villamos nem jött, helyette autóbusz állt meg, voltunk rá vagy százan… Úgy nyomódtunk egymáshoz, mint a szardíniák. A testek válogatás nélkül simultak a szomszédéhoz. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikat nem is láthattam. Szemben álltam neki, kicsit oldalra csavarodva, szorítsd magadhoz a motyód, itt zsebesek is vannak, mondta, mosolygott közben, nem azt értettem, amit hallottam, hanem az elhallgatása volt a fontos, a tekintete, ami valamitől diadalmas volt. Összeért a testünk, ha csak azért is, mert egyetlen testté lett az egész autóbusz belseje... akkor is. A kényszerítő körülmények miatt… nekem pont az kellett tőle. Hogy embermeleg érjen hozzám, nem a férfiláz hiányzott, csak a puha embermeleg… Jó lenne megkeresni a könyvben a nevünket, de sötétedik, a lapok megszaggatva, és egyáltalán, minek ennyit emlékezni… Megkeresem az emeleti szobát, romokban az is. Villanyt kapcsolok, önkéntelen mozdulattal leveszem a nevetséges, még mindig füstszagú sapkát, leomlik a hajam, őszes is, ritkás is, lassan fésülni kezdem, és csak nő bennem a várakozás, a saját sorsommal kapcsolatos kíváncsiság… Nagyon jó kicsit pihenni magamtól, másra bízni a döntést, akár ismeretlenre is, a saját életem folytatását.

December 13. Az otthonban gyorsan helyreállt a rend. Vidák Marist is eltemették, hivatalos papírjaiban az állt, hogy baleset következtében hunyt el. A szobáját egy hét alatt felújították, új lakót költöztettek bele. A füstszagot még sokáig őrizte az épület, és éjjelente a rossz alvók Vidák Maris szellemét vélték látni, ahogy a parazsát hullajtó cigarettával járkál az ágyaik között, vigyorogva földi kínjaikon. Magának kereste a bajt, Maris ügyét az ápolók ennyivel intézték el, amilye volt, az az otthonra maradt, így volt az egyezségben. Főfájást inkább az okozott, hogy a nagy kavarodásban hárman megszöktek. Az egyikük egy kilencven éves férfi volt, akit másnap kirándulók találtak meg. A domboldali, elvadult szőlője présházának lámpatartó kampójára akasztotta magát. Bár életében senki sem látogatta, de kevés holmijáért többen is jelentkeztek az otthonban. Egy hetvenhat éves nő volt a második szökevény. Nem messzire ment, mamuszban, pokrócba takaródzva beült a buszállomás várótermébe, ahol először hajléktalannak nézték, de amikor a helyi rádió bemondta, hogy az otthon igazgatósága kiket keres, egyből felismerték a takarítók. Ő igazából nem is akart elszökni, szó nélkül beszállt az érte küldött kocsiba… csak azért hagyta ott az otthont, mert lehetett, mert nyitva volt a kijárat… nincs is neki hova menni. Olyan hálásan fogadta a megszidását is, mint a gyerek, aki azt sem bánja, ha elverik, csak törődjön már vele valaki. A harmadikat, a fiatalon nyugdíjazott tanítónőt viszont hiába keresték, a felhívásnak sem lett sok foganatja, bár több bejelentés érkezett, hogy erre, meg arra látták, de igazi, biztos nyom nem akadt. Az erdőgazdaság egyik munkása bejelentette, hogy talált valakit, egy nőt, akiről eleinte azt gondolta, hogy halott, azután azt, hogy egy dombok között eltévedt részeg asszony, annál is inkább ez volt a véleménye, mert holmi malacokról magyarázott, pagonyról, meg fülekről, de Gandhit is belekeverte, és a Taot. Mire az illetékesek a helyszínre értek, csak a bejelentő erdészt találták ott, aki széttárt karokkal fogadta őket, és azt mondta nekik, hogy sajnos az asszony időközben elszökött előle. A rendőrök nagyon görbe szemmel néztek, de a fiatalabb gyorsan megenyhült. Ő délről került erre a vidékre, és az erdészről az elhagyott otthona, az apja jutott eszébe, a Durmitor, pásztorok, kecskenyáj, görgetegek, és ki tudja még mit nem idézett fel neki a látvány… mert az asztalon ott volt egy liter igazi Sljivovica is, és talán egy ráérő, öreg juhász keze munkája, vadrózsa ágából faragott mütyür díszítette az üveget… A rendőrlegénynek még a szeme is könnybe lábadt a nagy emlékezéstől, amit az erdész félre is értett, felkapta az üveget, és felé nyújtotta, ő