A két háború között egy református lelkésznek
és családjának egy jómódú faluban nem kellett nélkülözni. A község büszke volt
rá, hogy úgy javadalmazza a lelkipásztorát, hogy a feleségének nem kellett
munkába járnia. Meg is szólták volna érte. (Sőt, elvárás volt a munkahelyteremtés:
nevezetesen egy kiscseléd alkalmazása, illő fizetség fejében, így egy
szegényebb sorsú család egy keresettel többől gazdálkodhatott.)
Ennek megfelelően Ádándon a harmincas években nagyapámék nem voltak szegények.
Ráadásul nagyapám nem tartozott a „fehér kezű” papok közé, neki mindig kérges
volt a tenyere, mindig megfogta a munka vastagabbik végét. Ha épp nem a
vasárnapi prédikációját írta, vagy nem esküvő, keresztelő, temetés foglalta le,
vagy éppen az esperesi adminisztráció, ő az évszaknak megfelelő mezőgazdasági
munkáknál volt fellelhető. Érdekes, hogy ezeknek a munkáknak a „menedzselését”
viszont nem szerette, ezt szívesebben rábízta az időnként hazalátogató apámra,
akármilyen fiatal volt is.
Mint a külső-somogyi egyházmegye esperese, gyakran kényszerült Pestre utazni,
hivatali ügyek miatt. Hogy ilyenkor ne kelljen szállásfoglalással vesződni,
lakást vett a Fóti út 77. számú házban, mindjárt kettőt, egymás mellett: egy
garzont magának, alkalmilag, a másikat a fiának, állandóra. Ide hozta apám fiatalka
feleségét, itt gyarapodott a család velem – és innen rúgta ki anyámat velem
együtt a válás után. Ez a ház egyébként ma is áll, egész rendesen felújították.
Közben beteg is voltam még ’55-ben:
tüdőgyulladás. Halálos kórság volt penicillin nélkül. Szerencsére Ilus néni –
egy fogalom volt a családban –, anyám keresztanyja, amúgy háborús özvegy,
szakképzett ápolónőként a Csengeri utcai szakrendelőben dolgozott és volt az
orvosok között annyi respektje, hogy segítettek penicillin injekciót szerezni.
A Madarász utcai kórházban feküdtem, hatalmas hodály teremre emlékszem. a
folyosót éppen festették, és ahogy jöttek-mentek, nyitogatták a nagy
kétszárnyas ajtókat, láttam, ahogy egy bácsi a létra tetején állva lépeget. Ez
nagyon tetszett nekem. Az már kevésbé, amikor egy fehér fityulás arc nélküli nő
erőszakkal hasra fektetett és beleszúrt a fenekembe. Innen eredeztetem
iszonyodásomat az injekciós tűktől. Persze igazából nem is volna szabad
emlékeznem ezekre, hiszen nagyon kicsi voltam még, de Heverdle tanár úr – akivel
rendszeresen együtt utaztunk hazafelé a trolin és a villamoson – egyszer
elmagyarázta, hogy bár az ilyen zsenge gyermekkori emlékek többnyire nem
maradnak meg, de ha valami nagyon megrázó élmény éri a gyereket,
előfordulhatnak kivételek. (Aztán van a másik típusú emlék, ami majd akkor
bújik elő apródonként az agy rejtett zugaiból, amikor megvénülünk, de erről
majd a maga idején.) Amire sikeresen kilábaltam az életveszélyből, eljött az
ideje a szüleim válásának.
Anyám az ő minimális élettapasztalatával
teljesen leforrázva állt a kisfiával, elég kilátástalan helyzetben. Arról szó
sem lehetett, hogy a szülei lakásába költözzön velem, hiszen a két öreg mellett
még ott lakott a hajadon lányuk, keresztanyám is. Valami csoda folytán,
irgalmatlan protekcióval a Tanács kiutalt a gyermekét egyedül nevelő nehéz
sorsú anyának egy kis lakást a Bíbor utca 13-ban: egyetlen helyiség, 3m x 6m
közvetlenül az udvarra nyíló ajtóval, ablakkal egy földszintes, huszonsok
lakásos házban – mind ekkora „lakás” volt, csak a házmesteré volt szoba-konyhás
- komfort hátul az udvar sarkában.
Az addig a bérmunkát hírből sem ismerő anyám a közeli Fémbútor és
Drótszövetgyárban talált munkát, a műhelyből hamarosan irodába helyezték, az
adminisztratív munkakör jobban illett hozzá. Engem óvodába kellett volna
szoktatni, de miután egész nap nem ettem, nem ittam, csak üvöltöttem, hogy én
most rögtön azonnal az én édes drága sírós nevetős pötyike mamikámat akarom,
este megkérték az óvónők, hogy engem soha de soha többé ne vigyen oda. Még aznap
este megszervezte, hogy havi 20.- forintért az egyik nyugdíjas szomszéd néni
felügyel rám, a mi lakásunkban játszogattam csendesen egész nap, a Tóbi néni
(Tóbiásné) időközönként rám nézett. Általában nem volt velem gond, szépen
elvoltam magamnak.
Ma is emlékszem a kátrány szagára, amikor
anyám a betonos lakást parkettáztatta. A rácsos kiságyat – velem együtt – a
többi néhány bútordarabbal a szoba egyik sarkába halmozták, aztán amikor a
másik oldalon megkötött a bitumenben a parketta, átpakoltak mindenestől. Nem
tudom, mennyibe került ez az akció, anyám később mesélte, hogy a télikabátját
is zaciba vágta, hogy ki bírja fizetni az iparosokat. Nagyon csóringerek
voltunk akkoriban, nagynéha került ötven fillér egy fél liter pattogatott
kukoricára nekem.
Folyt. köv.