Ez egy nagyon régi és részben vidám, részben szomorú történet. Több éve is már annak, hogy részt vettem egy távoli, ám nekem kedves Vadaspark meseíró versenyén, ahol a farkasok nemeslelkűségéről, tiszta, egyenes jelleméről és gondolkodásáról kellett írni.

Szürkefarkas – mert így neveztem el magamban őt, aki mintául szolgált ehhez a történethez –, egy távoli Vadaspark lakója volt és mit sem tudott arról, hogy meséket írnak róla. Szürkefarkas boldogan és elégedetten élt ebben a Vadasparkban, ugrált, amikor ugrálni kellett, üvöltött, amikor ezt tartotta helyesnek, de mindenekfelett a falkában érezte igazán jól magát.

Ahogy teltek–múltak az évek, időnként eszembe jutott, hogy meg kellene látogatni, követni kellene sorsát, hiszen a világ általam korábban már megismerte és megszerette őt, az emberek pedig olyanok, hogy akit egyszer megszerettek, arról szeretnének egyre többet és többet tudni és hallani a jövőben is…

Rengeteg más dolgom akadt, hála az általam igen tisztelt Jakabfy Jakabnak, az Erdő nagy barátjának, az állatok védelmezőjének, aki igényt tartott szakértelmemre saját Vadasparkjának működtetésében, így egyre csak tolódott indulásom időpontja, ennek köszönhetően lelkiismeretem is egyre kevésbé hagyott nyugodni. Láttam, ahogy az emberek érdeklődése az idő múlásával megkopott, már kezdték elfelejteni Szürkefarkast, és csak az igazán kitartóak ostromoltak e–mailjeikben, hogy mondjak már valamit, mi lett vele, él-e, hal-e szegény?!…

Sokáig tartott, míg elhatározásom tettekbe fordult, és tényleg meglátogattam Szürkefarkast. Ahogy ott álltam birodalma előtt, a távoli Vadasparkban, a fák között először egy fiatal farkast pillantottam meg. Csak később vettem észre, hogy az idősebb, az 'én farkasom' ott alszik tőlem néhány lépésre, egy fa alatt!

– Megöregedett – döbbentem rá a nyilvánvaló tényre. – Szürkefarkas megöregedett és ezt senki sem mondta meg nekem. Én magam sem gondoltam erre, én csak megírtam egy történetet, aztán hagytam menni a maga útján!

A történetnek sikere volt, a történetet mindenki ismerte és szerette, de vele, akiről az egészet mintáztam, vele senki sem foglalkozott! Az én hibám, hogy ez így történt, az én vétkem, hogy senki sem kapott további információkat arról, mi van a farkassal, akiről ez az egész szól! Sőt! Akiért ez a történet egyáltalán megszületett!

– Elhanyagoltuk! – futott végig rajtam a gondolat, és kollektív lelkiismeret furdalásom támadt. – Elhanyagoltam én is, és elhanyagolták olvasóim is. Mennyi minden történhetett azóta, és a világ még mindig csak Veronka nénire emlékezik!

– Nem lehetek felelős minden állat életéért, akiről valamit is írtam! Nem lehetek csak én a felelős, nem vehetem magamra a világ hanyagságát! Én megtettem, ami tőlem telt, a nyilvánosság elé tártam egy életet, az embereknek pedig e történet hatására cselekedniük kellett volna! Kiemeltem egy szürkefarkast a nagy tömegből, ikont csináltam belőle, és lám, ez sem volt elég, hogy nagyobb törődést, nagyobb figyelmet kapjon az egész farkasfaj! Hogy ő élete alkonyán ünnepelt farkas legyen, aki által az egész farkastársadalom megdicsőülhet!

Leráztam magamról borús, önmarcangoló gondolataimat és ismét szemügyre vettem Szürkefarkast. Percekig tartott, míg összeszedtem magam, majd odaszóltam neki, itt vagyok. Többszöri próbálkozásomra ébredt csak fel, felkapta a fejét, rám nézett, látszott, hogy figyel rám. Aztán feltápászkodott és berozsdásodott lábaival elindult felém.

Elbeszélgettünk. Elmondtam neki a pályázat történetét, és azt, hogy ennek kapcsán kerültünk mi közelebb egymáshoz. Csodálkozva hallgatta, erről neki senki sem szólt, minden, amit mondtam, újdonság volt a számára.

Aztán ő is megnyílt.

– Köszönöm, hogy mindezt elmondta nekem – mondta erőtlen, gyenge hangján. – Sok tél múlt már el azóta, hogy Veronka nénit megmentettük a nagy medve halálos ölelésétől. Nem sokra rá beköltöztünk Jakabfy Jakab állatkertjébe, onnan pedig ide hozott a jó sorom, erre a helyre!