pedig hagyta magát meggyőzni, elfogadta a kínálást. Közben, hogy ne fárasszák magukat az ácsorgással, mellé telepedtek a padra, és azután teljes sötétig ott ücsörögtek, főleg mert az erdész váltig marasztalta őket, szabályzattal nem törődve járt körbe az üveg, és arról már ki tudja, hogy ki tehetett, hogy csak ő vette észre, amikor a száz méterre, lombtalan fák közül kilátszó hegymászó otthon emeleti ablakában pillanatra felvillant a fény, és ott a nő állt, éppen haját igazítva… magányos férfiember szívében nem ritka az ilyen káprázat, és ha a rendőrök egyike meg is látta volna, könnyű lett volna elhitetni vele, hogy nincsen ott semmi sem, csak a Sljivovica miatt van az egész… Az elveszett asszony témáját pedig nem feszegette senki, csak akkor jutott még eszükbe, amikor valamelyikük viccmesélés közben megkérdezte, hogy mit gondolnak, egy öregasszony miért ne játsszon már soha bújócskát?… mert úgy sem keresi meg senki, felelte dörmögve az erdész, és nem nevetett velük, mert közben a fésülködő asszonyra gondolt, és arra, hogy vajon megvárja-e a kényszerű pálinkázás végét, vagy mehet utána a sötét erdőbe, hogy keresője legyen neki ebben a bújócskában…

December 12. Jaj nekem, már megint kizökkent az idő! Mit akar ez az ember velem? Hová telefonál? Én lennék az az asszony, aki százegy kiskutyás táskájával alszik az erdei asztalon? Miféle mentőkről magyaráz? Megint elvisznek?! Ezt nem teheti velem… Becsukja mobilját, és leül mellém. Elhúzódok. Közelít, karja már a vállamon. Régen nem volt senki ilyen közel hozzám… El kell neki mondanom Malackát! Hogy én is a Malacka Napját várom! Hogy minden megváltozzon! Hirtelen kinyílok, furcsa állapot… Álmodom még? Kavarog az iskola, a gyerekek elfutnak előlem, katonák fekszenek a tornateremben, az öregek otthonában az ajtóm kulcsát keresem, beszabadulnak hozzánk a férfiak, siralmasan löttyedt testű kínlódások, kudarcok mint két oldalon, vigasztalgatás, hogy majd legközelebb, de tudjuk, azt soha, és mégis jó, mert legalább ketten, most együtt veszítettünk, ismét valami elveszett belőlünk... Az unokám idegen nyelven makog, nem értem, szeretni kellene, de nem érzek semmit, mert idegen nekem, még a fiam vonásai sincsenek az arcán, ijedtében elfut, utána csak a táska marad, azóta is próbálom felfogni, hogy van unokám, nézem a százegy kiskutyát, és keresem a pelenkaszagú esték, hajnalok báját, de semmi sincs azon a helyen. Mennyi kudarc, borzasztó árnyékok, ha lefelé nézek, csak az van… mindig lefelé nézek… Szedegeti hajamból a leveleket, szökni sem lesz már kedvem, ha így folytatja, pedig lábamban már mozdulna a menés. Jól ismerem a környéket, lenne esély, egy darabig futhatnék még minden elől. De az autó már a szerpentinen jön, hallom a zúgást, biztosan rendőrautó, esetleg a mentő, és akkor megint bevisznek valahova. Az erdész okos, úgy fog át, hogy azt érezzem, az neki a jó. Ki ő, miért akarok hinni neki, pedig nem is ígér semmit… és miért is halogatom az indulást? Megint a biztonság illúziója? Megint azt hiszem, hogy lesz… van valaki, aki felvállal? Még mindig a Férfit keresem? Az autó befordul az utolsó kanyarból, megkönnyebbülök, hiszen csak a rendőrök… akkor még van egy kis időm gondolkodni, hogy mi legyen tovább…

December 11. Hosszan vitt felfelé az út, sűrű bozótosban. A hegyhát kihúzta belőle a gyógyszerek maradék erejét is, kiizzadta a mérgeket, vagy egyszerűen csak arról volt szó, hogy már az újabb adagnak lett volna ideje. Az érett termésű bokrokról apró, színes madarak szálltak fel, szétpukkantak a karikák, légbuborékok. Belenevetett röptükbe, megirigyelte könnyűségüket. Megrázta magát: még nem jött el a lazítás ideje! A jelekkel befestett fák nyugatnak vezeték, a hegymászók otthona felé. Valamikor ott tanította meditálni a tanár, aki azóta kiment… hova is? Mind kimentek valahova… Ha gyorsan a hegytetőre ér, még meglátja lemenni a Napot, azután nézheti a fényeit lassan gyújtogató várost, a Dunát, ahogy megnyújtja, vízi