Attól kezdve, hogy a házasságuk véget ért,
apámat csak a bosszúállás motiválta. Úgy manipulálta a bontóperes bíróságot,
hogy mindenképpen anyám legyen a hibás, aki a szabadulás fölött érzett
örömében, ellenvetés nélkül mindent elfogadott. Ez később végzetes hibának
bizonyult.
Amikor nagyapámat ’52-ben nyugdíjazták, és el kellett hagynia az ádándi
lelkészlakást, Bálványoson vett egy alkalmatos kis házat, ahol a hátralevő
éveiket tervezték eltölteni. Ott rengeteg fénykép készült rólam is, ahogy az
unokatestvéreimről is, akiknek a papája volt a bálványosi lelkész.
Legtöbbet
Évike unokatesóm ölében, nyakában lógva töltöttem, őt szerettem a legjobban, és
neki volt a legjobb érzéke a kicsikhez. Később tanítónő lett, 49 éves volt,
amikor elvitte a szíve.
Bálványoson láttam először háziállatokat, például pepita pipit. Volt egy pepita
nadrágom, azt a mintát már ismertem, kézenfekvő volt, hogy a kendermagosra
rámondtam: pepita pipi. Mai napig emlegetik. Ám ez a jó világ is hamar véget
ért. Apám azt fundálta ki, hogy adják el a bálványosi házat, a két pesti Fóti
úti lakást, és vegyenek belőle egy házat Pesten valamelyik külső kerületben, az
öregek költözzenek fel, a ház egyik felében ők, a másik felében az apám élnek
majd. Így találták meg a rákoscsabai, két szobás, komfort a kert végében típusú,
mészhomok téglából épült házat, egy hatalmasnak számító, 364 négyszögöles
telken. (Igazából ez két telek volt, apámnak súlyos pénzekbe, okmánybélyegekbe
került, hogy helyrajzilag egyesíttesse, amikor az „egy család, egy telek”
törvényt bevezették. Húsz évvel később pedig a kettéválasztásért fizetett.)
Ez a ház lett később az általad már emlegetett bulik színhelye, de erről majd a maga idején.
Ez az egész csak arra ment ki, hogy apám a bíróságon előadhassa, mennyivel jobb helyem lesz nekem a háztartásbeli, és már amúgy is nyugdíjas nagymama gondozásában, a kertvárosban, mint anyám egyhelyiséges lakásában, óvoda híján ki tudja, milyen felügyelet mellett. Ez a terv bevált, annál is inkább, mert apám ügyvédje is, és a gyermek-elhelyezési tárgyalás bírája is apám évfolyamtársa volt a jogi egyetemen, ráadásul a bontóper jegyzőkönyve rengeteg dehonesztáló dolgot tartalmazott anyám életvitelére nézve, amik ellen akkor kellett volna tiltakoznia, de a szabadulása fölött érzett örömében, tudatlanul és jóhiszeműen, ezt elmulasztotta.
Jogerős bírósági ítélettel apámnak ítéltek, engem meg sem kérdeztek, pedig én az én imádott „édes drága sírós nevetős pötyike mamikámmal” akartam maradni, de ez senkit nem érdekelt.
Apám diadalt aratott, és tíz évig ebben a tévhitben élt, pedig engem már ekkor elvesztett, és hiába próbált a maga módján jó apa lenni, én a kedvéért megtanultam az életvitelszerű képmutatást – a békesség kedvéért.
Például, amikor anyám jött egy vasárnap a láthatásra, és csak annyit kért, hogy ne apámék házában kelljen velem lennie, hanem elmehessünk sétálni két óra hosszára. Sejthette, hogy nem lesz egyszerű menet, ezért magával hozta a korábban már említett Ilus nénit, a keresztanyját, akit korábban apám is tisztelni látszott. Hiába. Apám nem engedett. Más oka a kicsinyes bosszún kívül nem lehetett, nem gondolhatta komolyan, hogy anyám felkap és megszökik velem, elkövetve a „családi állás megváltoztatása” szabálysértést, erre garancia volt az Ilus néni jelenlétén kívül az is, hogy anyám pontosan tudhatta, egy ilyen hibát apámmal szemben nem követhet el. Szinte érzem a csontjaimban ma is, ahogy ketten megfogtak – egyik az egyik, másik a másik kezemet – és húztak, miközben én üvöltöttem a testi és lelki fájdalomtól. Anyám engedett el, zokogva elvonult, apám ölbekapott, úgy próbált vigasztalni, én pedig négy évesen tudtam, ösztönösen éreztem, hogy most képmutatóan kell viselkedni, mintha betörtem volna.
Pár héttel később egy délután felpattantam az apró kerekű kis rolleromra, és elindultam anyámhoz. Az utat tudtam, vagy tudni véltem. El is jutottam négy hosszú buszmegállónyi távolságra, az akkori Tüdőgondozó épületéig. Ott összetalálkoztam a Kati nénivel, a védőnővel, aki, miután kifaggatott, felpakolt egy buszra és hazavitt. Megint tanultam valamit. Még egy felnőtt, akinek nem szabad megmondani az igazat.
Apám rendesen kihasználta azt a helyzetet,
hogy „szegény egyedülálló apuka egy kisgyerekkel”, például minden évben
főszezonban kapott két hetes beutalót a munkahelye balatoni üdülőjébe. Ott
aztán, amikor éppen nem engem akart a vízbe veszejteni, rábízott egy-egy baráti
házaspár hölgy tagjára, ő meg elment csajozni. Ezt öregkorában röhögve mesélte
nekem. Ami pedig a vízbeveszejtést illeti: szeretett evezni, csónakban, két
evezővel. Egy alkalommal – lehettem vagy öt éves – bevitt a Balatonba, olyan
mélyre, hogy már nem ért le a lábam, és bíztatott, hogy másszak ki a csónakból
és csak kívülről kapaszkodva kapálózzak. Aztán tovább ment:
- Most enged el a csónakot, próbálj úgy fennmaradni.
Én szót fogadtam, ő pedig húzott egyet az evezővel, hogy ne érjem el a
csónakot. Kiittam a fél Balatont, köhögtem, prüszköltem, fuldokoltam. Apám
behúzott a csónakba, azt hiszem, egy pillanatra őszintén megijedt – remélem –
aztán felhagyott az úszásoktatással.
Igazából nem gondolom, hogy akár csak eshetőleges szándékkal is, vízbe akart volna fojtani.
De másban is ilyen erőszakos volt, majd annak idején mesélek a szőlőről, meg a cseresznyéről, de az csak 4-5 év múlva lesz esedékes.
Mindenesetre úszni ma sem tudok, szándékom és bizalmam sincs hozzá, és egy életre megtanultam, mennyire bízhatok az apámban.
De azért még sokszor megfírölt, túlságosan jóhiszemű vagyok. Azt hiszem, tényleg mindenki magából indul ki – ha én becsületes vagyok, biztosan más is az.
Folyt. köv.