*

De hogy ne vágjak saját szavamba, onnan kezdem, amikor Veronka nénit megpillantottuk a téli Erdőben. A húgommal éppen arra jártunk, nyulat kerestünk Karácsony estére, meg akartuk lepni a mamát, lássa, milyen ügyesek vagyunk a vadászatban.

De Veronka néni meghiúsította terveinket. Senkivel és semmivel nem törődve csörtetett előre, néha meg-megállt, azt hihette, hogy pár pillanat mozdulatlanság elfeledteti az állatokkal a jelenlétét. Nem tudom, kitől tanulhatta ezt a butaságot, mindenesetre sikerült vele felbőszítenie a nagy medvét, aki gondolkodás nélkül nekirontott és le akarta dönteni a lábáról szegény asszonyt!

Én még haboztam a szétriadt nyúlcsalád és Veronka néni közt, hogy melyiket válasszam, támadjak–e vagy védjek, de a húgom már döntött. Elkezdett futni karéjban a nagy medve felé és ez eldöntötte a kérdést. Most már a húgomat is meg kellett védenem, hiszen hiába volt ő olyan harcias, mint egy hímfarkas, hiába hívta őt édesapánk harcos farkasleánynak, egy ekkora medve ellen nem sok esélye volt!

Hatalmas ugrásokkal igyekeztem a másik oldalról megelőzni őt és a medve elé kerülni, hogy elvonjam a figyelmet húgomról. Ez sikerült is, néhány ugrással Veronka néni és a medve közé kerültem, aztán elkezdtem morogni és vicsorogni, ahogy csak tudtam.

A medve annyira fel lehetett bőszülve az emberszagtól, hogy nem vette tudomásul, itt már semmi keresnivalója nincs. Himbálózva előrelépett, megpróbált megragadni a mellső lábával, de hiába! Fiatal voltam, fürge voltam, és legfőképpen vakmerő voltam, eszem ágában sem volt meghátrálni az ostoba hústorony elől!

Eközben a húgom sem tétovázott! Karéjban kerülte a tisztást, a szélső fák védelmében közelített a medvéhez. A medve csak akkor vette észre őt, amikor már teljesen a háta mögé került. Hatalmas ugrással a medve hátán termett. A medve ettől teljesen megzavarodott, jobbra–balra himbálózva megpróbálta lerázni a hívatlan vendéget.

Ez azonban nem volt olyan könnyű számára. Én elölről támadtam, közben folyamatosan morogtam és vicsorogtam, így a két tűz közé szorított medve hamarosan feladta az egyenlőtlenné váló küzdelmet. Nagyot dobott magán, hogy lerázza a húgomat, majd eszeveszett gyorsasággal eltűnt az erdőben.

Nem követtük őkelmét, bennünket is megviselt ez az eset, mert azért ritkán fordul elő, hogy két farkas megfutamítson egy ekkora medvét. Visszahúzódtunk a fák közé, megvártuk, míg Veronka néni annyira magához tér, hogy elhagyja az erdőt, aztán megbeszéltük a történteket.

Végül is abban maradtunk, senkinek sem szólunk a dologról, legfőképpen a szüleinknek nem áruljuk el, mit tettünk. Féltünk a dorgálástól, és attól, hogy a farkastársadalom kiközösít majd bennünket, ha megtudja, hogy embert mentettünk az Erdőben!

Tudom, uram, gyerekesen gondolkodtunk, de hogyan gondolkodjon egy fiatal farkasfiú meg egy farkasleány, aki éppen most futamított meg egy nálánál tízszer nagyobb ellenséget, egy barnamackót, az Erdő urát?! Mi így gondolkodtunk akkor, és az vesse ránk az első korhadt farönköt, aki ott és akkor okosabban döntött volna, mint mi!

Az események azonban másfelé vitték a dolgokat. Alig értünk haza, otthonunk felett megjelent a Varjú és addig körözött, míg a szüleim ki nem jöttek és meg nem hallgatták, amit mondani akart.

Tudnia kell, hogy az erdei állatok megegyezés szerint a Varjút fogadták el hírvivőnek, ami azt is jelenti, hogy a varjút nem szabad bántani, tollait macerálni, őt magát mancsunkkal a levegőben leütni, csontjait fogainkkal ropogtatni, csúfolni és gúnyolni, üzeneteit semmibe venni!

– Jó napot, Varjú koma! – köszönt illedelmesen édesanyám a Varjúnak, és igyekezett összeszorított szájjal végighallgatni a Varjú üzenetét, nehogy barátságtalan hírét vigyék a farkascsaládunknak. – Milyen hírt hoztál nekünk ezen a havas délutánon?

