Előjáték
Hangok kara - megjegyzések az emberi létről és a szükséges fejlődésről
Megjegyzések a színpadi megjelenéshez
/Első gongütés, amely az első megjegyzés kezdését jelzi/
- Első megjegyzés
Minden ember úgy őrzi tudatában, hogy az égi lények időtlenek, kortalanok, testetlenek, így semmi nem korlátozza őket létezésük megélésében. Ők nem sietnek, nem félnek, nem aggódnak semmiért, kizárólag Teremtőjük szava az, amelyet követnek. Szuverén, hatalmas lények, akik számára az Univerzum a mozgástér; az emberi faj, az ember, mint teremtmény számukra nem társ, inkább feladat.
Ez természetesen nem jelenti, hogy ne lennének képesek megélni, átérezni ugyanazokat az érzelmeket, gondolatokat, mint az emberek, inkább azt mondhatnánk, ők sokkal tudatosabban élik át ugyanezen dolgokat, mint az emberek.
Mindebből következően, számukra a Föld bármely tragédiája, az emberiség szenvedése, a világégések csupán történések; ők éppen lényükből fakadóan kezelik felülről ezeket a problémákat, s látszólag szenvtelenül, túlságosan objektíven és szinte gépiesen reagálnak rájuk, beszélnek róluk, vagy cselekednek ellenük.
Azt ő feladatuk megoldani azokat a helyzeteket, amelyeket az ember képtelen. Ha a modern ember gondolatvilágába ültetjük ezeket az isteni lényeket, akkor kézenfekvő őket végtelenül intelligens szuperkompjúterekként felfogni, amely kompjúterekben a hardver és szoftver elemek egyetlen, anyagtalan, szétválaszthatatlan energiaegységet képeznek, az egyik feltételezi a másikat és fordítva. Ahogyan majd Arkadiel angyaltól hallani fogjuk, az ember számára ezek a szuperlények a maguk képességeivel együtt az érzékelés határán túliak; csupán egy elképzelhető, de fel nem fogható nagyságrend, a tízezerszeresre nagyítás fejezné ki az emberek számára e lények teljesítőképességét.
Ezért a kimondhatatlan különbségért nevezhetjük őket bízvást arkangyalnak, angyalnak vagy más, nem földi lénynek, ám a lényeg, hogy az emberek felett állnak, azt tehetnek az emberrel, amit akarnak; s az emberek csupán csak abban bízhatnak, hogy e lényeknek valamiféle okból érdekük lehet az ember fennmaradása, s e fennmaradás érdekében készek az ember oldalára állni veszély, katasztrófa, vagy a hozzájuk hasonlóan végtelen képességű más lények által való fenyegetettség esetén.
Ezért tűnhet idegenszerűnek, talán kicsit gépiesnek, ahogyan az égi lények emberi sorsfordító tragédiákról beszélnek, egy kicsit szenvtelenül, egy kicsit kívülállóként, de semmiképpen nem lélektelenül, érzéketlenül vagy netán kegyetlenséggel
/Második gongütés, amely a második megjegyzés kezdését jelzi/
- Második megjegyzés
Az ember mindig is óhajtotta, és elfogadta egy felsőbb hatalom létezését, hogy saját létezésének egyedülvalóságával ne kelljen szembenéznie. Talán akkor élt a legboldogabban, amikor feltétel nélkül elfogadta egy ilyen hatalom létezését, s bármi is történt, azt e hatalom megnyilvánulásaként értékelte.
Az emberi faj fejlődése, technikai tudásának növekedése fokozatosan tolta magasabbra az ember önmagába vetett hitét, s annak elfogadását, hogy saját erejéből volt és lesz képes elérni önnön felemelkedését.
A technika elkezdte pótolni a hitet, az eszméket pedig egyre inkább a szükségletek határozták meg.
E hitében egyre messzebb került attól az embertől, aki a természet alázatában élt, meghatározta helyét abban a világban és eszébe sem jutott lázongni bármiért is. Az emberek táplálják elméjüket, de éheztetik a lelküket.
Végül elhitették magukkal, hogy emberi szükséglet az, ami fizikai szükséglet, a lelki szükséglet csupán ebből vezethető le. Növekvő gőgjükben egy percig sem gondoltak arra, hogy fejlődésük valódi célja éppen egy magasabb rendű létezés lenne, magasabb rendű eszközökkel, de emberi célokkal és léptékekkel.
Az individualista, modern társadalomban a célt behelyettesítették az eszközökkel, így életük egyszerűvé és átláthatóvá vált: ház, kocsi, család, gyermek, karrier - és nincs tovább. Az eszközök elfedték a lényeget, s most már senki sem tudja, mit, hogyan és miért kellene ahhoz tenni, hogy megfelelhessenek bármiféle olyan célnak, amely középpontjában nem egy fizikailag birtokolható tárgy, hanem mondjuk, a Megismerés állna. Ezen most derülnek, de derülni fognak-e a közeljövőben?
/Harmadik gongütés, amely a harmadik megjegyzés kezdését jelzi/
- Harmadik megjegyzés
Arra kérünk hát, ember, hogy fogadd el három figyelmeztetésünk tanulságait, és életed folyamán ezek szellemében próbálj meg cselekedni.
Az első figyelmeztetésünk, hogy minden nap olyat kellene tenned, amitől ez a nap már nem lesz ugyanaz. Ehhez többet kell tenned, mint a napi rutin, és nem szabadna attól félned, hogy a megszokásból való kitörés oly sebezhetővé tesz, hogy soha többé nem találsz vissza abba a világba, amely szerinted normális és helyénvaló....
Fogadd el második figyelmeztetésünket is, amely arról szól, mit tehetsz akkor, ha kikerülsz a normális és helyénvaló világodból, szembetalálkozol saját életeddel, felnézel rá az utcáról, belátsz a szobádba, és nagyon csodálkozol azon, hogy eddig miért nem csodálkoztál mindezen!?
Minden arról szól, hogy ez ne történjen meg, ám ha mégis, te már megnyerted a csatát, bár lehet, hogy vesztettél egy délibáb-országot...
A harmadik figyelmeztetésünk, miszerint észre kellene venned, hogy csak a saját álmod számít, csak ez emelhet vagy rombolhat le falakat az általad elképzelt élet előtt.
Ne bízz abban, hogy másokat hibáztatva igazolva látod majd balsorsodat. Ne feledd, ha kineveted és elárulod azokat, akik tenni akarnak, magaddal rántod saját lehetőségeidet, bárhogy olybá tűnik is, ők az árulóid szép neon-világodban, amelyet mások világítanak feléd, hogy elvakulj...
/A szereplők egyszerre meghajolnak, és ahogyan jöttek, egyenként kiválnak a csoportjukból, és középen kivonulnak a színpadról. A színpad elsötétül, fényjáték indul, majd függöny./
««Tovább az 1. felvonás 1. jelenetéhez »»