lánggá másítja a part lámpafényeit. A tűz! Vidák Maris testét most fürdetik. A vézna, fonnyadt testet tisztába öltöztetik. Füst szaga lesz a koporsóban is. Az öregapjára gondolt, csak kórházba kerülni ne! Leszökött hozzá a pincébe, és fizetett érte, hogy rendesen lemossák az öreg arcáról a vért. Kínjában összekarmolászta magát, mondta a szobatársa. Nem szenvedett, mondta az orvos. Hová megy, mi felé menekül? Az egész élet pusztulás, lassú elfogyás, rettegés a megváltoztathatatlantól. Hol van az emberből a méltóság? Szúrták az ágak, nyomta a feléledő félelem. Haladékot! Csak amíg megérti, hogy mi végre… hogy fölemelkedik, oda, a buborékok közé, hogy se szenvedés, de bűz, se vér, se mocsok! Tudta, hogy mit csinál, épp azért vette le a lábast a polcról, épp azért tett mindent, hogy a fia megértsen valamit. De hiába volt. Nem értett meg semmit. Nem bolond, és nem öreg még. Csak fáradt, és fél, és így csak aludni a jó, semmi mást. Semmi mást, ha nincs, akihez szólhatna, ha nincs aki melegítené. Kutyát is tarthatott volna. Az ura hova lett, a fia mivé lett? Ne kutyát, embert! Úgy időzítette, hogy akkor végezze dolgát, amikor a leselkedő Szabóné mászkál az ajtója előtt… Az úttörővasút felől gyerekzsivaj hallatszott. Nagyon messziről érkeztek füléig a hangok. Nem, az nem is itt… az egy másik hegyen volt… Megint csak a káprázat játszott vele, mint mindig, ha kellemetlenség jár az eszében. Mint akinek valamit kioperáltak a fejéből. Honnét jött? Hová igyekszik? Épp elhitte magának, hogy egyedül van az egész világon, amikor egy pittbullos csörtetett el mellette, megijedni sem volt ideje, eltűnt gazda és kutya az elmúlt nyár zöldjéhez makacsul ragaszkodó szederindák halmai mögött. Hirtelen vette le lábról a fáradság, húzta vállát a táska, a sok gönc miatt is egyre nehezebbnek érezte a járást. Csak egy percre ül le, gondolta, és már karjára borulva aludt is, az erdei asztalon. Túl korán vesztette türelmét, mert száz lépésre már halványan látszott a hegymászó otthon. Aludt, közben lassan hullott rá az ősz, sárgás rózsaszín leveleivel betakarta. Fülesnek szedni ibolyát… Malacka… az útnak ott az eleje, ahol állsz… motyogta, amikor hátát tapogatva ébresztgette az erdész. Ibolya?! Ilyenkor?! A férfi egészen közelről hajolt arcába, és megkönnyebbült, mert messziről azt gondolta róla, hogy halott.

December 10. Vidák Maris volt az egyetlen, akivel szívesen beszélgetett. Használd ki, amit a pillanat kínál, mondogatta Maris, és ő éppen ezt tette, amikor megszökött. A pillanat nyújtotta lehetőséget is Vidák Marisnak köszönhette: az öregasszony cigarettázva megszunnyadt, és magára gyújtotta az ágyat, a szobát. A tűz pillanatok alatt belekapott minden éghetőbe, és mire segítség érkezett, már késő volt, Marisnak befellegzett. Az otthonban óriási rémület, lárma, kavarodás keletkezett, a bentlakók egy része fejvesztve menekült a parkba, a magatehetetleneket ápolók mentették, de voltak olyanok is, akik csak álltak a gyorsan terjedő füstben, és mint a karácsonyi gyertyák lobogását bűvölten figyelő gyereket, alig lehetett kiráncigálni őket a veszélyes, de végre nem hétköznapi helyzetükből. Gyorsan határozott, vészhelyzetben mindig élesen vágott az agya: kevés holmija nélkülözhetetlennek vélt részét az egyetlen unokája, egyetlen látogatásakor ottfelejtett, százegy kiskutyás táskájába pakolta. A közös konyhából ásványvizet, ennivalót lopott az útra. Magára kapta az összes melegebb ruhát, hosszú kabátot vett fel, zsebébe gyűrt még egy sapkát is, találomra leakasztva a fogasról. Kinézetre még túl fiatal volt ahhoz, hogy a nyüzsgő rendőrök, tűzoltók, hivatalos személyek közül bárki is feltételezte volna róla, hogy bentlakó és nem egyike azon látogatóknak, akik az általános felfordulásban elkeverték a kijáratot. Sikerült, amit egy napja még remélni sem mert: ápolók, zárak, portások, éber őrök ellenére megszökött! De messze volt még attól, hogy a szabadságának örülni is merjen… majd otthon. És akkor, csak