– A hír rövid! – károgta a Varjú. – Azonnal menjetek az Erdei Tanács elé! Te is és a férjed is! De a gyerekeket hagyjátok itthon! Rájuk nincsen szükség!

Ezzel a Varjú búcsúzás nélkül elrepült.

*

Édesanyám és édesapám kétségek közt iramodott a Kerek Tisztás felé, ahol már várta őket a szigorú és kérlelhetetlen Erdei Tanács. Hogy miért is várta őket, mit is akart közölni velük ez a nagyhatalmú ítélőbíróság, egyikük sem tudta, megkérdezni pedig nem merték.

Ahogy édesanyám később elmesélte, szinte biztos volt benne, a gyerekek miatt van ez az egész. Csak azt nem tudta, hogy én voltam a felbujtó és a húgom követett engem, vagy fordítva történt a dolog, de mindenképpen ránk gondolt, bennünket tartott a baj legfőbb forrásának.

Aztán megérkeztek. A tisztás egyik végén fatörzsekből összeállított, hosszú asztal állt, mögötte ugyanilyen módon készült ülőalkalmatosságok. A tisztás másik végén egy pad állt magában. Nem volt nehéz kitalálni, ki ül a padra, és ki az asztal mögé?!

Nem kellett sokáig várni, a Tanács tagjai sorban megérkeztek. Először az Őz foglalta el a helyét, szigorú tekintettel mérte végig a padon ülőket. Aztán a Varjú érkezett, nagy szárnycsapásokkal, körberepülte szüleimet, lecsapott előttük, majd ő is elfoglalta helyét az asztalnál. Harmadjára, nagy röfögések között a Vaddisznó kocogott elő a fák közül. Szemüveges, öreg példány volt, látszott, hogy sok mindent megélt már. Odacsörtetett a padon ülők elé, egyesével szemügyre vette őket, aztán fejét csóválva visszadöcögött az asztalhoz.

Végül a Medve és egyetlen ismerősük, az öreg Zalán Farkas érkezett.

– Nem húzom tovább az időt, vágjunk a dolgok közepébe! – szólalt meg az öreg Vaddisznó és megigazította a szemüvegét. – Azért gyűltünk össze, mert hihetetlen dolgok történtek itt az Erdőben! És ezekhez a hihetetlen dolgokhoz nektek közötök van! – bökött a csülkével az öreg Vaddisznó a farkaspár felé.

Szüleim egyre értetlenebbül hallgatták az öreget. Kétségbeesetten néztek egymásra, mert semmiről sem tudtak, és idegesen várták, hogy a Vaddisznó elmondja, amit tud.

– Ma egy medvetársunk elfeledkezett magáról, és megtámadott egy emberfiát! – emelte fel a hangját az öreg Vaddisznó. – Egy emberfiát, aki védtelenül érkezett és az erdőtől kért segítséget. Ugyanis tűzifát akart gyűjteni ebben a nagy hidegben.

Szüleim még mindig nem értettek semmit, de jobbnak látták csendben maradni.

– Az emberfiát két farkas mentette meg a felbőszült medvétől! – folytatta az öreg Vaddisznó. – A ti gyermekeitek voltak ezek a hősök! És nemcsak az emberfiát mentették meg, de bátorságukkal megvédték az Erdő becsületét is! Gratulálunk nekik! És egyúttal szeretném átadni nektek az Erdei Tanács köszönetét! Mindannyian azt kívánjuk, soha ne tudjuk meg, mi lett volna, ha ez a szerencsétlen esemény tényleg bekövetkezik! Köszönjük gyermekeiteknek!

– Azt akartuk, hogy ti tudjatok róla először – vette át a szót Zalán Farkas. – Megérdemlitek, a ti gyermekeitek! Büszkék lehettek rájuk! És most mindannyian elmegyünk Jakabfy Jakabhoz! Felkérjük, hogy nyilvános és hivatalos köszönetünket ő adja át nektek és a bátor gyerekeknek! Nagy muri lesz, azt mondhatom! ….

*

Mindeközben mi kint játszottunk a farkasverem előtt, de jóval izgatottabbak voltunk annál, hogy komolyan belekezdjünk bármibe. Csak forogtunk körbe-körbe, fogainkat csattogtattuk idegességünkben, mert el sem tudtuk képzelni, szüleink hol maradnak ennyi ideig!?

Aztán nagysokára messzi zsongásra lettünk figyelmesek. Mintha sokan, nagyon sokan közelednének, de nem egyfajta állat, inkább állatok tucatjainak lépéseit vettük ki az általános zajból. El nem tudtuk képzelni, mi ez! Ugrásra készen álltunk ott, hátunkat egymásnak vetettük, tudtuk, hogy csak magunkra számíthatunk!

