Apai nagymamám, „a” Nagymama egész életében szolgált. A családot, a férfiakat. Mindent tudott, amit a háztartásvezetésről abban a korban tudni lehetett. Velem mégse tudott mit kezdeni. Sokkszor (!) hallottam már gyerekként is azt a mondást, hogy anyám rossz vért hozott a családba. A Ruzsák földhözragadt, gyakorlatias emberek voltak korábban, egy magamfajta álmodozó, élénk fantáziájú kisgyerek kilógott a sorból.
A korábbi tályogos tüdőgyulladás folyományaként még négyéves koromban is vékonyka, nyüzöge kölyök voltam, ráadásul válogatós is, háziasszony a talpán, aki fogamra valót tud az asztalra elém tenni. A Nagymama minden tőle telhetőt megtett, legyen áldott haló poraiban is.
Nagyapám rettentő rabiátus ember volt, szigorúan megkövetelte a napirend és a szokások betartását. A déli harangszóval leült az asztalhoz, és kanalazó mozdulatokat tett. Ha nem volt mit kanalazni… no, az nem fordulhatott elő. Ha az iskolaszezonon kívül elmulasztottam pont délben tiszta kézzel ülni az asztalnál, annyi volt az ebédemnek, nem volt kegyelem. Nagymama sem tudott mást tenni, mint stikában kezembe nyomott egy karéj vajaskenyeret, „nagyapád meg ne lássa!” felkiáltással. Este hatkor vacsora, ugyanígy. Utána még kimehettem sötétedésig, később az utánig is, de hatkor az asztalnál kellett ülni a vacsorához. Apám persze kivétel volt, ő akkor kapott vacsorát, amikor a munkából hazaért. Ha délutános műszakban voltam a suliban, nekem is igazolt volt a távolmaradásom. A Nagymama ilyenkor kérdezte meg, mit főzzön, ki mit enne. Elsorolt pár dolgot, amire nagyapám odamordult, hogy „az” jó lesz. Adott esetben „azzal” csak két baj volt: Miklós sem és Mikike sem szereti. Akkor megkérdezte apámat, ő is mondott valamit, amivel már csak egy baj volt: Mikike azt sem szereti. Megegyeztünk hamar: krumplit galuskával, krumplit rizzsel, galuskát rizzsel, krumplit krumplival, (na jó, ezt azért nem). A húst meghagytam a felnőtteknek. A Nagymamának mindegy volt, csak „rendes” ételt egyek, nem csokit, cukorkát, süteményt. Persze azért sütemény is volt, nagyapám elvárta, hogy minden délben, ebéd után ott legyen egy tepsi frissen sütött sütemény, rácsos linzer, vagy valami egyszerű kavart tészta, de legyen. Néha forgácsfánk, néha talkedli. Néha rétes, de nem bolti, az még nem is létezett talán, olyankor Nagymama korábban kelt, mert a rétes nagyon időigényes volt. Ünnepekre mákos-, diós kalács, de sose bejgli, az nála nem volt. Vendégváráshoz krémes, képviselőfánk, minden része akkor készült, frissen. Érdekes módon, akármilyen szegények voltunk, margarint nem engedett be a háztartásába, csak vajat. Miután a „zsíros deszkát” sose szerettem – ma se – reggelire vajaskenyeret kaptam, akkor szoktam meg, hogy a vaj csak lehelet vékony rétegben lehet a kenyéren, ma sem szeretem vastagon. A szegénység sokáig velünk volt, és van olyan emlékem, hogy a közértben megvettük a darálni való száraz kiflit 20 fillérért (40 fillér helyett) otthon a Nagymama bevizezte, kis időre betette a sparhelt sütőjébe, majdnem olyan lett, mint a friss. Aztán a szegénység kicsit lazult, akkor már megvette 7.- Ft-ért a 10 deka téliszalámit – ez volt az egyetlen húsféle, amit hajlandó voltam megenni. Ott volt a spájzban, de más nem ehetett belőle, csak én.

Idekívánkozik, bár évekkel későbbi, egy aranyos történet. A szabad szombat előtti időben, egy szombat délben apám azzal jött haza, hogy délutánra vendégeket hívott. Képzelheted Nagymama „boldogságát”, semmi olyan vendégváró nem volt otthon, amivel megkínálhatta volna őket, és még teszkó sem volt. De eszébe jutott, hogy pár utcával arrébb van egy közért, ami szombaton négyig nyitva tart. Kezembe nyomott egy húszast, meg egy szatyrot, ugorjak biciklire, és hozzak tíz pár virslit.