akkor jutott eszébe, hogy bár a kijutás sikerrel járt, de az már egyben a cél elérése, beteljesítése is, amin túl semmi sincs. Hová mehetne? Szegény Vidák Maris, talán nem hiába halt meg, gondolta, és egy isten-nyugosztalját mondott, de már csak akkor lassított, lélegzett fel, amikor visszanézve végre nem látszott az otthon. Két-három kilométert még lassuló tempóban, de kitartóan gyalogolt. Amíg lakott területre nem ért, inkább a keskeny ösvényeket választotta, és a településen is kerülte a főbb utak mentét. A vízparti nyaralók láttán már-már megállt, csábította a virágoskertek hervadtan, lesárgultan is régi otthonát idéző látványa. Az erdő felé vette az irányt…

December 9. Tavasszal kezdett el betegeskedni, és mire ősz lett, teljesen leromlott az állapota. Orvos, gyógyszerek, betegszabadság következett. Először még teljesnek látszó gyógyulás is. Tünetmentes állapot egy ideig, de azután előröl kezdődött az egész. Már nyugdíjazást is emlegetett az igazgatónő. Így már csak a gyerekek miatt sem lenne jó folytatni, mondta, és jóindulattal megfogva a karját, mélyen a szemébe nézve próbált hatni rá. Mindketten tudták, hogy felesleges az erőlködés, színjáték ez az egész, neki itt már vége. Összeesküdtek ellene, úgy élte meg még a gondoskodásukat is. Mindenki hazudik, a fia, amikor telefonál, az igazgatónő az aggodalom gesztusaival, még az orvos is hazudik! Mert tulajdonképpen nincs is olyan nagy baja, és ha hirtelen elfárad, akkor miért baj az, ha leül, és pihen kicsit?! Azt állítják róla, hogy észre sem veszi, ahogy elmúlik felette az idő, alszik világnak, tanítás alatt is. A zsivaj altatja, őt soha sem zavarta a gyerekek zajongása. Kicsöngetnek, folytatná ott, ahol, a felriadása előtt álmodta, de a valóság csökönyösebb a szomszéd szamaránál, nem engedelmeskedik, a gyerekek pedig csak nevetnek rajta, hiába beszél nekik, fogják a kabátot, táskát, és elmennek haza. Gonoszkodó vicceket mondanak róla, meghallja, fáj, de nekik még könnyen megbocsát, mert a gyerekek kegyetlenkedése legalább nem öncélú, még nem övezi érdek, mint a felnőttekét. De az iskolát nagyon sajnálja, még néhány évet számított volna dolgozni, és amúgy is kevés a magyarul tudó tanítónő. Kivizsgálások sorát vállalta ezért, ahol mindent fizetni kellett, a tanácsokat is a drága gyógyszerek mellé. Stresszmentes életet élni… akkor kikerülhető a végső romlás, minőségi öregség…. Legyintett az utolsó mondatokra, és lassan behúzta az ajtót, a nővérke mosolyát már félreértette, gúnyos volt, állapította meg magában, pedig dehogy volt az, hiszen Sárika is a tanítványa volt valamikor. Honnét lett volna pénze utazásra, gyógyításra? Két hónap se kellett rá, és már lábasba pisálva találta a Kölnből hazalátogató fia, akit a szomszédok értesítettek a tanító néni furcsa dolgairól. Több heti mosatlan, iszonyú felfordulás fogadta a hazatérő férfit. Azonnal asszonyokat fogadott, akik elrendezkedtek körülötte, hiába tiltakozott, megmosdatták, tisztába öltöztették, és egy órára rá már a kapuban várakozó mentőautóba segítették. Tuszkolták, három ember is alig bírt vele. Az idegosztályra került, fia kérésére három teljes hónapig ott tartották, a szomszédok szerint külön fizetett érte. Amikor végre kikerült, már nem volt meg a háza, a fia lebontatta, a helyén három teherautónyi homok, sóder, és hosszú sor tégla állt. A fia röviden intézte el a dolgot: a házat, a papírokat, a gyámságot, mindent. Neki már egy szava sem maradt a saját életéhez. Az ő fia! Mama, visszamegy a bolondok közé, csak ne ugráljon sokat… Ezt mondta neki az ő fia! Az otthonban saját ágya, saját széke, saját ablaka lett. Az ablakon ráccsal, a kapun elektromos zárral, portással és biztonsági őrrel. Csak a biztonság miatt, mondta az igazgató. De a szobaajtóhoz nem járt kulcs. A tanítványokat is hiába várta, és inkább azt hitte, hogy nem engedték be őket, mint azt, hogy nem is jött el hozzá soha senki…