Aztán iszonyatos porfelhő támadt! Hatalmas alakok bontakoztak ki a félhomályból, egyszer medvék, másszor őzek meg vaddisznók csörtetését véltük hallani egészen közelről!

Lassan-lassan elült a porfelhő és egyszerre csak ott állt előttünk maga Jakabfy Jakab! Méltóságteljesen, vállán feszesre húzott puskával, pörgekalapban, vadászcsizmában! Mögötte hat őz, mindannyian mozdulatlanul álltak, és rezzenéstelen tekintettel figyeltek bennünket. Szemükben a félelemnek nyoma sem látszott, ellenkezőleg, méltóság és emelkedettség sugárzott belőlük!

A hat őzet hat barnamedve követte, a medvék mögött pedig vaddisznók mocorogtak, mert ők még ebben az ünnepélyes pillanatban is makk után kutattak. Megjegyzem, elég maguknak való népség, de ha vigyázol, és tisztelettudóan köszönsz nekik, amikor találkoztok, nem lehet bajod!

De ez még mindig nem volt elég! Ahogy tekintetünk továbbsiklott, egyszer csak megláttuk a többi erdei állatot is! Mert a vaddisznók mögött ott volt az Erdő egész kíváncsi, zajos népe!

Ámultan néztünk egymásra, a húgom és én, és egyszerűen nem akartunk hinni a szemünknek! Hol volt már a kezdeti félelmünk, ez a felfokozott, ünnepi hangulat mindent elfeledtetett velünk! Csak álltunk és vártuk, merre és hogyan fordulnak az események, mire is megy ki ez az egész!

Váratlanul Zalán bácsi és a szüleink léptek elő a medvék és az őzek mögül, óriási meglepetést okozva ezzel nekünk. Az tudtuk, hogy az Erdei Tanács magához hívta őket, de azt nem, miért, csak aggódtunk, mert nem volt kétségünk afelől, hogy valamiképpen miattunk van ez az egész, valahol valakik megelégelték a tetteinket, és beárultak az Erdei Tanácsnál mindkettőnket. Az Erdei Tanács meg mit tehet mást, megálljt parancsol nekünk azzal, hogy szüleinket vádolja meg a mi tetteinkkel!

A furcsa csak az volt, hogy édesanyám, ahelyett, hogy hozzám ugrott volna, és ahogy szokta, kedvesen de határozottan a bal fülembe harap, miközben fülembe suttogja, hogy „Ez volt az utolsó, de tényleg az utolsó, hogy kimentettelek bárkinek a karmai közül, kisfiam! És megkérlek, hogy a húgodat se rántsd bele semmibe, mert azért is te fogsz kikapni! Megértettük egymást?”

Nem, nem ez történt, ehelyett hátsó lábukra ereszkedtek, mint egy jól nevelt kutya, és csendben, mozdulatlanul figyeltek bennünket.

Kezdtünk ráébredni a helyzet komolyságára. Már nem mosolyogtunk, inkább valami baljós előérzet kezdett a hatalmába keríteni bennünket a húgommal. Nem mertünk egymásra nézni, de így is tisztában voltunk egymás érzéseivel.

– Szervusztok, farkaskölykök! – szólalt meg ekkor hirtelen Jakabfy Jakab, miközben puskáját hirtelen leemelte a válláról, és tusával lefelé tartva a bal lába mellé helyezte. Utólag megtudtam, hogy ez a tisztelgés jele, kivéve, ha nemzeti ünnepről vagy idegen uralkodó látogatásáról van szó, mert akkor a levegőbe emelik a mordályt. – Az Erdő nevében köszöntelek benneteket! Megjegyzem, elég ritka, hogy az Erdő ilyen számban és összetételben mutatkozzon meg egy–egy tagja előtt, ezt különösen ki kell érdemelnie az érintettnek.

Az őzek, a medvék és a vaddisznók szaporán bólogattak, de nem szólalt meg egyikük sem.

– Olyan dolog történt az Erdőben, ami legfeljebb százévenként, ha egyszer előfordul, és akkor sem biztos, hogy hiteles tanúja akad az eseményeknek! Az történt, hogy állat támadt egy gyanútlan emberre, egy védtelen látogatóra, aki néhány lehullott ágért merészkedett olyan mélyen a fák közé! Tudnotok kell, van egy megegyezés az Erdő és a Vadásztársaság között, miszerint fegyvertelen emberre állat nem támadhat, hacsak erről az emberről be nem bizonyosodik, hogy rossz szándékkal viseltetik az Erdő és lakói iránt!

– Ezt az egyezséget rúgta fel ez a Medve, amikor megtámadta Veronka nénit rőzseszedés közben. És ez nagy bajok forrása lehetett volna mind az állatok, mind az emberek számára!

