Gyerek szerelemA két gyerek egy ágakból összetákolt kunyhóban ült. A kezük, a ruhájuk, a képük maszatos volt. Fáradtan, de elégedetten rágcsálták az almájukat. Egész délután szorgalmasan dolgoztak a kert végében. Építették a kunyhójukat. Az ágak összekarcolták a meztelen lábukat, karjukat, a hajuk tele volt mindenféle levéllel, gazzal. A lányka ötéves volt, a fiú sem volt még nyolc. Karácsonyra lesz annyi, világosított fel mindenkit, aki a kora iránt érdeklődött.
Szép lett, igaz? - kérdezte csámcsogva a fiú.
Ühüm - bólintott a lány. A lábán lévő sebeket vette sorba éppen.
Sokszor játszottak együtt, mert az utca többi gyereke kiközösítette és csúfolta őket. A többiek vadak voltak, hangosak, verekedősek, a lányka és fiú csendesek, visszahúzódók. A fiú apja nem sokkal a születése után meghalt. Az anyja meg, hogy ne kelljen egyedül felnevelnie, hozzáment egy öregemberhez. A házért, ami csak egy városszéli parasztház volt, de nekik a biztonságot jelentette. A lány épp szemben lakott velük. A szülei szerették, kényeztették, de a sok munka mellett alig jutott idejük rá. A két magányos gyerek hamar összebarátkozott.
A kunyhó némi árnyat borított rájuk a nyári hőségben. Felnőttesen beszélgettek.
- Te mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte a fiú.
- Orvos – vágta rá azonnal a lány, Gyerekorvos – tette hozzá a nyomaték kedvéért.
- Az jó, nagyon jó – bizonygatta tele szájjal a fiú. Én építész leszek. Szép házakat tervezek. Nem ilyen kis vacak otthonokat, mint a miénk. Magasakat, nagy szobákat, hatalmas ablakokkal, hogy bejöjjön a fény. Nagyvárosban lakom majd, és híres leszek.
Picit elgondolkodott, majd nagy levegőt vett és kibökte: - Te leszel a feleségem!
A lányka ránézett, nagyon komoly arccal beleegyezőn bólintott. – És lesznek gyerekeink is, három fiú.
A fiú összeráncolta a szemöldökét: - Én egy lányt is szeretnék – mondta határozottan.
- Jó akkor, lesz egy lányunk is – nyugtatta meg a lányka.
Így beszélgettek hosszan. Tervezték a messzi jövőt, amikor fiúapuka a tervrajzai mellől fáradtan hazatér, orvosanyuka már otthon várja, és a felváltva mondanak mesét a három fiúcskának meg a csöpp lánynak. Nem sejtették, hogy a szomszédban lakó, folyton ordibáló vénasszony kihallgatja őket. Nemcsak kihallgatta, hanem be is árulta őket. Micsoda fertő, mi lesz így a világgal, ha már ezek az apróságok is így beszélnek. Sajnos, nem látott át a kerítésen, de ki tudja, mit csináltak közben? – sopánkodott, fontoskodott álnokul.
Soha többé nem engedték együtt játszani őket. Nagyon vigyáztak rá, hogy még véletlenül se beszélgethessenek, találkozhassanak. Aztán a lány szülei már annyi sok pénzt összegyűjtöttek, hogy a városközpontban új házba költözhettek.
Sok év múlva a lány már maga is anyuka volt. Egyik nap, középső csoportos kisfia gondterhelt arccal tért haza az óvodából. Hallgatag volt, de látszott rajta, mondani akar valamit. Végül anyja elé állt és nekibátorodott: - Anya, elveszem Esztert feleségül. Össze is költözünk. Először náluk lakunk, aztán nálunk, és így felváltva, míg saját házunk nem lesz.
Döbbenten nézte a csöpp embert, amilyen akkurátusan előadja, amit elterveztek, az óvoda szépének számító kislánnyal. Mielőtt bármit is mondott volna, hirtelen eszébe villant az a nagyon régi délután. Elmosolyodott, leguggolt a gyerekhez, megsimogatta a fejét: - Rendben van kisfiam, holnap lánykérőbe megyünk Eszterékhez