December 8. Lekopaszult fák törzse, bokrok fakó díszei fogadták: mikor lesz itt az az óra, amikor ennek is vége szakad? Madarak szálltak el fölötte. Nem ének jutott eszébe róluk: havas téltől rettegés szorította össze szívét, és félni kezdett, meghatározhatatlan tárgyú borzalmaktól, ének nélküli napoktól. Nincsen abban szeretet, akiben ennyi a félsz! Még időben vette észre a férfit, aki olyan volt, mint egy fa a erdő fái közül, akár el is futhatott volna előle. Megérzik egymást a hasonlók… csak Józsi volt, a faluból. A bolond megfogta a kezét, hö, hö, mondta, és a szeme fehérje fehérebb volt minden létező fehérnél, szeme bogara a fekete kút mélye volt. Hídon jött idáig, keskeny sávon, lehagyva azt, aki volt, a kellékek nélkül érkezett, már csak önmagával azonosan. János evangéliumát mondta fel hangosan az úton, keresztet rajzolt az erdő fáinak törzsére. Hö, hö, mondta újból, és megkínálta egy összeszáradt zsemlével, amiről eszébe jutott egy pesti emlék: a városi férfi ajándéka is zsemle volt az útra. Elbocsátó alamizsna, csók a vonatban, azután vissza, a fekete Vajdaságba, a magányba és a félelembe: haza. Lángoló bokrok tüze lassan rózsaszínbe szelídült, az első fagy kell, hogy majd elengedje fáját a levél, levélfüggönyét taposó talpak elé dobva, teljesen befelé forduljon, magába az erdő. Mi az, ami mindettől megvéd? Ki az aki megvéd mindentől? Valóban ének volt? Elköszönt, és ment tovább. Egy óra, és sötét lesz, gondolta, és sietni kezdett, ágakba akadva, felfelé a hegynek. Hová, azt csak sejtette, de ahonnét el, azt felejteni akarta mielőbb…

December 7. Úgy menni ki a vasútállomásra, mint aki vár valakit. Jön a vonat, csalódott sóhajjal elballagni, mert a közönségnek kell az előadás. Senkit sem vártam. Az üres váróterem, a lepusztult környezet vár-e valamit? Az épület így állt húsz éve is, erős, jó anyagból épült, bírják az időt a falak, ha a tető kitart, akkor még el lesz egy ideig. De mire vár?
*
Ezért is a reggeli karikázás, és valami másért. Vakon járjuk végig a napot, de ha egyszer ez az állapot megszűnik, ott a csoda: kinyílik a világ. Fellengzős, de találó. Elmentem itthonról, leperegtek rólam az itthoni gondok, a tárgyak nem húztak tovább, bosszantva, mulasztásaimra figyelmeztetve minduntalan, mert valami örökké halasztódik, teher lesz így a megszokott környezet, lehúz. És akkor megláttam azt, amit eltakar a megszokás, meghallottam azt, amit csak könnyű lélekkel lehet, és megéreztem olyan érintést is, ami mellett máskülönben rezzenéstelenül mentem volna el. Mire jó ez? A gyengének semmire, mert egyszer megtapasztalva, azután mindig ezt keresné, és légvárak építésébe kezd, ami csak viszi az energiáit, cserébe viszont nem ad semmit. A valóságos győzelemélmény kimarad, ami pedig továbbvihetné, viszonyítási pont lehetne. Az álomvilág viszonyítási pontjai itt nem kapaszkodók…

December 6. Látogatóba mentem. Meghalt a férje, mit mondjak neki? Szótlanul megöleljük egymást, a fotelok felé int, majd felteszi a kávénak a vizet. Az ismerősök figyelmeztettek, vigyázzak, hogy mit mondok, mert időnként hisztérikus rohamai vannak. A szobában meleg van, a novemberi Nap teljes erővel átsüt az ablakokon. Zene szól a varrógép melletti rádióból. Az asztalon hatalmas halom tarka rongy, vasaló, olló, papírból kivágott formák. Megkönnyebbülve kapok a magától adódó témán, mit csinálsz ezekből, kérdem, és ő hálásan mesélni kezdi, hadarja, hogy foltmunka, kispárna, paplan, falvédő a gyerekágyhoz, fizelin, virágokat rá, szobapapucsok… Igazából egy szavát sem értem, csak annyit, amennyit nélküle is látok: elfoglalja magát valamivel. A gyász az kemény munka, gyászmunka, mondják egészen találóan. Ő a tarka rongyokkal. Egy szót sem ejtünk a férjéről, de végig rá gondolok, ő is, tudom, mert amikor indulok, azt mondja, nem lesz ez így jó, mert ezt a sok bánatot mind belevarrja a ruhákba, és akinek adná, majd az is szomorkodna. Kinyitja a szekrényt, ott tornyosul a már megvarrt holmi, nem osztja szét, lassan a mennyezetig ér a szomorúsága.