Helyeslő morgás, szuszogás, vijjogás, vakkantás volt a válasz mindenfelől, de mozdulni senki sem mozdult. Az állatok változatlan figyelemmel várták a folytatást.

– Tudjátok nagyon jól, milyen törékeny is ez a kapcsolat, az ember és állat kapcsolata! Mindkettő tart a másiktól, mindkettő úgy érzi, ő tesz többet azért, hogy fennmaradjon ez az érzékeny egyensúly! Senkinek sem hiányzik, hogy az újságírók felkapják a sztorit, és erre vagy arra billentve a mérleget, bűnbaknak kiáltsanak ki akár embert akár állatot, aminek csak az lehet a vége, hogy ismét ellenségekké válunk!

– Ettől a mindannyiunk számára tragikus végkifejlettől mentett meg bennünket ez a két fiatal farkas! – nézett most először ránk Jakabfy Jakab, és kissé megemelte a puskáját. – Máig nem tudom, honnét vették a bátorságot, hogy nekimenjenek a náluknál jóval nagyobb medvének, aki valószínűleg málnalázat kapott és maga sem tudta, mit cselekszik! Most avarágyon fekszik az otthonában, és rokonai cserélgetik homlokán a vizes kéregdarabokat!

– Szóval, nem tudom, hogyan csináltátok, és nem is nagyon szeretném biztatni a farkas ifjúságot, meg másokat sem arra, hogy ilyeneket tegyenek, ám most én is azt mondom, jól tettétek, amit tettetek! Megmentettétek az Erdő becsületét, amikor megállítottátok a magáról és az Erdő törvényeiről megfeledkezett erdőtársatokat, és ugyanakkor megvédtétek az emberek becsületét is azzal, hogy óvtatok egy látogatót, aki a törvényeink szerint joggal tartózkodott ott!

– Éljenek a kisfarkasok! Leckéztessük meg a medvét, amiért megszegte törvényeinket! –hangzott most mindenfelől. – Ránk akarta hozni a vadászokat, meg a lelketlen állatkereskedőket! De Jakabfy Jakab ismét megvédte az Erdőt, Erdei Tanácsunk pedig bölcsen döntött, mint mindig!

Ekkor a hat medve közül kivált a legidősebb és felemelt a húgommal együtt. Olyan nagy volt, hogy elvesztünk a karjaiban, de nem féltünk, nem bizony!

– Tudjátok, ki vagyok! – dörmögte a Medve. – Én vagyok itt a legöregebb, az Erdő legrégebbi lakója. Jakabfy Jakabbal átbeszéltük a történteket, és én vállaltam, hogy meggondolatlan medvetársammal lerendezem ezt a dolgot. Most ápolják, de ha felgyógyul, ismét felteszem neki a kérdést, akar-e maradni vagy sem!?

– De nem róla kívánok most beszélni, hanem rólatok! Először is bocsánatot szeretnék kérni a többi medve nevében, hiszen mi nem vállalunk közösséget egy ilyen erőszakos társunk tetteivel. Példát mutattatok, kisfarkasok, magatok se tudjátok még, hogy mekkora példát! Elég legyen annyi, hogy ígérjétek meg, emlékezni fogtok erre a percre, amikor az Erdő apraja–nagyja együtt volt ezen a szép helyen, és közösen ünnepelt benneteket! Erre emlékezzetek, mindörökké!

Hirtelen rettentően népszerűek lettünk az Erdőben! Olyanok is meglátogattak bennünket, akik máskor fejvesztve menekültek, ha megláttak egy farkast. Vagy olyanok, akik korábban azzal fenyegetőztek, hogy elkergetnek minden farkast az Erdőből, hogy megtisztítsák tőlünk a vidéket. Mint kiderült, ezt egy vaddisznó terjesztette, mert a húgom egyszer kigúnyolta és azt vágta a fejéhez, hogy pocsolyaszaga van. És mindezt a gyerekei előtt tette, ezért volt ilyen bosszúszomjas az agyaros.

Aztán egyik nap megkeresett Jakabfy Jakab is. Titokzatoskodott, ott állt a farkaslak előtt, majd intett, hogy kövessem. Már jócskán bent jártunk a fák között, amikor a lényegre tért.

– Azért kerestelek meg, mert ismét elindultak az egyedcserés pályázatok – szólalt meg végre Jakabfy Jakab. – Tudod, hogy mit jelent az egyedcserés pályázat?

– Igen, tudom – feleltem. – Egy Vadaspark olyan állatot keres, amilyen neki nincsen, cserébe olyat ajánl fel, amije van. A múltkor két vaddisznó ment csereállatnak Győrbe, és egy szarvast kaptunk cserébe. Jól tudom, Jakabfy bácsi?

