Betegség és orvosság.

Van néha, hogy több napja folymatosan rosz kedved van, a hangulatod leírható egy tömör és trágár szóval: Sz*r
Fáj mindened, lusta vagy utcára menni,
csak otthon üldögélsz a gép előtt magányosan.
A szemeid lassan inkább nagy "O" betűk mint látásra alkalmas
szervek, szóval karikásak és fáradtak...
Mert hiába nem teszel semmit, mégis elfáradsz,
nemtudod kialudni magad rendesen, mert a szomorúság, a komorság bellül borzalmasan gyötör.
Pedig ez az egész egy csapásra orvosolható lenne,
csak az a bizonyos "orvos" nem törődik vele.

Az orvosság receptje egyénenként változhat
hidd el én tudom, mert én is elég "beteg" vagyok.
Most leírom, hogy számomra mi lenne az a nagy, de mégis
parányi gyógyszer.
Szóval van, hogy csak ülsz bámulsz valakit akit szeretsz
és ő ezt pontosan érzi.
Érzi, hogy melyik porcikáján időzik a szemed, hogy egyszerüen annyira szeretnél csak hozzáérni, hogy majd bele halsz.
Majd lassan közeledsz felé és megérinted,
nah és ez az a pillanat amikor ő megadhatná neked azt a bizonyos
"orvosságot" ami nem más, mint egy, egyszerű simogatás, vagy egy kicsiny szó: szeretlek,
netalántán, egy ölelés... esetleg egy csók...
Ez a csodálatos, gyönyörű "gyógyszer"
pillanatok alatt elfeledtetné veled az elmúlt napok, hetek
kétségbeesettségét, fájdalmait.
Majd varázsütésre a felhők fölött éreznéd magad,
boldogabb lennél, mint  bárki a világon,
mert az az ember nyújtotta neked a gyógyulást, aki a legfontosabb a világon, a szerelmed.
Ugye milyen egyszerűnek tűnik az egész?!
Az az egyetlen baj, hogy ezért az "orvosságért"
kemény és ádáz csatákat kell vívnod.
Míg neki egyetlen mozdulat lenne megadni,
de mégsem teszi.
Hagyja, hogy harcolj érte amíg majdnem teljesen elgyengülsz
és akkor, egy csók formályában...
Kicsiny cseppet ejt belőle nyelved hegyére,
amely épp elég ahhoz, hogy a harcodat napról-napra újra kezd és vívd, amíg meg nem nyered a háborút.