Az ’56-os októberi sajnálatos események idején két és fél éves voltam. Amikor éppen volt közlekedés, kiballagtunk a Kerepesi-Hungária sarokra a 38-as villamoshoz, elmentünk vele az Orczy útig, a Temető sarkáig, onnan gyalog a Vajda Péter utcáig. Ott az Orczy út sarkán, a patika fölött laktak anyám szülei az idősebbik lányukkal. Amikor lövöldözés kezdődött, rutinos háborús túlélőként kinyitották az ablakokat: a lövések lökéshulláma ugyanis a csukott ablakot betörte volna, az esetleg eltévedt lövedékektől viszont az üveg úgyse védett volna meg. Ezekből a napokból a zsigeri félelem maradt meg bennem: ültem anyám ölében, csendesen sírdogáltam, és féltem. Most, hogy ezt leírom, felidéződik a félelem. A családi legendárium ebből is viccet csinált, ami szerint a lármát hallva megkérdeztem:
 - Mi ez a zaj?
 - Lőnek.
 - Kik lőnek?
 - A ruszkik.
Mire én teljes komolysággal, mérgesen azt mondtam volna:
 - A luszkik mennenek a annuk kínájába!

Amikor vége lett a rumlinak, a mi életünk is visszarázódott a hétköznapokba.
Apám minden második vasárnap délelőtt elvihetett, és estig vasárnapi apuka lehetett. De sajnos sokszor ez nem rólam szólt. Emlékszem egy esetre, Dózsa meccs volt a közeli Népstadionban, és apám úgy gondolta, összeköti a kellemest a hasznossal, kiviszi a fiát a meccsre. Én szegény nem értettem az egészből semmit, csak rettegve néztem, ahogy az apám a többi bácsival együtt, magából teljesen kifordulva artikulátlanul üvöltözik, és ebben nem vigasztalt engem az a fél marék tökmag, amit kaptam.
Augusztusban már anyám is meg bírta venni a paprikát, paradicsomot, és úgy gondolta, itt az ideje leszoktatni engem az „ezt sem szeretem, azt sem szeretem” válogatósságról. Megkent egy pár szelet kenyeret margarinnal, és kezdődött a tortúra.

A korosztályomnak ismerős emlék lehet a sötétkék dzsörzé kantáros rövidnadrág, a kislányoknak ugyanilyen szoknya dívott.

Anyám elém tette a felvágott paprikát, paradicsomot, meg a megkent kenyeret, együnk. Amikor haraptam egyet a kenyérből, anyám mondta, hogy egyek hozzá paprikát is. Én ráztam a fejemet és nem. Durr a fakanállal a meztelen combomra. A következő falat kenyérnél: egyél paradicsomot. Nem!  Durr a fakanállal a meztelen combomra. Egyél paprikát! Nem! Durr a fakanállal a meztelen combomra. Egyél paradicsomot. Nem!  Durr a fakanállal a meztelen combomra. Közben ettem a kenyeret, mert éhes voltam, de a paprikát, paradicsomot nem szerettem, nem ettem, ezért minden falat után durr a fakanállal a meztelen combomra. Kék zöld hurkás volt a combom a végére, anyám is sírt, de ütött. Ez volt a korabeli pedagógia. Ezt az esetet anyám Áginak is elmesélte.

(A nyers paradicsomot azóta sem eszem meg. A zöldpaprikára rákaptam, amikor hatodikban kivezényeltek a tsz-be betakarításkor, és tetszett, ahogy a hazulról hozott szendvicsek mellé ették a többiek a friss sárga paprikákat és harsogott a fogaik között.)

Kiskoromban állandó műsorszám volt, hogy „teszed le! elrontod, eltöröd! ügyetlen vagy! ne nyúlj hozzá!” akkor fel se fogtam, milyen lelombozó dolog, ha az ember gyereke a saját édesanyjától mást se hall, csak ilyeneket. És persze önbeteljesítő jóslat lett belőle. Közel ötven év eltelt, mire rájöttem az okára. Én balkezesnek születtem, de anyám azt devianciának gondolta, és áterőszakolt jobbkezesnek:
 - Szép kezeddel fogjad, különben a Mami szomorú lesz.
Echte érzelmi zsarolás.

Nyolcadik után ezért nem villanyszerelő vagy lakatos inasnak álltam, hanem olyat kellett keresni, amihez nem kell kézügyesség. Csak azt tudtam, hogy mielőbb szakmát akarok, dolgozni akarok, hogy elmehessek otthonról.

Ettől eltekintve nagyon anyás voltam, imádtam anyámat, hiszen minden kisfiúnak az anyja az első szerelme. A szegénység ellenére is jól elvoltunk.
Imádtam, amikor anyám mesélt, vagy énekelt esténként. Ma is szinte hallom a hangját:

 - …a bőre fehér volt, mint a hó, a haja fekete volt, mint az ében…

Meg a dalok: Csárdás kis kalapot veszek, Zöldre van a rácsos kapu festve, és a többi.

Mozart altatóját és a magyar szövegét azóta sem tudom elfelejteni:

„Gyermekem, ó aludj már, alszik a sok kismadár,
pihen az erdő a rét, erdőben az őzikék,
holdfény ragyog odakint, szobádba be-betekint,
rád ragyog a fénysugár, gyermekem ó aludj már.”

(Most is emlékezetből írtam.)

De a háttérben már mesterkedett az ármány…

Folyt. köv.

vissza tovább