– Igen, jól tudod – nevetett Jakabfy Jakab. – Látom, az erdei hírmondó jól működik. De most egy farkast keresnek, akiért 10 hattyút vagy 30 parlagi tyúkot adnának, ilyenek nálunk nincsenek, szükség lenne rájuk. Hallottak róla, hogy milyen szépek, erősek is a kislacfalvi farkasok, és szerettek volna innen pályázni egyet! Tudod, hogy nem örökre szól ez a csere, három vagy öt évet lehet leszerződni, aztán újrabeszéljük az egészet. Természetesen a szaporulat ott marad, ez benne lesz a szerződésben, de a csereállat visszajöhet, vagy akár maradhat is, ez az ő szabad döntése.

– Nem kell rögtön válaszolnod – folytatta Jakabfy Jakab. – Gondolkozz, holdtöltekor ismét visszajövök, aztán elmondod, hogyan döntöttél. De tudd, hogy téged tartalak a legalkalmasabbnak arra, hogy képviseld fajtádat, és persze bennünket is abban a távoli Vadasparkban!

– Félreértés ne essék – zárta a mondandóját Jakabfy Jakab, – én kivétel nélkül minden farkascsaládot megkerestem, még az Erdei mackó bácsinak is vittem egy példányt a pályázatból. Senkit sem fogunk kötelezni a költözésre, csupán azt kérjük tőletek, tanulmányozzátok át a feltételeket. Ha úgy döntesz, átköltözöl oda, csak nekem szólj, én minden papírmunkát elvégzek, és intézem az átszállítást is.

Holdtöltéig gondolkodtam, csak gondolkodtam. Aztán végigkérdeztem a családomat, mit szólnának egy ilyen döntéshez. Legnagyobb csodálkozásomra mindenki támogatta az ötletet, ki–ki a maga módján találta meg az indokot. Legtöbben a tapasztalatszerzést, más világok megismerését tartották a legfontosabbnak.

Mindenkit meghallgattam, aztán, amikor eljött az idő, Jakabfy Jakab is megjelent. Gondolkodás nélkül igent mondtam neki.

*

Nehéz szívvel hagytam ott Kislacfalvát, de ugyanakkor buzogott bennem a tettvágy idegen vidékek felderítésére, új kalandok, kihívások keresésére. Szüleimtől és húgomtól nagyon nehéz volt megválni, sírtunk is rendesen! Édesanyám megígértette velem, hogy a Vadasparkok közötti belső postaszolgálattal, a Vadpostával mindig küldök valamit, egy kis szőrcsomót, mancslenyomatot vagy olyan faágat, amihez előtte jól odadörgölődztem, így szüleim úgy érezhetik egy pillanatra, hogy én is ott vagyok közöttük.

Végül elindultunk. Három napig tartott az út. Kisketrecben szállítottak, útközben sokszor megálltak. Egy közbeeső vadasparkban éjszakáztunk. Itt ismerkedtem meg Marcival, Lalival és Emesével, az itteni farkaspopulációval, ahogy hívták őket, és ahogy ők is hívták magukat. Nagyon modernek voltak, tudták, hogy hazájuk Magyarország, tágabb környezetük pedig Európa. Marci Svájcból, Lali Csehországból érkezett, egyedül Emese élt születése óta ebben a vadasparkban. Rettenetesen csodáltam őket, felnéztem rájuk, és azon gondolkodtam, leszek–e valaha ilyen okos, ilyen tájékozott, mint ők?!

Egy teljes éjszakám és egy félnapom volt, hogy velük legyek, ám ez az idő elég volt arra, hogy jól szórakozzunk, igazi barátok legyünk! Soha nem fogom elfelejteni őket!

Végül megérkeztünk a célállomásra, a messzi Vadasparkba. Szeretettel fogadtak, de társaimmal egyelőre csak a kerítésen át találkozhattam. Hamar megszoktuk egymást, nem telt bele két nap és már közöttük is lehettem!

Aztán jöttek a boldog, békés, végeérhetetlen évek! Egyre kevesebbet gondoltam a családomra, no, nem azért, mert elfelejtettem volna őket, vagy emlékük elhalványodott volna belőlem, nem! Új életem teljesen lekötött, kitöltötte napjaimat. Először az udvarlás Klárának, aztán a gyerekek, majd amikor ők is felnőttek, ott maradtak nekünk a barátok!…

Évek múltán meglátogatott Jakabfy Jakab, és érdeklődött, hogy érzem itt magam, mik a terveim? Nemsokára lejár a szerződés, megyek vagy maradok? Ha úgy döntenék, folytatta, kalapját kezében forgatva, hogy visszatérek, ő annak is örülne, mert mindenkinek hiányzom otthon.