Igen ám, de a boltból kijőve megcsapta az orromat a virsli illata, és mire hazaértem, már csak az üres papír maradt, bezabáltam az összes virslit. Nagymama szegény nem tudta, hogy mérgelődjön, vagy örüljön a jó étvágyamnak – korábban a virslit sem lehetett belém dumálni – mindenesetre adott egy újabb húszast, azzal, hogy annyi virslit vegyek, hogy tíz pár hazaérjen. Persze azokhoz már nem nyúltam, el voltam telítve a korábbival.

A gyerek-elhelyezési per után lassan lecsillapodtak a kedélyek, egy év múlva anyám már elvihetett szombat délben, vasárnap estig, nem is volt soha semmi gond ebből. A nyári szabadság idején is nála lehettem pár napot. De olyan is többször volt, hogy bevitt magával a munkahelyére. Akkoriban már az Állami Népi Együttes igazgatójának a titkárságán dolgozott a Corvin téren, és én szerettem vele odamenni. Eleinte üldögéltem egy csöndes sarokban, rajzolgattam, ha bejött valaki, anyám produkáltatott, ahogy az akkoriban szokás volt, szépen köszöntem, felelgettem a felnőttek buta kérdéseire. Ahogy oldódtam, bebarangoltam a Budai Vigadó épületét, szóba elegyedtem a bácsikkal és nénikkel, akikkel összetalálkoztam abban a nagy házban. Összeismerkedtem a jelmez- és kelléktár urával, (Makay) Tibi bácsival, beöltözhettem huszárnak, kisbojtárnak, vagy éppen hercegnek, ha olyan kedvem volt. Olyankor aztán büszkén mentem a titkárságra dicsekedni anyámnak, aztán vissza Tibi bácsihoz, hatalmasakat durrogó riasztópisztolyokkal párbajozni, bemondás alapján meghalni, vagy lelőni őt. Ha éppen próba volt a színházteremben, csendben beosontam, és áhítattal figyeltem, Rábai Miki bácsi nem bánta, mert nem zavartam senkit. A szünetekben az énekes és táncos lányok kézről kézre adtak, ölelgettek, puszilgattak, soha olyan népszerű nem voltam a lányok között, mint akkor, négy-ötévesen. Tetszett nagyon. Ha nem volt próba, még jobban szerettem a színháztermet: enyém volt az egész színpad, eljátszottam a képzeletem teljes repertoárját. Elmondhatom, hogy szinte előbb láttam színházat hátulról, mint elölről.

A Corvin tér másik oldalán, a Fő utcában volt egy kis cukrászda, két dominókocka volt a cégére, néha a Paula néni, anyám kolléganője meghívott sütizni. Imádtam, amúgy is aranyos öreg néni volt. Nem volt nyugdíja, mert az előző rendszerben úriasszony volt, nem dolgozott, 80 évesen is munkát kellett vállaljon.

Kicsit távolabb a Fő utcában volt egy trafik, a kirakatában pedig egy csodálatos apró, minden részletében mozgatható varrógép. Nagyon szerettem volna megkapni, de drága volt, csak ácsingózhattam utána.

Apám az UVATERV-nél dolgozott, a pesti Vigadó mellett, oda is szerettem bejárni, bár az nem volt olyan szórakoztató, mint anyám munkahelye, de Mikuláskor volt műsor és kaptunk csomagot. Egyszer nagyapám is ott volt, fénykép is van róla.

A szüleim – akkor már beszéltek egymással – kitalálták, hogy mivel az orromon szemlátomást nem kapok rendesen levegőt, még az iskolába kerülés előtt kivetetik a garat- és az orrmandulámat. A műtétre a Gyáli úti Repülőkórházban került sor. Emlékszem az altató éter szagára és a szivárványszínű kaleidoszkópra, ahogy elaltattak. Apámnak messze volt, ezért anyámnak megengedte, hogy mindennap látogasson, és anyám munka után, akár este nyolckor is bedumálta magát a portán. Aztán az utolsó előtti nap elhozta nekem a vágyott kis varrógépet. Hatalmas boldogság volt. Sokáig vigyáztam rá, megbecsült ajándék volt.

Anyámék kapcsolata 1960-ra odáig fejlődött, hogy apám megengedte, hogy anyám kivigyen rokonlátogatásra Kassára. Ebben nyilván szerepet játszott az is – mondom már felnőtt fejjel – hogy „cseszkóban” hihetetlen jó iskolaszereket, gyerekcipőket lehetett kapni, amiket ezek után nem apámnak kellett kifizetnie. A valódi bőr iskolatáska kiszolgálta velem a nyolc osztályt, - igaz, tintafoltos lett, mert kellett a tintásüveget vinni minden nap a mártogatós tollhoz - az elefántos radírért és a Koh-I-Noor ceruzákért pedig lehetett irigykedni.
Ezért, vagy az óvodai tapasztalatok hiánya miatt, nem voltam népszerű az iskolában.

Folyt. köv.

vissza tovább