*
Hetven éves. Kapsz egy kávét, leülhetsz a konyhában, azután menj Isten hírével, mondja. A magány kapuja még csak nem is lakattal zárva, hanem szótlansággal, mogorva tekintet a kapu őre. Hagynám, de ha hagyom, ő soha sem fog engem keresni, egy reggelre nem ébred fel, vagy hirtelen a reggeliző asztalra koppan a feje, azután már kereshetem a felé vezető utat. Világos, hogy neki én nem kellek, de hát nekem kell ő, mert nincs senkim sem rajta kívül. Bár megértené. Ezért próbálkozom. Két tortát sütöttem, májgombóc levest főztem, anyám is hozott tortát, és ott ültünk az asztalánál, négyen a három tortára. Mint a nagyurak hajdan, mondtuk. Megterítettük a disznóvágási asztalt, ott, ahol máskor nagyon sokan ültünk, most csak mi négyen maradtunk. Képeket nézegettünk, rajta volt a régi szállás, a kordé, lovak. Szilvia meséje valahol az enyém is, és nemcsak a rokonságunk miatt.

December 5. Álmomban megtudtam a halálom napját, és azt a feladatot kaptam, hagyjam magam után rendben a dolgokat. Nem sok szerzeményem volt. A személyes holmimat egy zsákba raktam, ügyelve, hogy szépen legyenek összehajtogatva a ruháim, bár közben arra gondoltam, mit izgat ez már engem? A könyveimmel már több bajom volt. Egyenként, hosszadalmasan pakolásztam közöttük, fel-fellapoztam némelyiket, és azon gondolkodtam, kinek is szerezzek velük örömet, és ki is lehetne az a valaki, akinél élhetnének még egy kicsit. Emlékek idéződtek fel, de elhessegettem őket, minek már emlékeznem? A jegyzeteimet vettem sorra. Tudtam, tűzre kellene vetni, válogatás nélkül, már nem lesz szükségem rá, de mégis laponként rostáltam át az egészet, és egy csomó megmaradt. Végül rövid gondolkodás után azt a halmot is betüzeltem. Rend volt. Egy csomag ruha, lábbeli, egy doboz könyv, és hamu a kályhában. Még volt időm. Üres füzet után nyúltam és írni kezdtem. Már kívülről, távolról láttam magamat, és olyan nevetségesnek hatott a görcsös igyekezetem, hogy rögzítsem az utolsó benyomásokat. Nem maradhat semmi sem utánam, gondoltam, és tűzre került a megkezdett füzet is. Vártam, tétlenül, és először éreztem magamat iszonyú magányosnak.
*
A hétvégén temettük egyik fiatal ismerősömet, akivel három éve nem találkoztunk. (Lásd: halogatás) Virágot, gyertyát a sírba, és varázskört magam köré. Nem akarok gondolkodni.
*
Polcz Alaine volt a szomszéd városban, előttem van egy interjú, amiben aláhúztam azt a mondatot, ahol a gyászról beszélt, "két nap után értették meg, hogy egyedül akarok lenni".
*
Minden elmúlik, ezzel zárom le a boldogtalanságról is és a boldogságról szóló beszélgetéseket is, de megesik, hogy a nagy hallgatások után is ezzel köszönök el - mert akármit gondolt a másik, alkalmazható rá. Abba a hibába estem, hogy már nem is mérlegelem a dolgokat, az érzéseket, akár fájdalom, akár öröm, hagyom, hogy elússzon felettem, vagy én úszom el felettük… De végső bölcsességek nem halandóknak valók, az életet élvezni kell, ha jó, és ordítani a fájdalomtól, nem közönnyel múlatni a napokat. Ahhoz, hogy ne essek depresszióba - olyankor soha nem vagyok biztos, hogy annak az állapotnak is vége lesz egyszer -, kellenek a kilengések, a benyomások, minden mindegy, csak megránduljak, ha hozzám ér a világ.