– Mik a terveim? – kérdeztem vissza. – Hát nézzen körbe, Jakabfy bácsi, maga is láthatja a terveimet, mert itt vannak maga körül! – mutattam körbe. – Feleség, gyerek, barátok, kellemes környezet! Mindenem megvan itt, hová is menjek innen?! A Vadasparkban megbecsülnek, díszállatként kezelnek, minden fontos vendégnek megmutatnak! Külön műsort állítottam össze számukra, a pünkösdi farkastánctól a szentivánéji farkasüvöltésig! Családi jeleneteket adunk elő, ebben messze földön verhetetlenek vagyunk! Egyszóval, minden rendben van körülöttem, Jakabfy bácsi!

– Szüleimnek azt üzenem – töröltem meg mancsommal a szemem sarkát, – jól vagyok, de ne várjanak most már haza! De mesélje el nekik, Jakabfy bácsi, amit látott, hogy megnyugodjanak, jó helyen van a fiacskájuk, és hogy továbbra is legyenek büszkék rám!

*

Jakabfy Jakab még egyszer ellátogatott hozzám. Éppen Németországba utazott üzleti útra, és szerét ejtette, hogy betérjen hozzánk.

– Nagy újság van, fiam! – mondta Jakabfy Jakab, és látszott rajta, szétveti a büszkeség és az öröm. – A legtitkosabb álmom vált valóra! Létrehozzuk az Állatok Vadasparkját, olyan vadasparkot, ahová az állatok önként költöznek be, és életüket is maguk irányítják!

Hitetlenkedve hallgattam. Jakabfy Jakab mindig is egy lépéssel a valóság előtt járt, de az élet állandóan őt igazolta, ezért az tette jól, aki félretéve kétkedését, teljes egészében elhitte mindazt, ami ő mondott. Lelkesedése rám ragadt, észre sem vettem, hogy órák óta hallgatom, és egyre inkább el tudtam képzelni ezt a Vadasparkot, amint állatok élnek benne, állatok sétálnak a látogatói ösvényeken, és állatok működtetik mindazokat a kereskedelmi egységeket, amelyeknek most például ebben a Vadasparkban emberek a tulajdonosai…

– Hazajössz? – szegezte nekem a kérdést hirtelen Jakabfy Jakab. – Nem kell visszamenned a szüleidhez, az állatok Vadasparkjában lesz hely mindenkinek. El tudom intézni, hogy családostul visszaköltözz, olyan helyzetben vagyok, hogy bármilyen cserét teljesíteni tudok. Ráadásul jó időben lépnél, még csak most alakul ki minden!

Ekkor mondta el, hogy az egész mögött Martin Vogel, a német üzletember és nagyszerű cirkuszguru áll, éppen őhozzá igyekszik, hogy véglegesítsék a terveket és a költségvetést. Szólt arról is, hogy az állatok között szintén nagy a lelkesedés, folyik a városrészek tervezése, elkezdődött a területrendezés. Elmondta azt is, hogy a régi, az eredeti Vadaspark, amit most úgy hívnak, hogy Jakabfy Jakab Vadasparkja, megkülönböztetésül az újtól, a Martin Vogel-féle Vadasparktól, szóval az ő Vadasparkja is megmarad, az lesz az Óváros. A lakók kapnak házhelyet az új Vadasparkban is, de üdülő jelleggel itt is megtarthatják a birtokukat!

Aztán Jakabfy Jakab beszámolt az erdőről, elmondta a legújabb híreket. Én is kérdezgettem, így az idő hamar elszaladt. A tervezetthez képest még egy órát maradt, aztán szedelődzködött és tovább indult, én meg ott maradtam mindazzal, amit mondott.

Egy pillanatra megcsapott a sok emlék, úgy éreztem, egy percig sem bírom tovább, a honvágy hazahúz, a családom még mindig visszavár, mit is keresek én itt? Hirtelen egyedül éreztem magam itt, hiába az itt töltött hosszú évek, a család, a gyerekek, a kedves gondozók, vagy Szálka Péter bácsi, a jóságos állatorvos és farkaskutató!…

Aztán megráztam magam, és nyomban visszatértem a jelenbe. Nem tudtam nem megtörténtté tenni mindazt, ami megtörtént velem! Nem tudtam úgy tenni, mintha az elmúlt évek nem a saját életem lépésről lépésre való felépítéséről szóltak volna itt, ebben a Vadasparkban, és ebben az életben én voltam a középpontban, rólam szólt minden, az én családom, az én munkám, az én környezetem!…

Sokáig tartott, míg eldöntöttem, mit teszek. Hogy erről a találkozásról soha de soha nem fogok szólni senkinek. Sem feleségemnek, Klárának, sem a gyerekeknek. Szálka Péter bácsit pedig megkérem, hogy ha tudomására is jut bármilyen kicsike kis hír a Martin Vogel-féle Vadasparkkal kapcsolatosan, hallgassa el mindenki előtt, de legfőképpen a családommal ne tudassa! Nem akarom, hogy itteni életünket megzavarja bármi is!

