AZ " EGYEDÜLLÉT "-FÓBIÁRÓL....Ismerek embereket, akik nem hogy nem igénylik az egyedüllétet, de egyenesen kikészülnek, ha nem tudják munka után megosztani a gondolataikat valakivel. Sokáig azt hittem, ez viszonylag ritka jelenség, viszont az utóbbi időben kiderült, hogy szinte minden barátom ismer két-három embert, akik ebbe a kategóriába tartoznak. A probléma tehát gyakoribb, mint hinnénk.
Miről is van szó? Az egyedüllét-fóbiások rendszerint nem maradnak sokáig a mamahotelben, a szülői ház óvó-védő fedele alatt: inkább 18-20 évesen fejest ugranak egy holtomiglan-holtodiglan kapcsolatba, és onnantól fogva folyamatosan van partnerük. Mindegy, hogy a párkapcsolat milyen, a lényeg, hogy van egy 24/7 elérhető társ, mivel a prototípus képtelen egyedül álomra hajtani a fejét. Kimondottan szorong, ha társa esetleg idegen helyen alszik, rosszabb esetben kétóránkénti telefonokkal és üzenetekkel bombázza ilyenkor a kedvest.
Noha 90 százalékra a kóros kapcsolatfüggőség jellemző, ha ez nem is alakul ki, egészen biztos, hogy az egyedüllét-fóbiás – anyagi helyzettől függetlenül – lakótársat keres vagy egy kedves ismerőséhez költözik az önálló élet szabadsága helyett. Fontos számára, hogy a nap minden órájában megoszthassa az életét valakivel, ám mivel habitusából fakadóan nem áll rendelkezésére töltekezési idő, hosszútávon hajlamos energiavámpírrá válni. Nem marad magára önmagával, ezért nem is tud ilyen módon töltekezni: inkább külső forrásból szerzi meg a stabilitáshoz szükséges mentális hátteret, sokszor mások erejéből táplálkozva.
Mi átlagemberek kicsit furcsának találjuk azt, amikor valaki minden körülötte élő emberrel intenzív energiacserét tart fenn a hét százhatvannyolc órájában: mi ehelyett inkább szeretünk visszahúzódni a csigaházainkba, és egyedül maradni a gondolatainkkal. “Nemrég itt voltak a szüleim és a testvérem, a három ember, akiket a legjobban szeretek a világon, de három nap után… tudod, sok volt már ez az egész. Jó volt velük lenni, ne értsd félre, de egyszerűen hiányzott már az, hogy egyedül legyek legalább egy órára” – mondta nemrég egy barátnőm, és tökéletesen tudtam azonosulni az érzéseivel. Vannak viszont emberek, akik ezt nem értik, érzik. Számukra az egyedüllét egyenlő a magánnyal, és még akkor is műmosolyokkal veszik körül magukat, amikor már párjuk mellett is csak a magány jut osztályrészükül. Magányosak, de legalább nincsenek egyedül.
Vajon mi lehet a jelenség hátterében? Ugyanaz, mint amikor az ember százasával olvassa a horoszkópokat, asztrológiai elemzéseket, jósokhoz jár és a pszichológustól várja a megoldást a problémáira. Amikor külső forrásból várjuk a megerősítést, valójában nem merünk magunkba nézni, félünk “kétszemközt” maradni önmagunkkal. Valószínűleg tudatalatti félelem ez, hiszen még magunknak sem merjük bevallani, hogy valami hiányzik: nem is tudjuk, mi lehet az. A belső űrt a felületes szemlélődő számára talán könnyű külső eszközökkel betölteni, de… egyre biztosabb vagyok abban, hogy valójában magányosak maradunk mindaddig, amíg önmagunk társaságában nem tudjuk jól érezni magunkat.