December 4. Nem kell sajnálni azokat, akik mernek szomorkodni, és akik olyan vágyódással tudják kiejteni ifjúkoruk városának nevét, hogy a hallgató torka összeszorul tőle, és hirtelen úgy markolja meg a kávéscsészét, hogy ijedtében tüzet okád a ráfestett sárkány mind a hét feje, és felszisszen, aki a csészét fogja. Az egészséges szomorúságnak helye és ideje van. És mi van akkor, ha épp abba hal bele az illető, hogy az egyetlen dolgot, amit a múltból őriz, pátyolgat, mindenáron épp abból kúrálnák ki? Épp a családnak illene érteni, érezni, hogy mi micsoda, hogy miért az van, ami… és az apró pillarezdülésre tapintattal reagálni, kimenni, hagyni az embert, szomorúságával együtt, békével. Fiam, majd ha meghalok, megtudod. Ennyi. Rázd meg magad, és hajts tovább. Az apád szól valahonnét, borzasztó, hogy akkor is hallod, ha már nem akarod. És még csak nem is vagy őrült, attól, hogy hallod…
*
Én nem bánnám, ha néha meglátogatna a szomorúság… Talán így kezdte Lázár Ervin azt a könyvet. 1992, elmegy szomszéd, barát, rokon, ismerős, ki merre lát. A szomorúság pedig elindul az utcavégéről, a szomszéd kertjéből, a szemközti dombokról és lassan befolyik közénk, pont mint a könyvben. De hogy minden nap eljöjjön… Mikkamakka is fogászati rendelőt nyitott az egyik Teréz-körúti házban, úgy vitte magával a szomorúságunk egy részét, hogy Lázár Ervin azóta is a maradék szomorúságra emlékeztet, és az újabbra, ami azóta van. És ahányszor csak szóba kerül a különös fogorvosnő, szomorúak leszünk. Mindig azt hangoztatta, hogy jöhet akárhány istenverte háború, ő soha sem megy el innét. Azután hirtelen felkerekedett, és elment. Írta, hogy egy hatalmas lakást bérelt, hátha egyszer mi is elmegyünk utána, hogy legyen helye a sok-sok kicsi indiánnak. Aki elmegy, nem visz magával mindent, így maradtak velünk a könyvei. És a szomorúság…
*
Attól félek, hogy nem lesz majd mellettem senki, akitől elköszönjek. Azután meg attól, hogy lesz, és kénytelen leszek az utolsó másodpercekben is álarccal élni, ügyelni arra, mit és hogyan teszek.

December 3. Már nem fél a repüléstől. Ötezer kilométerrel arrébb is ez van, mondja a vendégem. Az idióták generációinak mesterséges kitenyésztése. Remélem, nem érem meg, hogy mit tesznek majd a ma hat-hét évesek, akik szülőket alig látva nevelkednek, a családról alig vagy sehogy sem fogalmat alkotva.... huszonéves korukban felfalják az elődeiket, és jogosan teszik, mert megérdemeljük, mondja.
*
A pénztárnál egy rendőr áll mögöttem. Kapkodva szedem ki a kosárból az árut, ne tartsam fel a sort. Kiesik kezemből a tészta, a ragasztásnál gyenge a tasak, hullik a makaróni pultra, földre. Szedegetem, ideges vagyok, el is vörösödöm, utálom magamat, épp olyan, mint amikor az iskolában az egyik lánynak ellopták a sapkáját, és az osztályfőnök sorra kérdezett mindenkit. Úgy álltam ott, mint ma a pénztárnál, zavarban, pedig nem én voltam, de arcomon a félelemmel kevert bűntudat váltotta színeit. Engem faggatott a legtovább. Gyűlöltem, máig nem vagyok képes megbocsátani neki, ilyesmit nem, soha nem leszek elég öreg hozzá, hogy elfelejtsem. Nem én voltam. Nem én voltam!! És nem hitte el. Milyen hülyeségek jutnak eszébe az embernek, a legváratlanabb pillanatban. Segítettek összeszedni a tésztát, a pénztáros adott egy másik csomagot, a rendőr jóindulatúan mosolygott. Hétköznapi őrültségeim kiborítanak, de közben azt is tudom, nem csak bennem van a hiba, sokkal régebben, kívülem romlott el valami.