– Csodálatos helyen élek, amint azt ön is látja, de ez idő tájt kissé zárkózottan. Feleségem már régebben elment, a gyermekek pedig mind Európa különböző állatkertjeiben szórakoztatják a nagyérdemű közönséget. Egyedül maradtam, ezzel a kis kergével itt körülöttem, néha egészen beleszédülök, annyira sürög–forog a szerencsétlen!

– Bizonyára tanulmányozta a Vadaspark térképét, így látnia kellett, egy kicsit hátratettek, de nem haragszom! Itt olyan nyugalom van, ez egy ősfás környezet, igazán nem panaszkodhatom! Szemben velem van a haverom, a Vaddisznó, mellettem a Vadmacska, kissé távolabb a Hiúz! Jó társaság, jó szomszédság!

– Aztán meg itt van a nagy, kerek Erdő, látja, uram, ebben is különbözünk a többi Vadasparktól! Nekünk saját erdei sétányunk van, az ember órákat bolyonghat a fák között, csak farkassal ne találkozzon! O, bocsánat, ˝majd˝ mit mondok! A farkas én vagyok, tőlem meg már úgysem kell félnie senkinek!

– Ön is látja, már megettem prédáim javát, öreg vagyok, mint ez az Erdő! – mutatott körbe mellső lábával Szürkefarkas. – De ha már felébresztett, uram, várjon egy percet, amíg összeszedem magam, kaparok egy kicsit, meg bemutatom a farkasforgást, amit a hosszú évek alatt mindig is elvártak itt tőlem. Ja, hogy egy kissé lassú lettem? Hát ez van, ezt tudom produkálni e forró, nyári délutánon! Öreg vagyok, de tudom még a regulát, képes vagyok villantani a kedves vendégeknek...Nézze! Még futok is egy kicsit... de csak egy kicsit... mert azért ennyi pénzért mit is várnak el manapság egy öreg farkastól?!…

Elhallgatott. Néhány fényképet készítettem róla, de sietnem kellett, mert látszott, hogy a sok beszéd és mozgás nagyon kifárasztotta. Aztán már velem sem törődött, csak megindult, hátsó lábai remegve tolták előre, a fák közé. Néhány lépés után leheveredett, fejét mancsára hajtotta és ismét álomra szenderült.

Nem tudtam elmozdulni onnan, a Farkastanya elől, csak néztem az alvó Szürkefarkast. De nem jutott eszembe semmi előremutató dolog, így végül hangosan elköszöntem tőle, és megígértem neki, még ebben az évben visszatérek hozzá. Magamnak sem akartam bevallani, hogy ebben egyáltalán nem bíztam.

Hangomra még egyszer felemelte a fejét, rám nézett, búcsúzóul hunyorított, aztán halk sóhajjal visszafeküdt. Olyan mozdulatlan volt, mintha máris az örök vadászmezők felé vette volna az irányt...

Eközben a fiatal farkas fáradhatatlanul rótta a köröket a Farkaserdőben és látszólag ügyet sem vetett ránk. Miért is tette volna? Ő volt a jövő! Állatéknál nem szokás a könyörület, az élet és a harc törvénye nem engedi meg, hogy akárcsak egy villanásra is elfeledjék a Vadon törvényeit!

De azért utoljára még odalépett az alvó Szürkefarkashoz és megszagolta. Talán megérzett valamit az elmúlásból?! Hogy ha ő kerül majd sorra, tudja, milyen lesz, hogyan történik ez az egész?!…Nem tudni. De addig is, ő még futhat egy jó csomót!...

És ekkor döbbentem rá, mit kell tennem! Hogy miként hozhatom helyre mindazt a mulasztást, amit Szürkefarkassal szemben elkövettem! Hogyan vezekelhetek sikeresen, hogyan kerülhetek ki a legkevésbé rosszul ebből a történetből!

Meg kell írnom a fiatal farkas történetét! Az elejétől a végéig! Az emberek elé tárni a mindennapjait, amelybe tudatosan beleszövöm majd mindazt, ami Szürkefarkas történetéből kimaradt! Ez a történet így az ő történetévé is válik, és egyben vezeklésem nagy színtere lesz!

Ezt kell tennem, Szürkefarkasért is, meg magamért is! És megteszem! Mert Veronka néni is ezt akarná!

Béke veled, Szürkefarkas!

Béke veled!

*