December 2. Megint a téma, hogy elmenni… Mert hazajött az egyik ismerős, és amikor kikísértük a kapun, akkor tudatosodott bennünk, hogy tisztára tönkrementünk, de ha mindig csak magunk között vagyunk, akkor ezt nem látjuk - annyira. Pedig… ha elutazol, fellazulnak a kötöttségek, elhalványulnak az erős érzelmek, távolabbról sokkal egyszerűbb minden, csak te maradsz, csak az utad és csak a cél. Az egyre kevéssé számít, amit magad mögött hagytál. De viszont te, aki elhagytál egy tájat, egy közösséget, kitörölhetetlen jelekben élsz, örökre részükként. A régi helyen veled együtt történnek a dolgok, az új helyen viszont még senki sem számol veled, és te annál inkább rájuk kényszerülsz. Tanácstalanul forgatom a cetlit, amire búcsúzóul ezeket írta az egyik elment. Magát vigasztalva, bennünket-e, nem tudom… Most Kanadában él, virul, és egyetlen gondja, hogy lehetőleg még az idén felépüljön a ház, aminek bérbeadásából tíz év múlva felépülhet a következő. És ha ír is, az már nem líra, nem szép szavak, hanem csak a gyarapodás ténye süt ki a sorokból.
*
Utazásaim. Az aluljárókat sokáig nem szerettem. A telefonfülkékben állva alvó hajléktalanoktól elszorult a torkom, elöntött a sajnálkozás. Utáltam magamat azért az érzésért, mert valami nagyon hamisat éreztem benne. Mire megy bárki is az én részvéttel teli sóhajaimmal? A néhány forintommal sem sokra. Annyival venném meg a lelkiismeretemet…de hiszen nem vagyok oka én senki otthontalanságának. Kavarogtak bennem a gondolatok. Kikerülni nem lehetett, sem a gondolatokat, sem a hajléktalanokat. A világ szebbik oldalát megnézni mentem el, és csak az aluljárók neonfényű világában furcsa kontrasztot kapó árnyékalakok kerültek elém. S. A. írja: Ne sajnálkozz, hanem érezz együtt! A sajnálatban a magad lehetséges szerencsétlenségét látod a másikban, az együttérzésben viszont magadat látod a szenvedőben. Csak az utóbbi esetben azonosulsz vele, az osztozással kisebbítvén a fájdalmát. Jézus is megfeddte a jeruzsálemi asszonyokat, amikor látszólag miatta, de valójában maguk miatt siránkoztak.

December 1. Kedvem lenne leülni a piactérre, és elmesélni azt a sok mindent, amit mostanában összeszedegettem törpék, manók, koboldok témájában. Dehogy a gyerekeknek… szúrós szemű, keserű embereknek, akiket legyőzött a racionalitás. Tavaly nyáron az egyik vendégem, miközben a kertben vöröslő kardvirágok, bokrok alatt szedegető rigók között ittuk a kávét, lehalkított hanggal mondta, hogy nézd, tündérek vannak az orgonabokrok tövében. Igen, a tó miatt. Lehet, hogy van benne egy vízipalota, bár nem olyan nagyon régi a tó, de nem hiszem, hogy tündérügyben az idő bármit is számítana. Attól még benépesíthették, ha az állatvilág, bogarak, vízipókok gyorsan, már az első hetekben, amikor a víznek még ideje se volt, hogy teleélje a frissen kialakított medret. És miért ne lehetne hinni a tündérekben? Az ipari forradalom kitúrta a fantáziát, az álmokat. Dehogy gazdagabbak lettünk, dehogy…
*
A vasúthoz megyek, egy asszony vár, aki az egész életét a sínek mellet éli. Soha sem utazik. Vigyázza az ingázók kerékpárjait. A megperzselődött gesztenyefa levelei hullanak fejére, vállára. Hiába kérdezem, nem akar mondani semmit: nem érdekes az én életem, ismételgeti. Pipát szív, ujján gyűszű, haja ősz, válláig ér. Ilyen csontos lehet a halál, csuklyás köpenyt neki, és elképzelem, ahogy éjjelente szálldos a falu felett, amikor nincs már kerékpár, amit őrizni kellene, mert a piacosok is mint hazaértek, szuszognak a megkeresett pénzük felett, nézik a tévét, tapogatják dagadt bokájukat. A vasút önkéntes őrzője pedig a bokrok között kuporogva lesi a fiatalokat, akik oda járnak szerelmeskedni, a lepusztult váróterembe. Baglyok röppennek ki az emeletei szobák törött ablakain, és denevérek gabalyodnak az öregasszony hosszú hajába. A falu felett pedig ismét ott a telihold, minden vasútállomás felett ott van, és lehetségesé teszi a csak reméltet, azoknak, akiknek van szemük, fülük. És szívük. Mekkora szíve van a muslincának, ezt ő kérdezi tőlem, az asszony, akihez beszélgetni mentem az állomásra, de aki még sem akar nekem mondani semmit. Arra kényszerít, hogy magam találjam ki a történetét.